2

Doodlebug (1997)

Minden rendezőnek van első filmje, de a legtöbben nem százmilliós blockbusterekkel kezdik, hanem például ilyen rövidfilmekkel, mint az alant látható Doodlebug. Akár tippelde is lehetne, hogy kinek az első szárnypróbálgatása ez az alig három perces alkotás, de mivel kábé semmit nem tükröz a későbbi nagyfilmek stílusából, elárulom, hogy Christopher Nolanről van szó.

Nolan még iskolába járt a forgatás idején, szóval a röpke valószínűleg egy kihagyott ebéd árából készült, vagyis technikailag olyan-amilyen, viszont a hangulatot – bár nem sok eredetiség van benne, inkább Kafkás-Lynches, amit a zene is megtámogat – egész jól sikerült elkapnia.

még több jóság »

Alive in Joburg (2005)

Ha már a District 9 írásnál megemlítettem, legyen megnézhető is, nem? Alig 6 és fél perc az egész.

még több jóság »

Raving (2007)

Ez a rövidfilm 2007-ben, az Elle Fashion Series keretein belül (bármi is legyen ez) készült. A főszerepben Zooey Deschanel és Bill Irwin, a rendezői székben pedig Julia Stiles (igen, az a Julia Stiles), aki nem mellesleg a forgatókönyvet is írta. A történetből nem szeretnék sokat lelőni, így csak annyit mondok, hogy van benne egy utcán pénzt kunyizó lány, egy nem működő beléptető kártya és egy Armani ruha is. A végén pedig felcsendül a Hello Dolly.

Az a helyzet, hogy nem ez lett Zooey legsikerültebb rövidfilmje, és bár nem rossz, de túlságosan befejezetlennek tűnik az egész. Persze ez lehet koncepció is, de általában akkor koncepcionálnak igy, ha nincs elég ötlet. A hangulat viszont jól eltalált, igy mindenképpen érdemes megnézni egy szabad húsz percben. És persze Zooey miatt is.

még több jóság »

2

Whatever We Do (2003)

Patty és Joe hamarosan házasodni készül, ezt pedig meg kell ünnepelni egy turmixgéppel – legalábbis Joe régi barátja, Bobby szerint, aki egyszer csak megjelenik legújabb szerzeménye, Nikki kíséretében. Joe tessék-lássék módon tiltakozik, de aztán csak felavatják a mixert, majd egy félnapnyi vidám, medencés alkoholizálás után a négyes egy bárban folytatja egészen addig, míg egy eléggé kellemetlen titok már nem lesz titok többé.

Remélem ez a rejtélyes bevezetés majd jól arra sarkall mindenkit, hogy azonnal a play gombra tapadjon miután elmagyaráztam, hogy miről is van szó. A Whatever We Do egy Nick Cassavetes által irt, Kevin Connolly (E – Entourage) által rendezett rövidfilm, ami a 2003-as Sundance fesztiválra készült (illetve ott mutatták be) a Fox Searchlab égisze alatt olyan színészekkel a fent említett karakterek mögött, mint Robert Downey Jr., Amanda Peet, Zooey Deshanel és Tim Roth. Jól hangzik?

Does anybody wanna pee with me?

Még mindig nem tudom pontosan, hogy milyennek is kéne lennie egy rövidfilmnek – lévén nem néztem őket eddig – de valahogy úgy tudnám zseniális elmémmel megfogalmazni, hogy egy rövidfilm olyan, mint egy rendes film, csak nem olyan hosszú. A nyilvánvalóan hülye definíció mögött azért ott lapul az igazság is, ahogy én elképzelem: egy rövidfilmnek ugyanúgy meg kell fognia az embert, adnia kell valamit a nézőnek, ami miatt azt mondjuk, ezt érdemes volt. Csak ugye ez sokkal nehezebb harmad- vagy éppen negyedannyi időben, olyan szereplőket bemutatni, akik a kevéssé megismert személyiségük ellenére is hitelesek azokban a percekben, amíg nézzük őket. A Whatever We Do-ban is valami hasonló történik, és bár tulajdonképpen nincs lezárása, ez a huszonpárperc mégis nagyjából kerek egészet alkot.

Nem könnyű spoilerek nélkül írni arról, hogy miért tetszett, így aztán maradjunk annyiban, hogy tetszett. Na jó, főként azért, mert életszerű volt. Most az ugrott be, hogy leginkább az Utolsó csókhoz tudnám hasonlítani, egyrészt a téma, másrészt a végső konklúzió miatt. Ugyan ez egy pici spoiler lehet, de mivel a videó úgyis itt van a post végén, 25 perc múlva már senkinek sem lesz spoiler. Én meg jól kiosztok rá egy 8/10-et és megnézem harmadszor is.

még több jóság »

2

Sweet Friggin’ Daisies (2002)

Egy új sorozat veszi kezdetét a popcornon a mai nappal, amit a 18 bevont kreatív elme négynapos megfeszített munkájának eredményeként (hazugság) „Zooey Deschanel Project” névre kereszteltem. Tudom, hogy nagyon sejtelmes és érthetetlen a cím, de semmi pánik, elmagyarázom. Arról van szó, hogy nem időrendi sorrendben végig fogok haladni eme bűbájos teremtés minden hozzáférhető mozgóképbeli megjelenésén, és ez jó nekem. Persze nem fanboy módra teszem, szóval aki szerint őrült szeme van, az se fusson el, nem lesznek Zooey-centrikus ömlengések (nem elvakult rajongó vagyok, csak reménytelenül szerelmes). Egyszerűen csak arról van szó, hogy ezek a filmek nagyrészt miatta kerültek fel a megnézendők listájára. Illetve ha esetleg egyszer összefutnék vele, legyen egy jó „figyelj, írtam a filmjeidről a blogomban” ismerkedős dumám is.

Sweet Friggin' Daisies

Elsőként jöjjön ez a 2002-es rövidfilm, a Sweet Friggin’ Daisies. Zelda (Zooey) és Damian (Eddie Kaye Thomas, alias Finch, az anyahomorító) utolsó estéjüket töltik együtt, mielőtt a lány hosszú időre elutazna, majd a reptér felé menet a taxisofőr kérdése nyomán felelevenítik az első találkozásukat is. Nem egy nagy történet, de egy rövidfilmbe talán nem is kell túl sok esemény, vagy nem tudom. Kicsit tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy mit kellene írnom erről a filmecskéről, mi az, ami felkelti az érdeklődést. De az biztos, hogy ha ennyire nehéz egy ajánlóféleséget megfogalmazni róla, akkor megírni sem lehet könnyű (na jó, ez hülyeség, nyilván nem az). Mindenesetre Jesse Wigutow író-rendezőnek sikerült összehoznia valami jót ebben a 23 percben, az biztos. Ebben a sitcom epizódnyi időben nagyjából megismerjük a két szerelmest és történetüket is. Karakterei kissé negédesek ugyan, de a jópofa párbeszédeik miatt még az enyelgéseik közben is sikerül annyira szimpatikussá válniuk.

Az értékelés előtt még annyit, hogy igazából én szívesen néztem volna még tovább, teljes filmhossznyi időben a pozitív hangulata miatt, de végső soron így is kerek egészet alkotott a sztori. A pontszámmal is bajban vagyok kicsit, de ha azt nézem, hogy mennyire tetszett, akkor legyen mondjuk 7/10.