Az utóbbi pár évben előkerült a „retrózás” a filmek táján, legalábbis abban az értelemben, hogy a filmkészítők többször nyúlnak vissza a régebbi filmek stílusához, eszköztárához, hogy azt ötvözve a modern megvalósítás adta lehetőségekkel létrehozzanak valamit, ami egyrészt önmagában is megállja a helyét, másrészt az eredeti ismeretében sem tűnik értelmetlen másolásnak. Ezen hommage-ok általában zsánerfilmeket érintenek, és jellemző módon feszegetik, csavargatják is a feldolgozott műfajok kereteit és kliséit, és időről-időre cinkosan ki is kacsintanak a nézőkre: „érted, hogy értjük”. Erre szükségünk is van, hiszen olyan cinikus korban élünk, amikor egy kőmosott farmer bundesliga-frizurával a ciki-faktor miatt már alanyi jogon szórakoztatónak számít. De mi történik akkor, ha ez a kiszólás mégsem történik meg?
A fentiekkel természetesen nem azt mondom, hogy ezek a filmek nem működhetnek ironikus felhangok nélkül, de ebben az esetben a produkciónak egyszerűen kurva jónak kell lennie minden szempontból. Jelen írás tárgya pedig nem az – semmilyen szempontból. Közepes történet, közepes alakítások és közepesen unalmas minden jellemzi, ráadásul az átlagosság mellett még unalmas is. Másfelől nézve nagyon őszinte film, ráadásul 100%-ban teljesíti azt, amit vállalt. Csak ettől még nem lesz jó. De tény, az Alien Trespass nem olyan, mint az ötvenes évek idegeninváziós filmjei, hanem egy ötvenes évek-beli idegeninváziós film, amit 2009-ben forgattak. De mondom, ez a mozi hatvan évvel ezelőtt sem lett volna jó.
Az ötlet maga egyébként érdekes, de sajnos hamvába holt. A régi sci-fik legnagyobb bája ugyanis – már ha nem vagyunk a bevezetőben említett cinikus állatok –, hogy régiek. Nyilván megmosolyogtató egy félgömbökkel kidekorált szemeteskuka vagy egy borzalmas gumiszörny, de teljesen elfogadható, mivel tudjuk, hogy évtizedekkel ezelőttről jön. Gondolom a többség nem szarozza le a klasszikus írókat sem, csak mert az űrhajókat szerintük rádiógombokkal és kétállású kapcsolókkal vezérlik. Akkor ez volt, ilyet tudtak és kész. De ha egy kortárs író ugyanezzel rukkolna elő, akkor kell valami magyarázat, kell, hogy legyen oka. A „csak úgyból” nem elég.
Pontozda
Fentebb a lényeg, talán még annyit érdemes tudni, hogy volt pár ismertebb arc is a filmben, de sajnos ők sem tudták emelni a színvonalat. Nagyon nem akarom a földbe pontozni, mert a próbálkozást annak ellenére is értékelem, hogy nem jött össze, úgyhogy legyen 6/10.
Ha már a District 9 írásnál megemlítettem, legyen megnézhető is, nem? Alig 6 és fél perc az egész.
még több jóság »
District 9
Az űrlényes moziknak már sok-sok évtizedes múltja van a filmvilágban. A gyerekfilmtől a pornóig gyakorlatilag minden műfajban előfordultak már, és az évek során a legkülönfélébb motivációk miatt jöttek a Földre: láttuk már őket pusztítani, szaporodni és pusztítani, és néhanapján még békés szándékkal is érkeztek, hogy tanítsák az emberiséget (majd szaporodjanak és pusztítsanak). A bolygónkon ragadó és a társadalomba beilleszkedő idegenek ötlete sem új, erről szól például az Alien Nation (Földönkívüli zsaru) című film/sorozat is. De mi történik, ha a megérkező idegenek nem illeszkednek be? Mi történik, ha az emberek nem akarják, hogy itt legyenek?
