Jimmy egy furcsa, magának való kamasz, aki nagy ívben tesz a világra, és persze szerelmes Judy-ba. Különböző események folyományaként nem meglepő módon végül össze is jönnek. Judy-t az elején még zavarja Jimmy kamera-mániája, de aztán már nem, ő is elkezdi átvenni a mindenki bekaphatja hozzáállást. Ám egyszercsak elfajul a játék, és már nem nagyon van más választásuk, mint menekülni, elrejtőzni. Erre a célra a társadalom kötelékeit levetkőző Rodney bácsi kommunája tűnik a legalkalmasabbnak, de aztán az események ott is rosszfelé veszik azt a bizonyos fordulatot…
A történet nem túl bonyolult, és ha valaki látott már egy-két „wasted teenagers” jellegű filmet, gyorsan kitalálhatja, hogy a végére hová fognak eljutni a szereplők. Kicsit olyan ez a film, mintha a Született gyilkososkat akarták volna megcsinálni fiatalokkal, és valamennyire sikerült is. Persze nincs annyi vér és erőszak, de a céltalan fiatalok és a társadalom összeférhetetlenségét elég jól ábrázolja, és nem is túl szájbarágósan. A Judy-t alakító Rachael Bella remekül visszaadja, ahogy az inkább félénk lányból egy szolídabb pszichopata válik, és ez jó, mert a film eseményei nem tükrözik teljesen ezt a folyamatot. Edward Furlong is jól hozza a kissé lerobbant, magányos tinédzsert, aki csalódott a világban és mostanra már egy fityinget sem adna érte. Biztos volt honnan merítenie. Harmadikként kiemelendő William Sadler, aki uralja azt a pár jelenetet, amiben szerepel. Vicces azért, hogy az ilyen arcok mindig kapnak a független filmekben egy társadalmat ostorozó monológot, amit el is mondanak nagy hévvel.
Szóval érdekes film volt, az biztos, eléggé kikövetkeztethető véggel (ugyanakkor pár váratlan fordulattal), és remek szereplőkkel, ráadásul sikerült elkerülni az erkölcsi tanulság sulykolásást (értsd: a film nem ítélkezik a szereplői felett), ezért a pontszám 7/10 lesz. A végére pedig a poszter, ami egyszerűen cool (engem emiatt kezdett érdekelni a film).
Cukrosnéni
Két filmfőiskolás le akarja forgatni a nagy filmet, egy tuti párbeszédekkel tűzdelt romantikus noirt, ezért útra kelnek Londonba, mert ugye ott minden sarkon van egy produkciós cég, aki invesztálna. Sajnos Joe és Baggy épp a rossz sarkon fordul be, így nekik csak egy harmadosztályú, pornóval izé, felnőtt filmekkel foglalkozó jut. A gengszter-szerű producer persze feltételül szabja, hogy a filmben lennie kell jó sok szexnek, és a főszereplő Candy Fiveways, az ünnepelt pornó felnőtt film-sztár kell, hogy legyen. Baggy át is írja a forgatókönyvet, természetesen Candy-t is sikerül meggyőzni, így már indulhat is a pornó „romantikus film felnőtt jelenetekkel” forgatása, aminek majd látni akarják a végét is az emberek, nem kapcsolják ki a reszelés után (haha).
A két ismeretlen főszereplő srác elég jól játszott (bár a Baggy-t alakító nagyon nem volt szimpatikus), ráadásul olyan társakat kaptak maguk mellé, mint Eyecandy Michelle Ryan (aki hamarosan a Bionic Woman című sorozatban fog fél-robotoskodni), Mackenzie Crook (angol Office, hahó!) vagy éppen Carmen Electra, aki meglepő módon nem teljesen kutyaütő. Oké, valószínűleg (és remélhetőleg) sosem fogjuk meglátni az igazi drámai oldalát, amint egy megtört lelkű amish özvegyet alakít megrázó hitelességgel, de akkor is pozitív csalódás volt, hogy a válogatókon talán nem csak mellbedobással szokott győzni. Ráadásul minderre egy angol filmet nézve kellett rájönnöm. És ha már említettem, hogy angol: igazából nem mondható tipikus angol vígjátéknak, erősen érződik rajta a hasonló amerikai filmekből merítés, így leginkább csak az akcentusokon lehet érezni a szigetországi eredetet. A végén pedig még a megszokott happy endet is megkapjuk.
