Bring It On (2000)

Hajrá csajok!

Azt hiszem itt az ideje, hogy nyilvánosan bevalljam az egyik szégyenteljes titkomat: szeretem a szurkolólányos filmeket. Egyszerűen van abban valami megkapó, amikor fiatal lányok falatnyi ruhákban egyszerre mozognak. Tudom, hogy ez így elég sekélyes, de vállalom, és azt hiszem ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Például a Bring It On franchise összes részét férfi rendezőnek köszönhetjük, még úgy is, hogy a sorszámmal folyamatosan csökkent a színvonal, de erről majd később (bizony, minden részről lesz megemlékezés).

Bring It On

Mindenesetre most maradok az elsőnél és arról ejtek pár szót. A történet rém egyszerű, a Rancho Carne középiskola öt éve veretlen szurkolócsapata szeretne hatodjára is győzni az országos versenyen. Nem bonyolult, ugye? Azt hiszem pont ezért szeretem ennyire ezt a filmet, nagyjából ténylegesen a hajrázásról szól. Persze vannak klisék azért, de mégsem azokra vannak kihegyezve a történet fordulópontjai, hanem csak úgy mellékesen vannak jelen. Nem arról szól az egész, hogy a főszereplőnek bizonyítania kell a többiek előtt, vagy az új fiú megpróbálja megszerezni a lányt. És minthogy teljesen máson van a hangsúly, nincs a filmben igazi hülyepicsa vagy seggfej karakter sem, ami tök jó, mert szerintem sokszor rohadt unalmassá teszik a tinifilmeket.

A szereplőkkel sincs semmi probléma egyébként. Egyrészt itt van nekünk Eliza Dushku, akiről már áradoztam egy kicsit és azt most is tartom (ott is szurkolt, hehe), másrészt a film 2000-ben készült, amikor is a tényleges főszereplő Kirsten Dunst még aranyos volt. Bár a nem megkoreografált mozdulatai, például a féktelen tombolás az ágyon inkább valami beteg szöcskét idéznek, azért mégis megilleti ez a jelző, visszamenőleg azért mégsem bűnhődhet a Pókember miatt, nem?

Hey, ladies, wanna see my spirit stick?

A pontszám közlése előtt még annyit mondanék, hogy ha ebben az esetben bárki elfogultsággal vádolna, akkor tökéletesen igaza lenne. Nem is csak azért, mert fanboy vagyok, de ez a Hajrá csajok egyszerűen annyira tökéletes nobrainer popcornfilm szerintem, hogy nem tudok nem elfogult lenni. Milliószor láttam már (költői túlzás, de a tényleges szám bőven kétjegyű már), de most is ahogy elindítottam, hogy beletekergetéssel némi ihletet merítsek az íráshoz, az lett a vége, hogy végignéztem jól az egészet újra. És pont úgy vigyorogtam rajta a vigyorgós helyeken, mint mindig. Szóval minden súlytalansága és butasága ellenére is megkapja a 10/10-et, és ezt komolyan gondolom ám.

3

Yes Man (2008)

Az igenember

Némi kényszerű és kreativitásgátló szünet után, a blogomolvasó tömegek legnagyobb örömére visszatért a popcorn, hogy a meg nem fogadott újévi fogadalmam szellemében (legalább) napi egy pompás írást szolgáltasson jó és kevésbé jó filmekről, a köz javára. És mivel ez a visszatérés éppen január 17-re esik, természetesen nem hagyom ki a lehetőséget, hogy megemlékezhessek a mára eső jeles ünnepnapról.

Gondolom nem mindenkinek egyértelmű, vagy inkább szinte senkinek sem az, hogy miről is van szó, így hát fellebbentem a leereszkedett ködöt és elárulom, hogy az egyetlen lehetséges feleségjelöltem, vagyis Zooey Deschanel születésnapjáról. Ráadásul Jim Carrey is pont ma öregedett még egy évet, így nagyjából adja magát, hogy új közös filmjük legyen a mai írás főszereplője.

Ez a film pedig a Yes Man, vagyis az Igenember. És akkor mondom is azt a momentumot, amire nemet kellett volna mondani a filmmel kapcsolatban: a régi Jim Carrey vissza-visszajáró szelleme. Az a helyzet, hogy a vicces Carrey és a drámai Carrey együtt sajnos nem teljesen működőképes. Persze nem arról van szó, hogy a némileg komolyabb filmeket fapofával kellene végigjátszania, de ide egyáltalán nem illett az Ace Venturás vagy Dumb és Dumberes pofavágós-celluxos stíl. Szerencsére nem volt sok belőle, de amik voltak, azok ténylegesen rombolták picit a film hangulatát. Azért így is maradt bőven a jóból, nyugalom.

