Halálos iram
A gyors és dühös sorozat eddigi utolsó installációjában (mely címét tekintve a legújabb trendnek megfelelően az első rész kinyilatkoztatásos hangzású változata) minden fontosabb és még életben lévő szereplő visszatért, és gyorsan össze is rántották a sorozat legjobb darabját. Persze ez szubjektív, de vannak érveim: a FaF kevesebb majomkodást és jobb történetet kínál, mint az elődjei, ráadásul van egy remek gyalogos üldözéses jelenet is, és még M. Rodriguez is… Majd meglátjátok.
A film kronológiailag a második és harmadik rész közé ékelődik, és ugyan az előbbi végét egy hatalmas tér-idő szakadást létrehozva nagylelkűen ignorálja, legalább magyarázatot ad arra az amúgy senkit sem érdeklő kérdésre, hogy miért ment Dominic Tokióba és honnan ismeri Hant. Az említett ellentmondást leszámítva viszont nincs baj a filmmel, sőt. A készítők a tokiói baromságból jöttek, így nem voltak túl magas elvárásaim, de – és ez tényleg meglepő – a film nem csak az előzőekhez képest jobb, hanem önmagában is egy szórakoztató darab. Azt viszont nem tudom, hogy mennyire ajánlható újoncoknak, mert bár a karakterek nagyjából el vannak magyarázva, nem árt legalább az első rész történéseinek ismerete.
Amit még megemlítenék a pontozás előtt, hogy Jordana Brewster álla egyre inkább kockásodik, de azért továbbra is aranyos, csak most már ideje lenne tényleg ledobni azokat a ruhákat, mielőtt az évek tova szállnak… De visszatérve a pontozásra: először 8-at akartam adni, de végül csak 7/10 lesz, a minőségbeli különbséget pedig próbáltam az előzőeknél valamivel összeszedettebb írással érzékeltetni (legalább próbálkozom).
Halálos iramban: Tokiói hajsza
Az epikus saga harmadik, buta szójátékok helyett buta alcímmel operáló felvonásában minden eddiginél nagyobb a tét: főszereplőnknek mindössze 16 órája van arra, hogy megmentse rákos kisöccse életét. Ehhez pedig meg kell mutatnia a japán alvilágot irányító félelmetes jakuzának, hogy milyen jól tud hegyen lejtmenetben driftelni…
Na jó, picit talán kiszíneztem az eseményeket, de az eredeti történethez képest ez a rákos gyerek ötlet határozott előrelépés lett volna. Az egész amúgy annyi, hogy a balhés gyerek szarba keveredik otthon, ezért anyu Japánba küldi apuhoz, hogy ott majd megjavul. Persze nem javul, mert a szar szép tányérra téve is szar marad, így hősünk egész véletlenül ismét motorbőgető hülyék közé kerül. Persze a festett hajú/körmű/egyebű japó fiatalság egész másra gerjed, ők a sebesség helyett inkább a driftelésre vannak ráparázva, amiről viszont hősünk szart sem tud. Pedig pontosan ez a képesség kell ahhoz, hogy megdughassa a jakuzavezér unokaöccsének csaját és még el is dicsekedhessen vele (megnéztem, nincs drift-technikus vagy hasonló OKJ-s képzés, szóval senki se rohanjon jelentkezni).
A TFATF:TD nem csak tökéletesen beleillik a „buta szar” kategóriájába, de majdnem új mélységet is ad neki. Míg az előző részekben a szereplőknek volt valamiféle motivációja, itt mindenki csak azért cselekszik, mert a forgatókönyvíró azt gépelte le éppen. A főhősről annyit tudni, hogy balhés, de igazából jó gyerek, de hogy miért tesz valamit, az már nem derül ki. A többi karakter pedig még nála is kidolgozatlanabb. A történet még úgy is harmatgyenge, hogy igénytelenek vagyunk (az utalás megfejtője NJP bögrét gondolhat oda az asztalára nyereményként), és az egész nyakon van öntve ezzel a driftelős trógerkedéssel, ami sajnos nagyon gáz. Ezt egyébként csak azért jegyeztem meg, mert Chris Morgan első írása, a Cellular egy fasza pörgős akció, amihez képest ez határozottan visszalépés volt.
Az ész nélküli tuningolás mellett egyébként a driftelést is faszságnak tartom, szóval ne legyen meglepő a negatív vélemény. Ennek amúgy nem valami gyerekkori trauma az oka, hanem két dologra vezethető vissza. Az első, hogy az általam kipróbált összes Need for Speed játékban csalt a kurva gép a driftelős pályáknál, a második pedig, hogy szerintem egy autó alapvetően közlekedési eszköz, és mint olyan, nem majomkodásra való. A film amúgy mindenhol megtalálta a közönségét, mert balfaszok az egész világon vannak. Magyarországon is, ezt a plázák mély- és magas garázsainak falai, valamint a bemutató után tömegesen letört kocsik is bizonyíthatják. De vissza a filmhez és a szereplőkhöz. A kötelező mexikói csaj ezúttal becserélődött a perui születésű Nathalie Kelley-re (a képen), ami ugyan még mindig nem az igazi, de Rodriguez és Mendes után mindenképpen előrelépés. Az első két filmből egy nyúlfarknyi megjelenést leszámítva senki sem tér vissza, az újak pedig teljesen érdektelenek, ezért ez a bekezdés most ilyen kurtán-furcsán véget is ér.
