The Taking of Pelham One Two Three (1974)

Hajsza a föld alatt

Bár nem vagyok remake-ellenes, azért én is szoktam hangoztatni hogy „a remake mindig rosszabb, mint az eredeti”. Persze ez manapság már nem is csak simán hülyeség, vagy populáris tévhit, hanem az „a szinkron mindig szar” kijelentéssel együtt lassan átmegy olyan mindennapi túlzásba, mint az „ezer dolgom van”. Ráadásul, ha más nem is, egy pozitívuma biztos van az újrázásoknak: ráirányítják a figyelmet az eredetire. Ez történt nálam a Pelham-mozi esetében, ugyanis a Travolta-Washington kettős filmje nélkül egész biztosan jó sokára jutottam volna el az eredeti film megtekintéséig, ha ugyan.

Ez pedig jó nagy hiba lett volna, hiszen a The Taking of Pelham One Two Three (igy, betűvel) egy igazi old school krimi, olyan, amit mostanság már nem nagyon lehet látni. A történet szerint négy fegyveres elrabolja a Pelham 123-as jelzésű metrószerelvényt, és 17 utast fogva tartva egymillió dollár váltságdíjat követelnek. A filmben a fegyveresek vezetőjének (Robert Shaw) és Zachary Garber hadnagynak (Walter Matthau) a „párharcát” követhetjük nyomon. Azért az idézőjel, mert igazából szó sincs ilyesmiről, legalábbis a manapság megszokott értelemben. Garber nem a nem a legjobb metrózsaru a városban, simán csak ő van ott, amikor a rablók beleszarnak a ventillátorba, és legjobb tudása szerint próbálja végezni a munkáját, hogy lehetőleg minél több ember maradjon életben a végén.

A Pelham 1974-ben készült, amit a ruhákon kívül az is egyértelművé tesz, hogy a szereplők természetesen viselkednek, és a párbeszédekben nyoma sincs a politikai korrektségre való törekvésnek, vagy éppen a filmszerűségnek. Ezt úgy értem, hogy ha 17 ember élete múlna rajtam, egész biztos kiszaladna pár káromkodás a számon (miért pont akkor ne tenné), nem a PG13 szerint kommunikálnék az alkalmatlankodó idiótákkal magam körül.

Oh, come on. If I’ve got to watch my language just because they let a few broads in, I’m going to quit. How the hell can you run a goddamn railroad without swearing?

A „de mégis miért jó ez a film?” kérdésre az a válaszom egyébként, hogy azért jó, mert úgy tud az elsőtől az utolsó percig izgalmas és feszült lenni, hogy akció nem is nagyon van benne. Azért nyilván van pár lövöldözős jelenet, de semmi akciófilmszerű, csak ami tényleg szükséges. Emellett még pár remek dumát és némi humort is sikerült becsempészni, éppen annyit, ami a feszültség feloldásához kell, de még nem teszi nevetségessé a filmet. Ráadásul a színészek is remekeltek, bár először furcsa volt Walter Matthau-t ilyen szerepben látni, mert a régi filmjei közül leginkább csak a vígjátékokat ismertem eddig, de az én tudatlanságom és meglepődésem semmit nem jelent, attól még nagyon jól alakított.

John Godey regényéből eddig három filmes feldolgozás készült, és mivel nem láttam a másik kettőt, nem tudom, melyik a legjobb. De az biztos, hogy ez a változat egyszerűen remek, szóval tőlem simán megkapja a 8 pontot. Azt pedig csak érdekességképpen említem meg, hogy Tarantino ebből a filmből vette Reservoir Dogs-ban használt színes nevek ötletét.