Make It Happen – Dobd be magad!
Az történt, hogy a táncos filmeket kinyírta a buzi hip-hop zene meg a feka kultúra (kultúra…), és most már csak szar koreográfiát kapunk szar zenével. Biztos lehetne ellenpéldát is mondani azért az utóbbi évekből, meg ezt a filmet sem a borzalmas soundtrack húzza le (azért pakol rá rendesen), de valahogy a nézése közben ez a gondolat így beugrott, és ha már beugrott, akkor ki is ugrasztom ide a blogra, csak úgyból.
Azt hiszem az Empire-ben olvastam, hogy a Make It Happen olyan, mint a Flashdance, csak hegesztés nélkül, és ez a párszavas jellemzés tulajdonképpen majdnem tökéletesen össze is foglalja a filmet. Azért csak majdnem, mert valójában nem olyan, hanem nagyságrendekkel rosszabb, szóval csak hasonlít. És egyébként még a Sakáltanyára is erősen emlékeztet, vagy csúnyább kifejezéssel élve lopja, mint cigány a cseresznyét. Persze lehetséges, hogy a forgatókönyv írói (Duane Adler, Nicole Avril) teljesen eredeti ötletekkel jöttek elő, csak valamilyen véletlen folytán ezeket az ötleteket előttük már mások is kitalálták tőlük függetlenül. Akár elő is fordulhat, hiszen mindketten jó képességű, dús fantáziával ellátott egyének (not), Mr. Adler filmográfiáját olyan filmek díszítik például, mint a Szívem érted rapes 1-2., vagy a Step Up 1-2., amik alapján ugye nem is lehet ám beskatulyázni az embert.
A történet egyébként annyi, hogy egy Lauryn nevű lányka valami porfészekben él, és a bátyjával a szüleik halála után rájuk maradt autószerelő műhelyt viszik (ő csak könyvel, a tesó berhel). Közben persze arról álmodozik, hogy majd jól bekerül egy chicagói tánciskolába, és akkor onnantól minden büfé lesz. Persze nem kerül be, de ahelyett, hogy hazamenne és elvetetné magát valamelyik Billy Joe-val, hazudik egyet a bátyónak és inkább elkezd segget rázni egy night klubban. Közben persze jön a szőke herceg is, hogy a romantikus oldalunk se unatkozzon.
Na jó, nem leszek igazságtalan, végülis mennyi sztori kell egy táncos filmnek? Ha vannak jó szereplők, jól megkoreografált jelenetek és jó zene, akkor ugye nem sok. A Make it Happennél számomra sajnos a háromból legalább kettő hiányzik, de ez ízlés dolga, aki szereti a szar zenét (tudom, nem szar, csak nem értem), annak biztos tetszeni fog, és akkor a hozzá társuló béna mozgás is bejövős lehet. És ezzel már el is árultam, hogy melyik részével voltam úgy-ahogy elégedett. De nem ám azért, mert annyira brutáljók voltak az alakítások, csak van egy kisebbfajta Mary Elizabeth Winstead fétisem, és az ilyesmi komoly dolgokat tud művelni az emberrel (elhomályosodó értékítélet meg ilyenek). Ezért is haragszom a filmre, hiszen egy ilyen jó (úgymint aranyos és szép és dugnám) főszereplővel simán összehozhattak volna legalább egy Honey-szintű, akár többször is nézhető limonádét (igen, most lehet ütni, védekezni sem fogok, de azt a mozit már legalább négyszer láttam, és azért zeneileg is sokkal jobb volt ám), de csak egy ilyen bénaságot sikerült. A másik két főbb színésznél egyébként végig azon gondolkoztam, hogy vajon honnan ismerem őket, és hát Tessa Thompson be is ugrott (Veronica Mars és Hidden Palms), de Riley Smith-t sajna még így is puskáznom kellett (Drive).
Összefoglalva arról van tehát szó, hogy várakozásokkal telve (reméltem, hogy minél kevesebb ruhában fog táncikálni ez a Mérike („akiért zsong Amérike” – na honnan van az idézet?) ültem le nézősdibe, de sajnos bazi nagyot koppantam (nem táncikált minél kevesebb ruhában). Így sajnos hiába a kedvenc főszereplő, még az ő összes jó tulajdonságát (úgymint aranyos és szép és dugnám) figyelembe véve is csak 4/10-et ér ez a Make It Happen. Illetve 4/10-et kap (mert nem biztos, hogy ér is annyit).
