Stephenie Meyer: Twilight (2005)

Stephenie Meyer: Alkonyat

Megint Twilight, ezúttal azonban a könyvről lesz szó, mintegy megünnepelve, hogy végre sikerült magam végigszenvednem rajta. Sokáig tartott, és annyit mondhatok, hogy egyáltalán nem érte meg. Nem elemzés, cikk, vagy akár kritika, csak ami eszembe jutott.

Könyv vs. film

A rajongók állítása szerint a könyv sokkal jobb, mert a filmben csomó minden máshogy van. Nincs. Az nem különbség, hogy a kétórás játékidő miatt pár dolgot összevontak és áthelyeztek, mert a filmben pont ugyanúgy benne van minden dramaturgiailag fontos rész, csak jóval rövidebben. Ez persze nem baj, hiszen a könyv nagy részét úgyis Bella szenvelgése és Edward szépségéről való picsogása teszi ki. Ezt úgy kell egyébként elképzelni, hogy az író növelni akarta a karakterszámot, ezért oldalanként háromszor megemlíti, hogy a nyálas vámpírgyerek mennyire szép és csodálatos. Hát baszki.

A filmnek a tömörség mellett van még egy előnye, mégpedig Kristen Stewart. A múltkor egy zseniális nyelvi leleménnyel vérszegénynek neveztem az alakítását (vérszegény, egy vámpíros filmben, emlékszel), és mégis, ő legalább adott valami mélységet Bella teljesen egysíkú karakterének. Szóval a film simán lenyomta a könyvet, na meg hamarabb is le lehet tudni.

A könyv irodalmi értéke

Zéró, nulla, semmi. Kétségtelen, hogy a regény elég gördülékeny stílusú, de azt hiszem ez egy rakás szerkesztő keze alatt átfuttatott és hivatalosan kiadott könyvnél nem erény, hanem alapfeltétel, és elmondható egy jobbfajta fanficről is. A sztori eredetiségéről már írtam (nincs neki), a papírra vetett sorokból pedig az is kiderül, hogy Meyernek fogalma sincs róla, hogy kell normális karaktereket vagy párbeszédeket összehozni. A két fő karaktert leszámítva a többiek szinte nem is különböznek egymástól, és ha összekevernénk a neveiket, olvasás közben fel sem tűnne senkinek. Egyszóval gyenge.

A könyv üzenete

Abban szerintem minden értelmesebb ember egyetért, hogy az a fokú fixáció, amivel Bella rááll a nyálpírra, és onnantól kezdve semmi más nem érdekli, nem természetes, és őszintén szólva ijesztő is volt olvasni. Egyszerűre lefordítva arról van szó, hogy Bella életében először szerelmes lesz, és onnantól semmi más nem érdekli, feladja a régi hobbijait, ismerőseit, saját magát. Ez pedig nagyon nem egészséges, és nem hiszem, hogy ezt kellene bárki elé állítani követendő példának. Szentimentalizmusnak hangozhat, de egy ilyen érzés, mint a szerelem, jobbá, teljesebbé kellene, hogy változtassa az embert, nem ilyen szerencsétlenné, mint a könyvben történik. Az amúgy külön vicces, hogy erre pont Edward karaktere hívja fel a figyelmet a könyvben, kis józan észt is sikerült valakinek becsempésznie a mormon tanok közé? Az egésznek egy másik aspektusáról pedig olvassátok el lucia remek eszmefuttatását a nesztelencsigán, érdemes.

Persze a rajongók erre válaszul azt mondják, hogy csak rosszindulatú belemagyarázás, és még az is lehet, hogy igazuk van (nincs). De a Twilight ebben az esetben is csak értéktelen ponyva marad, amit jelentősen túlárazva kipakoltak az emberek elé, akik meg jól be is kajálták. Pontozni nem fogok, de ha megtenném, a legkisebb természetes szám állna most itt.