Halálos fegyver 1-4. (1987, 1989, 1992, 1998)
Bár vannak olyan idióta vélemények, hogy a filmeket nem érdemes többször megnézni, hiszen olyan sok van belőlük, és minden újranézéssel egy még nem látott alkotástól vesszük el az időt és lehetőséget, én ebben egyáltalán nem hiszek. Egy új film esetében nagy az esély rá, hogy csalódás lesz a vége, hogy nem azt kapjuk, amit vártunk. A régi kedvenc filmeknél viszont ilyesmi nem fordulhat elő, mert nyilván pont azért lett kedvenc és került be a többször nézendő kategóriába, mert mindig képes ugyanazt az élményt nyújtani, többszöri fogyasztás után sem érezzük, hogy csökkent a minőség. Nálam a Halálos fegyver-sorozat ennek a kategóriának a legfőbb főszereplője, mondhatni az etalon. Nagyjából negyedévente megnézem, körülbelül ennyi idő kell, amíg elkezdem érezni, hogy milyen jó lenne már újra látni.
– Nem, ez így nagyon gyenge.
– Harmatgyenge.
– Nem baj, én igénytelen vagyok.
– A feleséged főztje mellett nem is csodálom…
Ha pedig jön az inger, az ellen nem sokat lehet tenni, tehát ilyenkor az történik, hogy a tetralógia lekerül a polcról, majd nagy mennyiségű rágcsálnivaló társaságában szép sorban elfogyasztásra is kerül. Elindul a Jingle Bells, én pedig a képernyőre tapadva nézem Riggs és Murtaugh kalandjait egészen a 4. rész fényképes főcímének végéig. Igazából egyértelműnek tűnhet, hogy ezek a filmek már minden akciókedvelőnek megvoltak (még ha nem is lelkesedik érte mindenki úgy, mint én, de akkor is, klasszikusokról van szó, amiket látni kell a műfaj iránt érdeklődőknek), de már hallottam olyan fiatalról, aki nem látta a Die Hardot (aztán persze nagyon bejött neki, amikor megnézte), és mivel nemrég ejtettem meg az aktuális újranézést, gondoltam firkantok pár szót arról, miért is jó a Lethal Weapon-sorozat.
– Mi ez a zaj? A csomagtartóban van.
– Gondolod? Lőj bele, kidumállak.
Természetesen a rengeteg akció és humor, a remekül eltalált főszereplők, valamint az őket életre keltő remek színészek miatt. Az ugyebár adott, hogy Mel Gibson kisebbfajta istenséggé vált, még a messiáskomplexusa előtt, és kb. annyira illik rá Riggs őrült karaktere, mint Bruce Willisre McClane. Danny Glover is tökéletesen hozza a családos törvény emberét, aki folyton aggódik a nyugdíja miatt, de azért végül mégis mindig belemegy minden balhéba. Kettőjük dinamikája viszi a hátán a filmeket, és ez a dinamika pedig Shane Blacknek köszönhető, aki a jóérzésű akciórajongók körében szintén piedesztálon van már jó ideje, és ha végül mégis összejönne a mostanság pletykált ötödik rész, akkor még fentebb is emelkedhetne onnan.
– Hé, Cole, nincs valami a fejemre?
– De, a szekrényben egy kalap.
A főszereplőkön kivül persze ott vannak még a mellékek is, akik szintén sok-sok jósággal járultak hozzá a duó sikeréhez. A gonoszok oldalán kiemelendő Gary Busey (1.) és Jet Li (4.), a szupporterek csapatában pedig Joe Pesci (2-4.) és Chris Rock (4.). És hogy ne maradjunk jócsajok nélkül se, megkapjuk Patsy Kensitet (2.), aki képes volt nem hányingerkeltővé varázsolni a holland akcentust, és Rene Russót (3-4.), akiről mindenki maga döntse el, hogy jócsaj vagy sem.
Hinthetném még a dumát sokáig, de igazából nem sok értelme lenne, ugyanis ez a négy film is az a kategória, amit látni kell, nem olvasni róla. A végére pedig következzen az értékelés, bár a pontszám a fenti sorok alapján már egyértelmű lehet. Egyes vélemények szerint az első kettő az igazi, míg a második kettő már jóval gyengébb színvonalat képvisel, de szerintem ez nem igaz (nem, még a temetős-békás jelenetet sem utálom). Tény, hogy a 3-4. már nem annyira adja vissza az old school akciók hangulatát, de ettől függetlenül ugyanúgy zseniálisak, és részemről mindenképpen 10/10-et adok az összesnek.
