Hajrá csajok 4.
A negyedik és eddigi utolsó részben (szerintem még simán jönni fog pár videós folytatás) egy szurkolótáborban zajlanak az események, ahol is két rivális csapat küzd a győzelemért, miközben az egyik csapat vezetője beleszeret a másik csapat egy tagjába (micsoda West Side Story utánzat). Aztán egy éjszakai leszámolás után mindkét csapatot felfüggesztik, így össze kell fogniuk, hogy ne a nevető harmadik szerezze meg a trófeát végül.
A „világsztár” ezúttal Ashley Tisdale, amiből azért látszik, hogy a költségvetés szigorúan monoton csökkenő volt az előzőekhez képest. Ez persze azt is jelenti, hogy ide már tényleg nem jutottak normális szereplők, akik legalább egy picit tudnának játszani vagy aranyosak lennének. Sehol egy Eliza Dushku vagy akár csak egy Kristen Dunst kaliber. Az itteni lányokra már nem is a plasztik, hanem inkább a bakelit megnevezés illik.
Gondolom mostanra már unalmas, hogy mantraként hajtogatom, de azért továbbra is igaz: a kötelező konfliktusok beleerőltetése ezt a filmet is tönkrevágta. Az ellenszenves szereplőket is beszámítva minimál pontszám járna, de jóindulatúan felpontozom 2/10-re (mégis csak szurkolólányokról van szó).
Hajrá csajok 3.
A Hajrá csajok 3. része következik, és sajnos túlzás nélkül állíthatom, hogy a képzeletbeli sorszám növekedésével (eredetileg csak kiegészítő félmondatok vannak, a sorszámozás nem menő) fordított arányosságban csökken a színvonal. Az előzőhöz képest nem sok változás történt, ugyanúgy a történet és a bonyodalom csökkenti a film élvezeti értékét és teszi tönkre a szórakozásunkat. A főszerepben ezúttal Hayden Panettiere bénázik, aki meglepő módon egy szurkolólányt alakít.
Ráadásul egy olyan lányt, aki megígéri a csapattársainak, hogy az új iskolában nem fog szurkolni, de ezt persze nem tartja be, mert egy akaratgyenge kis picsa. De amúgy is mi a töknek ígér olyat, amit valójában nem is akar? Na mindegy, az új helyen ott van a szokásos „itt én vagyok a király” ribi, és még a volt csapatával is meg kell küzdenie egy klipben szereplési lehetőségért. Észvesztő. Sőt, ha jól emlékszem van valami romantikus szál is.
Ezúttal kapunk ám „világsztárt” is Rihanna személyében, és ez jól mutatja, hogy nagyon nem én vagyok a film célcsoportja, a tinilányok annál inkább. Mert nekik jó a szar is, ezek szerint. A pontszámként kiosztott 3/10 meg szerintem a határtalan jóindulatom jele.
Hajrá csajok, újra!
Ennek a noname főszereplőkkel és pár, valószínűleg csak a hardcore sorozatnézők számára ismert mellékszereplőkkel legyártott második résznek pontosan az a hibája, aminek az ellenkezőjét pozitívumként említettem az eredeti Bring It Onnal kapcsolatban. Az előző mondat kikódolva annyit jelent, hogy innentől a franchise már nem arról szól, hogy fiatal lányok miniszoknyában szurkolnak, hanem arról, hogy a miniszoknyában szurkoló lányokkal mi történik. A lényegről elvenni a fókuszt és megpróbálni történetet varázsolni valami kis feelgood érzés helyett pedig végzetes hiba.
Már csak azért is, mert az ilyen filmekkel már tele a padlás (polc, vinyó, tökmindegy), és a kétszázharmadik a zsánerből csak akkor érdemes megnézésre, ha legalább a nem eredetisége ellenére kellemes szórakozást nyújt. Sajnos az újrázó hajrácsajok nem kényeztetnek el bennünket ezen a téren, itt nincs egy Sparky Polastri sem, aki esetleg feljebb emelné az egyébként sem túl magas színvonalat. Őt egyébként azért említem, mert az előző írásban eléggé elítélhető módon egy sort sem kapott, pedig megérdemelte volna. Sparky Polastri ugyanis az egyik legjobb mellékkarakter ever, Trip McNealy és Dean Samson, Jr. után.
