Make It Happen (2008)

Make It Happen – Dobd be magad!

Az történt, hogy a táncos filmeket kinyírta a buzi hip-hop zene meg a feka kultúra (kultúra…), és most már csak szar koreográfiát kapunk szar zenével. Biztos lehetne ellenpéldát is mondani azért az utóbbi évekből, meg ezt a filmet sem a borzalmas soundtrack húzza le (azért pakol rá rendesen), de valahogy a nézése közben ez a gondolat így beugrott, és ha már beugrott, akkor ki is ugrasztom ide a blogra, csak úgyból.

Azt hiszem az Empire-ben olvastam, hogy a Make It Happen olyan, mint a Flashdance, csak hegesztés nélkül, és ez a párszavas jellemzés tulajdonképpen majdnem tökéletesen össze is foglalja a filmet. Azért csak majdnem, mert valójában nem olyan, hanem nagyságrendekkel rosszabb, szóval csak hasonlít. És egyébként még a Sakáltanyára is erősen emlékeztet, vagy csúnyább kifejezéssel élve lopja, mint cigány a cseresznyét. Persze lehetséges, hogy a forgatókönyv írói (Duane Adler, Nicole Avril) teljesen eredeti ötletekkel jöttek elő, csak valamilyen véletlen folytán ezeket az ötleteket előttük már mások is kitalálták tőlük függetlenül. Akár elő is fordulhat, hiszen mindketten jó képességű, dús fantáziával ellátott egyének (not), Mr. Adler filmográfiáját olyan filmek díszítik például, mint a Szívem érted rapes 1-2., vagy a Step Up 1-2., amik alapján ugye nem is lehet ám beskatulyázni az embert.

A történet egyébként annyi, hogy egy Lauryn nevű lányka valami porfészekben él, és a bátyjával a szüleik halála után rájuk maradt autószerelő műhelyt viszik (ő csak könyvel, a tesó berhel). Közben persze arról álmodozik, hogy majd jól bekerül egy chicagói tánciskolába, és akkor onnantól minden büfé lesz. Persze nem kerül be, de ahelyett, hogy hazamenne és elvetetné magát valamelyik Billy Joe-val, hazudik egyet a bátyónak és inkább elkezd segget rázni egy night klubban. Közben persze jön a szőke herceg is, hogy a romantikus oldalunk se unatkozzon.

Na jó, nem leszek igazságtalan, végülis mennyi sztori kell egy táncos filmnek? Ha vannak jó szereplők, jól megkoreografált jelenetek és jó zene, akkor ugye nem sok. A Make it Happennél számomra sajnos a háromból legalább kettő hiányzik, de ez ízlés dolga, aki szereti a szar zenét (tudom, nem szar, csak nem értem), annak biztos tetszeni fog, és akkor a hozzá társuló béna mozgás is bejövős lehet. És ezzel már el is árultam, hogy melyik részével voltam úgy-ahogy elégedett. De nem ám azért, mert annyira brutáljók voltak az alakítások, csak van egy kisebbfajta Mary Elizabeth Winstead fétisem, és az ilyesmi komoly dolgokat tud művelni az emberrel (elhomályosodó értékítélet meg ilyenek). Ezért is haragszom a filmre, hiszen egy ilyen jó (úgymint aranyos és szép és dugnám) főszereplővel simán összehozhattak volna legalább egy Honey-szintű, akár többször is nézhető limonádét (igen, most lehet ütni, védekezni sem fogok, de azt a mozit már legalább négyszer láttam, és azért zeneileg is sokkal jobb volt ám), de csak egy ilyen bénaságot sikerült. A másik két főbb színésznél egyébként végig azon gondolkoztam, hogy vajon honnan ismerem őket, és hát Tessa Thompson be is ugrott (Veronica Mars és Hidden Palms), de Riley Smith-t sajna még így is puskáznom kellett (Drive).

Összefoglalva arról van tehát szó, hogy várakozásokkal telve (reméltem, hogy minél kevesebb ruhában fog táncikálni ez a Mérike („akiért zsong Amérike” – na honnan van az idézet?) ültem le nézősdibe, de sajnos bazi nagyot koppantam (nem táncikált minél kevesebb ruhában). Így sajnos hiába a kedvenc főszereplő, még az ő összes jó tulajdonságát (úgymint aranyos és szép és dugnám) figyelembe véve is csak 4/10-et ér ez a Make It Happen. Illetve 4/10-et kap (mert nem biztos, hogy ér is annyit).