Yes Man

Az alaptörténet amúgy annyi, hogy Carl egy eléggé magának való, besavanyodott alak, aki mindenféle kifogásokkal menti ki magát mindenféle helyzetekben, olyan lehetőségeket is lepasszolva, amik esetleg pozitívan is alakulhatnának. Aztán találkozik egy régi ismerősével, aki meggyőzi, hogy vegyen részt egy előadáson, ahol megtanulhatja, hogy igent mondjon a dolgokra. Carl el is megy, és egy nem túl hihető győzködés után el is kezdi alkalmazni azt a bizonyos szót, aminek hatására sikerül belemásznia néhány hülye helyzetbe, de azért lassacskán tényleg elkezd javulni az élete. Közben persze találkozik egy lánnyal is (Zooey), és onnantól a film vígjátékból átvált romantikus komédiába, hogy aztán a kötelező, de szerencsére nem túlhúzott bonyodalom után megkapjuk a happy endet (remélhetőleg nem Tillie-től – majd ha megnézed a filmet, megérted).

Szerintem a film egyik legnagyobb erőssége, hogy a fentebb már említett, apróbb hibákat leszámítva végig egyenletes szintet nyújt, és úgy sikerült beletenni a tanulságot, ahogy Adam Sandler sosem tudja. Ez lefordítva annyit jelent, hogy a vége sem lett szájbarágós belemkifúvom. Emellett még azt is sikerült elérnie, hogy elgondolkodjak a dolgon egy kicsit, ami nagy szó. Na nem azon, hogy ezentúl majd mindenre igent mondok, szóval ne kezdjen senki őrült telefonálásba mindenfélét kérni, de tényleg mennyi lehetséges élményt szalasztunk el azzal, amikor teljesen lezárjuk magunkat mások elől, és hogy ezek az élmények akár pozitívak is lehetnek.

Zooey filmről van szó, így természetesen rá külön is kitérek egy bekezdés erejéig (azért ez még nem centrikus, remélem). Való igaz, hogy minden filmjében ugyanezt a kissé furcsa, bolondos, érdekes ruhákban járó, kb. azonnal megszerethető karaktert hozza, de mivel ez a karakter kb. saját maga, így sosem lesz unalmas. Ráadásul a filmben még énekel is, és mivel a hangját még egy kicsit jobban imádom mint őt magát, ott már teljesen megvett magának. Az a legjobb egyébként, hogy ő tényleg az a lány, akibe szerintem az első személyes találkozáskor valóban fülig beleszeretnék, hogy aztán amikor valami hülyeséggel elszúrom a dolgot, életem végéig üssem magam, így aztán teljesen elhiszem, Carrey-nek is, hogy hasonlóan érez.

Yes Man

És akkor ezzel a frappáns átkötéssel rátérek a többi színészre. Ahogy fentebb írtam, ez alkalommal a gumiarcú nevettető (hogy ezzel az ezeréves béna jelzővel éljek) nem teljesítette maradéktalanul az elvárásaimat. Valahogy olyan érzésem volt, hogy bizonyos jelenetek csak azért vannak a filmben, mert ő a főszereplő (pl. csípős szósz felszívás orron át). A többiek rendben voltak, a sok sorozatos arc (Bradley Cooper, Sasha Alexander, Molly Sims) hozta a szerepüknél elvárható semmi különöset. Terence Stamp pedig kicsit az alatt, de az egyik jeleneténél eszembe jutott, hogy őt azért nagyon megnézném valami kiöregedett badass harcos szerepében, aki élete utolsó csatájában azért még durván szétvágja az ellent, mielőtt halálával okot szolgáltatna a bosszúra a fiatal tanítványának.

Pontszámként eredetileg egy jó kis nyolcast akartam megajánlani, és talán egy másik férfi főszereplővel meg is lett volna, de a fentebb részletezett carrey-izmusok miatt sajnos nem lehetséges. Zooey persze 11 pontot kap, de nem akarok nagyon elfogultan értékelni, így a film maga 7/10-es lesz.