When dealing with aliens, try to be polite, but firm. And always remember that a smile is cheaper than a bullet.
Neill Blomkamp filmje ebből a szempontból közelít a kérdéshez. Az idegenek már vagy húsz éve itt vannak, nem támadtak, viszont elmenni sem tudnak. Érkezésük óta a Kilences körzet nevű gettóban vannak elszállásolva, igen mostoha és szigorú körülmények között. Az embereknek persze nem tetszik a dolog, hiszen másfélmillió lény eltartása sokba kerül, meg egyébként is miért vannak ők ott, ahol semmi keresnivalójuk? Megszületik tehát a döntés, hogy átköltöztetik őket párszáz kilométerrel odébb, de ez nyilván nem lesz ilyen egyszerű.
Az a helyzet, hogy a District 9 egy kibaszott jó sci-fi, és pont. Nem csak azért, mert a mai kor elvárásainak megfelelően a megvalósítás közel tökéletes, az utolsó fél órában pedig kapunk egy olyan akciót, ami a kézikamerázás ellenére is simán beszaratós látványilag, hanem azért is, mert a sci-fi klasszikus definíciója szerint is remekül működik. A kettő összhatása pedig egy majdnem kifogástalan filmet eredményez. Azért csak majdnem, mert a sztoriban maradtak apróbb lyukak, amiket illett volna betömni. Semmi olyan, ami a film nézése közben feltűnne, hiszen a film folyamatosan pörög és sodor magával, ráadásul ezt az érzést nem csak az akciórészeknél sikerül elérnie. A megvalósításról egyébként annyit, hogy biztos sokaknak nem fog tetszeni ez a kvázi dokumentumfilm-stílus, de szerintem baromi jó volt. Nyilván nem akarok ezentúl mindent így látni, de ehhez teljesen illett.
Az említett társadalomkritika egyébként több szinten is jelen van. Egyrészt ugye a cselekmény helyszínül szolgáló Johannesburg történelme, az ott lezajlott apartheid és a filmbeli események közötti párhuzam gondolom mindenkinek egyértelmű, nem is kell magyarázni. Másrészt a jelen korban zajló eseményekre is nagyon jól reflektál a film, hiszen a bemutatott menekülttáborhoz hasonlóak jelenleg is léteznek, és ott is hasonló vagy még rosszabb körülmények között élnek az emberek. Ráadásul az emberi természet sötétebb oldala is elég rendesen jelen van, kezdve a kiszolgáltatottságból hasznot húzó nigériai majmoktól a lehetséges haszon érdekében bármit megtevésig. Aztán ott vannak még az olyan dolgok is, mint például (spoiler következik, jelöld ki, ha olvasni akarod) az az ellentét, hogy minden idegennel alá akarják íratni a kitelepítési papírokat, látszólag elismerve őket, ugyanakkor a főszereplő szinte extázisban mesél arról, hogy milyen hangja van a népirtás során felgyújtott és felrobbanó embrióiknak. És még lehetne sorolni.
A film megnézése előtt reméltem, hogy valami nagyon faszát fogok kapni, és szerencsére ezúttal nem csalódtam. Neill Blomkamp első nagyfilmje (ami egyébként technikailag egy remake, a saját, Alive in Joburg című, ugyanilyen témájú rövidfilmjét készítette el nagyobb pénzből) ugyan nem tökéletes, de elég közel jár hozzá, szóval én simán kiosztok rá 8 pontot. Aztán idővel lehet felmegy majd kilencre is.
Transformers
Ezúton is szeretném kifejezni sajnálatomat a filmsznobok felé, amiért egy ilyen “értéktelen szar” filmmel kezdem az évet, de ez van. A Transformers nálam az utóbbi egy-két év egyik legnagyobb kedvence volt, és így a harmadik megnézés után gondoltam végre írok róla pár sort ide is.