Mindig jó olyan filmet nézni, amiben filmet forgatnak, már ha jól van megcsinálva. Az I Want Candy ilyen szempontból közepesen vizsgázott, vannak jobb és kevésbé jó pillanatai, de összességében szórakoztató alkotás. Nem olyan, amit hosszan lehetne méltatni (nem is teszem), de egy pillanatig sem bántam a másfél órát, mikor vége lett. A karakterek jók (főleg a három külföldi stábtag), és a poénok sem rosszak. Ugyan nincsenek többszörösen csavart filmes utalások, amik észrevételénél dagadhat a melle a celluloid-kockáknak, de azért kapunk pár híresebb idézetet, csak úgy szolídan.
Bár volt egy pillanat, amikor magához mérten kissé messzire ment a film (afféle toilet-joke, á la Amerikai pite vagy Van Wilder), nálam ez nem húzza le a pontszámot (mit mondhatnék, még mindig tudok nevetni a szarós-fingós poénokon is), úgyhogy 7/10-et simán megér.
28 nappal később
Alapvetés, hogy a posztapok jó. Igazából nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, mert ha azt írom, hogy valamiféle elégedettség tölt el, amikor látom, hogy ez a mocskos rohadó társadalom végre megkapja ami neki jár, és lehetőség szerint minél több ember pusztul el, még ha csak filmen is, akkor könnyen rámsütik a szociopata jelzőt. De valahogy mégis ez a helyzet. Sajnos a mai világban már egy apokalipszis sem lenne megoldás, hiszen nem csak a legéletképesebbek maradnának talpon, hanem azok a selejtek is, akiknek elég pénzük van. De ez csak egy kis kitérő volt, most a film a lényeg.
A történet címszavakban, ha valaki nem ismerné: hülye állatvédők, elszabaduló majom, terjedő kór, a fertőzöttek vérengzenek, Jim felébred a kómából, találkozik emberekkel, el akarnak jutni egy biztonságos zónába…
Kezdjük ott, hogy a kihalt London lenyűgöző. Ahogy Jim mászkál az ismert és ismeretlen helyeken, az operatőr pedig elénk tárja mindezt, mi is úgy érezhetjük, hogy ott vagyunk. A nagy területet befogó, emberektől mentes képek elénk tárják az elhagyott várost, az alákevert zene pedig még jobban segít elmerülni a felvázolt világban. Akaratlanul is a „reménytelen” szó jut eszembe. Aztán megjelennek a fertőzöttek, és már tudom (illetve remélem), hogy főhőseink számára tényleg nincs remény. Hiába a menekülés, hiába az emberfeletti teljesítmény, ebből bizony nem sülhet ki semmi jó, a végén úgyis mindenki be lesz darálva.
Jim és társai végül eljutnak céljukhoz, azonban hamarosan kiderül, hogy a helyzet kicsit más, mint hitték. És itt következik be egy apró törés a filmben, a végső mészárlás valahogy nem teljesen illik a film elejéhez, ami inkább nyomasztó dráma volt, mint akció. Persze nem azt mondom, hogy rossz, mert végülis logikus, ami történik. Jim rájön, hogy már úgyis mindegy, ezért megteszi, amit. Vagy csak bosszúból? Végülis mindegy.
A viszonylagos (főhőseink szemszögéből) happy end szerintem elrontja a film végét, de azért a 7/10 bőven jár neki.
Ismét egy trilógia, bár a színvonal ezúttal korántsem egységes.
Mission: Impossible (1996)
Egy nagyon fontos lista, amin a világszerte működő ügynökök szerepelnek, valaki pedig súg a cégtől…
A tv-sorozat moziváltozata nem csak címében felel meg az eredetinek, vérbeli krimi a javából, a klasszikus kémfilmek hagyományai alapján. Itt még nyoma sincs annak a high-tech világnak, amit később John Woo összehozott. Ethan Hunt tényleg kémszerű kém, nem pedig valami ninja-akrobata-kaszkadőr, bár a végső leszámolásnál azért már villant valamit a későbbi önmagából, de ennyi még pont kell bele. A lényeg, hogy nem elsősorban az akción van a lényeg, hiszen a film még akkor sem ül le, amikor éppen nem történik semmi mozgalmas, az első pillanattól az utolsóig leköti a figyelmet. Nekem egyértelműen a kedvencem, kap is egy 8/10-et, jól.
