Apócák a pácban
Az Apócák a pácban címére még megboldogult fiatalkoromból emlékeztem, és ugyan a filmből ténylegesen semmi sem rémlett, de mintha olyan alkotás lett volna, amiről beszéltek az emberek. Amikor a pár héttel ezelőtti magyarországi kalandtúrám alatt egyik este pont a kezdéskor kapcsoltam az m1-re, „miért is ne, itt legalább nincs reklám” alapon úgy döntöttem, hogy akkor ott is maradok a végéig. Rossz döntés volt?
Erre a rövid és tömör válasz az, hogy „meh”. Hiába, veszélyes műfaj a nosztalgia, 15-20 év távlatából minden sokkal szebbnek és jobbnak rémlik. Az Apócák mai szemmel nézve egy nagyon közepes, de még inkább rossz vígjáték – ráadásul angol, ami sok esetben sajnos negatív jelző –, amin párszor talán el lehet mosolyodni, de jóízűt nevetni biztos nem. Ennek legfőbb oka, hogy a film nem igazán vicces – de az is lehet, hogy én nem tudom (már?) értékelni a helyzetkomikumra épülő alkotásokat. Hány éves kortól szűnik meg viccesnek lenni a „férfiak női ruhában” téma?
Pontozda
Még írhatnék arról, hogy azért a két főszereplő jó volt és hasonlók, de az az igazság, hogy már így is sokkal több időt szántam erre a pár sorra (és a filmre), mint érdemelt volna. 5/10 (se nagyon).
Börtöncsapda
Mit tehet az ember abban az esetben, ha valami igazi gyenge minőségű szemetet akar nézni, ami felidézi benne a gyerekkorának videós emlékeit? Természetesen elővesz egy igazi gyenge minőségű szemetet a gyerekkori videós emlékei közül. Pontosan ez történt nálam, így esett a választásom a Börtöncsapda című Van Damme opuszra. Azt nem mondom, hogy teljesen rossz ötlet volt megnézni, de ha lehet, akkor a befektetett másfél óra legalább felét visszakérném.
Louis Burke (Van Damme) kanadai zsaru, aki egy titkos akció keretében beépül a Harrison börtönbe, ahol a rabok még titkosabb körülmények között szoktak elhalálozni. A börtönben persze történnek dolgok, ahogy az ilyen beépülős filmekben lenni szokott, Burke még szövetségesekre is talál, de aztán megtörténik a baj (szintén, ahogy az meg szokott történni), ugyanis pont oda szállítják a Sandman nevű pszichopatát (Patrick Kilpatrick botrányos alakításában), akit előzőleg éppen Burke kapott el…
Valamiért a gagyi (mai divatos elnevezéssel zs-kategóriás) akciófilmek kedvelt témája a börtönbe beépülés, de sajnos a Death Warrant nem a legsikerültebb darab a témában. Ahogy már említettem, a film főszereplője Jean-Claude Van Damme, akit az utóbbi években divat lett fikázni (oké, jogosan, elismerem), de az aranykorban azért volt néhány jó filmje (majd szemezgetek belőlük, nyugi). Ez nem tartozik közéjük. És ha már elkezdtem ezt a gondolatot, akkor tovább is viszem, hiszen a film rendezőjének sem ez a legjobb munkája. Ő egyébként az a Deran Serafian (oké, hányan ismerik névről?), akinek két – számomra igen kedves akciót köszönhetünk, mégpedig a Gun Men (Fenegyerekek) és a Terminal Velocity (Végsebesség) címűeket. A lánc végére még felfűzhetném Patrick Kilpatricket is, de ő annyira rossz volt, hogy nem érdemel mentegetést. Ez van, Patrick.
Szóval, a lényeg az, hogy bár én megnéztem újra, igazából senkinek sem ajánlom a filmet. Ha láttad anno és tetszett, akkor ne bolygasd az emlékeket, ha pedig nem, akkor már nem is érdemes megnézni. Nem is az a baj vele, hogy annyira rossz (persze az), hanem az, hogy nagyon-nagyon eljárt felette az idő, és sajnos közben jól meg is harapdálta. 2008-ban ez a film sajnos már nem életképes, és a pontszám is ennek megfelelő, 3/10, kegyelemből. Hiába, nem lehet minden régi film Kommandó vagy Predátor. De jó is lenne pedig.