Az a helyzet, hogy a gyermekkori rajongásom sok-sok tárgya közül a Transformerek valamiért kimaradtak. Összesen talán egy képregényt olvastam, de akkor valamiért nem szippantott be a világa. Aztán felnőttebb fejjel nagyjából megismertem, hogy miről is van szó, de akkor sem mélyedtem el benne túlzottan. Nem hiszem, hogy a képregényforma miatt, hiszen az egyéb comicoknál egyáltalán nem volt akadály, sőt. De tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy ehhez a filmhez abszolút nem a sorozat rajongójaként közelítek, hanem csak olyan nézőként, akit simán meg lehet vezetni azzal, ha óriási robotok harcolnak egymással, lehetőleg nagy robbanások kíséretében. Ez a film pedig pontosan ilyen.
A képregények felületes ismerőjeként fenntartások nélkül elhiszem bárkinek, ha azt mondja, hogy Michael Bay ezzel a mozival meggyalázta az eredeti karaktereket és úgy egyáltalán a Transformers szellemiségét. Elhiszem, csak nem érdekel, amíg ilyen a végeredmény. Mert szerintem a látvány szinte tökéletes volt, egy olyan vizuális bukkake, ami után a néző arcára öröm és boldogság ül, amit nem szívesen törölne le. Kedvenc részem például az autobotok és álcák átalakulása, jó azt látni, hogy végre minden résznek megvan a helye, nem csak úgy lesz a nagy valami a kisebb valamiből, mint általában bármilyen átalakulós filmben (amikor a 170 centis ember átváltozik négyméteres űrgecivé, csápokkal meg lángszóróval). Az akciójeleneteket összekötő poénok és párbeszédek pedig csak további jó pontokat jelentenek. Komolyan, milyen viccesek voltak a szülők képsorai, meg az ülj az ölembe rész is, nem?
Rengeteg ismerős arc teszi tiszteletét a filmben hosszabb-rövidebb időre, és sokakkal ellentétben én sem John Turturro karakterét, sem az alakítását nem éreztem cikinek, az azért egészen máshol kezdődik (mondjuk Ray Liotta a Dungeon Siege-ben). Shia LaBeoufot is divat lett fikázni, de őt is meg kell védenem. Illetve nem is kell, de meg fogom (úgy, de úgy), mert a srác egyrészt jól hozta a viszkető farkú tinit a vígjáték részben, másrészt pedig akcióhősként is teljesen elfogadható volt. Azt pedig már régebben is írtam, hogy ott a tárcámban a Megan Fox rajongói klub tagságija, szóval az ő részvételével kapcsolatban nem is nagyon kell egyebet hozzátennem, gondolom.
– Are you running a diagnostic?
– Should I be?
– Yes, you should.
– So I am.
A rajongást picit visszafogva azért leírom, hogy nagyon jól tudom, hány száz sebből vérzik ez a film, nem kell felnyitni a szemem. Tekintélyes listát tudnék írni a sok hülyeségről és logikátlanságról, de az a helyzet, hogy amikor óriási robotok csatáznak robbanások közepén, akkor valahogy nem tud érdekelni, ha beleraknak a filmbe egy viccesnek szánt, de sajnos nem vicces karaktert tök fölöslegesen (igen, a világ legjobb hekkerére gondolok, engem ő zavart a legjobban). A pontszám természetesen tükrözi a gyermeki lelkesedésemet is (még egyszer mondom: óriási robotok!), de azért bőven nem csak amiatt lett 9/10 a vége, hanem mert számomra a tinivígjáték jelleg nagyon feldobta, és mert kurva jó, na.
Szörnyecskék
Randall Peltzer, a botcsinálta feltaláló épp legújabb csodás találmányával házal, amikor egy gyanús sikátorból nyíló pinceboltban felfedez egy apró és szőrös, ultraaranyos, éneklésszerű hangokat hallató izét, amiről egyből tudja, milyen tökéletes ajándék lenne a fiának. Az öreg kínai boltos által mogwai-nak nevezett valami nem eladó, de mint tudjuk, a fiatalság korrumpálható, így Mr. Wing unokájának segítségével (és 200 dolcsi ellenében) hősünk mégis megszerzi. A Gizmó névre keresztelt valamivel kapcsolatban három szabályt kell csak betartani: az éles fény akár halálos is lehet számára, soha nem érheti víz, és a legfontosabb, hogy semmiképpen nem ehet éjfél után.
