Ilyen az élet
Tudom ám, hogy én vagyok a hülye (vö.: házhoz megy a lófaszért), mert miért nézné meg bárki is az aktuális Katherine Heigl-féle „romantikus vígjátékot” ÖNSZÁNTÁBÓL? Nyilván elborult az elméje és nem képes észérveken alapuló döntéseket hozni. Vagy talán szeret szenvedni? Valójában optimista és minden alkalommal abban reménykedik, hogy végre kiderül, Heigl képes szimpatikus karaktert is játszani? Esetleg csak alapanyagot keresett egy jó kis fikázáshoz? Az első kivételével bármelyiket vállalom. Persze ha elborult az elmém, akkor úgysem tudnék róla, szóval…
Na jó, igazából azért néztem meg, mert a rendezői széken Greg Berlanti neve virított, akiről ugye azt kell tudni, hogy az egyik legjobb családsorozatot szállította nekünk. Emiatt pedig megérdemel egy kis bizalmat, még úgy is, hogy azóta azért nem makulátlan a bizonyítvány. Ha esetleg mást is hasonló okok vezérelnének, hadd szóljak már most: nem érdemes. Sajnos közel sem Everwood-minőség, sokkal inkább a No Ordinary Family alá lehet becélozni.
A szokásos alapsztorihoz képest némi újdonságot jelent az itteni kiindulópont: a két, egymást nem nagyon kedvelő ember arra kényszerül, hogy közösen neveljék a rájuk bízott gyereket. Sajnos ezt az egyediséget rögtön sikerült is lemészárolni azzal, hogy a fókusz teljesen másra került – vagyis inkább nem került semmire. A főszereplők nem különösebben rendülnek meg a legjobb barátaik halála miatt, nem túlzottan érdeklik őket az anyagiak sem – bár beszélnek valamennyit a dologról, de a hozzáállásuk jól összefoglalható a „majd lesz valahogy” félmondattal. Pedig ebből az ötletből simán össze lehetett volna hozni egy jó drámát, például ha bemutatják, hogy ténylegesen gondot okoz nekik az elkötelezettség, az egy fedél alatt élés esetleg az érzelmi kötődés kialakítása – végső soron más gyerekéről van szó –, de igazából ezekről a problémáikról csak a film egy adott pontján (természetesen a végső összeboruláshoz vezető bonyodalomnál) értesülünk, addig csak azt látjuk, hogy igazából teljesen jól megvannak egymással, különösebb konfliktusok nélkül.
És ha már összeborulás: természetes, hogy a végére abszolút happy end kell, de talán nem ártott volna, ha azt a film közben elkezdik felvezetni. Mert az rendben is van, hogy Heigl karaktere nem veszi észre a Duhamel érzéseit – műfaji klisé, elfogadjuk – de nekünk, mint nézőknek kellene mutatni valamit belőle, mert így az egész hiteltelenné válik. Arról nem is beszélve, hogy a film olvasatában a gyereknevelés nehézségei leredukálódtak a „pelenkacsere után szaros lesz az arca” poénra, ami egyrészt nem is vicces (és nem azért, mert gusztustalan), másrészt meg az az ember, aki nem képes kicserélni a pelenkát, inkább lője bele magát a legközelebbi közepesen gyors sodrású folyóba.
A romkomokba természetesen kellenek kissé bogaras sidekickek is, és mivel Betty White éppen valami mást forgatott, gyorsan behúztak helyette másokat, hogy játsszák el a karakter nélküli, unalmas szomszédok szerepét. Komolyan nem értem amúgy miért kell kihasználatlan szereplőkkel teletömni a filmet, attól biztosan nem lesz jobb, hogy egy-két mellékszereplő helyett nyolcan nem kapnak normális szöveget. Ráadásul – bár ez biztos csak egyéni probléma – elég nehéz volt úgy komolyan venni a filmet, hogy az első 15 percben sorban tűntek fel a b- és c-listás tévés arcok.