Revans
Jay Cochran 12 év után leszerel a légierőtől, és úgy dönt, elfogadja régi barátja, a mexikói gazdag ember, Tiburon Mendez invitálását. Cochrant nem nagyon nyűgözik le Mendez üzletfelei, „barátai”, annál inkább fiatal felesége, Miryea. Hamarosan össze is gabalyodik a nővel, azonban Mendez rájön, és barátság ide vagy oda, egy ilyen sértést nem tűrhet el…
Kezdem azzal, hogy én sem teketóriáztam volna, ha a 32 éves Madeleine Stowe-ról van szó, aki ebben a filmben szerintem nagyon szép (mondhatnám azt is, gyönyörű, mert szerintem tényleg az), de igazság szerint még most, majdnem 50 évesen is elbújhat mellette sok fiatalabb (nézzetek Raines-t, meglátjátok). De ez csak egy kis kitérő volt, vissza a filmhez, ami nekem még most is bejött. Mai szemmel nézve talán egy kissé lassú, de szerintem ez a „hagyjunk időt mindenre” felfogás kifejezetten illik a filmhez, és a mexikói hangulathoz. Ennek megfelelően a történet elég jól kidolgozott, nem dob fel több labdát, mint amivel még képes játszani, de kevesebbet sem, hogy aztán a vége előtt ott álljunk bambán bámulva, hogy most mi van.
A szereplők szintén jók, főleg Anthony Quinn, akiről egyből elhiszem, hogy szivélyes vendéglátó és bőkezű barát, egészen addig, amíg nem teszel valami olyat, amivel feldühíted… Kevin Costner sem rossz, bár ő nagyjából mindig ugyanazt hozza minden filmjében, nem kimagasló, de nem is zavaró, szóval egy megbízható iparos. Madeleine Stowe-ról meg már fent írtam, hogy milyen szép a filmben, és ezzel nagyjából ki is merül a szerepe. Ahol kell, ott jól tud szomorú szemekkel nézni vagy mosolyogni is. De a lényeg, hogy szép.
Cochran is a friend of mine. He says no to me and I… I respect that.
A Revans amúgy leginkább a karakterekre megy rá, és a köztük lévő kapcsolat ábrázolására. Az életükből csak annyit tudunk meg, hogy Cochran pilóta volt (de lényegtelen, lehetett volna bróker is), Mendez pedig valami befolyásos mexikói, aki elég sok mindenre képes, ha az elveiről van szó. Kettőjük konfliktusa szerintem jól fel lett építve, így az utolsó jelenetük tényleg hihető, nem hat olyan blőd módon, mint a Seraphim Falls befejezése.
A végére szokás szerint a pontszám, ami ez esetben 7/10, és egy pár év múlva tuti megint előveszem a filmet.
Még drágább az életed!
John McClane-nek nincs szerencséje a karácsonyokkal. Tavaly ott volt a Nakatomi-torony, most meg ez… Egy csapat terrorista ki akarja szabadítani a kiadatás előtt álló Esperanza tábornokot, és ehhez pont azt a repteret szemelték ki, ahol kedvenc rendőrünk becses nejét szállító gép is landolna. Persze ehhez McClane-nek is van hozzáfűznivalója, a terroristák pedig csak hullanak és hullanak…
– You’re the wrong guy at the wrong place at the wrong time.
– Story of my life.
Általános nézet, hogy a folytatások mindig sokkal gyengébbek, de ebben az esetben ez nincs így, szerintem. A Die Harder majdnem hozza (a miértről lentebb) ugyanazt a szintet, mint az elődje. Nincs üresjárat, nincs faszlengetés, csak akció és akció, meg néhány jól elhelyezett beszólás, ahogy azt kell.
Oh man, I can’t fucking believe this. Another basement, another elevator. How can the same thing happen to the same guy twice?
McClane még mindig végtelenül cool, William Sadler pedig egy pillanatra sem lesz nevetséges attól, hogy rezzenéstelen arccal, fegyelmezetten katonáskodik, és ezt azért nem sok színész mondhatja el magáról. Az összképet egyedül a két Lorenzo (Dennis Frantz és Robert Costanzo) rontja le valamelyest, de még így is egy kövér 8/10, vastagon aláhúzva, és megbillogozva a a kőkemény szórakozás cimkével.