Azt mondjuk nem teljesen értem, hogy miért egy aranyos szőrmók a tökéletes ajándék egy húszas évei elején járó srácnak, de mindegy is. Billy láthatóan örül, és ez a lényeg. A nagy öröm közepette aztán ki is derül, hogy miért voltak a szabályok: egy pár csepp víz hatására Gizmóból újabb szőrgolyók potyognak elő. Ők azonban már annyira kedvesek és aranyosak, mint anyuci. Amikor pedig egy csel segítségével ráveszik Billy-t az éjfél utáni etetésre, gremlinekké, vagyis ronda, bajkeverő szörnyekké válnak…
Joe Dante filmjéről a legtöbben valószínűleg azt gondolják, hogy gyerekeknek készült, pedig ez nem teljesen így van. Bár az eredeti forgatókönyv-tervekhez képest a megvalósult változat már erősen finomított, még így is elég sok durva jelenetet tartalmaz. Persze nem horrorról van szó, csak egy horrorisztikus filmről (ami Dante előéletét ismerve nem meglepő), de azért óva intenék mindenkit ama hiba elkövetésétől, hogy leteszi elé a gyerkőcöt, és megy a dolgára (mint én a Jumanjival, ami elől az akkor 3 éves unokaöcsém sírva rohant ki a szobából).
A Szörnyecskék egyébként rengeteg utalással tiszteleg a klasszikus horrorok vagy éppen az alkotók korábbi filmjei előtt. Többek között főhajtást kap az E.T., a Forbidden Planet, a Harmadik tipusú találkozások és a Testrablók támadása, valamint egy-egy cameo szerepben felbukkan Goldsmith és Spielberg is. Tudom, ezek olyan momentumok, amiket a nézők nagy része talán észre sem vesz, és amúgy sem értékel sokra, de nálam az ilyesmi mindig pluszpontot érdemel. Valahogy olyan érzést ad, hogy a készítők nem csak egy filmet csináltak az átlagnézőnek, hanem próbáltak valami többletet is belevinni az elvetemültebb rajongóknak. Extra figyelmesség, vagy mi.
Az élményhez nagyban hozzájárul maga a kivitelezés is. Bár a film lassan 25 éves lesz, a mogwai-ok és gremlinek megvalósítását jópár mostani alkotás megirigyelhetné. Nem véletlenül szerepel a film elején a „Steven Spielberg bemutatja” szöveg, ebben az időben ez még tényleg jelentett is valamit. A vizuális élmények mellett a zenéről is csak jót lehet mondani, Jerry Goldsmith remek főtémája és egyéb taktusai jól illenek a pimasz szörnyecskékhez.
A szereplőkre sajnos már nem áldozhatok ennyi jó szót. Bár a mellékszereplők nem voltak túl rosszak, a két főszereplő, Zach Galligan és Phoebe Cates mindketten nagyjából egyformán rosszul alakították a szerepeiket. Talán nem véletlen, hogy ezek után egyikük sem szerepelt semmi maradandóban, Cates pedig 2001-ben abba is hagyta a filmezést. Pedig páran szivesen láttuk volna még olyan szerepekben, mint amiket a pályája legelején a Paradise és a Fast Times at Ridgemont High (Változó világ) című filmekben játszott. Igen, ezzel arra utalok, hogy tehetségtelen, de nagyon jó volt a teste fiatalkorában.
Ugyanakkor a főszereplők teljesítménye nem sokat von le a film értékéből, a Szörnyecskék ettől még egy nagyon szórakoztató darab marad, amit nem csak a gyerekkor csalóka emlékei szépítenek meg, legalábbis nálam nem. Ezért simán meg is kapja a 8/10-et (azért nem több, mert van ugye második rész is).
