3

300 (2006)

300

Az előzetesek és a promóképek alapján anno nem igazán voltam kiváncsi a 300-ra, pedig általában nem vagyok ellene egy jó kis szandálos-kardozós filmnek. De mégis, valahogy azt éreztem, hogy ez a mozi nem lesz a kedvencem, ezért nem is erőltettem nagyon a bepróbálását. Végül a Meet the Spartans miatt mégis rávettem magam, mert mégis milyen már egy paródiát nézni az eredeti ismerete nélkül? Nem jó, az biztos. Viszont így a 300 megnézése után már tudom, hogy az előzetes elképzeléseim nem csaltak, és semmi olyat nem kaptam, amit ne tudnék nélkülözni.

Kétségtelen, hogy a látvány egyedire és valamennyire újszerűre is sikerült, de sajnos ez az újszerűség egy egyediség csak a felszínt érinti, legalábbis nekem semmiféle hangulatot nem sikerült átvennem, valahogy olyan steril volt az egész. A megfelelő atmoszféra nélkül pedig nehéz megkedvelni a filmet, na meg hangulat hiányában nem sokat ér az egész. Leginkább egy tech-demóként tudnám értékelni, kár, hogy nem annak szánták. Talán ha a harcokat nem szakította volna meg a teljesen fölösleges és céltalan politizálás meg drámázás, valamint az alacsony korhatárt elfelejtve a vér nem csak fröccsen, hanem talajt is ér és ott is marad tócsákban, akkor az javíthatott volna valamit a hangulaton.

Persze az is lehet, hogy szándékosan ilyen volt a koncepció, nem tudom, és bevallom, hogy az eredeti képregényt sem ismerem, így elképzelhetőnek tartom, hogy már ott sem volt sok logika abban, hogy például Leonidász egy népéért harcoló uralkodónak van beállítva a felesége által, ugyanakkor azt látjuk, hogy valójában csak egy vértől megrészegült őrült, aki tulajdonképpen csak kaszabolni akar. És még az is lehet, hogy a szinészek is azt az utasítást kapták (ha már koncepcióról van szó), hogy „legyél minél jellegtelenebb”. Ha így van, akkor ezt viszont jól megoldották. Gerard Butlernek alapból nem kellett túl sokat játszania ehhez, hiszen ő már civilben is elég jelentéktelen lehet. Itt a 300-ban is, hiába a csodaizmok, szakáll és ordibálás, egyszerűen nem tudtam komolyan venni főszereplőként. Legnagyobb bánatomra Lena Headey (alias Gorgo királynő) sem keltett túl jó benyomást, pedig őt igencsak kedvelem. De amellett, hogy azért szép volt, leginkább semmilyen szinészileg, és ugyanez elmondható magáról a karakterről is. Lehet, hogy az egész a rendező hibája? A 300 előtt elkövetett már egy Holtak hajnala remake-et, ami szerintem annyira nem lett rossz, viszont a 300-ból kiindulva a következő filmjét, a szintén képregényfeldolgozás Watchment (űber és kult egyben) már előre féltem.

Ha vártam volna bármit is a 300-tól, akkor most írhatnám, hogy csalódás volt, de mivel alapvetően nem számítottam túl sok jóra, így nem is ért csalódás. Szerintem ez egy erősen túlhype-olt, nagyon középszerű darab, tipikusan a mai moziba járó rétegnek összerakva. Nekem csak egy 3/10-es fércmunka.

Beerfest (2006)

Sörcsata

Néha, egy hosszú nap után marha jól esik dögfáradtan elnyúlni az ágyon, és benyomni valami agyatlan hülyeséget. Valami olyat, aminek a megnézését azért nem verjük nagy dobra, mert mégis. Egy olyan igazi olcsó, szarós humorral (értsd: testi funkciók és váladékok, mint humorforrás, homoszexualitás, mint humorforrás, szellemileg nem teljesen ép emberek, mint humorforrás) operáló vígjátékot például, mint a Beerfest.

A két Wolfhouse-tesó nagyapjuk (Donald Sutherland stáblistán sem jelzett két perce) végakaratának engedve felkerekedik, hogy Németországban, az Oktoberfesten szétszórják a hamvakat. Itt egy szupertitkos sörjáték-versenyen (avagy kocsma-játékokon) összefutnak a család német ágával, a Wolfhausenekkel, akik gyorsan be is sározzák az öreget, miszerint ellopta a legendás sör receptjét. A két testvérnek persze több sem kell, elégtételt követelnek, majd ugyanazzal a lendülettel csúfosan be is égnek. Hazatérve persze nem adják fel, inkább szerveznek egy csapatot, akikkel majd szándékuk szerint egy év múltán végre lenyomják a világbajnok németeket…