Hogy veszítsük el barátainkat és idegenítsük el az embereket?
Nem mondom, hogy megfeszülve vártam ezt a filmet, de két ok miatt mégsem hanyagolható teljesen: először is, Simon Pegg olykor nagyon betalál (a zseniális Shaun of the Dead), és úgy általában azért nézhető anyagot tesz le elénk, gondoltam érdemes bepróbálni ezt az újdonságot. A második ok pedig Megan Fox. Bár eleinte nem annyira kedveltem a nagyon tipikus amerikai feje miatt, de egy rakás kép szorgos áttanulmányozása meghozta gyümölcsét, és mostanra sikerült megmásznia a ranglétra jó pár fokát, szóval bevallom az ő trailerben látható jelenetei bizony fokozták az érdeklődést a film iránt. Tudom, nincs melle és tehetségtelen is, teljesen férfias, az utcán szebbeket találni, meg egyébként a barátnőtök is százszor szebb nála, de az a helyzet, hogy akkor is megengedném neki, hogy a motorteremben turkáljon…
Az a helyzet, hogy ez egy kurva jó film volt, ezt most így, ilyen profán módon megmondom. Az egész amúgy arról szól, hogy Sydney Young (Pegg), aki angol filmkritikus-féle, állást kap az amerikai Sharps magazinnál. Ennek köszönhetően bekerül az általa nem sokra tartott celebvilágba és megismerkedik a feltörekvő Sophie Maes-szel (Megan Fox), akinek új, Teréz anyáról szóló filmje bombasikernek ígérkezik. Közben meg csak úgy zajlik az élete, egy partin beszól Orlandónak (Bloomnak, természetesen), kokót szerez egy spirituális fogorvostól, néha faszokat fogdos, meg ilyenek. Szóval mindenféle lehetetlen és az álszent népek számára megbotránkoztató szituációkba keveredik, amik viszont őt magát nem különösebben zavarják.
A film sorsa nálam valahol a 2-3. perc környékén dőlt el, amikor hősünk a Babe 3. sztárjának segítségével próbál belógni a BAFTA díjátadójára. Onnantól a hangosan röhögős és a visítva röhögős poénok váltották egymást egészen a film végéig, ahol azért becsúszott némi romantikus felhang, de szerencsére elég visszafogottan, és egyáltalán nem nyálasan. Mert ezt ugye így is lehet.
Ja igen, amúgy egy önéletrajzi ihletésű regényből készült filmről van szó. Az életben a sztori hősét Toby Young-nak hívják, és valószínűleg elég nehéz ember lehet, hiszen a saját könyvéből készült film forgatásáról is kitiltották, mert nem hagyta dolgozni az embereket. Mindenesetre, ha csak a negyede igaz annak, amit láthattunk, már akkor is biztos, hogy egy igen érdekes figura lehet ez a Toby.
Simon Pegg pedig zseniálisan alakítja ezt a kissé lúzer, szókimondó figurát, de azért a többiek sem szégyenkezhetnek. Jeff Bridges remek a főszerkesztő szerepében, és a fentebb már említett Megan Fox szintén jól hozza az egydimenziós sztárocskát, valamint nem elhanyagolható a szexuális vonzereje sem. Szerintem egyébként színészkedni is tudna valamennyire, csak most már kéne egy kisebb költségvetésű film, amiben megmutathatja. Az igazi meglepetésről pedig még nem is esett szó, aki ezúttal Kirsten Dunst személyében érkezett, és ezúttal kivételesen jól is játszott. Annyira, hogy már majdnem elfelejtettem neki a Pókember-filmeket és eszembe jutott az az idő, amikor még aranyos volt. A végére hagytam a casting szerintem egyetlen gyenge pontját, Gillian Andersont, aki az utóbbi években hosszú szőke hajjal és egyre kevésbé szép arccal (na nem mintha bármikor is igazán szép lett volna) borzolja a kedélyeket. Persze nem azért gyenge pont, mert nem játszott jól, csak én őt sosem kedveltem, sajna.
