Stephenie Meyer: Alkonyat
Megint Twilight, ezúttal azonban a könyvről lesz szó, mintegy megünnepelve, hogy végre sikerült magam végigszenvednem rajta. Sokáig tartott, és annyit mondhatok, hogy egyáltalán nem érte meg. Nem elemzés, cikk, vagy akár kritika, csak ami eszembe jutott.
Könyv vs. film
A rajongók állítása szerint a könyv sokkal jobb, mert a filmben csomó minden máshogy van. Nincs. Az nem különbség, hogy a kétórás játékidő miatt pár dolgot összevontak és áthelyeztek, mert a filmben pont ugyanúgy benne van minden dramaturgiailag fontos rész, csak jóval rövidebben. Ez persze nem baj, hiszen a könyv nagy részét úgyis Bella szenvelgése és Edward szépségéről való picsogása teszi ki. Ezt úgy kell egyébként elképzelni, hogy az író növelni akarta a karakterszámot, ezért oldalanként háromszor megemlíti, hogy a nyálas vámpírgyerek mennyire szép és csodálatos. Hát baszki.
A filmnek a tömörség mellett van még egy előnye, mégpedig Kristen Stewart. A múltkor egy zseniális nyelvi leleménnyel vérszegénynek neveztem az alakítását (vérszegény, egy vámpíros filmben, emlékszel), és mégis, ő legalább adott valami mélységet Bella teljesen egysíkú karakterének. Szóval a film simán lenyomta a könyvet, na meg hamarabb is le lehet tudni.
A könyv irodalmi értéke
Zéró, nulla, semmi. Kétségtelen, hogy a regény elég gördülékeny stílusú, de azt hiszem ez egy rakás szerkesztő keze alatt átfuttatott és hivatalosan kiadott könyvnél nem erény, hanem alapfeltétel, és elmondható egy jobbfajta fanficről is. A sztori eredetiségéről már írtam (nincs neki), a papírra vetett sorokból pedig az is kiderül, hogy Meyernek fogalma sincs róla, hogy kell normális karaktereket vagy párbeszédeket összehozni. A két fő karaktert leszámítva a többiek szinte nem is különböznek egymástól, és ha összekevernénk a neveiket, olvasás közben fel sem tűnne senkinek. Egyszóval gyenge.
A könyv üzenete
Abban szerintem minden értelmesebb ember egyetért, hogy az a fokú fixáció, amivel Bella rááll a nyálpírra, és onnantól kezdve semmi más nem érdekli, nem természetes, és őszintén szólva ijesztő is volt olvasni. Egyszerűre lefordítva arról van szó, hogy Bella életében először szerelmes lesz, és onnantól semmi más nem érdekli, feladja a régi hobbijait, ismerőseit, saját magát. Ez pedig nagyon nem egészséges, és nem hiszem, hogy ezt kellene bárki elé állítani követendő példának. Szentimentalizmusnak hangozhat, de egy ilyen érzés, mint a szerelem, jobbá, teljesebbé kellene, hogy változtassa az embert, nem ilyen szerencsétlenné, mint a könyvben történik. Az amúgy külön vicces, hogy erre pont Edward karaktere hívja fel a figyelmet a könyvben, kis józan észt is sikerült valakinek becsempésznie a mormon tanok közé? Az egésznek egy másik aspektusáról pedig olvassátok el lucia remek eszmefuttatását a nesztelencsigán, érdemes.
Persze a rajongók erre válaszul azt mondják, hogy csak rosszindulatú belemagyarázás, és még az is lehet, hogy igazuk van (nincs). De a Twilight ebben az esetben is csak értéktelen ponyva marad, amit jelentősen túlárazva kipakoltak az emberek elé, akik meg jól be is kajálták. Pontozni nem fogok, de ha megtenném, a legkisebb természetes szám állna most itt.
