Blitz (2011)

A word of advice, girls. If you’re picking the wrong fight… at least pick the right weapon.

A sztori nagyon röviden: egy sorozatgyilkos elkezd rendőröket ölni, Tom Brant nyomozó pedig meg akarja állítani. Nem egy soha nem hallott történet, de ettől még lehetne jó, ugye? A Blitz viszont abba a halmazba tartozik, amire a bejáratott, „kihagyott lehetőség” jelzőt szoktam használni. Az pedig közismert, hogy ezekre haragszom a legjobban. Ugyanis ha csak egy kicsivel több energiát fektettek volna bele…

Blitz

A film egy remek cold opennel kezd: Statham enyhén másnaposnak tűnő fejjel felébred egy kanapén, majd némi „tökvakarás” után lenyom pár wannabe autótolvajt. A jelenetnek van ritmusa, van benne humor és stílus, amihez később egy jó adag majdnem-noiros karcosság is társul, néhány nagyon jó pillanatot eredményezve. A gond ott van, hogy ezek a fasza jelenetdarabkák a szétcsúszó, gyenge rendezés és főleg a lusta, következetlen írás miatt nagyon nem állnak össze. A film tele van ostoba és nevetséges logikai bakikkal, amik Grand Canyon méretű lyukakat hoznak létre a történetvezetésben (ez azért is szomorú, hiszen a forgatókönyvet a Moont is elkövető Nathan Parker írta, ráadásul jobbféle alapanyagból*).

Az említett két kreatív mészáros mellé beállhat harmadiknak a zeneszerző is, aki szintén azon dolgozott, hogy a film minél rosszabb élményt nyújtson. Ilan Eshkeri score-ja ugyanis kábé a legbénább, amit idén hallottam (ez magánvélemény), és nagyon nem illik a filmbe sem (ez tény). Itt megjegyzendő, hogy ez kb. minden Statham-filmre igaz, valamiért azt hiszik az illetékesek, hogy neki ilyen „pörgős” aláfestés dukál.

És ha már Statham: rajta nem múlt a dolog. Nem egy nagy szinész, de azon kevesek egyike, aki sosem okoz csalódást. Itt is megbízhatóan hozza ugyanazt az elfogadható szintet – annak ellenére, hogy a Blitz inkább krimi, mint akció. Mellé érkezett Paddy Considine és Aiden Gillen, aki szépen el is lopta a showt az előző kettőtől (pszichopatát játszani persze mindig hálásabb feladat).

Pontozda

A film a témának megfelelően erőszakos és sötét, ami jót tesz neki, és vizuálisan is elég erősre sikerült – végre nem a tipikus londoni képeket látjuk – de az említett negatívumok miatt mégis keserű szájízt hagyott maga után. Így utólag már örülök, hogy anno kimaradt a moziban, és nem hiszem, hogy egy-két konkrét jelenetet leszámítva újra fogom nézni, szóval pontszámilag max. 5/10 lehet. A hurley pedig tényleg brutális egy jószág, abban a részben nem volt hiba.

* Ken Bruen ír krimiíró kritikailag és a közönség által is elismert Brant-sorozatának 2002-ben megjelent könyve nyújtja az alapot (ennek milyenségéről sajnos személyesen egyelőre nem tudok nyilatkozni, mert ugyan a film kapcsán újra megjelent, de ez a negyedik kötet – sorozatokat az elején kezdünk –, az első három pedig nagyon nehezen beszerezhető).

3

Give ’em Hell, Malone (2009)

Getting shot’s never easy. Bullets tend to hurt. A lot.

Ha meghallasz egy ilyen első sort és még emlékszel a remek trailerre, neked nem indulna mosolyra a szád? Akkor tök fölösleges ezt az írást tovább olvasni. Nekem elindult, és majdnem úgy is maradt. De kezdem az elején.

A történetről elég annyit tudni, hogy a címszereplő egy elég tekintélyes reputációval rendelkező „intéző”, akinek legújabb munkája egy táska megszerzése. De ahogy ezt a noir szabályai is diktálják, az ügy közel sem ilyen egyszerű, és minden egyes hullával csak bonyolultabb lesz. Azokból pedig jó sok akad…

A Malone tipikusan az a film, amiből akár az utóbbi idők egyik legjobb filmje is lehetett volna. Tudom ám, hogy ez merész kijelentés, de akkor is tartom. A sztori ugyan nem túl eredeti (bár egyáltalán nem rossz), viszont Mark Hosack forgatókönyvíró nagyon jó érzékkel pakolta tele zseniális párbeszédekkel és egysorosokkal, amik simán érdemesek lennének arra, hogy a következő években idézgessük őket. Mindössze egy erős, egyéni látásmóddal rendelkező rendező kellett volna, de Russell Mulcahy sajnos nem ilyen. Filmográfiájában ugyan találunk jó vagy elfogadható filmeket (Highlander, Resurrection, Silent Trigger, hogy csak hármat említsek), de azért egyikről sem állítható, hogy túlzottan különlegesek lennének.

Talán az elvárásaim voltak túl magasak, nem tudom, mindenesetre a remek szövegek mellé valami rendes noir látványvilág és hangulati elem elfért volna. Kevesebb nappali jelenet például, és az elmaradhatatlan, ám itt mégis elmaradó eső, amely eltünteti a mocskot az utcáról. Ja igen, nem igazán volt mocsok sem. Persze az is lehet, hogy egy olyan koncepció hiányát kérem most számon, ami igazából nem is létezett a filmmel kapcsolatban. Nekem azért hiányzott.