Igazság szerint nem is gondoltam, hogy a How to Lose… majd ennyire tetszeni fog. Egy átlagosan vicces, romantikus vígjátékra számítottam, ehelyett viszont kaptam egy durván vicces, nagyon picit romantikus filmet, amiből még azt is megtudjuk, miért a Con Air a világ legtökéletesebb filmje. Egyetlen negatívumként a zenét említhetném, sajnos a soundtrack ezúttal nem lett a legtökéletesebb, de még így is jár a filmnek egy szép nagy 8/10-es.
Elrabolva
Bryan valaha a kormány problémákat megelőző embere volt (csak sejtjük, hogy ez mit jelenthet), de kilépett, hogy több időt lehessen a lányával. Ez ugyan kicsit problémás, hiszen a felesége már más férfit boldogít, de azért főszereplőnk próbál jó apa lenni. A jó apa pedig aggódik, például amikor a kislánya Párizsba készül. De aztán aggodalma ellenére mégis elengedi, a baj pedig természetesen be is következik. A Taken fő kérdése, hogy vajon mi történik, ha valamivel magadra haragítasz egy profit? Természetesen utánad megy, és addig nem áll le, amíg ki nem nyírt, és vissza nem szerezte a lányát. És mi történik, ha ezt a bizonyos profit Liam Neeson játssza? Nos, akkor van egy kurva jó filmünk.
I don’t know who you are. I don’t know what you want. If you are looking for ransom, I can tell you I don’t have money. But what I do have are a very particular set of skills. Skills I have acquired over a very long career. Skills that make me a nightmare for people like you. If you let my daughter go now, that’ll be the end of it. I will not look for you, I will not pursue you. But if you don’t, I will look for you, I will find you, and I will kill you.
Neeson ugyanis tényleg remek, nagyon hihetően alakítja az aggódó apát, aki azért aggódás ellenére sem felejti el a kiképzést, és végig higgadtan viselkedik. Zseniális például, amikor a lányát éppen elrabolják, és ő nem a bullshitet löki a telefonban, hogy minden rendben lesz és ne félj, hanem próbálja a legtöbb infót begyűjteni, amin aztán elindulhat. Ez így leírva béna, de szerintem a film egyik legjobb jelenet volt. Ez a profizmus egyébként az egész filmre jellemző, főszereplőnk semmit sem tesz fölöslegesen, módszeresen halad a végcélja felé. Talán ez a film egyik hibája is egyben (már ha annak lehet nevezni), hogy nincsenek tévutak. Mindig ott van egy nyom, ami elvezet a következőhöz, emberünk sosem téved vakvágányra. Emiatt sajnos nem annyira valósághű a film, de igazából ez nem akkora nagy hiba, ami élvezhetetlenné tenné a Takent, hiszen ahogy írtam, Neeson simán befoltozza ezeket a kisebb-nagyobb lukakat az alakításával.
Az elrabolt lányt egyébként Maggie Grace alakítja, és az a helyzet, hogy nem is rosszul, hiszen amíg a végén meg nem láttam a nevét, nem is tudatosult bennem, hogy őt látom. Aztán van itt még nekünk Famke Janssen pár percnyi szerepléssel, akinek szerintem évről-évre egyre kockább feje (de legalábbis álla van). Rövid szerepekben feltűnik még Xander Berkeley és Holly Valance is. A film forgatókönyvírója pedig Luc Besson, akinek hosszú idő óta ez az első tényleg értékelhető munkája. És ha már az adatoknál tartok, a rendező előző és egyben első filmje a B13 című ostoba, de amúgy látványos és szórakoztató film volt.
A forgatókönyv hibáival ellentétben viszont az akciók szinte tökéletesek. Talán a tűzpárbajoknál van egy kis „ezt hogy úszta meg?” érzés, de a puszta kezes harcok ezt is kiküszöbölik. Az új trendnek megfelelően itt is Bourne-szerű közelharcok vannak, csak kamerarángatás nélkül, ami nekem nagyon bejött. Mindig is imádtam azokat a filmeket, amik az önvédelem hatékony módját mutatják be, és nem a percekig tartó látványos verekedésekre mennek. Szűk helyeken, fölösleges mozdulatok nélkül elintézni valakit sokkal életszerűbb, sokkal inkább látszik profinak, mint valami rúgkapálós izé. De nem húzom tovább ezt az írást, mert még csomó filmről kellene firkantani, és a lényeg már úgyis itt van. A Taken egy teljesen korrekt film, kellemes másfél óra az akcióra vágyó nézőknek, úgyhogy meg is kapja a 8 pontot.
