Rossz tanár
Bizonyos filmek megnézése előtt beáll az a lelkiállapot, amikor nem parázol azon, hogy vajon milyen lesz a megnézendő, hiszen előre lehet tudni, hogy nem jó. Aztán mégis meglepődsz, amikor a saját szemeddel is meglátod, hogy mennyire szar. Pont ez a helyzet a Bad Teacherrel is.
A pontozásos írásnál utaltam arra, hogy vannak filmek, amik már a gyökerüknél rohadnak, és ilyenkor hiába bármilyen mentő körülmény. Már a viccbe sem illő alapsztori is gyanús: pénzvadász nő új melleket akar, hogy gazdag pasit fogjon magának. Ebből azért még lehetne valami, ha nem Cameron Diaz alakítaná ezt a bizonyos nőt. Egy jó „rossz” karakterhez ugyanis kell egy jó színész is, aki képes kedvelhetővé tenni az alapvetően ellenszenves figurát. Billy Bob Thorntonnak sikerült (Bad Santa), William H. Macy-nek is (Shameless), de Diaz se nem Thornton, se nem Macy. Sőt, manapság már eyecandy-nek sem nagyon nevezhető, szóval még ez a mentőöv is elúszott.
Persze a többi szereplő körül sincs minden rendben. Az amúgy szerethető Lucy Punch-ot legszívesebben fejbe rúgnám, Justin Timberlake-et nem különben. A legrosszabb mégis az Office-ból szalajtott Phyllis Smith az undorító, nagy, sárga fogaival. A sorozatban is gyűlölöm, itt meg főleg elviselhetetlen volt. Az egyetlen értékelhető alakítás (és karakter) Jason Segelé, aki szerencsére hozta a tipikus karakterét, túlélhetővé téve a filmet.
Az jutott még eszembe amúgy a filmről, hogy az egész egy mélypont, de a legrosszabb az a rész, amikor Timberlake farmerben szárazdugja Diazt, majd a kamera elidőz a sötét folton. Ott tényleg örültem, hogy nem moziban néztem ezt a fost, mert kurva kényelmetlen lett volna az idióta szülők által a filmre behozott 10-12 éves gyerekek között nézni egy ilyen jelenetet…
Pontozda
Ha 10 évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy egy filmben szerepel Cameron Diaz, és én nem fogom ezt a tényt felhasználni, hogy legalább egy fél ponttal többet adjak rá, körberöhögöm. És mégis megtörténik. A Bad Teacher max. 3/10, és ajánlanám mindazok figyelmébe, akik pl. a Transformers franchise miatt szólják le Hollywoodot.
Már megint te
A You Again az a film, amit annyira a sárba lehetne döngölni, amennyire csak nem szégyelli az ember de minek? Megint elkezdhetnék sírni azon, hogy a Veronica Mars-szal gyorsan közönségkedvenc státuszba emelkedett Kristen Bellnek hogy csökken a reputációja minden egyes alkalommal, amikor elvállal egy ilyen fostalicska romkomot, de nem lenne sok értelme, meg amúgy is volt már erről szó. Elemezhetném, hogy már a műfaj elnevezése is csalás, mert ezek a filmek se nem romantikusak, se nem viccesek, vagyis tipikus „két szék között a pad alá” esete forog fenn – de ezt egy külön írásra tartogatom. Akkor viszont csak az marad – a közszolgálati jelleget is ellátva – hogy eláruljam, van-e a filmben bármi, ami miatt mégis érdemes lenne végignézni: NINCS. Köszöntem a figyelmet.