Nem Heigl-ről vagy Duhamelről van szó persze, ők már sikerrel áttranszformálták magukat a vászonra, hanem olyanokról, akiket nem feltétlenül akarunk filmekben látni (kivétel persze Mrs. Reynolds). Sookie a Gilmore Girlsből (avagy mostanában: a kövér picsa a dagadtos sitcomból), a szellemi fogyatékos tesó a Shit My Dad Says-ből vagy éppen az iskolaigazgató az Eastbound & Down-ból… Impresszív névsor, ugye? Aztán amikor megjelent az ázsiai arc a Persons Unknownból, már az járt az eszemben, hogy a., most már elég; b., mennyire rossz volt a PU.
Pontozda
Mielőtt rátérek az értékelésre, még egy kis morgás: kétórás játékidő. Mi a francnak? Egy ilyen unalmas, tartalom nélküli kliséhalmaznak simán elég lett volna 80-85 perc is, senki nem panaszkodna, hogy ő még nézné tovább. Amúgy a Life As We Know It esetében is pont ugyanazt lehet elmondani, mint általában a zsáner többijéről, vagyis hogy nem bűnrossz, de nagyon tipikus és nagyjából semmi érdekes nincs benne. Az viszont pozitív, hogy Heigl kevésbé idegesítő, mint általában, de az újranézési teszten ennek ellenére sem megy át a film, szóval a pontszám maximum 5/10 lehet.
Alkonyat – Újhold
Ennek az írásnak a bevezetőjére több ötletem is volt. Az első változatot azzal kezdtem volna, hogy ez az a film, amit az összes kritikus várt, hogy aztán jól lehúzhassák, mert azt úgy illik (titokban persze mindannyian imádják). A második verzióban csak én vártam, mert rajongó vagyok, de ugyanúgy le fogom húzni, mert nem akarom, hogy mindenki megtudja, a harmadikban pedig úgy gondoltam, leírom, hogy több ötletem is volt az írás elkezdésére. Na vajon melyiket választottam végül?
A fenti, teljesen értelmetlen sorok szükségességét két tény indokolta: az első, hogy a New Moon sajnos teljesen vérszegény (buta vámpíros vicc reloaded), más szóval unalmas lett, és mivel ez a tény jellemzi leginkább a filmet, biztosan rengetegen kezdték már ezzel a soraikat, én meg nem állok be közéjük. A második pedig, hogy a popcorn szerkesztősége a leírt karakterek után fizet, így aztán sosem árt kicsit duzzasztani az írásokat mindenféle remek körmondatokkal és amúgy oda nem illő, de valahogy mégis kapcsolható információhalmokkal.
Szóval Újhold. A film nem sokkal az Alkonyat után veszi fel a történet fonalát. Főszereplőink még mindig együtt vannak, de mindketten szenvednek. Edward azért, mert mostanra rájött, hogy ez a buta és minden önállóságától megfosztott, személyiség nélküli lány teljesen ráakaszkodott és marhára nem lesz egyszerű lerázni, Bella pedig azért, mert kezdi gyanítani, hogy a sunyi menyétképű, meszelt arcú vámpír valójában nem is a lányokat szereti – ugyan mi más oka lenne visszautasítani őt? Persze nem, de azért majdnem.
De ne ragadjunk le a sztorinál, láthatóan a készítők sem tették. A hatalmas tátongó réseket cselekmény helyett inkább Bella szenvedései vagy némi félmeztelen futás töltik ki, amit pedig mégis sikerült beerőszakolni, az leginkább butaság. Elhiszem, hogy nagyon hatásosnak szánták a jelenetet a végén a turistacsoporttal, de attól még semmi értelme. Komolyan, eltűnik 20-30 ember, és majd senki sem gyanakszik? Ráadásul nyilván nem az első eset volt…
Ha én írnám a moziplakátokra a figyelemfelkeltő szlogeneket, tutira valami ilyesmi lenne: „Most még több kigyúrt, borotvált férfi felsőtesttel!”, mert ez a másik jellemzője a filmnek (azzal csak nem lehet reklámozni, hogy „UNALMAS!”). De nem leszek képmutató, megértem, hogy férficsöcsökkel akarták becsalogatni a tinilányokat a mozikba. Nyilván én is ezt tenném, ha pénzem lenne benne, de nézői oldalról nekünk többieknek az nem annyira érdekes, ahogy a film játékidejének felében kisgatyás srácok szaladgálnak együtt az erdőben, esőben. Itt amúgy megjegyezném, hogy azért le a kalappal Taylor Lautner előtt, 17 évesen ilyen izmokat magára szedni elég durva (ha most gonosz lennék, még ideírnám, hogy majd megbánja, amikor pár év múlva a szerek miatt nem működik majd a szerszám).