A dögös és a dög
Sokáig vacilláltam, hogy megnézzem-e ezt a filmet vagy sem, mert azt azért lehetett tudni, hogy nem csak az előítéletek miatt néz ki rossznak. De mivel senki más nem vállalta a kihívást és nyilatkoztatta ki az igazságot a filmmel kapcsolatban, kénytelen voltam én magamra venni a terhet, mások egészségének, családi és lelki nyugalmának megóvása érdekében. És akkor most lebbenjen fel a fátyol a nemtudás jótékony ködébe burkolózott tudatokról (képzavar off): igen, a film valóban rossz, ám ennél sokkal nagyobb problémák is vannak vele. A gondok abból erednek, hogy ez a trutyi megpróbál valami többnek látszani, és megteszi a legrosszabbat, amit egy értéktelen film tehet: megpróbál valamiféle tanulságot közvetíteni. De ilyen hamisan azt nem lehet.
A történet szerint adott egy lúzer, akit mindig elhagynak a női. Aztán rájön, hogy azért nem volt képes soha normális kapcsolatra, mert még mindig a gyerekkori szerelme, Cristabel után vágyakozik. Egy fondorlatos akció (not!) során sikerül is újra összeismerkednie vele, és többé-kevésbe egyenes út is vezethetne a bugyiba, hiszen a lánynak sem közömbös a fiú, de itt jön minden baszós vígjáték örök nemezise: a BONYODALOM! Cristabel ugyanis úgy döntött, hogy amíg a barátnője nem talál valakit, addig ő sem fog randizgatni… A három pont utáni történéseket gondolom mindenki kitalálja, főhősünk megpróbál szerezni valakit a barátnőnek, de aztán a film végére rájön, hogy mégis inkább ő viszi el, Cristabel meg mehet a levesbe. Persze joggal kérdezhetné bárki, hogy ezzel a sztorival mi a gondom, hiszen igaz, hogy egy olcsó Makrancos hölgy nyúlás, de számtalanszor láttunk már hasonlót. És valóban. A gond nem is ezzel van. Az illetékes elvtársak egy helyen szúrták el nagyon – azt leszámítva, hogy Paris Hilton a főszereplő – a címbeli nottie-val. Ugyanis itt nem az a helyzet, hogy a lány nem olyan szép vagy vonzó, mint Paris (bruhahahahahaha), hanem egyszerűen gusztustalan, undorító, hányingerkeltő.
Az üzenet nyilván az lett volna, hogy a belső szépség a fontos, de azért szerintem nem nagy kérés, hogy az alapvető emberi minimumot mindenki érje el. Őszintén: ki a faszt érdekel valakinek a személyisége, ha a fogai sárgák és rohadnak, a haja korpás és zsíros, az arcán gennyes kelések vannak és rohad a lábkörme? És nekünk, nézőknek ezzel az orknak is csak erős túlzással nevezhető lénnyel kellene szimpatizálnunk. Sajnálnunk kellene, mert még soha senki nem csókolta meg. Nahát! Az hogy lehet? Egy ilyen történet akkor működhet, ha a két főszereplő olyan, mint mondjuk a Vonzások és állatságok című filmben. Ott ugye adott Uma Thurman, mint a szép, de nem túl okos nő, és Janeane Garofalo, mint az okos, jópofa, de kevésbé szép. És itt a lényeg, hogy JG legalább nem undorító, egyszerűen csak átlagos külsejű, mint a legtöbben. Így már rögtön hihetőbb a helyzet, nem? Persze lehet, hogy csak nálam verte ki a biztosítékot ez a baromság, de amikor ilyen szinten hülyének néznek, azt már nem tudom elviselni. Azt pedig csak mellékesen mondom, hogy még ez a része is el lett cseszve, hiszen a srácot tulajdonképpen nem csúnyaként kezdi el érdekelni. De mindegy.