Kicsit konkretizálva egyébként arról van szó, hogy telenyomták a filmet a már tényleg unalomig ismert klisékkel, és ezek még rosszul is vannak tálalva. Ilyen klisék például az „új lány az egyetemen”, „ellenséges menő csaj ki akarja golyózni az új lányt”, „új lány összefog a lúzerekkel”, „új lány megismerkedik a sráccal, de valaki elbasz valamit és jól összevesznek de aztán a végén kibékülnek”, stb. Béna, na.
A főszereplőkkel kapcsolatban annyit tudok elmondani, hogy ők is bénák voltak, és a Whittiert (milyen idióta név) játszó lánynak túl széles a válla, a férfi főszereplő pedig pont úgy néz ki, mint egy Gatya nevű néptáncos az elfeledett és titkolt múltamból. Említettem viszont az ismertebb mellékszereplőket, úgyhogy akkor sorolok neveket is, aztán lehet pipálni: Bethany Joy Galeotti, Felicia Day, Joshua Gomez, Chris Carmack. Impozáns névsor, ugye? Na ugye.
A fentiekből már kiderülhetett, hogy ez a film sajnos nem nyert meg magának a téma ellenére sem, de hogy egyértelművé tegyem, leírom kijelentő módban is: ez a film sajnos nem nyert meg magának a téma ellenére sem. Sajnos a brand még kitermelt két másik részt is, amik persze nem jobbak, sőt. Viszont a skálán helyet kell kapniuk, így ezt a mozit most berakom a 4 pontos osztáshoz, hogy még alatta is maradjon hely.
Hajrá csajok!
Azt hiszem itt az ideje, hogy nyilvánosan bevalljam az egyik szégyenteljes titkomat: szeretem a szurkolólányos filmeket. Egyszerűen van abban valami megkapó, amikor fiatal lányok falatnyi ruhákban egyszerre mozognak. Tudom, hogy ez így elég sekélyes, de vállalom, és azt hiszem ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül. Például a Bring It On franchise összes részét férfi rendezőnek köszönhetjük, még úgy is, hogy a sorszámmal folyamatosan csökkent a színvonal, de erről majd később (bizony, minden részről lesz megemlékezés).
Mindenesetre most maradok az elsőnél és arról ejtek pár szót. A történet rém egyszerű, a Rancho Carne középiskola öt éve veretlen szurkolócsapata szeretne hatodjára is győzni az országos versenyen. Nem bonyolult, ugye? Azt hiszem pont ezért szeretem ennyire ezt a filmet, nagyjából ténylegesen a hajrázásról szól. Persze vannak klisék azért, de mégsem azokra vannak kihegyezve a történet fordulópontjai, hanem csak úgy mellékesen vannak jelen. Nem arról szól az egész, hogy a főszereplőnek bizonyítania kell a többiek előtt, vagy az új fiú megpróbálja megszerezni a lányt. És minthogy teljesen máson van a hangsúly, nincs a filmben igazi hülyepicsa vagy seggfej karakter sem, ami tök jó, mert szerintem sokszor rohadt unalmassá teszik a tinifilmeket.
A szereplőkkel sincs semmi probléma egyébként. Egyrészt itt van nekünk Eliza Dushku, akiről már áradoztam egy kicsit és azt most is tartom (ott is szurkolt, hehe), másrészt a film 2000-ben készült, amikor is a tényleges főszereplő Kirsten Dunst még aranyos volt. Bár a nem megkoreografált mozdulatai, például a féktelen tombolás az ágyon inkább valami beteg szöcskét idéznek, azért mégis megilleti ez a jelző, visszamenőleg azért mégsem bűnhődhet a Pókember miatt, nem?
Hey, ladies, wanna see my spirit stick?
A pontszám közlése előtt még annyit mondanék, hogy ha ebben az esetben bárki elfogultsággal vádolna, akkor tökéletesen igaza lenne. Nem is csak azért, mert fanboy vagyok, de ez a Hajrá csajok egyszerűen annyira tökéletes nobrainer popcornfilm szerintem, hogy nem tudok nem elfogult lenni. Milliószor láttam már (költői túlzás, de a tényleges szám bőven kétjegyű már), de most is ahogy elindítottam, hogy beletekergetéssel némi ihletet merítsek az íráshoz, az lett a vége, hogy végignéztem jól az egészet újra. És pont úgy vigyorogtam rajta a vigyorgós helyeken, mint mindig. Szóval minden súlytalansága és butasága ellenére is megkapja a 10/10-et, és ezt komolyan gondolom ám.