Nem tudom mennyi volt a film költségvetése egyébként, de a nagy része láthatólag nem a CGI-re ment el. A vérfarkasok átváltozása – jópár van a filmben – és maguk a bundások is nevetségesek, kábé úgy néznek ki, mintha a legendás Kardfogból maradt volna pár fel nem használt modell. A harcok ugyancsak bénák, de emlékeim szerint ez már az előző részben is probléma volt. Viszont, hogy jó dolgokat is említsek, az előbb említetteket leszámítva a képi világ ismét jóra sikerült, a forgatási helyszínek pedig még mindig nagyon szépek.
Most jön az, hogy pár szó a színészgárdáról, de gondolom nagy meglepetések nem lesznek. A visszatérőkről elmondható, hogy szinte mindenki egy kicsit rosszabb, mint az első részben, az újak pedig nagyon jól hozzáidomultak ehhez a színvonalhoz. A film legjobb alakítása (nem jó, csak a sok semmilyenből a legjobb) egyébként ugyancsak Taylor Lautnernek köszönhető, Jacob Black karaktere már majdnem hihetőre sikerült. A skála másik oldalán az amúgy tényleg tehetséges Michael Sheen áll, akinek itt sikerült a szokásosnál is sablonosabb vámpírvezért összehozni. Két megemlítendő név még: Dakota Fanning, aki túl sokat nem szerepelt, viszont megkapja a legcoolabb creepy kinézet díját a filmben, és Graham Greene, aki a Wolf Lake (a „too good for couch potatoes” díj egyik nyertese) után újra vérfarkasok körül ólálkodik.
A film közben azon gondolkodtam amúgy, mennyire durva, hogy az írónő, még ha mormon is, ennyire rossz képet fest a saját neméről. Bella már az első kötetben is eléggé irracionális volt, de itt már egy szimplán buta tinilányból egyre ellenszenvesebb Edward-függővé válik, akit tényleg semmi más nem érdekel. Szánalmas próbálkozása, hogy újra felvegye a kapcsolatot a hajdani, már jó ideje leszart barátaival, vagy egy 16-17 éves kamasz totális kihasználása mind-mind csak azt az érzést erősítik, hogy legszívesebbek lebasznánk őt egy szikláról. Vajon a szülők végiggondolják, hogy ez a karakter milyen példát mutat a lányaiknak? Egy olyan karakter, aki nagyon durva önértékelési gondokkal küzd (bármi történik, az azért van, mert ő nem elég jó) és a lelki ürességét valami külső tényezővel próbálja minden áron pótolni. De amíg nem villant cicit vagy káromkodik, gondolom rendben van.
A fentebb kivesézett hibák ellenére az Újhold nem annyira rossz, mint a híre, de csak egy nagyon pontosan behatárolt közönségnek szól. A széria rajongói gondolom feltétel nélkül imádják, az utálói meg ugyanúgy utálnák akkor is, ha esetleg tényleg kurva jó lenne. Én valahol a kettő között állok, és így, nem rajongó-nem utálóként egyszerűen nem érdemel többet 5/10-nél. Na majd a harmadik rész! (lol)
Elveszett jelentés
Tényleg igaz, hogy nem mindegy, mikor nézünk meg egy filmet. Még 2003-ban volt már szerencsém a Lost in Translation-höz, és már akkor is úgy gondoltam, hogy nem volt rossz film, de azért a katarzis jócskán elmaradt. Most, plusz hatévnyi történéssel az életemben megnéztem újra, és hát nagyjából olyan, mintha a Gyalogkakukk rám dobta volna az ACME feliratú 50 tonnás üllőt. Rohadt nehéz felállni és továbbmenni.