Egyel kevésbé zavaró, de azért érthetetlen számomra, hogy ki a fene castingolta Paris Hiltont a jó csaj szerepére? Persze tudom a választ, saját maga, lévén executive producerként is ott virít a neve. Lehet, hogy az egész arra ment ki, hogy csináljon egy filmet, amiben eladhatja magát szépnek? Talán pont ez az oka, hogy alig szerepel közös kockákon a már maszk nélküli excsúnyával? Tessék, megfejtettem a filmet. Oké, a szépség valahol ízlés kérdése is, de szerintem a csúnya szerepét játszó Christine Lakinnal pl. nem is lehetne egy skálára tenni, annyival több van abban a lányban minden szempontból. Viszont ami a lényeg, hogy Paris egyszerűen nevetséges, amikor színészkedésre kerül a sor. Csak néz bambán a suta szemeivel, az arcára pedig kiül az a már-már túlvilági üresség, ami nézőként elborzaszt, férfiként pedig egyenesen taszít. Persze ez lehet, hogy nem is színészkedés, hiszen mindegyik róla készült képen ugyanez a butaság látszik az arcán. De hangsúlyozom, nem ettől lesz szar a film, még ez a legkevesebb.
Bár még tudnám folytatni, nem húzom tovább, mert minek. Ha az alapkoncepciót nem basszák így el, és a rusnya büdös nottie helyett csak simán egy nem szép lány szerepel, simán lehetett volna egy átlagos, egyszer nézhető film belőle, de így, ebben a formában ez a szörnyűség bizony megkapja a maga kis 1/10-ét. Ide kattintva pedig egy kép a csúnya állapotról, a fentebbieket alátámasztandó. Nem akarok ám felelős lenni senki rosszullétéért, azért látható csak kattintás után.
Speed Racer – Totál turbó
Balátaim, lómaiak! Itt és most elmondanám, hogy a Speed Racer az ultimate szemcukor film. Olyan bonbon, ami karamellás mézzel van töltve, majd még beleforgatták egy kis kristálycukorba is. Nehéz írásban visszaadni, milyen is ez a látványvilág, de legközelebb talán a giccses szó használatakor járok az igazsághoz. Ez kérem szépen a vizuális kavar egy merőben új szintje, amit épeszű ember nem gondolhat komolyan, és nem létezik, hogy egy másodpercig is komolyan gondolták. Ha röviden, egy szóval akarnám összefoglalni, annyit mondhatnék: kurva jó (na jó, ez két szó). Képzelje el mindenki a Benetton egyesült színeit, csak durva szaturációval. Hihetetlen élénkség, színkavalkád jellemzi a filmet, ami ráadásul folyamatosan mozog. Olyan az egész, mintha a kamera előtt ide-oda rángatnának valami ultraízléstelenen patchwork-takarót (sokszor tényleg csak nagyjából ennyit lehet kivenni a képből), de mégis, nálam működött.
Az a Speed Racer titka, hogy az embernek teljes mértékben ki kell kapcsolnia minden logikát és „felnőttséget”, amit csak birtokol, majd az így visszaszerzett gyerekkori énnek kell megmutatni a filmet. Ha ez sikerül, totálisan szórakoztató élmény lesz a film. Ha nem, akkor jön az, hogy ez szar, ebből a fosból öt percet birtam, stb. Végül is, ez nem szégyen. De azért mindenki tartsa észben, hogy amikor egy Speed Racerhez hasonló filmet fikáz, valahol a mennyben meghal egy angyalka.
De visszatérve a lényegre, nekem jelentem, sikerült. Újra ott voltam a játszótéren, az egyéni festésű (pre-Pimp My Ride, filctollal, ahogy kell) Mustang matchboxommal, ami reccenés nélkül átment mindenen, akár 10-15 métert repült a levegőben pörögve a csúszdáról indulva, hogy aztán végül megérkezzen a libikóka egyik oldalára. Onnan továbbgurult a másikra, majd egy parádés, KITT-től ellesett trükkel (SPM-fokozat!) begyorsulva újabb ugratás következett, végül az egész lezárásaként egy hatalmasat fékezve pont Ildikó óvónéni lába előtt álltunk meg, aki nevetve tapsolt az attrakció láttán. Milyen könnyű is volt gyerekként ámulatba ejteni a nőket!