A pontozás persze nem lesz objektív, de ez is olyan film, ahol igazából nem is törekszem rá, mert minek. Szóval számilag ez bizony 2/10, és az halálbiztos, hogy a másik hárommal ellentétben ezt soha az életben nem fogom újranézni.
Halálosabb iramban
Paul Walker visszatért, hogy Vin Diesel helyett valami random fekát maga mellé véve ezúttal Miami útjain rakjon rendet és jól leversenyezze a gonoszok arcát. Az első részhez képest eltelt valamennyi idő, Brian továbbra is utcai versenyekkel próbál némi pénzmagot szerezni, de aztán elkapják, és már éppen menne a börtönbe papás-mamást játszani, amikor jön a nagy lehetőség: ha segít lebuktatni a csúnya rosszembert, elkerülheti az intim kapcsolatok kényszerű kialakításának fenyegetését. Brian persze jó gyerek, ezért rögtön beszervezi régi cimboráját a gettóból, hasonló feltételekkel. Aztán van még a filmben Devon Aoki is, a kötelező latin csaj szerepére pedig Eva Mendes, ha valaki a lusta babzabálókat preferálja inkább.
Az első részhez képest nem sok minden változott, szóval nem is nagyon lehet mit kiemelni. A film még mindig ugyanazokkal a klisékkel dolgozik, de érzésre az autós jeleneteknél kevesebb a hülye vágás, és a 2F2F emiatt jobban is tetszett. Elvárások nélkül, kikapcsolt aggyal ez az epizód is elég szórakoztató, akár többször is nézhető, ebay-ről olcsón megvehető. Ha az előző 6 pontos volt, ez legyen 7, csak hogy látszódjon a különbség.
Halálos iramban
Rögtön a közepébe: számomra egyszerűen érthetetlen, hogy miért lett ez a film ennyire felkapott a sok tuningmajom által, hiszen az egészből nagyjából annyi az emlékezetes, hogy párpercenként elismétlik a NOS márkanevet, megszolgálva a termék-elhelyezési szerződésbe nagylelkűen bekanyarintott összeget. Mert amúgy a TFATF teljesen átlagos, semmi kiemelkedőt nem mutat, és az autós „alkotások” között is van szégyellni valója bőven. Ha már kocsikról van szó, akkor nem ártana például néhány normálisat is a filmbe pakolni, nem? Itt viszont csak mindenféle buzi neonos meg szarrá spoilerezett és hülyegyerek-színre festett hányadékra futotta, néhány kivételtől eltekintve (1970-es Dodge Charger). Itt mondjuk megjegyezném, hogy számomra elfogadhatatlan bármilyen külső, és a legtöbb belső pimpelés – autóról van szó, ha valaki öltöztetni akar, vegyen Barbie-babát – szóval az előző sorokat ennek figyelembevételével kéretik olvasni.
De visszatérve a filmre, számomra az akciójelenetek minősége is egyértelműen a negatív felé tendál. A versenyjelenetek bénák, aminek legfőbb oka persze a hülye vágás. Nem is értem, miért nem képesek leszokni erről, hogy minden harmadik vágókép azt mutatja, amikor a szereplő vált vagy pedálozik. Vagy ez csak szerintem rohadt idegesítő? Mindenesetre a legtöbb versenyzős filmet és autós üldözést ezzel szokták elkúrni. Ehhez képest a film másik jellegzetes izéje, a „minden csavarba belezoomol a kamera” nem is annyira zavaró, inkább csak megmosolyogtató pozőrködés, de ha ez Gary Scott Thompson elképzelése arról, hogy mi a cool, el tudom fogadni.
Bár úgy tűnhet, hogy most aztán jól le fogom pontozni a filmet, de a popcorn-tagságival rendelkező blogolvasó tömegek (harmadszor írtam le ezt a kifejezést, innentől rendszeres szófordulattá nyilvánítom) már tudják, hogy igazából az átlagosságán kívül sok gondom nincs vele, és egynél többször láttam már, szóval megkapja a 6/10-et. Lehetnék nagylelkű is 7 ponttal, mert Jordana Brewster a szögletes állkapcsa ellenére is aranyos, de Michelle „tahómexikóinagypofájúcsaj” Rodriguez miatt sajnos ez most nem fog bekövetkezni.