(Amúgy az már szinte meseszerű, hogy Odette Yustmannek mennyire sugárzóan buta-de-szép arca van. Sajnos a valóságban is nagyjából ilyesmi lehet, nem csak filmekben…)
(Még a film után, amikor úgy terveztem, hogy hosszabban értekezek majd róla, írtam egy bekezdést az anyákat alakító Jamie Lee Curtisről és Sigourney Weaverről:
Kettőjük közül az utóbbinak jutott a hálásabb feladat, az ő karakterének ugyanis elég, ha csak besétál egy szobába, és rögtön mindenki őt nézi, mindenki rá figyel. Weaver pedig ennyiben is hagyta a dolgot, végső soron profiról van szó, ha nem kell színészkedni, ő minek törje magát? A vele szemben álló Curtis (és karaktere) viszont pont az ellenkezője: az a tipikus elkényeztetett gyerek (vagy csemegére ácsingózó kutya) akit a szülők mindig produkáltattak a rokonok-barátok előtt egy-egy darab csontért vagy sütiért, és mostanra úgy maradt. Kétségbeesetten kapálózik minden cseppnyi figyelemért, persze kevés sikerrel. Nehéz eldönteni, melyikük a szánalomra méltóbb, de ha már választani kell, inkább Weaver érdemel szimpátiát, ő fénykorában azért mégis csak alienekkel küzdött, neki nagyobb szégyen.)
Hajrá Bliss!
Nem szeretem Drew Barrymoore-t, ennek ellenére mégis kíváncsi voltam az első rendezésére, hiszen előfordult már, hogy valaki sokkal jobbnak bizonyult abban a bizonyos kempingszékben ülve, mint a kamera előtt. Sajnos rá pont nem igaz ez a tézis, rendezőként is pont ugyanolyan unalmas és rosszul összerakott filmet tett le elénk, mint amilyenekben szerepelni szokott.
Anélkül, hogy sokat elárulnék a sztoriból (nem azért, mert majd mindenki megnézi magának, hanem mert marhára érdektelen), arról van itt szó, hogy a 17 éves Bliss-t mindenféle mucsaröcsögei szépségversenyre hurcolja a valaha jobb napokat látott, ötvenes évekből itt ragadt világszemlélethez makacsul ragaszkodó anyja, ő meg rájön, hogy a csinos pofijának mutogatása helyett inkább görkorin zúzna egy kör alakú arénában pár tetovált lakókocsipark-amazon társaságában.
Látszik, hogy DB nem akart semmit a véletlenre bízni, ezért majdnem minden létező klisét bezsúfolt a filmbe, ami az ilyen önmagát megtaláló tinilányos filmekben előfordulhat, valamelyik csak működik majd. Van itt összeveszés a legjobb baráttal, hazudozás a csapatnak, a szülők ellenkezése, „nemezis” az ellenfél csapatban, hűtlen pasi, estébé. És természetesen a végén minden jóra fordul, ahogy kell. Egyedül a végső nagy győzelem panel maradt ki (upsz, spoiler volt, de nem baj, nem ez fogja tönkretenni a filmélményt), de addigra már annyira érdektelenné válik az egész, hogy tulajdonképpen mindegy is.
A Whip It legnagyobb hibája szerintem az – és most már harmadjára írom le az érdektelen szót – hogy teljesen érdektelen (négy) a váz, amire az egész fel van fűzve. Nekünk nézőknek ugyebár a nyilvánvaló mögé kellene látnunk, és észrevenni, hogy a központi témaként szerepeltetett roller derbi valójában csak egy metafora, és igazából arról van szó, hogy a blablabla. Nem írom le ötödjére azt a bizonyos szót, de ez a második réteg teljesen olyan. Fogja a jól bejáratott kliséket, majd a jól bejáratott módon prezentálja, a legkisebb erőfeszítést sem téve, hogy valamiben különbözzön.