Emellett persze tudom, hogy ennek az alkotásnak nincsenek különösebb értékei, látom, hogy mennyire sablonos és kiszámítható, de nem érdekel. Hogy is érdekelne, amikor ott vagyok… De nem írom le újra. Nem tudom, ezt mégis hogy gondolták a Mátrix-tesók, de mást nem tudok elképzelni, csak valami hasonló élményt az egész mögött. Valószínűleg gyerekkorukban ott tomboltak az eredeti rajzfilmsorozat előtt szombat reggelenként, és felnőve úgy gondolták, megcsinálják a legdurvább szivárványos juharszirup-filmet, ever. Tippem szerint a döntéshozók szintén rajongók lehettek gyerekkorukban, mert tényleg nem lehet épeszű ember, aki azt hitte, hogy ez majd nem fog hasalni a pénztáraknál. Sajnos a felnőttek már nem emlékeznek, milyen volt gyereknek lenni.
Nem fogom ezt az írást tovább húzni, a lényeg már úgyis itt van. Ha nem fogadod el, hogy Speed Racer autója képes pörögni-forogni-szaltózni, akkor meg se nézd a filmet. Én megnéztem, és ki is osztok rá egy 8/10-et. Lehetett volna több is, de a történet bonyolítását picit rövidebbre kellett volna szabni. Ezt leszámítva viszont tökéletes móka 8-10 éves kor környékéig. Go, Speed Racer, go!
Végítélet
Alapvetés, hogy a posztapok jó. Hogy is lehetne rossz egy olyan téma, ami az emberiség (vagy legalább egy tetemes része) pusztulása utánra helyeződik? Na ugye. Másik alapvetés, hogy az a film, amiben Rhona Mitra szerepel, ugyancsak előnnyel indul nálam. Rakjuk össze a kettőt, és megvan a verhetetlen kombó? Majdnem. Sajnos a Doomsday-nek nem sikerült kihoznia a maximumot ebből a mixből, csak egy olyan film jött létre, ami sokszor buta, néhol blőd, de azért végig szórakoztató. Ez is valami.
Anglia már megkapta a magáét a 28-as duológiában (nappal, héttel), most pedig Skócia van soron. A közeli jövőben meg is jelenik egy vírus, ami rövid idő leforgása alatt szépen megritkítja a derék szoknyás lakosságot. A kormány nem pöcsöl sokat, ellenszer híján blokád alá vonják az egész országot, és onnantól fogva vagy 20 évig se ki, se be nem juthat senki. A vírusokról persze tudjuk, hogy nem adják olyan könnyen magukat, így nézőként már nem is lesz meglepő a fordulat, amikor kiderül, hogy már Londonban is felütötte a fejét a fertőzés, ami ugye elég nagy gond.
A jó bűvész mindig elő tud húzni egy trükköt az ingujjból (a mentalisták meg csak erőlködve szuggerálnak, de ez most nem ide tartozik), a forgatókönyvírók pedig ugyanezt szokták tenni a reménysugárral. Itt is megérkezik menetrendszerűen, méghozzá pár műholdfelvétel formájában. Kiderül ugyanis, hogy az illetékesek már pár éve tudnak róla, hogy a lezárt Skóciában még élnek emberek, ami egy ellenszer meglétét jelentheti. Gyorsan be is küldenek érte egy kis csapatot, hogy ugyan, szerezzék már meg azt a szérumot…
Nem túl eredeti ötlet, ugye? Naná, hogy nem, de szerintem ezt a készítők sem állították (vagy nagyon vastag a bőr az arcukon). A Doomsday ugyanis egy eredetiséget nélkülöző, klisékből és más filmekből ismerős jelenetekből összelapátolt akciófilm. Fellelhetünk ugyanis ötleteket, sőt komplett jeleneteket is olyan korábbi klasszikusokból, mint a Mad Max, a Menekülés New Yorkból vagy akár az Utolsó cserkész. Szerencsére ezt a lapátolást nagyjából jól oldották meg, a közepe felé tapasztalható hangulati törést leszámítva teljesen szórakoztatóra sikerült. Mondjuk ez a törés tényleg elég kényelmetlen és kellemetlen, teljesen „pakoljuk még bele ezt is” érzést kelt, de ezt a logikátlanságot azért jól feledteti az akciók minősége. A vágatlan változatban ugyanis a mostanság megszokott akciókhoz képest eléggé brutális a film. Szép számban hullanak a fejek és egyéb testrészek, és ez mindenképpen jó érzéssel töltheti el a vérre és gyilokra vágyó nézőket (engem).
