The Fast and the Furious: Tokyo Drift (2006)

Halálos iramban: Tokiói hajsza

Az epikus saga harmadik, buta szójátékok helyett buta alcímmel operáló felvonásában minden eddiginél nagyobb a tét: főszereplőnknek mindössze 16 órája van arra, hogy megmentse rákos kisöccse életét. Ehhez pedig meg kell mutatnia a japán alvilágot irányító félelmetes jakuzának, hogy milyen jól tud hegyen lejtmenetben driftelni…

Na jó, picit talán kiszíneztem az eseményeket, de az eredeti történethez képest ez a rákos gyerek ötlet határozott előrelépés lett volna. Az egész amúgy annyi, hogy a balhés gyerek szarba keveredik otthon, ezért anyu Japánba küldi apuhoz, hogy ott majd megjavul. Persze nem javul, mert a szar szép tányérra téve is szar marad, így hősünk egész véletlenül ismét motorbőgető hülyék közé kerül. Persze a festett hajú/körmű/egyebű japó fiatalság egész másra gerjed, ők a sebesség helyett inkább a driftelésre vannak ráparázva, amiről viszont hősünk szart sem tud. Pedig pontosan ez a képesség kell ahhoz, hogy megdughassa a jakuzavezér unokaöccsének csaját és még el is dicsekedhessen vele (megnéztem, nincs drift-technikus vagy hasonló OKJ-s képzés, szóval senki se rohanjon jelentkezni).

A TFATF:TD nem csak tökéletesen beleillik a „buta szar” kategóriájába, de majdnem új mélységet is ad neki. Míg az előző részekben a szereplőknek volt valamiféle motivációja, itt mindenki csak azért cselekszik, mert a forgatókönyvíró azt gépelte le éppen. A főhősről annyit tudni, hogy balhés, de igazából jó gyerek, de hogy miért tesz valamit, az már nem derül ki. A többi karakter pedig még nála is kidolgozatlanabb. A történet még úgy is harmatgyenge, hogy igénytelenek vagyunk (az utalás megfejtője NJP bögrét gondolhat oda az asztalára nyereményként), és az egész nyakon van öntve ezzel a driftelős trógerkedéssel, ami sajnos nagyon gáz. Ezt egyébként csak azért jegyeztem meg, mert Chris Morgan első írása, a Cellular egy fasza pörgős akció, amihez képest ez határozottan visszalépés volt.

Nathalie Kelley a Tokyo Driftből

Az ész nélküli tuningolás mellett egyébként a driftelést is faszságnak tartom, szóval ne legyen meglepő a negatív vélemény. Ennek amúgy nem valami gyerekkori trauma az oka, hanem két dologra vezethető vissza. Az első, hogy az általam kipróbált összes Need for Speed játékban csalt a kurva gép a driftelős pályáknál, a második pedig, hogy szerintem egy autó alapvetően közlekedési eszköz, és mint olyan, nem majomkodásra való. A film amúgy mindenhol megtalálta a közönségét, mert balfaszok az egész világon vannak. Magyarországon is, ezt a plázák mély- és magas garázsainak falai, valamint a bemutató után tömegesen letört kocsik is bizonyíthatják. De vissza a filmhez és a szereplőkhöz. A kötelező mexikói csaj ezúttal becserélődött a perui születésű Nathalie Kelley-re (a képen), ami ugyan még mindig nem az igazi, de Rodriguez és Mendes után mindenképpen előrelépés. Az első két filmből egy nyúlfarknyi megjelenést leszámítva senki sem tér vissza, az újak pedig teljesen érdektelenek, ezért ez a bekezdés most ilyen kurtán-furcsán véget is ér.

A pontozás persze nem lesz objektív, de ez is olyan film, ahol igazából nem is törekszem rá, mert minek. Szóval számilag ez bizony 2/10, és az halálbiztos, hogy a másik hárommal ellentétben ezt soha az életben nem fogom újranézni.