Halálosabb iramban
Paul Walker visszatért, hogy Vin Diesel helyett valami random fekát maga mellé véve ezúttal Miami útjain rakjon rendet és jól leversenyezze a gonoszok arcát. Az első részhez képest eltelt valamennyi idő, Brian továbbra is utcai versenyekkel próbál némi pénzmagot szerezni, de aztán elkapják, és már éppen menne a börtönbe papás-mamást játszani, amikor jön a nagy lehetőség: ha segít lebuktatni a csúnya rosszembert, elkerülheti az intim kapcsolatok kényszerű kialakításának fenyegetését. Brian persze jó gyerek, ezért rögtön beszervezi régi cimboráját a gettóból, hasonló feltételekkel. Aztán van még a filmben Devon Aoki is, a kötelező latin csaj szerepére pedig Eva Mendes, ha valaki a lusta babzabálókat preferálja inkább.
Az első részhez képest nem sok minden változott, szóval nem is nagyon lehet mit kiemelni. A film még mindig ugyanazokkal a klisékkel dolgozik, de érzésre az autós jeleneteknél kevesebb a hülye vágás, és a 2F2F emiatt jobban is tetszett. Elvárások nélkül, kikapcsolt aggyal ez az epizód is elég szórakoztató, akár többször is nézhető, ebay-ről olcsón megvehető. Ha az előző 6 pontos volt, ez legyen 7, csak hogy látszódjon a különbség.
Elveszett jelentés
Tényleg igaz, hogy nem mindegy, mikor nézünk meg egy filmet. Még 2003-ban volt már szerencsém a Lost in Translation-höz, és már akkor is úgy gondoltam, hogy nem volt rossz film, de azért a katarzis jócskán elmaradt. Most, plusz hatévnyi történéssel az életemben megnéztem újra, és hát nagyjából olyan, mintha a Gyalogkakukk rám dobta volna az ACME feliratú 50 tonnás üllőt. Rohadt nehéz felállni és továbbmenni.
És nem is igazán tudok. Ahogy itt villog a kurzor előttem, arra várva, hogy a billentyűzeten keresztül eltoljam a képernyő jobb széléig a betűformát öntött gondolataimmal, csak ilyen semmitmondó körmondatok jutnak az eszembe. Mégis, mit tudnék erről a filmről írni? Van értelme azt ecsetelni, hogy Bill Murray egyszerűen fantasztikus, ahogy egyetlen sóhajjal, egyetlen arcizomrándítással érzelmek egész skáláját mutatja meg és ébreszti fel bennünk? Vagy azt, hogy ez Scarlett Johansson élete legjobb filmje, és mindig is ebben a stílusban kellene forgatnia, és mellesleg olyan leírhatatlanul gyönyörű, hogy most egy életre szerelmes lettem belé, mégy úgy is, hogy cigizik?
Ahogy a stáblista elindult útjára a képernyőn, csak hallgattam a tökéletes zenét és semmi másra sem vágytam jobban, mint befordulni a fal felé, és csendben sírdogálni egy kicsit. Eléggé megfoghatatlan ez a kettősség számomra, amellett, hogy a gyomrom még most is görcsben van, a film apró kis rezdülései szinte végig mosolyra ingereltek. Nem jó érzés megtörni ezt a hangulatot azzal, hogy próbálok valami rendszert vinni kavargó gondolataimba, de úgy érzem, most kell rögzítenem őket, amíg itt nem hagynak. Amíg el nem szállnak. Eddig nem is gondoltam rá, de most egy csapásra tudom, hogy életem során egyszer mindenképpen el kell vesznem Tokióban. El kell vesznem, hogy aztán találkozzak valakivel, akivel megoszthatom a magányt. Nem elűzni akarom, az csak a gyáváknak való, csak megosztani valakivel.
Általában, ha egy általam kedvelt színésznő szerepel valamiben, az automatikusan javít az értékelésen, ezzel emelve a pontszámot. Ha az általam kedvelt színésznő a film jelentős részében bugyiban flangál a képen, az meg simán duplázza az emelést. Nos, Scarlett Johanssont nagyon is kedvelem, és a flangálás is megvan, viszont a Lost in Translation annyira hihetetlenül jó film, hogy mindezen pluszok nélkül is simán kiérdemli a 10 pontot. És ez így van jól.
Patty és Joe hamarosan házasodni készül, ezt pedig meg kell ünnepelni egy turmixgéppel – legalábbis Joe régi barátja, Bobby szerint, aki egyszer csak megjelenik legújabb szerzeménye, Nikki kíséretében. Joe tessék-lássék módon tiltakozik, de aztán csak felavatják a mixert, majd egy félnapnyi vidám, medencés alkoholizálás után a négyes egy bárban folytatja egészen addig, míg egy eléggé kellemetlen titok már nem lesz titok többé.
Remélem ez a rejtélyes bevezetés majd jól arra sarkall mindenkit, hogy azonnal a play gombra tapadjon miután elmagyaráztam, hogy miről is van szó. A Whatever We Do egy Nick Cassavetes által irt, Kevin Connolly (E – Entourage) által rendezett rövidfilm, ami a 2003-as Sundance fesztiválra készült (illetve ott mutatták be) a Fox Searchlab égisze alatt olyan színészekkel a fent említett karakterek mögött, mint Robert Downey Jr., Amanda Peet, Zooey Deshanel és Tim Roth. Jól hangzik?
Does anybody wanna pee with me?