Thomas Jane a Malone-ban

Szerencsére, ezt ellensúlyozandó a színészek mind remekül alakítanak. Thomas Jane lehet, hogy mostanság jól lengeti a faszt az HBO háza táján, de azért remélhetőleg vissza fog térni a filmekhez, és letesz még pár ehhez hasonló jóságot az asztalra. Alakításában ugyanis Malone nagyon kemény figura, és tényleg hihető, ahogy a többiek félelemmel a hangjukban beszélnek róla. Ezért érthetetlen, hogy a Punisherben… De ez egy másik történet. Ha pedig hinni lehet az imdb triviának, még a filmben használt ’52-es Buickot (eszméletlen jó kocsi) is ő szerezte be. Ráadásul Malone nem csak kemény, hanem végtelenül cool is, tényleg afféle XXI. századi noir-hős, amit Jane a Bogart-beszédstílussal még jobban erősít. Azt meg csak úgy mellékesen említem meg, hogy tök jó látni, ahogy a filmekben és sorozatokban előkerül a kalap, mint kiegészítő.

De hogy ne csak róla essen szó: Ving Rhamest gondolom nem nagyon kell részletezni, ő azon kevés fekák egyike, akiknél nem szánalmas és nevetséges, ha keménynek próbálnak látszani – és természetesen most is jó volt. Akit viszont ki kell emelnem, az nyilván Elsa Pataky (rutinos olvasók már meg sem lepődnek rajta, három női karakter van a filmben, nyilván nem Malone anyjáról kerül ide kép), aki nem csak nagyon szép – lássunk át a festéken – hanem jól is játssza a végzet asszonyát. És a szokásostól eltérően még a spanyol akcentusa is bájos.

– You’ve changed.
– So’s your underwear.

Összefoglalva tehát, a Malone egyes részelemei külön-külön mind jók, de együtt mégsem hozzák azt a hatást, amit lehetett volna. Na mindegy, talán majd a 30 év múlva elkészülő remake kiköszörüli ezt a csorbát. Addig is ennek jár egy 7/10, a végére meg bónuszkép.

Elsa Pataky

1

The Taking of Pelham One Two Three (1974)

Hajsza a föld alatt

Bár nem vagyok remake-ellenes, azért én is szoktam hangoztatni hogy „a remake mindig rosszabb, mint az eredeti”. Persze ez manapság már nem is csak simán hülyeség, vagy populáris tévhit, hanem az „a szinkron mindig szar” kijelentéssel együtt lassan átmegy olyan mindennapi túlzásba, mint az „ezer dolgom van”. Ráadásul, ha más nem is, egy pozitívuma biztos van az újrázásoknak: ráirányítják a figyelmet az eredetire. Ez történt nálam a Pelham-mozi esetében, ugyanis a Travolta-Washington kettős filmje nélkül egész biztosan jó sokára jutottam volna el az eredeti film megtekintéséig, ha ugyan.

Walter Matthau a Pelhamben

Ez pedig jó nagy hiba lett volna, hiszen a The Taking of Pelham One Two Three (igy, betűvel) egy igazi old school krimi, olyan, amit mostanság már nem nagyon lehet látni. A történet szerint négy fegyveres elrabolja a Pelham 123-as jelzésű metrószerelvényt, és 17 utast fogva tartva egymillió dollár váltságdíjat követelnek. A filmben a fegyveresek vezetőjének (Robert Shaw) és Zachary Garber hadnagynak (Walter Matthau) a „párharcát” követhetjük nyomon. Azért az idézőjel, mert igazából szó sincs ilyesmiről, legalábbis a manapság megszokott értelemben. Garber nem a nem a legjobb metrózsaru a városban, simán csak ő van ott, amikor a rablók beleszarnak a ventillátorba, és legjobb tudása szerint próbálja végezni a munkáját, hogy lehetőleg minél több ember maradjon életben a végén.

A Pelham 1974-ben készült, amit a ruhákon kívül az is egyértelművé tesz, hogy a szereplők természetesen viselkednek, és a párbeszédekben nyoma sincs a politikai korrektségre való törekvésnek, vagy éppen a filmszerűségnek. Ezt úgy értem, hogy ha 17 ember élete múlna rajtam, egész biztos kiszaladna pár káromkodás a számon (miért pont akkor ne tenné), nem a PG13 szerint kommunikálnék az alkalmatlankodó idiótákkal magam körül.

Oh, come on. If I’ve got to watch my language just because they let a few broads in, I’m going to quit. How the hell can you run a goddamn railroad without swearing?

A „de mégis miért jó ez a film?” kérdésre az a válaszom egyébként, hogy azért jó, mert úgy tud az elsőtől az utolsó percig izgalmas és feszült lenni, hogy akció nem is nagyon van benne. Azért nyilván van pár lövöldözős jelenet, de semmi akciófilmszerű, csak ami tényleg szükséges. Emellett még pár remek dumát és némi humort is sikerült becsempészni, éppen annyit, ami a feszültség feloldásához kell, de még nem teszi nevetségessé a filmet. Ráadásul a színészek is remekeltek, bár először furcsa volt Walter Matthau-t ilyen szerepben látni, mert a régi filmjei közül leginkább csak a vígjátékokat ismertem eddig, de az én tudatlanságom és meglepődésem semmit nem jelent, attól még nagyon jól alakított.

John Godey regényéből eddig három filmes feldolgozás készült, és mivel nem láttam a másik kettőt, nem tudom, melyik a legjobb. De az biztos, hogy ez a változat egyszerűen remek, szóval tőlem simán megkapja a 8 pontot. Azt pedig csak érdekességképpen említem meg, hogy Tarantino ebből a filmből vette Reservoir Dogs-ban használt színes nevek ötletét.