Ahogy írtam, a téma mellett a másik kulcstényezőt Rhona Mitra jelentette nekem. Nyilván nem fogok mindenféle szuperlatívuszokat írni a színészi képességeiről, de az a helyzet, hogy ő a tökéletes erre a szerepre. Amellett, hogy minden további nélkül elmehetne Pavlov csengőjének, tényleg jól áll a kezében a fegyver, ez pedig nem sok nőről mondható el a vásznon (a másik ilyen néni Kate Beckinsale). És bár nincs különösebb összefüggésben a filmmel, Rhona ezennel megkapja tőlem a legvonzóbb hát tulajdonosának járó dijat is. A többi szereplőre nem nagyon térnék ki, van néhány ismertebb arc (a jobb napokat is látott Bob Hoskins, Dr. Bashir a DS9-ből, Mickey a Hustle-ből), és nagyjából mind hozzák az elvárható minimumot. Igazából egy kérdés merült fel bennem, vajon Malcolm McDowell nem unja még, hogy az utóbbi 10-20 évben mindig ugyanazt a figurát kell játszania? Oké, én is tudom, hogy valamiből fizetni kell a ház/kocsi törlesztőrészleteit, de akkor is, egy kis változatosságot, légyszi.
Jöjjön az értékelés. Szerintem ha nem akartak volna minden áron minden posztapok klisét bezsúfolni, de legalábbis a középkoros részt kihagyják, egy hangulatilag sokkal egységesebb film jöhetett volna létre, de mivel az akció részek tényleg bejöttek, így sem kell szégyenkeznie a pontszám miatt, ami 7/10 lesz. És nekem kell egy olyan Bentley.
Spárta 3. – Spárta a köbön
A filmet készítő bagázsnak már az előző produkcióját sem értékeltem túl sokra (bár innen nézve akkor még nagyon engedékeny voltam), de mostanra sajnos még lejjebb csúsztak. Mondanám, hogy a béka segge alá, de félek, ezzel is csak ötletet adnék egy újabb anális-fekális vonalon mozgó poénhoz. Félreértés ne essék, tudok én nevetni az ilyen poénokon is (sőt), feltéve, hogy léteznek egyáltalán. De ebben a mozgókép-anyagban sajnos nincsenek poénok, így a szaros-gennyes rész csak gusztustalanság marad, nem humorforrás.
Márpedig egy paródia esetében nem ártana, ha lenne min nevetni, mert anélkül elég gáz az egész. És hát pont ez a baj a Meet the Spartans-szal: hogy gáz. Miközben néztem, én éreztem cikinek, hogy ilyesmi egyáltalán elkészülhetett. Nem tudom, hogy tudatosan csinálták ilyen szarra, és megpróbálják ránk sózni, vagy ezek az „írók” tényleg azt hitték, hogy vicces, amit letettek az asztalra. Bár tulajdonképpen mindegy is, mert az egyik esetben a túl vastag bőr és a minden áron zsidóság, a másikban pedig az önkritika hiánya miatt legyenek átkozottak.
Persze értem én, hogy ez most a trendi, de ne a „your mama…” harc vagy egy idétlen táncikálás-verseny legyen már az etalon, aminek minden paródiában vagy viccesfilmben szerepelnie kell. Vagy ha már ott van, akkor legyen vicces, á la Robot Chicken. Nem is húzom tovább, már így is jóval több ez a három bekezdés, mint amit érdemel ez a förmedvény. 1/10-et kap, mert nem akarok nullázni, és mert Carmen Electra azért még így megsemnézemhányévesen is igen jó formában van. Kár, hogy az ámerikásoknál csak ilyen hülye paródiákban szerepelhet, pedig ha jó filmet kap, azért róla is kiderül, hogy nem csak a melleit mutogatni jó, hanem egy kicsit tud szinészkedni is. Én meg most megnézem a Nagy durranást, mert az legalább a 342. alkalommal is vicces.