És nem is igazán tudok. Ahogy itt villog a kurzor előttem, arra várva, hogy a billentyűzeten keresztül eltoljam a képernyő jobb széléig a betűformát öntött gondolataimmal, csak ilyen semmitmondó körmondatok jutnak az eszembe. Mégis, mit tudnék erről a filmről írni? Van értelme azt ecsetelni, hogy Bill Murray egyszerűen fantasztikus, ahogy egyetlen sóhajjal, egyetlen arcizomrándítással érzelmek egész skáláját mutatja meg és ébreszti fel bennünk? Vagy azt, hogy ez Scarlett Johansson élete legjobb filmje, és mindig is ebben a stílusban kellene forgatnia, és mellesleg olyan leírhatatlanul gyönyörű, hogy most egy életre szerelmes lettem belé, mégy úgy is, hogy cigizik?
Ahogy a stáblista elindult útjára a képernyőn, csak hallgattam a tökéletes zenét és semmi másra sem vágytam jobban, mint befordulni a fal felé, és csendben sírdogálni egy kicsit. Eléggé megfoghatatlan ez a kettősség számomra, amellett, hogy a gyomrom még most is görcsben van, a film apró kis rezdülései szinte végig mosolyra ingereltek. Nem jó érzés megtörni ezt a hangulatot azzal, hogy próbálok valami rendszert vinni kavargó gondolataimba, de úgy érzem, most kell rögzítenem őket, amíg itt nem hagynak. Amíg el nem szállnak. Eddig nem is gondoltam rá, de most egy csapásra tudom, hogy életem során egyszer mindenképpen el kell vesznem Tokióban. El kell vesznem, hogy aztán találkozzak valakivel, akivel megoszthatom a magányt. Nem elűzni akarom, az csak a gyáváknak való, csak megosztani valakivel.
Általában, ha egy általam kedvelt színésznő szerepel valamiben, az automatikusan javít az értékelésen, ezzel emelve a pontszámot. Ha az általam kedvelt színésznő a film jelentős részében bugyiban flangál a képen, az meg simán duplázza az emelést. Nos, Scarlett Johanssont nagyon is kedvelem, és a flangálás is megvan, viszont a Lost in Translation annyira hihetetlenül jó film, hogy mindezen pluszok nélkül is simán kiérdemli a 10 pontot. És ez így van jól.
Alkonyat
A film megnézése után felmerült bennem egy kérdés, ami azóta sem hagy nyugodni. Miért vannak annyira oda ezért a tinilányok? Illetve most eszembe jutott még egy, nevezetesen, hogy ezek vajon ugyanazok a tinilányok, akiknek rögtön elkezd nedvesedni a bugyija, ha szóba kerül a High School Musical? Mert akkor végképp nem értem. Na jó, persze értem én. Közhelyes, de tényleg nincs új a nap alatt, és ez igaz erre a sztorira is. Ezerszer láttuk-olvastuk már, csak sokkal jobb kivitelezésben. Viszont ez nem igaz a mai fiatalokra.
És ebben rejlik szerintem a Twilight sikere, mert igaz, hogy ugyanazokat a kliséket, fordulatokat használja fel, mint a régi klasszikusok, ugyanakkor olyan formában, ami a fiatalok számára könnyebben érthető, könnyebben befogadható. Mi meg fanyalgunk, pedig igazság szerint nem kéne. Őszintén hiszem egyébként, hogy egyes alkotások negatív megítélésének maguk a rajongók a legfőbb okai. Mert milyen lehet egy olyan könyv vagy film, aminek a legfőbb rajongói bázisa a 18 év alatti lányok köréből kerül ki? Nyilvánvalóan nyálas szar. Pedig a Twilight (a film, a könyvet nem olvastam) közel sem annyira nyálas, mint gondolnánk a körülötte kialakult hisztériából.