Gyilkos játékok
Pontos évszámot nem tudok mondani, de olyan 10-11 éves lehettem, amikor ezzel a filmmel először összehozott a nagy filmisten. Valamelyik kölcsönzői kazettán láttam a bemutatóját (a VHS-korszakban még ilyen neve volt a trailereknek), és tisztán emlékszem, hogy nagyon meg akartam nézni, mert cool (akkor még nem így mondtuk persze) filmnek látszott a pisztollyal meg mindennel. Aztán végül nem sikerült a dolog, mert a kazetta sosem érkezett meg a kedvenc tékámba. Azóta eltelt már jó pár év, én meg jól el is felejtettem ezt a filmet. A nagy filmisten viszont nem felejt, úgyhogy még egyszer elém sodorta a lehetőséget, és a modern technikának hála meglátni és megszerezni csak egy óra műve volt. Aztán még másfél óra kellett ahhoz, hogy kiderüljön, talán nem is baj, hogy annak idején nem sikerült megnéznem. És nem azért, mert rossz.
– All we want is to be treated like human beings, not to be experimented on like guinea pigs or patronized like bunny rabbits.
– When teenagers complain that they want to be treated like human beings, it’s usually because they are being treated like human beings.
Épp ellenkezőleg. A Heathers egy sajnos kevéssé ismert, viszont zseniális szatíra, néhány súlyos szöveggel és vicces retro ruhákkal. De miről is szól? Veronica (Winona Ryder) okos lány, értelmes gondolkodásmóddal, ám valamiért mégis az iskola három vezérribancával, Heatherrel, Heatherrel és Heatherrel (innen a film cime) lóg együtt. Aztán felbukkan J.D. (Christian Slater), aki titokzatos, jóképű, veszélyes, és van egy pisztolya…
A Heathers azért működik, mert a hétköznapi problémákat, a mindenkiben felmerülő gondolatokat helyezi bele egy hihető, de mégis kifacsart világba, ahol az emberek teljesen banális módon élnek, mindenki a saját hülye fejében, és majd megdöglik egy kis figyelemért, elismerésért. De hé, hát ez nagyjából a mi valóságunk…
A film nagy erőssége szerintem abban rejlik, hogy nincs küldetéstudata. Egyszerűen csak elénk tár egy világot és annak kifacsartságát, de úgy, hogy közben nem akar oktatni. Nem áll egyik oldalra sem, és ettől számomra végtelenül szimpatikus lesz. Persze a szereplőkön keresztül megkapjuk, hogy ez így nem jó, de a a megoldási lehetőség, amit mutat, nem egy erkölcsi magasságokba emelt „szeressük egymást, gyerekek”, amivel szerintem már mindenkinek tele van a puttonya. Na jó, visszaolvasva és sem biztos, hogy értem a fenti gondolatmenetemet, úgyhogy inkább hagyom is a fenébe. A lényeg az, hogy tulajdonképpen egy fekete komédiáról van szó, és ha hasonlítanom kellene valamihez hangulatilag, elsőre talán a Ronda ügy ugrana be, ami szintén a kedvenc filmjeim közé tartozik. Bár Christian Slater egyes vélemények szerint az utóbbi években eléggé lehúzta már magát a klotyón, de itt még fiatal volt, és szerintem nagyon jól alakítja a világot magasról leszaró lázadót. Azt azért hozzá kell tennem, hogy én mindig is csíptem, és jó pár számomra kedves filmben játszott, úgyhogy kicsit elfogult vagyok. Winona Ryderrel szemben nem vagyok az, de ő is jól játszott. Persze azt nem tudom, ez mekkora érdem, hiszen lényegében egész fiatalkorában (nagyjából felnőttként is) ilyen és ehhez hasonló karaktereket alakított, csak általában több sziruppal. Emlitésre méltó még Shannen Doherty, aki a film készitése idején a Beverly Hills 90210-ben Brendáskodott (nem röhög, az egy jó sorozat volt akkor), és hát ő is teljesen jól hozta a hülye picsa karaktert. A film rendezője egyébként Michael Lehmann, akinek többek között a brutális módon alulértékelt Hudson Hawk-ot is köszönhetjük (de sajnos ezt a fost is).
Whether to kill yourself or not is one of the most important decisions a teenager can make.
Ahogy a bevezetőben irtam, nem is baj, hogy gyerekként nem sikerült megnéznem, abban az életkorban ugyanis valószinűleg nem tudtam volna értékelni a nyilvánvalón túli egyéb rétegeket (lám, értelmesen irni még most sem tudok róla). Ami durva, hogy a film immár 19 éves (belegondolni is szar, hogy telik az idő), de ez a vicces ruhákon és hajakon kívül nem hagyott nyomot rajta, simán megállja a helyét ma is, és sokkal-sokkal jobb, mint ahogy most irtam róla. Épp ezért jár neki a jó kis 8/10.