Mission: Impossible II (2000)
Halálos vírus gonosz emberek kezébe kerülése esetén veszélyben a világ, hujuj!
John Woo vette át a stafétát Brian De Palmától, és rögtön jól bele is szart a ventillátorba. Az M:I második része a maga módján elviselhető film, de semmi köze a franchise-hoz, sajnos. A legnagyobb hibája, hogy a jó kis alapsztori ellenére a közepe felé nagyon leereszt az egész, a végső nagy leszámolás pedig nemhogy nem rázza fel, de még a keverésig sem jut el… Béna motorozás, nevetséges és rosszul koreografált verekedős jelenet és nagyon béna galambröptetés, na meg egy akcióhős Hunt ügynök, aki még Thandie Newtonnal is összeszűri a levet. Persze ez utóbbit ki ne tenné? Legyen 6/10.
Mission: Impossible III (2006)
A személyes fajta a legrosszabb indok, hogy egy ügynök akcióba kezdjen…
Ismét új arc a rendezői székben, ezúttal a flashback-mániás JJ Abrams dirigál, ami meg is látszik, hiszen az indítás eléggé hasonló az Alias pilotjáéhoz (lusta ember ez a JJ valami újat kitalálni). Aztán megtudjuk, hogy Ethan Hunt éppen családot készül alapítani, már az akciózástól is visszavonult úgy-ahogy, inkább csak tanítgat. Azért persze újra csatasorba áll, mikor megtudja, hogy az egyik tanítványa elcsúszott a banánhéjon. Innentől kezdve kapunk akciót és drámát, az eredeti kémséges jellegtől pedig egyre távolabb és távolabb kerülünk. Azért nem olyan gáz, mint a Woo-féle galambröptetős bénaautósüldözéses második, de az első szintjétől nagyon messze van. 7/10 amit érdemel, de ezt leginkább a szereplőknek köszönheti (Michelle Monaghan és Philip Seymour Hoffmann főleg).
Revans
Jay Cochran 12 év után leszerel a légierőtől, és úgy dönt, elfogadja régi barátja, a mexikói gazdag ember, Tiburon Mendez invitálását. Cochrant nem nagyon nyűgözik le Mendez üzletfelei, „barátai”, annál inkább fiatal felesége, Miryea. Hamarosan össze is gabalyodik a nővel, azonban Mendez rájön, és barátság ide vagy oda, egy ilyen sértést nem tűrhet el…
Kezdem azzal, hogy én sem teketóriáztam volna, ha a 32 éves Madeleine Stowe-ról van szó, aki ebben a filmben szerintem nagyon szép (mondhatnám azt is, gyönyörű, mert szerintem tényleg az), de igazság szerint még most, majdnem 50 évesen is elbújhat mellette sok fiatalabb (nézzetek Raines-t, meglátjátok). De ez csak egy kis kitérő volt, vissza a filmhez, ami nekem még most is bejött. Mai szemmel nézve talán egy kissé lassú, de szerintem ez a „hagyjunk időt mindenre” felfogás kifejezetten illik a filmhez, és a mexikói hangulathoz. Ennek megfelelően a történet elég jól kidolgozott, nem dob fel több labdát, mint amivel még képes játszani, de kevesebbet sem, hogy aztán a vége előtt ott álljunk bambán bámulva, hogy most mi van.
A szereplők szintén jók, főleg Anthony Quinn, akiről egyből elhiszem, hogy szivélyes vendéglátó és bőkezű barát, egészen addig, amíg nem teszel valami olyat, amivel feldühíted… Kevin Costner sem rossz, bár ő nagyjából mindig ugyanazt hozza minden filmjében, nem kimagasló, de nem is zavaró, szóval egy megbízható iparos. Madeleine Stowe-ról meg már fent írtam, hogy milyen szép a filmben, és ezzel nagyjából ki is merül a szerepe. Ahol kell, ott jól tud szomorú szemekkel nézni vagy mosolyogni is. De a lényeg, hogy szép.
Cochran is a friend of mine. He says no to me and I… I respect that.