Az persze igaz, hogy eléggé klisés és nagyjából semmi eredeti nincs benne, de mégis egy vállalható romantikus film két tiniről, akik közül az egyik történetesen vámpír. Ez a tény pedig mindenféle gondokat okoz kettőjük kapcsolatában. Közben jönnek más vámpírok is, akik gonoszak, és akkor a jó vámpírok blablabla. Mindenki el tudja képzelni, ha valaha olvasott vagy látott bármi hasonlót. A különböző vámpiros témák összefűzése elég jól sikerült amúgy Stephenie Meyernek, viszont az olyan jelenetekkel nem nagyon tudok mit kezdeni, mint amikor Bella neten rákeres egy könyvre, majd a könyvet áruló könyvesboltra, hogy aztán amikor hazaviszi, egy találomra kinyitott oldalpáron talált szóra ismét a neten keressen rá…
Ami egyébként nagyon tetszett, az a történések helyszínéül szolgáló Forks városát körülvevő természet. Ilyen helyeket látva mindig arra gondolok, hogy mennyire kurva jó lehet ott élni. Eső, sár, még eső, kis napsütés, és ha úgy akarja az ember, senkit nem lát hetekig. Álom.
Az Edwardot alakító Robert Pattinson jellemzésére még a film megnézése előtt kitaláltam a nyálas kis geci kifejezést, amit az egész normális színészi játékával ugyan sikerült egy kicsit árnyalnia, de nem sokkal. Mondanám, hogy szerintem egyáltalán nem jóképű, de akkor tuti megkapnám, hogy csak irigy vagyok, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy nem kifejezetten szimpatikus. Már a Harry Potter valamelyik részében is eléggé sunyi menyétképűnek tűnt, és azóta sem változott, de ez persze csak az én véleményem.
Kristen Stewarttal pedig az a helyzet, hogy a kezdeti nem annyira tetszést már egy ideje felváltotta az egyre jobban tetszés, köszönhetően annak a megfoghatatlan valaminek vele kapcsolatban, amit nem tudok jobban definiálni, de elég izgalmas. Ugyanakkor Bellaként a filmben eléggé vérszegény (haha, rossz vámpíros poén, értitek), eszköztára nagyjából a tátott szájas mély gondolatokat tükröző nézést jelenti. Azért nem tudok haragudni rá.
Nem fogom túlzottan felpontozni az Alkonyatot, de ha azt nézem, hogy a nem kevés előítéletem és a két órás játékidő ellenére is sikerült a filmnek a pozitív oldalon maradnia, akkor egy 7/10-et mindenképpen érdemel.
Pincérlány – Édesen is csipős
A helyzet az, hogy a pitét nagyon szeretem, és ugyan Keri Russell régebben nem nagyon volt a radaromon, de a trailerben egyszerűen maga volt a báj, így rögtön kiemelt helyre került. És ha még ehhez hozzátesszük azt, hogy Nathan Fillion, akkor egyből kiderül, hogy már jó ideje fokozott érdeklődéssel várom ezt a filmet. Ilyenkor szokott az lenni, hogy koppanok egy nagyot. De nem most, ugyanis a Waitress jó. Sőt.