Alkonyat
A film megnézése után felmerült bennem egy kérdés, ami azóta sem hagy nyugodni. Miért vannak annyira oda ezért a tinilányok? Illetve most eszembe jutott még egy, nevezetesen, hogy ezek vajon ugyanazok a tinilányok, akiknek rögtön elkezd nedvesedni a bugyija, ha szóba kerül a High School Musical? Mert akkor végképp nem értem. Na jó, persze értem én. Közhelyes, de tényleg nincs új a nap alatt, és ez igaz erre a sztorira is. Ezerszer láttuk-olvastuk már, csak sokkal jobb kivitelezésben. Viszont ez nem igaz a mai fiatalokra.
És ebben rejlik szerintem a Twilight sikere, mert igaz, hogy ugyanazokat a kliséket, fordulatokat használja fel, mint a régi klasszikusok, ugyanakkor olyan formában, ami a fiatalok számára könnyebben érthető, könnyebben befogadható. Mi meg fanyalgunk, pedig igazság szerint nem kéne. Őszintén hiszem egyébként, hogy egyes alkotások negatív megítélésének maguk a rajongók a legfőbb okai. Mert milyen lehet egy olyan könyv vagy film, aminek a legfőbb rajongói bázisa a 18 év alatti lányok köréből kerül ki? Nyilvánvalóan nyálas szar. Pedig a Twilight (a film, a könyvet nem olvastam) közel sem annyira nyálas, mint gondolnánk a körülötte kialakult hisztériából.
Az persze igaz, hogy eléggé klisés és nagyjából semmi eredeti nincs benne, de mégis egy vállalható romantikus film két tiniről, akik közül az egyik történetesen vámpír. Ez a tény pedig mindenféle gondokat okoz kettőjük kapcsolatában. Közben jönnek más vámpírok is, akik gonoszak, és akkor a jó vámpírok blablabla. Mindenki el tudja képzelni, ha valaha olvasott vagy látott bármi hasonlót. A különböző vámpiros témák összefűzése elég jól sikerült amúgy Stephenie Meyernek, viszont az olyan jelenetekkel nem nagyon tudok mit kezdeni, mint amikor Bella neten rákeres egy könyvre, majd a könyvet áruló könyvesboltra, hogy aztán amikor hazaviszi, egy találomra kinyitott oldalpáron talált szóra ismét a neten keressen rá…
Ami egyébként nagyon tetszett, az a történések helyszínéül szolgáló Forks városát körülvevő természet. Ilyen helyeket látva mindig arra gondolok, hogy mennyire kurva jó lehet ott élni. Eső, sár, még eső, kis napsütés, és ha úgy akarja az ember, senkit nem lát hetekig. Álom.
Az Edwardot alakító Robert Pattinson jellemzésére még a film megnézése előtt kitaláltam a nyálas kis geci kifejezést, amit az egész normális színészi játékával ugyan sikerült egy kicsit árnyalnia, de nem sokkal. Mondanám, hogy szerintem egyáltalán nem jóképű, de akkor tuti megkapnám, hogy csak irigy vagyok, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy nem kifejezetten szimpatikus. Már a Harry Potter valamelyik részében is eléggé sunyi menyétképűnek tűnt, és azóta sem változott, de ez persze csak az én véleményem.
Kristen Stewarttal pedig az a helyzet, hogy a kezdeti nem annyira tetszést már egy ideje felváltotta az egyre jobban tetszés, köszönhetően annak a megfoghatatlan valaminek vele kapcsolatban, amit nem tudok jobban definiálni, de elég izgalmas. Ugyanakkor Bellaként a filmben eléggé vérszegény (haha, rossz vámpíros poén, értitek), eszköztára nagyjából a tátott szájas mély gondolatokat tükröző nézést jelenti. Azért nem tudok haragudni rá.
Nem fogom túlzottan felpontozni az Alkonyatot, de ha azt nézem, hogy a nem kevés előítéletem és a két órás játékidő ellenére is sikerült a filmnek a pozitív oldalon maradnia, akkor egy 7/10-et mindenképpen érdemel.