A Revans amúgy leginkább a karakterekre megy rá, és a köztük lévő kapcsolat ábrázolására. Az életükből csak annyit tudunk meg, hogy Cochran pilóta volt (de lényegtelen, lehetett volna bróker is), Mendez pedig valami befolyásos mexikói, aki elég sok mindenre képes, ha az elveiről van szó. Kettőjük konfliktusa szerintem jól fel lett építve, így az utolsó jelenetük tényleg hihető, nem hat olyan blőd módon, mint a Seraphim Falls befejezése.
A végére szokás szerint a pontszám, ami ez esetben 7/10, és egy pár év múlva tuti megint előveszem a filmet.
A 23-as szám
Walter Sparrow gyepmester (aka, sintér) átlagos életet él a feleségével és fiával, de aztán a születésnapjára kap egy könyvet, aminek olvasása közben rádöbben, hogy az tulajdonképpen az ő életéről szól, és aminek hatására szép lassan a 23-as szám megszállottjává válik…
Az a helyzet, hogy én egy ideje már nem a gumiarcú idiótaként jegyzem Jim Carrey-t, hanem rendes szinészként, és ez a film is csak megerősített benne, hogy jól teszem. Félreértés ne essék, bírom a régebbi filmjeit is, de egy idő után csak fel kell nőnie mindenkinek (kivéve Leslie Nielsent, aki fiatalon volt normális), és Carrey szerintem meg is lépte ezt egy ideje. Már nem egy komikus, aki drámai szerepet játszik, hanem egy jó színész, és ez jó.
Megmondom őszintén, nekem bejött a film. Jól összerakott, korrekt thriller, a manapság divatos számmisztikára építve. Dicséretes, hogy nincs túlhúzva, mindenből nagyjából pont annyi van benne, amennyi kell. Az események megfelelően csavarodnak, és kapunk pár okosan adagolt félrevezetést is. Persze lehet, hogy csak az én szegénységemet bizonyítja, és másnak egyértelmű volt minden, de engem ezek a terelések abszolút bevittek az erdőbe, így nem jöttem rá idő előtt a megoldásra sem, és épp emiatt nem érzem elpocsékolt időnek a filmnek adott másfél órát (egy thrillernél ez a legrosszabb szerintem, amikor már jóval a vége előtt tudod, hogy mi lesz, és végig azon imádkozol, hogy mégse az legyen, mert akkor almás az egész). 7/10 a vége.
Szebb holnap 2.
A történet fonalát pár évvel később vesszük fel, amikor is Ho ismét börtönben ül, ahová öccse, a rendőr Kit juttatta. Ho-nak alkut ajánlanak, ha segít leleplezni volt mentorát, a pénzhamisítással vádolt Lungot, ismét szabad lehet. Mikor megtudja, hogy az öccse is éppen ezen az ügyön dolgozik, kötélnek áll. Aztán persze kiderül, hogy Lung mégsem hunyó, és előkerül az első részből megismert Mark ikertestvére, Ken is, na meg pár súlyosan betárazott fegyver…
A második rész szerintem még szórakoztatóbb, mint az első. A történet továbbra sem túl bonyolult, de teljesen korrekt, jó körítésül szolgál az akciónak, és még mindig a dramaturgia a lényeg, természetesen. Egyértelműen nagyobb teret kap Chow Yun Fat is, akinek végre lehetősége van szinészkedni (a szokásos ázsiai manírokkal, de tényleg vicces). Az éttermi jelenet tulajdonképpen az ő jutalomjátéka, ráadásul itt még az akkoriban elég borzalmas angoltudását is megcsillogtatja előttünk.
A Better Tomorrow II-ben több a vér, az akció és a hulla, mint az elsőben, és előkerülnek az ismerős mellékszereplők, de még Mark golyószaggatta ballonkabátja is, amiért hatalmas pluszpont, mert egyszerűen cool, amikor Chow Yun Fat magára kapja. A pontszám pedig 7/10, mondjuk.