2

The Sure Thing (1985)

Tuti dolog

Gib (Cusack) egy New England-i főiskolán tölti mindennapjait elsőévesként. Nem különösebben érdeklik a dolgok, de aztán az egyik előadáson felfedezi Allisont (Zuniga), akivel némi korrepetálás ürügyén próbál találkozgatni. Allison pont az ellenkezője a lusta és semmit komolyan nem vevő Gibnek, ráadásul távkapcsolatban is él valakivel, így Gib érdeklődése viszonzatlan marad. Épp ezért egyezik bele, hogy meglátogatja legjobb haverját Los Angelesben, aki ráadásul még egy tuti nőt (aka. biztos numerát) is leszervezett neki. Mivel a pénz nem veti fel, a faliújságon talált hirdetők mellé társul be benzinpénzzel, ráadásul pont ahhoz a párhoz, akikkel Allison is utazik a vőlegényéhez. Természetesen ők ketten nagyon nem bírják egymást, zombi utastársaik pedig a civakodásaikat, így hamar kocsin kívül találják magukat, hogy aztán közösen folytassák veszekedésekkel tarkított útjukat…

Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a sorozatos összeveszések és ellentéteik ellenére a film végére a két főszereplő mégis egymás karjaiban köt ki. Ezt nyilván már a film elején is sejteni lehet, de egy ilyen road movie-nál úgyis az utazás a lényeg – képletesen és szó szerint is.

The Sure Thing

Szeretem a nyolcvanas évek (tini)vígjátékait, egyrészt a hangulatuk miatt, másrészt mert akkor még volt igazi írói munka a filmek mögött. Na jó, nem arról van szó, hogy a például Tuti dolog története valami veszettül csavaros lenne, de ahol a mai filmekben valami szaros poén következne, ott a régiekben inkább beraktak egy király párbeszédet, vagy ilyesmi. Nem vagyok ám álszent, megnézem a szarósfilmeket is, de azért mégis jobb normális filmeket bámulni, nem? Bár a Tuti dolog is azoknak a moziknak a táborát erősíti, amik annál jobbak, minél közelebb vagyunk nézőként a főszereplők életkorához, ez nem azt jelenti, hogy idősebbként már nem lesz jó. Például nekem sok társával ellentétben ez kimaradt fiatalabb koromban, de ennek ellenére teljesen jól szórakoztam, és ugyanúgy bekerült az alapvetések fiataloknak csokorba, mint például a kultikus Say Anything (szintén Cusack). Persze ahogy írtam, én szeretem a nyolcvanas évek tinivígjátékait, szóval ez lehet, hogy semmit sem jelent.

A szokásos, pár szót a szereplőkről részt azzal kezdeném, hogy a leginkább Vespa hercegnőként (na jó, legtöbben biztos a Melrose Place-ből emlékeznek rá, ha még emlékeznek) Daphne Zuniga egyszerűen gyönyörű a filmben. Ezt csak úgy elmondtam. Aztán van még itt John Cusack, akit én eléggé kedvelek sok-sok filmje miatt, de azt be kell látni, hogy szinte mindig ugyanezt a figurát hozza azóta is. A férfigárdát olyan arcok erősítik, mint Anthony Edwards és Tim Robbins, és rajtuk kívül van még Nicolette Sheridan, aki maga a tuti dolog, és itt szerepelt először filmben.

Ha ebből az írásból nem is derült ki, a Sure Thing tényleg egy nagyon jó teen movie, amit mindenképpen érdemes megnézni legalább egyszer. Nem véletlenül került a 8/10 kategóriába.

Make It Happen (2008)

Make It Happen – Dobd be magad!

Az történt, hogy a táncos filmeket kinyírta a buzi hip-hop zene meg a feka kultúra (kultúra…), és most már csak szar koreográfiát kapunk szar zenével. Biztos lehetne ellenpéldát is mondani azért az utóbbi évekből, meg ezt a filmet sem a borzalmas soundtrack húzza le (azért pakol rá rendesen), de valahogy a nézése közben ez a gondolat így beugrott, és ha már beugrott, akkor ki is ugrasztom ide a blogra, csak úgyból.

Azt hiszem az Empire-ben olvastam, hogy a Make It Happen olyan, mint a Flashdance, csak hegesztés nélkül, és ez a párszavas jellemzés tulajdonképpen majdnem tökéletesen össze is foglalja a filmet. Azért csak majdnem, mert valójában nem olyan, hanem nagyságrendekkel rosszabb, szóval csak hasonlít. És egyébként még a Sakáltanyára is erősen emlékeztet, vagy csúnyább kifejezéssel élve lopja, mint cigány a cseresznyét. Persze lehetséges, hogy a forgatókönyv írói (Duane Adler, Nicole Avril) teljesen eredeti ötletekkel jöttek elő, csak valamilyen véletlen folytán ezeket az ötleteket előttük már mások is kitalálták tőlük függetlenül. Akár elő is fordulhat, hiszen mindketten jó képességű, dús fantáziával ellátott egyének (not), Mr. Adler filmográfiáját olyan filmek díszítik például, mint a Szívem érted rapes 1-2., vagy a Step Up 1-2., amik alapján ugye nem is lehet ám beskatulyázni az embert.