A filmbeli sport, vagyis a roller derbi egyébként tényleg létezik, és a film forgatókönyvét jegyző Shauna Cross is űzte jópár évig, szóval önéletrajzi ihletésről van itt szó, csak azt nem értem, miért gondolta, hogy ez majd bárkit is érdekel a filmben szerepeltetett kisvárosi tahó rétegen kívül? Na de ezért nem én ülök a döntéshozó székben, ugyanis a film elég jó fogadtatásra talált (7,2 az IMDb-n), ráadásul a demográfiai adatokat megnézve szinte minden korcsoportnál, és az Államokon kívül is. Oké, a non-US lehet Kanada is, ahol szintén sok a tahó, de akkor is meglepő és számomra érthetetlen a dolog. Amúgy ha 2004 előtt készült volna, azt mondanám, ez a film volt az egyik alap, amire a Ben Stilleres Kidobóst felhúzták, a roller derbi ugyanis annyira Silány Sportok Lapjába illik, hogy kitalálni sem lehetne jobban.
Mielőtt még befordulnék a célegyenesbe ezzel az írással, mindenképpen kell pár szót ejtenem a szereplőgárdáról. A Whip It ugyanis pár meglepően jó alakítással büszkélkedhet, sokkal jobbal, mint amit a film vagy a rendezés miatt elvárható lenne. Nem a főszereplőt megformáló Ellen Page-ről van szó, ő ugyanazt a karaktert hozza, amit minden más filmjében a Juno óta (azért kedveljük), hanem mondjuk a szüleit alakító Daniel Stern és Marcia Gay Harden párosról, de Kristen Wiig is jól teljesít Maggie Mayhem szerepében.
Elérkezett az ítélet órája, és Drew Barrymoore rendezőként ugyanúgy elbukott, mint színészként. Pedig tényleg ott volt a lehetőség, hiszen okosan nem valami fajsúlyos drámával kezdett, hanem egy könnyedebb darabbal, de így sem jött össze. A Whip It fájóan lapos közhelyek puffogtatása majdnem két órán keresztül, amit csak pár alakítás ment meg a teljes csődtől. Tőlem semmiképpen sem érdemel többet 3/10-nél.
Hajrá boldogság!
Emlékszem, amikor megnéztem ezt a filmet – jópár hónapja már – nem sok értelmes reakcióra futotta szerény képességeimből. Jobbára csak ültem és pislogtam magam elé miközben a stáblista futott a képernyőn. Aztán ahogy lassacskán beindult az agyam, különféle gondolatok cammogtak át rajta: „Ez most tényleg igaz? Valóban azt láttam, amit gondolok, hogy láttam? Ilyen létezik?” Valahogy annyira hihetetlennek tűnt.
A következő találkozásunk akkor esett meg, amikor átfutottam az Oscar-jelöltek listáját, és a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó díjra esélyesek között megláttam ezt a bizonyos címet. Ekkor már gyorsvonatként robogott át az agyamon: „Ez tényleg megtörténik? A Happy-Go-Lucky akár Oscar-díjas is lehet?” Még mindig hihetetlen.
Tényleg csak ámulok és bámulok. Ez a film ugyanis mindent összevetve számomra az utóbbi évek egyik legrosszabb filmélménye volt, és már az eddigi különböző filmfesztiválos jelölésekhez és győzelmekhez is meglehetős értetlenséggel viszonyultam. Az pedig, hogy pont a legjobb forgatókönyv kategóriában jelöljék a legnépszerűbb filmes versenyen, egyenesen viccszámba megy.
A forgatókönyv ugyanis semmilyen szempontból nem különleges, nagyjából kétmilliószor láttunk már ugyanilyen hangulati elemekre építkező filmet. A cselekményszerűség is pont annyira bonyolult, mint egy szöveges egyenlet retardáltaknak (Van két répám. Hány répám van?) Eddig ez nem baj egyébként, pár jó szereplővel még egy fasza indie film is kijöhetne belőle. Ami viszont tönkreteszi – illetve a rajongók szerint a legjobbak közé emeli – az a főszereplő karaktere, vagyis a kedvesnek és optimistának szánt Poppy.
