Esőember
Az Esőember minden bizonnyal olyan film, amit a legtöbben a jelentős filmélmények között tartanak számon, és tuti van olyan is, aki még a kedvencei közé is betenné ezt a majdnem középszerű hatásvadász darabot. Én nem vagyok ilyen.
Persze azt nem állítom, hogy nem jó film, hiszen a maga nemében teljesen korrekt, azonban ez nem a sztorin múlik, mert az egyszerű, mint egy fakerék. Charlie Babbitt apja halála után megtudja, hogy van egy autista bátyja, aki ráadásul a hárommillós vagyon örököse. Mivel Charlie éppen pénzszűkében van, úgy dönt, magával viszi Raymondot, és kész pereskedni az örökség őt illető részéért is. Azonban útban Los Angeles felé lassan kialakul valami közte és Raymond között, és blablabla. Mindenki rájöhet a végére még akkor is, ha soha az életben nem látta a filmet.
Amiért mégis érdemes megnézni a filmet, az a szereplők játéka. Dustin Hoffman valóban zseniális az autista Raymond szerepében, nagyon jól adja vissza az apró kis rezdüléseket, gesztusokat, tényleg valóságossá, élővé teszi a figurát. Egy fokkal gyengébb, de szintén remekel Tom Cruise is, nagyon jól alakítja a pénz után hajtó Charlie-t, aki láthatóan nem tud mit kezdeni a testvére betegségével. Kettejüket egészíti ki Valeria Golino, akire sok felelősség ugyan nem hárult, valószínűleg csak azért van a filmben, hogy ne Cruise-é legyen a legviccesebb hajszerkezet díja.
Persze Barry Levinson nem tett rossz lóra, fogyatékosokról filmet forgatni mindig hálás téma, mert megmutathatja az ember, mennyire érzékenyen áll hozzá az egészhez, és ha sikerül, még pár díjat is besöpörhet, mint ahogy az meg is történt. A film 4 Oscar-díjat kapott, amiből a fentebb írtak miatt egyedül Hoffmanét tartom jogosnak. A fényképezés, rendezés illetve forgatókönyv – még ha korrektek is – nem olyan kiemelkedőek, hogy bármit is érdemelnének.
Sajnos az Esőember is azon filmek táborát erősíti, amik értékét leginkább az idő és a nosztalgia adja. Én magam is úgy emlékeztem rá, mint egy megható, erős filmre, de újranézve ez bizony nincs így. Bár sehol sem fordul át giccsbe (azért a végén erősen rezeg a léc, de végül mégsem, ami pozitív), de nem is okoz akkora élményt, mint elvárná az ember. Éppen csak eléri a 6/10-et, de a következő 10-15 évben biztos nem fogom ismét elővenni.
Drágán add az életed
Nyakunkon a 4. rész, ideje volt hát újranéznem ezt az akcióklasszikust (és persze a két folytatását), ami gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt, és bár évente egyszer biztos előveszem, azóta sem fakult semmit sem a fénye. A legnagyobb kedvencekről mindig nehéz írni, de azért megpróbálom, bár kicsit hihetetlen, hogy lehet olyan, aki nem látta legalább egyszer ezt a mesterremeket.
John McClane, a New York-i zsaru Los Angelesbe repül a feleségéhez, hogy együtt ünnepeljék a karácsonyt, és megpróbáljanak kibékülni. A nej a Nakatomi vállalat egyik fejes-féléje, a cég pedig éppen karácsonyi bulit tart, ide érkezik meg John is az érte küldött limóval. Meg persze egy rakás zsoldos, Hans Gruberrel az élükön, és mondanom sem kell, hogy nem a sütemény miatt jönnek. De egy dolgot pedig érdemes tudni John McClane-ről: drágán adja az életét…
A kissé tévéújság-szerű bevezetés után lássuk, hogy miért is olyan kurva jó ez a film. Először is, a szereplők. Alan Rickman, mint Hans Gruber egyszerűen fenomenális, a hangsúlyok, mimika, gesztusok, minden a helyén van. Ennek az embernek jól áll a gonoszkodás. A lényeg persze itt is a főszereplőn van, és bár más filmekben is szeretem, az tény, hogy Bruce erre a szerepre született, egyszerűen cool a véres atlétában. Nehéz elhinni, hogy előtte Schwarzit, Burt Reynolds-ot, de még Richard Gere-t is megkínálták McClane szerepével… Szóval annak ellenére, hogy két Shyamalan-filmben is szerepelt, ezt az embert egyszerűen respektálni kell, amiért olyan kőkemény kultokat tett fel a polcokra, mint a Die Hardok vagy az Utolsó cserkész. Félisten és ennyi.
Másodszor pedig az akciók miatt is kurva jó ez a film. Nem azt mondom, hogy nem látszik meg rajta az eltelt 19 év, de az, hogy ezek a jelenetek még ennyi idő elteltével sem unalmasak (sokadszorra nézve sem), azért jelent valamit. Az üvegszilánkok, a berobbanó akna, a székhez kötözött monitor, a mikulásnak beöltöztetett hulla (rajta a mára szállóigévé vált mondattal) mind-mind olyan jelenetek, amiket sosem felejtek el, és biztos vagyok benne, a következő húsz év elteltével is pont ugyanazt a hatást fogják kiváltani, mint most.
És ez a harmadik, amiért kurva jó ez a film. Mert hatást vált ki. Mert ha megnézem, úgy érzem, fel kell vennem egy fehér trikót (lehetőleg véreset), és azonnal szétcsapni pár rosszfiút. Újra McClane akarok lenni, mint 10 évesen a játszótéren. Mert ennek a filmnek még van lelke, nem csak mérnöki pontossággal kiszámított és összerakott látványvilága. És mert yippee-ki-yay, motherfucker!