A történet egyébként annyi, hogy egy Lauryn nevű lányka valami porfészekben él, és a bátyjával a szüleik halála után rájuk maradt autószerelő műhelyt viszik (ő csak könyvel, a tesó berhel). Közben persze arról álmodozik, hogy majd jól bekerül egy chicagói tánciskolába, és akkor onnantól minden büfé lesz. Persze nem kerül be, de ahelyett, hogy hazamenne és elvetetné magát valamelyik Billy Joe-val, hazudik egyet a bátyónak és inkább elkezd segget rázni egy night klubban. Közben persze jön a szőke herceg is, hogy a romantikus oldalunk se unatkozzon.

Make It Happen

Na jó, nem leszek igazságtalan, végülis mennyi sztori kell egy táncos filmnek? Ha vannak jó szereplők, jól megkoreografált jelenetek és jó zene, akkor ugye nem sok. A Make it Happennél számomra sajnos a háromból legalább kettő hiányzik, de ez ízlés dolga, aki szereti a szar zenét (tudom, nem szar, csak nem értem), annak biztos tetszeni fog, és akkor a hozzá társuló béna mozgás is bejövős lehet. És ezzel már el is árultam, hogy melyik részével voltam úgy-ahogy elégedett. De nem ám azért, mert annyira brutáljók voltak az alakítások, csak van egy kisebbfajta Mary Elizabeth Winstead fétisem, és az ilyesmi komoly dolgokat tud művelni az emberrel (elhomályosodó értékítélet meg ilyenek). Ezért is haragszom a filmre, hiszen egy ilyen jó (úgymint aranyos és szép és dugnám) főszereplővel simán összehozhattak volna legalább egy Honey-szintű, akár többször is nézhető limonádét (igen, most lehet ütni, védekezni sem fogok, de azt a mozit már legalább négyszer láttam, és azért zeneileg is sokkal jobb volt ám), de csak egy ilyen bénaságot sikerült. A másik két főbb színésznél egyébként végig azon gondolkoztam, hogy vajon honnan ismerem őket, és hát Tessa Thompson be is ugrott (Veronica Mars és Hidden Palms), de Riley Smith-t sajna még így is puskáznom kellett (Drive).

Összefoglalva arról van tehát szó, hogy várakozásokkal telve (reméltem, hogy minél kevesebb ruhában fog táncikálni ez a Mérike („akiért zsong Amérike” – na honnan van az idézet?) ültem le nézősdibe, de sajnos bazi nagyot koppantam (nem táncikált minél kevesebb ruhában). Így sajnos hiába a kedvenc főszereplő, még az ő összes jó tulajdonságát (úgymint aranyos és szép és dugnám) figyelembe véve is csak 4/10-et ér ez a Make It Happen. Illetve 4/10-et kap (mert nem biztos, hogy ér is annyit).

I’m Reed Fish (2006)

Szívek hullámhosszán

Először gyorsan megfejteném a magyar címet: Szívek, mert szerepel benne az egyik Gilmore girl, és hullámhosszán, mert a főszereplő egy rádióműsort vezet. Igen, szerintem is hülyeség, mert valami romantikus filmet sejtet, pedig igazából nem az, sokkal inkább egy kihagyott lehetőség. Nem mondom, hogy különösebben vártam a filmet, de azért mégis sikerült csalódást okoznia.

Reed Fish egy kisváros rádiójában hírolvasó, műsorvezető, problémamegoldó, aki apja helyét vette át a mikrofon mögött. Ráadásul éppen nősülni készül, de aztán amikor a nyári szünetre hazalátogat az egyetemről a kisvárosból kiemelkedett Jill, kicsit felkavarodnak a dolgok Reed életében…

I'm Reed Fish

Bár az alapötlet egész jó, és a kisvárosok általában remek helyszínt biztosítanak az ilyen önmagunk-keresős indie-filmeknek, de sajnos ebben az esetben nagyon érződik, hogy mind a rendező, mind az író első műve a Reed Fish. Az egész valahogy unalmas, összeszedetlen és következetlen, a közepén lévő valóság-szakadás pedig nem csak zavaró, de teljesen fölösleges is. Azt meg csak bónuszként, hogy ez egy önéletrajzi film, Reed Fish valóban létezik, ráadásul ő a fentebb említett forgatókönyvíró is. És ha már a saját életedet írod meg, illene normálisan csinálni, nem?