Bizony, a sztori nem túl erős, tipikus hülye vígjátékos kliséhalmaz. A karakterek nemkülönben. Van itt zsidó tudós haver, kissé visszataszító haver, de még a buzi havert is megkapjuk (na nem úgy) a csapatba. Ennek ellenére valamiért mégis működött a film, hiszen végig jól szórakoztam rajta. Ennek ellenére a pontszám csak 5/10 lesz, mert az biztos, hogy sosem nézném meg újra, és nem is jutna eszembe ajánlani senkinek. De ahogy fentebb írtam, a hangsúly a tompa agyon van ezúttal (amit ennek az írásnak a minősége is alátámaszt), ahhoz pedig tökéletesen idomult a film. Klasszikus egynek elmegy

Jimmy and Judy (2006)

Jimmy egy furcsa, magának való kamasz, aki nagy ívben tesz a világra, és persze szerelmes Judy-ba. Különböző események folyományaként nem meglepő módon végül össze is jönnek. Judy-t az elején még zavarja Jimmy kamera-mániája, de aztán már nem, ő is elkezdi átvenni a mindenki bekaphatja hozzáállást. Ám egyszercsak elfajul a játék, és már nem nagyon van más választásuk, mint menekülni, elrejtőzni. Erre a célra a társadalom kötelékeit levetkőző Rodney bácsi kommunája tűnik a legalkalmasabbnak, de aztán az események ott is rosszfelé veszik azt a bizonyos fordulatot…

A történet nem túl bonyolult, és ha valaki látott már egy-két „wasted teenagers” jellegű filmet, gyorsan kitalálhatja, hogy a végére hová fognak eljutni a szereplők. Kicsit olyan ez a film, mintha a Született gyilkososkat akarták volna megcsinálni fiatalokkal, és valamennyire sikerült is. Persze nincs annyi vér és erőszak, de a céltalan fiatalok és a társadalom összeférhetetlenségét elég jól ábrázolja, és nem is túl szájbarágósan. A Judy-t alakító Rachael Bella remekül visszaadja, ahogy az inkább félénk lányból egy szolídabb pszichopata válik, és ez jó, mert a film eseményei nem tükrözik teljesen ezt a folyamatot. Edward Furlong is jól hozza a kissé lerobbant, magányos tinédzsert, aki csalódott a világban és mostanra már egy fityinget sem adna érte. Biztos volt honnan merítenie. Harmadikként kiemelendő William Sadler, aki uralja azt a pár jelenetet, amiben szerepel. Vicces azért, hogy az ilyen arcok mindig kapnak a független filmekben egy társadalmat ostorozó monológot, amit el is mondanak nagy hévvel.

Szóval érdekes film volt, az biztos, eléggé kikövetkeztethető véggel (ugyanakkor pár váratlan fordulattal), és remek szereplőkkel, ráadásul sikerült elkerülni az erkölcsi tanulság sulykolásást (értsd: a film nem ítélkezik a szereplői felett), ezért a pontszám 7/10 lesz. A végére pedig a poszter, ami egyszerűen cool (engem emiatt kezdett érdekelni a film).

Jimmy and Judy

1

A Mission: Impossible trilógia

Ismét egy trilógia, bár a színvonal ezúttal korántsem egységes.

Mission: Impossible (1996)

Egy nagyon fontos lista, amin a világszerte működő ügynökök szerepelnek, valaki pedig súg a cégtől…

A tv-sorozat moziváltozata nem csak címében felel meg az eredetinek, vérbeli krimi a javából, a klasszikus kémfilmek hagyományai alapján. Itt még nyoma sincs annak a high-tech világnak, amit később John Woo összehozott. Ethan Hunt tényleg kémszerű kém, nem pedig valami ninja-akrobata-kaszkadőr, bár a végső leszámolásnál azért már villant valamit a későbbi önmagából, de ennyi még pont kell bele. A lényeg, hogy nem elsősorban az akción van a lényeg, hiszen a film még akkor sem ül le, amikor éppen nem történik semmi mozgalmas, az első pillanattól az utolsóig leköti a figyelmet. Nekem egyértelműen a kedvencem, kap is egy 8/10-et, jól.

Mission: Impossible II (2000)

Halálos vírus gonosz emberek kezébe kerülése esetén veszélyben a világ, hujuj!

John Woo vette át a stafétát Brian De Palmától, és rögtön jól bele is szart a ventillátorba. Az M:I második része a maga módján elviselhető film, de semmi köze a franchise-hoz, sajnos. A legnagyobb hibája, hogy a jó kis alapsztori ellenére a közepe felé nagyon leereszt az egész, a végső nagy leszámolás pedig nemhogy nem rázza fel, de még a keverésig sem jut el… Béna motorozás, nevetséges és rosszul koreografált verekedős jelenet és nagyon béna galambröptetés, na meg egy akcióhős Hunt ügynök, aki még Thandie Newtonnal is összeszűri a levet. Persze ez utóbbit ki ne tenné? Legyen 6/10.