Csakhogy Poppy karaktere nem optimista, hanem gyerekes, de nem a szeretnivaló, hanem a szellemi fogyatékos módon. A pozitív gondolkodásban ugyanis ott van egy nagyon fontos kulcsszó: a gondolkodás. Anélkül nagyjából lószart sem ér a fene nagy hurráoptimizmus. Persze azt is meg lehet tenni – ahogy filmünk főszereplője is teszi – hogy felülünk egy biciklire, aztán elindulunk lefelé egy domboldalon, méghozzá tapsikolva és kurjongatva, a kormánnyal meg majd lesz valami… Az esély mindenképpen megvan rá, hogy végül valami jó következik be, de azért inkább valószínű, hogy arccal a porban és biciklikormánnyal a tüdőnkben végezzük. És ha mégsem, az sem rajtunk múlt, hanem csak a vakszerencsén.
Poppy pont ilyen. Csak úgy éli a maga kis életét, jó adag pozitív életszemlélettel felvértezve, és vidámságát semmi sem törheti le. Ebben a vidámságban rejtőzik a film legnagyobb átverése. Poppy nem azért ilyen, mert akkora lelkiereje van, hanem egyszerűen túl buta ahhoz, hogy felfogja, mi is történik vele. Az ő vigyorex viselkedése pont olyan beteges, mint a filmbéli ellenpontjaként szerepeltetett pesszimista, magába fordult, embergyűlölő Scotté. Ellenkező előjelű, de ugyanúgy deviancia. Persze egyértelmű, hogy az autósoktató sem lehet követendő példa, de annak ellenére, hogy a filmben ő a negatív figura, mégis sokkal inkább tudtam vele azonosulni, átérezni a helyzetét. Szívből kívántam például, hogy ez a szerencsétlen, vihogó tanárnőféleség felfogja végre, hogy vannak helyzetek, amikor értelmesen KELL viselkedni. Ilyen például, ha az ember egy mozgó autó volánja mögött ül.
Persze nem fogta fel. Poppy ugyanis képtelen a változásra, hiszen Mike Leigh, aki forgatókönyvíró-rendező minőségben érintett a filmben, így alkotta meg. Ugyanaz az ember, aki a fentebb említett oktatót belekényszerítette egy olyan helyzetbe, amiből sosem engedte ki, nem kapott feloldozást. Ez két súlyos, megbocsáthatatlan forgatókönyvi, de még inkább karakteralkotási hiba. Éppen ezért érthetetlen, hogy mi a fenét keres ez a film a jelöltek között. Azt ki kell emelnem viszont, hogy ebben a karaktereket életre keltő színészek egyáltalán nem hibásak. Sally Hawkins és Eddie Marsan brilliáns játékot adnak nekünk, az igazán nem rajtuk múlt, hogy ezt kellett eljátszaniuk.
A pozitívan nyilatkozó, vagy akár rajongóvá is váló nézők részéről amúgy nagyon olcsó húzás azt mondani, hogy ez a film a boldogságról meg a pozitív gondolkodásról szól, majd amikor valaki ellenvéleményt fogalmaz meg, akkor annyival elintézni, hogy „negatív vagy”. Nem erről van szó. Csak nem vagyok boldogságszarka, aki minden pozitívnak látszó darabkára kétségbeesetten lecsap, hogy aztán abból próbáljon valamit összeeszkábálni magának.
Ebben a filmben szerintem nincsenek valódi értékek, csak szeretne feelgood lenni, de sajnos köze nincs ahhoz, hogy kiváltson bármiféle ahhoz hasonló érzést. Vagy én keveredtem nagyon messzire az erdőben. Nem akarok egy pontot adni, mert a színészek tényleg jók voltak, és a film többi része is elmegy, de a fő karakter sajnos annyira lehúzta, hogy 3/10-nél egyszerűen nem lehet jobb.
Hajrá csajok 3.