A Halál a Ragadozó ellen 2.
Az Alien és a Predator franchise külön-külön és együtt is jó sok mindent termelt már ki magából, de azt nem hittem volna, hogy az AVP égisze alatt egyszer majd tinifilmet fogok látni. Márpedig a Requiem esetében pont ez volt az érzésem. A (jó hosszú) felvezetésként szolgáló első óra nagyobb részében ugyanis kapunk jópár olyan klisés karaktert és történést, amit nézőként is illene szégyellnünk, az íróknak pedig egyenesen… de a kedvenc kínhalálnemeimről majd egy más alkalommal. A lényeg, hogy van itt problémás srác, akinek bejön a szöszicsaj, akit viszont a bunkóköcsög kefélget. Közben hazatér a problémás bátyó is, aki amúgy jóban van a sheriffel. Közben a másik szálon katonaanyu is hazatér.
Nem is magukkal a klisékkel vagy a karakterekkel van ám bajom, hanem azzal, hogy nem vezetnek sehová, illetve fölöslegesek. Komolyan, kell egy olyan filmbe karakterizáció, ahol tudjuk, hogy a feltűnő szereplők nagyobbik hányada csúnyán ketté lesz harapva? Egy olyan filmbe, amit eleve azért nézünk, mert tudjuk, hogy a feltűnő szereplők nagyobbik hányada csúnyán ketté lesz harapva? Szerintem egyáltalán nem kell, főleg akkor, ha ilyen félbevágott. Nem tudjuk meg, miért volt a bátyus sitten, honnan jött haza az anya, ilyesmik. Pedig ha már beleugrottak ilyenekbe, illett volna legalább egy picit tovább vinni. Mert ez így olyan érzés, hogy leforgattak egy fél órányi akciót, majd csináltak elé egy csomó időkitöltést, de közben a stúdió leszólt, hogy rövidebbre kell vágni a filmet. Mivel akció így is kevés van, inkább a felvezetésből húztak.
Persze ez lehet, hogy csak az én hülyeségem, de abszolút fölöslegesnek gondolom ebben a filmben az olyan jelenetet, hogy a sokáig távol lévő anyu kislánya inkább aputól akarja az esti mesét hallani akkor is, ha anyu már ott van. Szóval az első óra történéseit meghúztam volna 15 percre, benne egy jó hosszú, bővített medencés jelenet a szőke csajjal, plusz az alienek gyilkolászása (nem sok van belőle), majd 70-80 perc predátor által elkövetett vadászat. Na, így kell egy ilyen filmet rendezni, haha.
– Okay, no matter what happens, protect Kelly.
– Fuck this Titanic bullshit, no women and children first!
– Unless you can fly the helicopter, shut the fuck up.
De ezen felül is vannak ám bajok az AVPR háza táján. Például az, hogy az utolsó harmad (mikor végre beindul a film) akciódús és pörgős, mégsem izgalmas. Egyrészt ott van a predátor, aki rakétázik agyba-főbe, meg öngyógyít (minden predátoros film klasszikus snittje), mégsem éreztem a vadász és préda közötti feszültséget, harcot. Na jó, tudom, hogy ez a predi tulajdonképpen hentesmunkára jött ide (takarítani a lehuzant űrhajó után), de akkor is. Ez egy felsőbbrendű faj lenne, mutasson belőle valamit. Közben az emberek is próbálják menteni az életüket, inkább kevesebb, mint több sikerrel, de valahogy mégsem érdekel, ki marad talpon a végén. Dutch bezzeg el tudta érni, hogy szurkoljak neki…
A rend kedvéért azt is megemlítem így a végén, hogy a trükkökkel sem voltam elégedett, szerintem az alienek mozgatása elég bénára sikerült (a predaliené főleg), és ezen a folyamatos sötét sem segített, sajnos nem tudta eltakarni. Összefoglalva tehát az a lényeg, hogy nekem ez a film nem különösebben tetszett. Nem vagyok Alien vagy Predator rajongó (ha az lennék, biztos szentségtörést kiabálnék), egyszerű mezei nézőként nem jött be. Azért persze próbálja be mindenki, hátha csak az én ízlésemet nem találták el a rendező tesók.