Pedig a színészek egyáltalán nem rosszak, kivéve a főszereplő Jay Baruchelt. Szerencsétlennek sajnos egyáltalán nincs meg a kvalitása egy főszerephez, ráadásul állandóan pofákat vág és végig csücsörit, ami egy fél óra után kifejezetten idegesítővé válik. De legalább mellette olyan lánykákat nézhetünk, mint Alexis Bledel és Schuyler Fisk, valamint a mellékszerepekben tiszteletét teszi DJ Qualls, A.J. Cook, Katey Sagal és Shiri Appleby is. És hogy még egy pozitívum megemlítődjön, a zenét egész jók voltak. Nem kiemelkedők azért, de olyan tipikusan indie-s dalok, ráadásul kettőt a Jillt játszó Schuyler Fisk énekelt, akinek a jövőre megjelenő lemeze mindenképp megér majd egy-két hallgatást.

Összefoglalva tehát a Reed Fish sajnos egy nem jól kihasznált lehetőség, nagy jóindulattal 5/10.

1

Once (2006)

Egyszer

Az a helyzet, hogy mindig bajban vagyok az ilyen stílusú mozikkal. Mert az oké, hogy leírom, jók vagy sem, de ezt valamivel indokolni is kellene. Az mégsem járja, hogy csak belekiabálom az interweb kuszaságába, hogy „hé, ez kurva jó volt, mindenki nézze!”, minden egyéb magyarázat nélkül. Hiszen pontosan az ilyen filmeknek kell jó hátszelet csinálni, mert egy minimális hype nélkül nem sokan lennének rájuk kiváncsiak (sajnos). Mondjuk ez a bizonyos hátszél a Once esetében nélkülem is megvan (pedig tudjuk, mekkora jelentősége van egy-egy ezeken a hasábokon olvasható dícséretnek vagy lehúzásnak, hehe), legalábbis gondolom, hogy az idei legjobb betétdal Oscar-díj elnyerése miatt jóval többen kiváncsiak rá, mint egyébként lennének.

Persze felmerül a kérdés, hogy miért is érdekelné ez a független ír film az embereket, mikor alapvetően semmi nézővonzó nincs benne. Nincs kiemelkedő színészi játék, nincs ultracsavaros történet, pengeéles dialógusok vagy húsbavágó drámázás, ami fokozná az érdeklődést. De akkor vajon mit kapunk ettől a 90 perctől? Megmondom, HANGULATOT. Így, nagybetűvel, aláhúzva. A két főszereplő, Glen Hansard és Markéta Irglová zenészek, és tulajdonképpen saját magukat adják a szerepükben is, ettől pedig az egész baromira hitelessé válik. Kettőjük kapcsolatában nem a pengeéles dialógusok vagy a lángoló érzelmek dominálnak, hanem valami egész más. Egy láthatatlan kapocs, valamiféle vonzalom, ami vagy megerősödik, vagy nem, de nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy mindketten kapnak valamit a másiktól, valami fontosat, valami megfoghatatlant. Valamit, amit mi, nézők is megkapunk, ha beengedjük a világunkba ezt a filmet.

Once

A mai Dublin bemutatása szintén nagyon hiteles (nem tudom nem ismételni ezt a szót), legalábbis amit látunk belőle. Persze ez nem véletlen, olyankor történik, ha egy film tényleg a helyszínen forog. És végre valaki eljutott addig, hogy ha külföldieket mutat be, akkor nem az akcentusos angollal próbálja eladni, hanem úgy, ahogy a valóságban is tapasztalható: kevés szóval, helytelen (és kényszeredett nyelvtannal). Másnak ez lehet, hogy nem akkora jóság, de én személy szerint gyűlölöm, amikor egy filmben tökéletes nyelvtannal, akcentussal beszél egy nem angol szereplő. Ez egyszerűen hülyeség. De vissza a lényeghez.

A Once nem kifejezetten romantikus, mégis tele van érzelmekkel. Azt hiszem, épp ebben áll a nagyszerűsége, hogy nem fókuszál szándékosan egy adott műfajra, szóval nem romantikus film, musical, dráma vagy akármi, mégis mindegyik benne van. A különböző alkotórészek elegye pedig létrehozott valami olyat, amit jobb szó híján élményfilmnek tudnék nevezni, aminek a megnézése után nem csak jobban érzed magad, hanem… Á, ezt úgysem tudom elmagyarázni. Nézze meg mindenki, tényleg érdemes.