A Hajrá csajok 3. része következik, és sajnos túlzás nélkül állíthatom, hogy a képzeletbeli sorszám növekedésével (eredetileg csak kiegészítő félmondatok vannak, a sorszámozás nem menő) fordított arányosságban csökken a színvonal. Az előzőhöz képest nem sok változás történt, ugyanúgy a történet és a bonyodalom csökkenti a film élvezeti értékét és teszi tönkre a szórakozásunkat. A főszerepben ezúttal Hayden Panettiere bénázik, aki meglepő módon egy szurkolólányt alakít.
Ráadásul egy olyan lányt, aki megígéri a csapattársainak, hogy az új iskolában nem fog szurkolni, de ezt persze nem tartja be, mert egy akaratgyenge kis picsa. De amúgy is mi a töknek ígér olyat, amit valójában nem is akar? Na mindegy, az új helyen ott van a szokásos „itt én vagyok a király” ribi, és még a volt csapatával is meg kell küzdenie egy klipben szereplési lehetőségért. Észvesztő. Sőt, ha jól emlékszem van valami romantikus szál is.
Ezúttal kapunk ám „világsztárt” is Rihanna személyében, és ez jól mutatja, hogy nagyon nem én vagyok a film célcsoportja, a tinilányok annál inkább. Mert nekik jó a szar is, ezek szerint. A pontszámként kiosztott 3/10 meg szerintem a határtalan jóindulatom jele.
Én, a nő és plusz egy fő
A fent olvasható cím alatt futó film alkotói egészen különös és szerencsére nem sokszor látott bravúrt hajtottak végre: létrehozták a poén nélküli vígjátékot. Most biztos a blogolvasó tömegek tízezrei (not!) hördülnek fel eme kijelentés miatt, hiszen számtalanszor előfordul, hogy egy nem vicces vígjátékkal futunk össze itt vagy amott, akkor vajon mitől lenne különleges ez a hülye című darab? Attól különleges, hogy míg a nem vicces vígjátékok azért szarok, mert szar poénok vannak bennük, a Dupree azért szar, mert nincs benne poén. Persze biztos van egyébként, de így, egy-két hét elteltével egyszerűen képtelen vagyok felidézni akár egyet is. Összehasonlításképpen még a Magyar Vándorból is emlékszem a borzalmasan kínos „Máj ném iz Ond, Ond Kond.” blődlire, pedig azt a filmet tényleg jobb elfelejteni örökre.
Az alaptörténet szerint Molly és Carl éppen házasodnak, aztán a lagzi után jóhiszeműen befogadják Carl legjobb barátját, akinek épp rosszul mennek a dolgai. Persze ők csak egy rövidebb időre gondolnak, Dupree viszont láthatóan nem tervezi a gyors továbblépést. Közben Carlnak gondjai vannak a főnökével is, aki történetesen az apósa is egyben, és nem kifejezetten rajong a kislánya választottjáért…
Szerintem egy ilyen ötletből azért simán ki lehetett volna hozni valami használhatót, de legalább vicceset. Ehhez képest nagyjából úgy pöckölték el maguktól a lehetőséget a készítők, mint… Szóval nagyon gyorsan és bután, és inkább mindenféle nevetséges, mondvacsinált konfliktusokat próbáltak nekünk eladni, amit bemondásra el kellene hinnünk. Valahogy úgy, hogy „most az van, hogy Dupree nagyon idegesítő”, de közben meg nem is az, csak kicsit prosztó. Ami amúgy nem lenne baj, ha egyébként szimpatikus lenne a figura. Sajnos nem az, nekem legalábbis, de én mindig gyűlöltem az ilyen sültgalamb-váró figurákat (KÜLÖNÖSEN KITÁRULKOZÓ VALLOMÁS ON: néha magamat is, mert van rá hajlamom, hogy ilyen legyek. KÜLÖNÖSEN KITÁRULKOZÓ VALLOMÁS OFF). Viszont nem kizárólag a forgatókönyvet hibáztatom, a színészek éppúgy hozzájárultak ehhez a kellemetlen filmélményhez.