Mission: Impossible III (2006)

A személyes fajta a legrosszabb indok, hogy egy ügynök akcióba kezdjen…

Ismét új arc a rendezői székben, ezúttal a flashback-mániás JJ Abrams dirigál, ami meg is látszik, hiszen az indítás eléggé hasonló az Alias pilotjáéhoz (lusta ember ez a JJ valami újat kitalálni). Aztán megtudjuk, hogy Ethan Hunt éppen családot készül alapítani, már az akciózástól is visszavonult úgy-ahogy, inkább csak tanítgat. Azért persze újra csatasorba áll, mikor megtudja, hogy az egyik tanítványa elcsúszott a banánhéjon. Innentől kezdve kapunk akciót és drámát, az eredeti kémséges jellegtől pedig egyre távolabb és távolabb kerülünk. Azért nem olyan gáz, mint a Woo-féle galambröptetős bénaautósüldözéses második, de az első szintjétől nagyon messze van. 7/10 amit érdemel, de ezt leginkább a szereplőknek köszönheti (Michelle Monaghan és Philip Seymour Hoffmann főleg).

The Marine (2006)

A tengerészgyalogos

John Triton (micsoda név), a tengerészgyalogos parancsot tagad, leszererelik. Asszonykával kirándulni megy, asszonykát túszul ejti Robert Patrick (figyelem, van terminátoros poén) és kompániája. Triton begurul, bedarálja őket. A végén ölelkezés, főcím. Na kb. ennyit érdemes tudni erről a filmről, mert amúgy unalmas, nem cool akciós, kiszámítható, nagyon iparosmunka jellegű, 3/10-es, de csakis Patrick és főleg Kelly Carlson miatt, akit a Nip/Tuck óta bárhol, bármikor.

Kelly Carlson

Wicked Little Things (2006)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy bánya, ahol csúnya gonosz emberek ártatlan gyerekeket dolgoztattak nagyon rossz körülmények között, aztán meg még rájuk is robbantották azt. A gyerekekből meg zombi lett, és most ők is nagyon csúnya gonoszak, és embereket ölnek csákánnyal, és meg is eszik őket jól. Egy özvegy kétlányos anyának meg pont a környéken van egy kis háza, ami a férje után maradt…

Most már teljesen biztos, hogy ez az „annyira durva, hogy nem mutathatjuk be” csak egy rossz vicc. Ennél unalmasabb filmet rég láttam. Semmi ijesztő, semmi borzongató, és úgy egyáltalán semmi, remélem mindenki messziről elkerüli. 1/10 nyilván.

2

Seraphim Falls (2006)

Seraphim Falls – A múlt szökevénye

Úristen, mekkora film lehetett volna ebből, ha nem kúrják el a végét. Liam Neeson üldözi a kimerült Pierce Brosnant hegyeken-völgyeken (szó szerint) át, elszántan és megállíthatatlanul. Az üldőző bosszúra vágyik, az üldözött pedig arra, hogy hagyják végre békén. Közben flashbackekből megtudjuk, hogy miért az egész, és gyönyörködhetünk a csodás hőfödte tájban, a csontszáraz sivatagban és ami a kettő között elterül. A film nem rohan, szépen, nyugodt tempóban építkezik, hangulatot teremt, magával ragad. Aztán kapunk egy olyan befejezést, amitől egy jobb érzésű ember menten tökönszúrja magát, miközben pár hangos „Anyád!” felkiáltással lesz gazdagabb az éter.

Seraphim Falls

A vége ugyanis egyszerűen gyáva. Gyáva, mert nem meri vállalni, amit kellene, elfut saját maga elől, átmegy nyálba, és ez nem jó. Pedig ha a saját magának kijelölt nyomvonalon halad, és beteljesíti a végzetét, az év egyik legjobb filmélménye lett volna. Így viszont, bár nem bántam meg, hogy megnéztem, de csalódást okozott. Legyen 7/10, és talán megnézem még valamikor.