Ragadozó
A minap néztem meg újra ezt az akcióklasszikust, és rögtön el is keseredtem. Manapság miért nem készülnek ilyen filmek? Már nincsenek tesztoszterontól kicsattanó főhősök, izomszagú akciók és legyőzhetetlen jófiúk. Vajon mi történt velük? Kiöregedtek a műfaj régi veteránjai, és nincs utánpótlás, vagy csak egyszerűen elhaladt mellettük a kor, túlléptünk rajtuk? Manapság már nincs is igény ilyen hősökre?
Részemről van, az biztos, ugyanis miközben néztem Dutch harcát a Ragadozó ellen, végig vigyorra állt a szám, és a 100 perc nagyon gyorsan elsuhant. Itt még nincs teketória, az emberek káromkodnak és beszólnak egymásnak, a nőknek pedig leginkább csak kuss van, nem értelmes szerepük. És persze ott van a kulcsfontosságú, „mindenki felsorakozik egy vonalba, és rommá lőjük a dzsungelt mindennel amink csak van, de nem találunk el semmit” jelenet, amit egyszerűen nem lehet nem szeretni.
Kis gyorstalpaló azoknak, akik nem látták (vannak ilyenek?): egy helikopter lezuhan valahol a dzsungelben, a mentőakcióra pedig Dutchot és csipet-csapatát kérik fel (klasszikus 80-as évek csapata, van itt indián nyomolvasó, mexikói, szemüveges techie-guy, néger erősember). A helyszínen persze kiderül, hogy nem sima mentőakcióról van szó, de hamarosan ez úgyis mindegy lesz, hiszen pont azon a környéken portyázik valami elég durva mészáros is…
Szóval a Predator igazi old school manpower vs. superior power küzdelem, és mivel Schwarzi a főszereplő, ugye mondanom sem kell, hogy végül melyik felé billen a mérleg? A pontszám pedig 8/10.
Aeon Flux
A történet szerint a XX. században egy fertőzés elpusztította az emberek 99%-át. A kórra egy Trevor Goodchild nevű tudós talált ellenszert. 400 évvel később a Föld megmaradt ötmillió lakója az utolsó városban, a fallal körülvett Bregnában él. A várost a Goodchild-dinasztia irányítja, ám ahogy az lenni szokott, vannak, akik ezt nem nézik jó szemmel. Egy lázadó csoport, a Monicanek a rezsim megdöntését tűzték ki céljukul. E szervezet legjobb ügynöke Aeon Flux, aki azt a feladatot kapja, hogy ölje meg Goodchildot. A küldetés teljesítése közben azonban olyan titokra bukkan, ami mindenki életét megváltoztatja…
A film alapjául szolgáló rajzfilmsorozat még 1991-ben készült az MTV (Music Television, természetesen) megrendelésére. Abban az időben a rajzfilm korszakalkotónak számított, lévén már az első rész is egy hatalmas vérfürdővel indít, és ezen jó szokása később is megmarad. Az élőszereplős változatban ezt persze nélkülöznünk kell, hiszen a korhatár nagy úr. Persze azért van akció, csak nem patakvérrel.
Mit várhatsz a filmtől? Sablon sablon hátán, lehetetlen trükkök, banális történet, logikai buktatók, és egy abszolút kiszámítható végkifejlet… Ennek ellenére nekem nagyon tetszett, mert valahogy olyan… Nem tudom. Van benne valami megfoghatatlan, ami miatt megszerettem. Az is lehet, hogy csak Charlize Theron kosztümje, de bármi is, pont a helyén van ahhoz, hogy a nyilvánvaló hibák ellenére is begyere lett a film, olyan 7/10-es. De ha megnézed és nem tetszik, sajnálni fogod azt a másfél órát, úgyhogy jól gondold meg.