Jenna kedves lány, pincérnőként dolgozik egy pitézdében, ahol mindenféle ínycsiklandó pite-kreációt készít nap mint nap. Az élete akár jó lehetne, ha nem lenne egy egoista, önző férje, aki folyamatos kontroll alatt tartja Jenna életét. Ilyen körülmények között döbben rá Jenna, hogy gyereket vár. Ráadásul a helyzete csak súlyosbodik, mikor találkozik új orvosával…
Tudom, úgy hangzik, mintha egy szokásos nyál lenne, de nem az. A Waitress kétségtelenül romantikus film, de hálisten nem az a fajta, ami után az embernek csömöre lesz és ha bármi módon visszakérhetné az elbaszott időt, megtenné. Sokkal inkább olyan, amit megnézve kicsit elgondolkozunk, és talán jobb kedvünk is lesz tőle. Köszönhető ez annak, hogy tényleg jól megírt karaktereket kapunk, élükön Jennával. Legtöbbször ott bukik el nálam egy romantikus film, hogy a női főszereplő egyszerűen nem elég érdekes, nem éri meg miatta hajtani. Keri Russell viszont annyira bájos, olyan kisugárzása van, ami egyszerűen átjön a képernyőn, és tényleg életre kelti, nagyon is szerethetővé teszi az általa alakított Jenna karakterét. Tényleg átérezzük a helyzetetét, azt, hogy szeretne kitörni az életéből, otthagyni a semmirekellő férjét, és szurkolunk neki, hogy végre eljöjjön az a pillanat, amikor megteszi.
Szerencsére ez a pillanat sem valami ragadós lila felhő képében köszönt be hozzánk, szóval hálisten nincs tejjel-mézzel folyó happy end, de mégis azt mondom, ennek pontosan így kellett lennie, bármilyen más befejezés csak elrontotta volna az addig felépített ívet.
Naná, hogy meg kell még említenem Nathan Filliont, aki miatt elsődlegesen felfigyeltem erre a filmre hosszú hónapokkal ezelőtt. Nálam ő nagyjából olyan magasságokban tanyázik, mint Bruce Campbell, akiről ugyebár tudjuk, hogy a földkerekség egyik legnagyobb arca, ever. Nyugi, nem fogom azt írni, hogy ő vitte a hátán a filmet, mert nem lenne igaz, de az biztos, hogy még ebbe a bárki eljátszhatná szerepbe is sikerült a szokásos coolságot belevinnie.
A végére az értékelés. A Waitress nem lesz az évezred nagybetűs romantikus filmje, de nekem az apró bicsaklások ellenére is nagyon bejött, így simán megkapja a 8/10-et. Még ilyet, még ilyet.
Az utolsó csók
Azt hiszem, megvan a tökéletes film az első blogbejegyzéshez, úgyhogy akkor el is kezdem. Ismét bebizonyosodott, hogy Zach Braff tud valamit. És nem csak azért, mert két igen cute lánykával játszik együtt egy filmben, hanem mert az a film ilyen jóra sikerült. Nem cukormázas, mint általában a romantikus filmek, nincs nagy bonyodalom és akármi. Mivel nem szeretnék spoilerkodni vagy bármit is elmondani a filmből, elég lesz annyi, hogy aki valami romantikus vígjátékot vár, az csalódni fog. Aki Scrubs-stílust, az szintén. És ennek ellenére a Last Kiss mégis teljesen Zach Braff-film. Melankolikus, néhol vicces, és minden sallangtól mentes. Olyan, mintha a srác saját novellát forgatna a szerelemről. A Garden State volt a bevezetés, a Last Kiss a tárgyalás, és én már kíváncsian várom a befejezést is.
You know, life is pretty much in the grays for the most part. And if you insist always on black and white, you are gonna be very unhappy.
A filmet nézve végig olyan furcsa érzésem volt, aztán ahogy a stáblista alatt végiggondoltam, rájöttem, hogy azért, mert akár a saját életemet is láthattam volna. Simán megtörténhet (és meg is történik) bárkivel. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem tetszik majd, mert a befogadásához egy kicsit másfajta gondolkodásmód kell, más perspektívából kell nézni a dolgokat, de nálam egyből bekerült a kedvencek közé. Szóval részemről 9/10 lenne, ha pontoznék (tegnap este még 8/10 volt, de ma átgondolva megéri a 9-et, tényleg).
– Stop talking about love. Every asshole in the world says he loves somebody. It means nothing.
– But it’s true.
– It still doesn’t mean anything. What you feel only matters to you. It’s what you do to the people you say you love, that’s what matters. It’s the only thing that counts.