2

The Gravedancers (2006)

Három barát (John Doe, jócsaj, akárki) a negyedik társuk temetése után visszamennek a sírhoz, hogy közösen elbúcsúzzanak. Egyikük talál egy kártyát, amin egy táncra hívó versike van, aminek ők engedelmeskednek is. Aztán elkezdődnek a gondok…

The Gravedancers

Méghozzá nem is kicsi gondok, mert a kezdő, egészen fasza jelenet után olyan szinten leül a film, hogy egészen az utolsó 15 percig nem is sikerül talpra állnia, és még akkor sem rendesen. Pedig egy ilyen alapsztoriból valami nagyon jót is ki lehetett volna hozni, de ehelyett csak egy teljesen buta, ötlettelen vackot kapunk, sajnos. Sablonos, kiszámítható jelenetek, átlátszó karakterek, fölösleges érzelmi szálak (már ha ezt lehet annak nevezni), nevetségesen gyenge színészi játék, és közben párszor még az e-maileket is csekkoltam. Egy horror közben. Izgalmas. A műfaj rajongói persze úgyis meg fogják nézni, a borzongásra vágyó többieknek (ilyen vagyok én is) viszont nagyon nem ajánlanám. 3/10

8 Films to Die for. Hát nem tudom. Azért választottam ezt elsőnek, mert szerepel benne Josie Maran, de egy kis pokies-on kívül ő sem sok vizet zavart. Nem jó kezdet, ha már rögtön az első ilyen unalomparádé, szóval a „túl durva, hogy bemutassuk” csak üres dumának néz ki eddig. Arról nem is beszélve, hogy már 10 film az a 8. Na majd a következő, remélhetőleg.

2

Crank (2006)

Crank – Felpörögve

Crank

Ez volt az a film 2006-ban, amit nagyon sokan éltettek, de nem hiába mondom, hogy mindig látni kell saját szemmel, másnak hinni nem szabad. Meg is néztem, és sajnos nem vagyok elégedett. Nekem valahogy olyan kevés volt. Pörgés oké, durvulás pipálva, de mégis, valami hiányzott.

Nem az alapsztorival volt baj (fickónak beadnak egy mérget, amit csak az adrenalin képes ideig-óráig fékezni, fickó bepipul, elindul leszámolni a csúnyával, aki ilyen gazságot művelt vele), nem is a főszereplővel, hiszen Statham több, mint okés, ilyen szerepekre született (még ha egyes vélemények szerint ő nem akciószínész is). De valahogy mégsem állt össze a film. Talán a fílinggel volt baj, vagy a zene miatt, vagy a hülye kamerakezelés az oka, vagy csak egyszerűen rosszkor néztem, nem tudom.

Ami viszont tetszett az a vége, amit nyilván nem lövök most le, és persze Amy Smart. A karaktere is aranyosan naivra sikerült, és hát maga a lány is elég nyuszifül, szerintem.

I love you. Epinephrine.

Na mindegy, kár is ezt tovább ragozni. Nem mondom, hogy csalódás volt, de annyira nem is jött be. 7/10, mondjuk.

1

DOA: Dead or Alive (2006)

DOA: Élve vagy halva

DOA: Dead or Alive

De most komolyan, mit lehet erről a filmről írni? Azt hiszem a kép mindent elárul, jó csajok látványfájtolnak másfél órán keresztül, és ennyi. Ezzel biztosan kiállítom a szegénységi bizonyítványt, de nekem nagyon bejött, még úgy is, hogy Jaime Pressly-t valamiért nagyon nem szeretem. Azért formás domborulatokat nézni mindig jó. Hát nem? (megj.: nem, nem vertem ki rá, csak szeretem a szépet, na)

A „sztori” amúgy annyi, hogy a világ legjobb harcművészeit meghívják egy DOA (Dead or Alive) nevű viadalra, és a végén a győztes kap 10 millió dolcsit. Közben azért egyesek próbálják sütögetni a pecsenyéjüket, de a végén azért mindenki megkapja, amit érdemel. Ugye milyen eredeti?

KO. Helena wins.

Bizony, ilyet is kapunk, végülis már majdnem standard a fight-game adaptációknál. Az a jó ebben a filmben, hogy egyrészt van látnivaló bőven (gyk. fedetlen húsok ezerrel), és mellé még elég jól koreografált akciójeleneteket is láthatunk – már ha valaki nem rohan el sikítva az ilyen típusú akció (gyk. a fizika alaptörvényeivel szöges ellentétben álló) láttán, ráadásul lerí róla, hogy a készítők nem vették magukat teljesen komolyan, ami bizony jó. Az mondjuk vicces, amikor az egyik látványlány által elkövetett ötperces suhogó kardpárbajt követően az ellenfeleken nincs vágás, vér vagy egyéb fizikai bántalmazásra utaló nyom, de hát a PG-13 (for pervasive martial arts and action violence, some sexuality and nudity) nagy úr, neki meg kell adni ami jár. A filmnek meg a 6/10 8/10 jár (Sarah Carter plusz 1 pont, ugyi) és egy magas újranézési ráta. Mert csak.