Owen Wilson ismét bebizonyította, hogy nála nagyon fontos, kivel kerül közös filmbe, ugyanis egy jobb társszereplő mellett egész működőképes tud lenni, de egyedül sajnos kevés megtölteni egy filmet. A béna szkriptnek köszönhetően ez a támasz viszont sehol nem volt. Amúgy már a koncepciót sem értem, hiszen Matt Dillonnal, aki Dupree állítólagos legjobb barátját játssza, nem szerepeltek annyit és olyan közös jelenetben, hogy egy jó párost alkothattak volna. Dillon egyébként is rokon Wilsonnal lyen szempontból, inkább adogató szerepkörben, valami hülye mellékkarakterként tud nagyjából értékelhetőt alkotni, az ilyen normálisabb szerepekben teljesen lecserélhető.
Kate Hudsonnal meg az a helyzet, hogy bár a tehetsége szerintem megvan, általában elég rosszul választ szerepet. Most is ez történt. Néha ugyan közelít ahhoz az „eljátszhatná a női főszereplőt egy romantikus filmben” ideálhoz (mármint ő maga, nem a szerepei, mert azok rendre elrúgják a pöttyöst), aki leginkább csak a fejemben él, de mivel a Dupree nem romantikus film, így ezt a helyzeti előnyt most nem tudta kihasználni. Ehelyett inkább csak mosolyog és szép. Ez is valami. A két további ismert arcról (Michael Douglas, Seth Rogen) inkább nem is írnék semmit, annyira minősíthetetlenül gyengék voltak minden szempontból.
Nagyjából 2800 karakternyi szapulás után gondolom nem lesz már meglepetés a pontszám sem, szóval el is árulom gyorsan, hogy 3/10 az annyi. Gondolkodtam rajta, hogy Kate Hudson bája mennyit is ér ezúttal, de mivel a karaktere tényleg egy nagy nulla a filmben, így csak egy fél pontot tudok érte beszámítani. Bocs Kate, majd legközelebb javíthatsz.
300
Az előzetesek és a promóképek alapján anno nem igazán voltam kiváncsi a 300-ra, pedig általában nem vagyok ellene egy jó kis szandálos-kardozós filmnek. De mégis, valahogy azt éreztem, hogy ez a mozi nem lesz a kedvencem, ezért nem is erőltettem nagyon a bepróbálását. Végül a Meet the Spartans miatt mégis rávettem magam, mert mégis milyen már egy paródiát nézni az eredeti ismerete nélkül? Nem jó, az biztos. Viszont így a 300 megnézése után már tudom, hogy az előzetes elképzeléseim nem csaltak, és semmi olyat nem kaptam, amit ne tudnék nélkülözni.
Kétségtelen, hogy a látvány egyedire és valamennyire újszerűre is sikerült, de sajnos ez az újszerűség egy egyediség csak a felszínt érinti, legalábbis nekem semmiféle hangulatot nem sikerült átvennem, valahogy olyan steril volt az egész. A megfelelő atmoszféra nélkül pedig nehéz megkedvelni a filmet, na meg hangulat hiányában nem sokat ér az egész. Leginkább egy tech-demóként tudnám értékelni, kár, hogy nem annak szánták. Talán ha a harcokat nem szakította volna meg a teljesen fölösleges és céltalan politizálás meg drámázás, valamint az alacsony korhatárt elfelejtve a vér nem csak fröccsen, hanem talajt is ér és ott is marad tócsákban, akkor az javíthatott volna valamit a hangulaton.