Mivel úgyis minden filmes blog tolta és tolja a listákat a jelöltekkel és győztesekkel (a jobbak még liveblogoltak is), én meg egyrészt lusta is vagyok, meg a filmeket amúgy sem a díjak határozzák meg (azért végignéztem én is a cécót), szóval álljon itt egy link a filmbuzira, ahol mindent megtudhatnak az érdeklődők.
Én meg újra előhúzom a főnixmadár kártyát. Stay tuned.
Dragonlance – Az őszi alkony sárkányai
Elképzelésem szerint az történhetett, hogy az első prezentáláson bemutatták a dvd-borítót, az „ilyen lesz az egész!” mondat kíséretében, majd az így megkapott költségvetési keretből valaki kihasított egy bazi nagy szeletet, és már nem maradt elég a tényleges munkára. Ha máshogy történt, akkor egyszerűen nem értem, ki volt az az őrült, aki erre a vizuális gyengélkedésre pénzt adott. A hagyományos animáció és a CGI keverése teljesen elhibázott ötlet, leginkább azért, mert mindkettő gyenge minőségű. A digitális sárkányok és sárkányfattyak halványan ugyan emlékeztetnek az eredeti Elmore-festményekre (bár lehet csak engem), de a törődés hiánya miatt sajnos csak felületes, összecsapott másolatokat sikerült összehozni, hangulat nélkül.
A hagyományos rajzoknál sem jobb a helyzet, hiszen a színek sokszor tompák, a rajztechnika pedig a nyolcvanas éveket idézi, ami alapból nem is lenne baj (a nyolcvanas évekhez visszanyúlni sosem baj, ugyebár), de itt egyszerűen nem működik. 2007-ben egy Dragonlance-rajzfilmhez ez egyszerűen kevés. Valahogy olyan jelentéktelen, egyáltalán nem sugallja, hogy most a valaha létezett egyik legjobb fantasy-t látjuk (ezzel lehet ugyan vitatkozni, de az ellenkezőjéről meggyőzni úgysem fog senki), sokkal inkább egy random, „gyerekek, hoztam mesét” rajzfilmnek tűnik, ami a félillegális VHS-ek korszakából maradt itt valahogy (Ivanhoe és társai, avagy a VICO-élmény, ha még emlékszik valaki).
Az in medias res negatív kezdés és a dvd csalóka borítója (vajon hányan veszik meg azzal a tudattal, hogy a tartalom is ilyen minőségű?) után át is térek a pozitív említeni valókra, mert azért azok is vannak. Anno a trailer után, amikor már nem kellett azon aggódni, hogy mílyen lesz az animáció, azért imádkoztam, hogy legalább a történetet ne szabják el teljesen. A végeredményt látva úgy tűnik, valamennyire be is jött a zsolozsma. Persze egy több, mint 500 oldalas könyvet nem könnyű másfél órába adaptálni, így értelemszerű, hogy sok részlet kimaradt (illetve újak kerültek be a karakterek árnyalása végett), de még így is nagyjából korrekt feldolgozást láthatunk. A karakterek megszólaltatóinak (Michael Rosenbaum, Michelle Trachtenberg, Lucy Lawless, hogy csak a legismertebbeket említsem) kiválasztása is jól sikerült, legtöbbjük jól passzol, sehol nem volt olyan érzésem, hogy nagyon kilógnának a karakter mögül. Kiefer pedig nevet változtathat Raist-re, mert ő maga a mágus, legalábbis hangilag. A végén még megemlítem a zenét, ami ugyan nem lesz klasszikus, de végig kellemes aláfestésként szolgál, kicsit feldobja a bágyadt, unalmas képeket.
Ha rádiójáték lenne, akkor most simán megkapná a 8 pontot, de mivel vizuális alkotásról van szó, az a része pedig erősen közepes, úgy gondolom, a 6/10 teljesen jogos, sajnos. Pedig a Dragonlance többet érdemelt volna.