Még mindig nem tudom pontosan, hogy milyennek is kéne lennie egy rövidfilmnek – lévén nem néztem őket eddig – de valahogy úgy tudnám zseniális elmémmel megfogalmazni, hogy egy rövidfilm olyan, mint egy rendes film, csak nem olyan hosszú. A nyilvánvalóan hülye definíció mögött azért ott lapul az igazság is, ahogy én elképzelem: egy rövidfilmnek ugyanúgy meg kell fognia az embert, adnia kell valamit a nézőnek, ami miatt azt mondjuk, ezt érdemes volt. Csak ugye ez sokkal nehezebb harmad- vagy éppen negyedannyi időben, olyan szereplőket bemutatni, akik a kevéssé megismert személyiségük ellenére is hitelesek azokban a percekben, amíg nézzük őket. A Whatever We Do-ban is valami hasonló történik, és bár tulajdonképpen nincs lezárása, ez a huszonpárperc mégis nagyjából kerek egészet alkot.
Nem könnyű spoilerek nélkül írni arról, hogy miért tetszett, így aztán maradjunk annyiban, hogy tetszett. Na jó, főként azért, mert életszerű volt. Most az ugrott be, hogy leginkább az Utolsó csókhoz tudnám hasonlítani, egyrészt a téma, másrészt a végső konklúzió miatt. Ugyan ez egy pici spoiler lehet, de mivel a videó úgyis itt van a post végén, 25 perc múlva már senkinek sem lesz spoiler. Én meg jól kiosztok rá egy 8/10-et és megnézem harmadszor is.
még több jóság »
Hajrá csajok, újra!
Ennek a noname főszereplőkkel és pár, valószínűleg csak a hardcore sorozatnézők számára ismert mellékszereplőkkel legyártott második résznek pontosan az a hibája, aminek az ellenkezőjét pozitívumként említettem az eredeti Bring It Onnal kapcsolatban. Az előző mondat kikódolva annyit jelent, hogy innentől a franchise már nem arról szól, hogy fiatal lányok miniszoknyában szurkolnak, hanem arról, hogy a miniszoknyában szurkoló lányokkal mi történik. A lényegről elvenni a fókuszt és megpróbálni történetet varázsolni valami kis feelgood érzés helyett pedig végzetes hiba.
Már csak azért is, mert az ilyen filmekkel már tele a padlás (polc, vinyó, tökmindegy), és a kétszázharmadik a zsánerből csak akkor érdemes megnézésre, ha legalább a nem eredetisége ellenére kellemes szórakozást nyújt. Sajnos az újrázó hajrácsajok nem kényeztetnek el bennünket ezen a téren, itt nincs egy Sparky Polastri sem, aki esetleg feljebb emelné az egyébként sem túl magas színvonalat. Őt egyébként azért említem, mert az előző írásban eléggé elítélhető módon egy sort sem kapott, pedig megérdemelte volna. Sparky Polastri ugyanis az egyik legjobb mellékkarakter ever, Trip McNealy és Dean Samson, Jr. után.
Kicsit konkretizálva egyébként arról van szó, hogy telenyomták a filmet a már tényleg unalomig ismert klisékkel, és ezek még rosszul is vannak tálalva. Ilyen klisék például az „új lány az egyetemen”, „ellenséges menő csaj ki akarja golyózni az új lányt”, „új lány összefog a lúzerekkel”, „új lány megismerkedik a sráccal, de valaki elbasz valamit és jól összevesznek de aztán a végén kibékülnek”, stb. Béna, na.
A főszereplőkkel kapcsolatban annyit tudok elmondani, hogy ők is bénák voltak, és a Whittiert (milyen idióta név) játszó lánynak túl széles a válla, a férfi főszereplő pedig pont úgy néz ki, mint egy Gatya nevű néptáncos az elfeledett és titkolt múltamból. Említettem viszont az ismertebb mellékszereplőket, úgyhogy akkor sorolok neveket is, aztán lehet pipálni: Bethany Joy Galeotti, Felicia Day, Joshua Gomez, Chris Carmack. Impozáns névsor, ugye? Na ugye.
A fentiekből már kiderülhetett, hogy ez a film sajnos nem nyert meg magának a téma ellenére sem, de hogy egyértelművé tegyem, leírom kijelentő módban is: ez a film sajnos nem nyert meg magának a téma ellenére sem. Sajnos a brand még kitermelt két másik részt is, amik persze nem jobbak, sőt. Viszont a skálán helyet kell kapniuk, így ezt a mozit most berakom a 4 pontos osztáshoz, hogy még alatta is maradjon hely.
Szakítópróba
Na most aztán tényleg nem leszek hosszú, sőt az ehhez hasonló, párpontos, a masszából semmivel sem kilógó filmekkel kapcsolatban ezután sem. Persze egyszerűbb lenne simán elfelejteni őket, úgy legalább a lassacskán több méteresre duzzadó írni kéne róla listámat is megrostálhatnám. De a megemlítésükkel tulajdonképpen közszolgálati szerepet vállalok fel, úgymint én már beszoptam, te még megúszhatod. Ez vagyok én, mindig a köz javát szolgálom.
De hogy a lényegre térjek, a Szakítópróba egy teljesen unalmas és kiszámítható vígjáték ifjú házasokról, akik az esküvő előtti egymás imádásából a nászúton átmennek veszekedősbe meg féltékenykedősbe, és aztán majdnem ott is hagyják egymást jól. Persze a végén megkapjuk a happy endet, ahogy kell. Én meg fogom a fejem, hogy miért ábrázolják olyan idiótának az amerikaiak saját magukat, hogy egy francia aljzatba beerőszakolnak egy nyilvánvalóan nem passzoló vibrátort. Ashton Kutcher itt szar színész (máskor nem annyira), Brittany Murphy meg néha szép de sokszor sajnos teljesen absztrakt arca van, és most ő sem játszik jól. Pontszámnak mehet a 2/10 (volt pár másodpercnyi szép havas táj), ez meg pont 1000 karakter lett.