Persze az is lehet, hogy szándékosan ilyen volt a koncepció, nem tudom, és bevallom, hogy az eredeti képregényt sem ismerem, így elképzelhetőnek tartom, hogy már ott sem volt sok logika abban, hogy például Leonidász egy népéért harcoló uralkodónak van beállítva a felesége által, ugyanakkor azt látjuk, hogy valójában csak egy vértől megrészegült őrült, aki tulajdonképpen csak kaszabolni akar. És még az is lehet, hogy a szinészek is azt az utasítást kapták (ha már koncepcióról van szó), hogy „legyél minél jellegtelenebb”. Ha így van, akkor ezt viszont jól megoldották. Gerard Butlernek alapból nem kellett túl sokat játszania ehhez, hiszen ő már civilben is elég jelentéktelen lehet. Itt a 300-ban is, hiába a csodaizmok, szakáll és ordibálás, egyszerűen nem tudtam komolyan venni főszereplőként. Legnagyobb bánatomra Lena Headey (alias Gorgo királynő) sem keltett túl jó benyomást, pedig őt igencsak kedvelem. De amellett, hogy azért szép volt, leginkább semmilyen szinészileg, és ugyanez elmondható magáról a karakterről is. Lehet, hogy az egész a rendező hibája? A 300 előtt elkövetett már egy Holtak hajnala remake-et, ami szerintem annyira nem lett rossz, viszont a 300-ból kiindulva a következő filmjét, a szintén képregényfeldolgozás Watchment (űber és kult egyben) már előre féltem.
Ha vártam volna bármit is a 300-tól, akkor most írhatnám, hogy csalódás volt, de mivel alapvetően nem számítottam túl sok jóra, így nem is ért csalódás. Szerintem ez egy erősen túlhype-olt, nagyon középszerű darab, tipikusan a mai moziba járó rétegnek összerakva. Nekem csak egy 3/10-es fércmunka.
Börtöncsapda
Mit tehet az ember abban az esetben, ha valami igazi gyenge minőségű szemetet akar nézni, ami felidézi benne a gyerekkorának videós emlékeit? Természetesen elővesz egy igazi gyenge minőségű szemetet a gyerekkori videós emlékei közül. Pontosan ez történt nálam, így esett a választásom a Börtöncsapda című Van Damme opuszra. Azt nem mondom, hogy teljesen rossz ötlet volt megnézni, de ha lehet, akkor a befektetett másfél óra legalább felét visszakérném.
Louis Burke (Van Damme) kanadai zsaru, aki egy titkos akció keretében beépül a Harrison börtönbe, ahol a rabok még titkosabb körülmények között szoktak elhalálozni. A börtönben persze történnek dolgok, ahogy az ilyen beépülős filmekben lenni szokott, Burke még szövetségesekre is talál, de aztán megtörténik a baj (szintén, ahogy az meg szokott történni), ugyanis pont oda szállítják a Sandman nevű pszichopatát (Patrick Kilpatrick botrányos alakításában), akit előzőleg éppen Burke kapott el…
Valamiért a gagyi (mai divatos elnevezéssel zs-kategóriás) akciófilmek kedvelt témája a börtönbe beépülés, de sajnos a Death Warrant nem a legsikerültebb darab a témában. Ahogy már említettem, a film főszereplője Jean-Claude Van Damme, akit az utóbbi években divat lett fikázni (oké, jogosan, elismerem), de az aranykorban azért volt néhány jó filmje (majd szemezgetek belőlük, nyugi). Ez nem tartozik közéjük. És ha már elkezdtem ezt a gondolatot, akkor tovább is viszem, hiszen a film rendezőjének sem ez a legjobb munkája. Ő egyébként az a Deran Serafian (oké, hányan ismerik névről?), akinek két – számomra igen kedves akciót köszönhetünk, mégpedig a Gun Men (Fenegyerekek) és a Terminal Velocity (Végsebesség) címűeket. A lánc végére még felfűzhetném Patrick Kilpatricket is, de ő annyira rossz volt, hogy nem érdemel mentegetést. Ez van, Patrick.