Aeon Flux
A történet szerint a XX. században egy fertőzés elpusztította az emberek 99%-át. A kórra egy Trevor Goodchild nevű tudós talált ellenszert. 400 évvel később a Föld megmaradt ötmillió lakója az utolsó városban, a fallal körülvett Bregnában él. A várost a Goodchild-dinasztia irányítja, ám ahogy az lenni szokott, vannak, akik ezt nem nézik jó szemmel. Egy lázadó csoport, a Monicanek a rezsim megdöntését tűzték ki céljukul. E szervezet legjobb ügynöke Aeon Flux, aki azt a feladatot kapja, hogy ölje meg Goodchildot. A küldetés teljesítése közben azonban olyan titokra bukkan, ami mindenki életét megváltoztatja…
A film alapjául szolgáló rajzfilmsorozat még 1991-ben készült az MTV (Music Television, természetesen) megrendelésére. Abban az időben a rajzfilm korszakalkotónak számított, lévén már az első rész is egy hatalmas vérfürdővel indít, és ezen jó szokása később is megmarad. Az élőszereplős változatban ezt persze nélkülöznünk kell, hiszen a korhatár nagy úr. Persze azért van akció, csak nem patakvérrel.
Mit várhatsz a filmtől? Sablon sablon hátán, lehetetlen trükkök, banális történet, logikai buktatók, és egy abszolút kiszámítható végkifejlet… Ennek ellenére nekem nagyon tetszett, mert valahogy olyan… Nem tudom. Van benne valami megfoghatatlan, ami miatt megszerettem. Az is lehet, hogy csak Charlize Theron kosztümje, de bármi is, pont a helyén van ahhoz, hogy a nyilvánvaló hibák ellenére is begyere lett a film, olyan 7/10-es. De ha megnézed és nem tetszik, sajnálni fogod azt a másfél órát, úgyhogy jól gondold meg.
Seraphim Falls – A múlt szökevénye
Úristen, mekkora film lehetett volna ebből, ha nem kúrják el a végét. Liam Neeson üldözi a kimerült Pierce Brosnant hegyeken-völgyeken (szó szerint) át, elszántan és megállíthatatlanul. Az üldőző bosszúra vágyik, az üldözött pedig arra, hogy hagyják végre békén. Közben flashbackekből megtudjuk, hogy miért az egész, és gyönyörködhetünk a csodás hőfödte tájban, a csontszáraz sivatagban és ami a kettő között elterül. A film nem rohan, szépen, nyugodt tempóban építkezik, hangulatot teremt, magával ragad. Aztán kapunk egy olyan befejezést, amitől egy jobb érzésű ember menten tökönszúrja magát, miközben pár hangos „Anyád!” felkiáltással lesz gazdagabb az éter.
A vége ugyanis egyszerűen gyáva. Gyáva, mert nem meri vállalni, amit kellene, elfut saját maga elől, átmegy nyálba, és ez nem jó. Pedig ha a saját magának kijelölt nyomvonalon halad, és beteljesíti a végzetét, az év egyik legjobb filmélménye lett volna. Így viszont, bár nem bántam meg, hogy megnéztem, de csalódást okozott. Legyen 7/10, és talán megnézem még valamikor.
Crank – Felpörögve
Ez volt az a film 2006-ban, amit nagyon sokan éltettek, de nem hiába mondom, hogy mindig látni kell saját szemmel, másnak hinni nem szabad. Meg is néztem, és sajnos nem vagyok elégedett. Nekem valahogy olyan kevés volt. Pörgés oké, durvulás pipálva, de mégis, valami hiányzott.
Nem az alapsztorival volt baj (fickónak beadnak egy mérget, amit csak az adrenalin képes ideig-óráig fékezni, fickó bepipul, elindul leszámolni a csúnyával, aki ilyen gazságot művelt vele), nem is a főszereplővel, hiszen Statham több, mint okés, ilyen szerepekre született (még ha egyes vélemények szerint ő nem akciószínész is). De valahogy mégsem állt össze a film. Talán a fílinggel volt baj, vagy a zene miatt, vagy a hülye kamerakezelés az oka, vagy csak egyszerűen rosszkor néztem, nem tudom.
Ami viszont tetszett az a vége, amit nyilván nem lövök most le, és persze Amy Smart. A karaktere is aranyosan naivra sikerült, és hát maga a lány is elég nyuszifül, szerintem.
I love you. Epinephrine.
Na mindegy, kár is ezt tovább ragozni. Nem mondom, hogy csalódás volt, de annyira nem is jött be. 7/10, mondjuk.