Szóval, a lényeg az, hogy bár én megnéztem újra, igazából senkinek sem ajánlom a filmet. Ha láttad anno és tetszett, akkor ne bolygasd az emlékeket, ha pedig nem, akkor már nem is érdemes megnézni. Nem is az a baj vele, hogy annyira rossz (persze az), hanem az, hogy nagyon-nagyon eljárt felette az idő, és sajnos közben jól meg is harapdálta. 2008-ban ez a film sajnos már nem életképes, és a pontszám is ennek megfelelő, 3/10, kegyelemből. Hiába, nem lehet minden régi film Kommandó vagy Predátor. De jó is lenne pedig.
A szellemlovas
Bevallom, kedvelem a képregények alapján készült filmeket, és igazából egyáltalán nem zavar, ha a filmnek valójában köze sincs a képregényhez – amennyiben jó a film. A Ghost Rider esetében, ha ismerném az eredeti comicot, valószínűleg zavarna, hiszen a film szar lett.
Nem is az a gond, hogy a történet egyszerű, mint a faék, és tele van az ezerszer látott sablonokkal, hanem az, hogy nincs benne coolság. A fő karakter elég lagymatag, egyáltalán nem jön át, hogy miért pont ő kell Mephisto-nak (Peter Fonda sok év után újra a vásznon, biztos ő is eladta a lelkét az ördögnek egy filmszerepért). Tök átlagos senki, aki a motoros ugrásai előtt önsegítő kazettákról ismert sorokat mormol magának, hogy egyáltalán ki merjen menni. És egy ilyenből lesz a Pokol fejvadásza? Aha.
A történet amúgy annyi, hogy Johnny Blaze alkut köt a Sátánnal, a lelke cserébe az apja életéért. De mivel az ördögről van szó, sejthetjük, hogy majd trükközni fog, és ez be is következik. Aztán eltelik jópár év, amikor is jön behajtani a számlát, amitől Johnny-nak csak úgy ég az arca… A szerelmi szál ugyancsak nevetséges, ráadásul Eva Mendes sokszor pont olyan, mint egy csúnya transzvesztita, sosem fogom megérteni, hogy miért hiszik szépnek vagy vonzónak.
– Who are you?
– The question is, who are you.
Igen, ilyenek vannak a filmben, pengeéles dialógusok, amit csak ritkán hallhatunk… Könyörgöm, valaki frissítse már azt a panel-listát, amit a forgatókönyvírók használnak! Már nagyon unjuk ezeket a sorokat, tessék újakat kitalálni, amit majd a következő 50 év összes filmjében hallhatunk.
Sokan dicsérték a CGI-t, merthogy az legalább jó, amikor Johnny átváltozik a Lovassá. Szerintem nem jó, arról az égő koponyáról valamiért mindig egy korpásodás elleni sampon reklámja ugrott be… A démonok viszont tényleg elég jól meg lettek csinálva, és a lángoló motor is ütősre sikerült azért.
Alapvetően semmi bajom Nicolas Cage-dzsel, de itt kifejezetten nevetséges volt a hülye gesztusaival és a hajbeültetésével együtt. És az milyen, hogy a Sam Eliott által játszott előző lovas sokkal-sokkal coolabb, mint Johnny Blaze?
Végül is végignéztem, de a végső megitélést azért lerontja, hogy elaludtam rajta, ráadásul pont a sokat dicsért első átváltozós jeleneten… Legyen 3/10, de csak a lovon vágtató, kalapot viselő lángoló koponya miatt. A western-érzés még ilyen kis dózisban is odacsap.
A tengerészgyalogos
John Triton (micsoda név), a tengerészgyalogos parancsot tagad, leszererelik. Asszonykával kirándulni megy, asszonykát túszul ejti Robert Patrick (figyelem, van terminátoros poén) és kompániája. Triton begurul, bedarálja őket. A végén ölelkezés, főcím. Na kb. ennyit érdemes tudni erről a filmről, mert amúgy unalmas, nem cool akciós, kiszámítható, nagyon iparosmunka jellegű, 3/10-es, de csakis Patrick és főleg Kelly Carlson miatt, akit a Nip/Tuck óta bárhol, bármikor.
