Fanboys (2008)

Fanboys – Rajongók háborúja

Végre itt van a film, amire a világ Star Wars-rajongói már jó ideje vártak – vagy nem. Én mindenesetre vártam, és még ha nem is sikerült felnőnie teljesen ahhoz a szinthez, amit ennyi hercehurca után megérdemeltünk volna, azért örülök, hogy végül mégsem került a film a hulladéktömörítőbe. De kezdem az elején.

1998-ban járunk, George Lucas hamarosan újra szabadjára engedi az Erőt, hogy aztán a Baljós árnyak rátelepedjenek… Szóval az új Star Wars-trilógia első filmjének bemutatója előtt vagyunk, amikor is a világ geekjeinek fénykardokkal hadonászó fele már alig bírja zsebkendővel a várakozást. A Fanboys hősei – mint ahogy a film címéből talán kitalálható – is ezt a tábort erősítik. Amikor rádöbbennek, hogy a halálos beteg Linus már nem fogja látni a filmet, elindulnak, hogy ellopják a Skywalker Ranch-ről a film munkakópiáját.

Nobody calls Han Solo a bitch!

És amit látunk, az tulajdonképpen egy road movie, ami négyük (Chris Marquette, Jay Baruchel, Sam Huntington, Dan Fogler plusz Kristen Bell) utolsó nagy kalandjáról szól, a film végéig mindenféle szentimentalitás nélkül, hiszen a Fanboys a komolynak is nevezhető felütés ellenére tényleg a fanboyságra van kihegyezve. Ezért is érthetetlen a gyártást finanszírozó Weinstein Company idiótasága (a fent említett hercehurca). A produkciós cég illetékesei ugyanis nem elég, hogy nem mutatták be a már egy éve elkészült filmet, de még újra is vágatták (vagy akarták) az elkészült anyagot, eltörölve minden képkockát, ami az eredeti történetben a halállal kapcsolatos. Szerencsére a rajongók kitartóak voltak, így végül mégis az a változat jelent meg, amiben Han Solo lőtt először.

Nem kezdek most méltatásba, vagy a legjobb jelenetek felidézésébe (William Shatner, ofkorz), inkább elmondom azt, hogy mi választotta el számomra a Fanboyst attól, hogy kurva jó film legyen. Két dolog, illetve a hiányuk. Az egyik a zene. Nem a soundtrackre gondolok, mert ott volt pár nagyon jó választás (Rush!), hanem az egyebekre. Bazi nagyot dobott volna a hangulaton, ha a film bizonyos pontjain a vonatkozó eredeti SW vagy Trek zene szólal meg, a nagyon gagyi utánzat helyett. Ugyanez vonatkozik a Trekes kosztümökre. Értem én, hogy másik stúdió, meg copyright meg faszom, de pont az ilyen esetekben kellene a józan észnek működésbe lépni, az illetékeseknek meg rábólintani, hogy oké, srácok, használjátok a cuccot. A film végén meg simán kaphatnának egy egészképernyős köszönömöt, és mindenki happy lenne. Minthogy ez nem történt meg, maradtak a másolatnak sem csúfolható jelmezek és zenék, ráadásul nem csak a Trekesek. Pedig ha a film elején a klasszikus kiírás alatt felcsendültek volna John Williams taktusai, szerintem ott helyben magam alá is élvezek.

I’m William Shatner. I can score anything.

Miután újra meghallgattam az említett intrót (Darth Vader témájával együtt), jöjjenek a színészek. A főszereplők tipikusan olyan arcok, akiknél elmondható, hogy egyikük sem híresebb a többieknél (kivétel Kristen Bell, persze), de páran tuti elgondolkodnak majd, hogy hol és mikor látták már őket. Közülük természetesen Dan Fogler viszi a show-t, akit még annak ellenére is elismerek, hogy ki nem állhatom az általa megszemélyesített karaktertípust (az a fajta kövér, visszataszító, szexmániás lúzer, akit nagyjából csak Jack Black tudott valamennyire kedvelhetővé tenni). Azért a többiek sem rosszak persze, de igazából egy ilyen extrovertált karakter mellett bárki másnak esélye sincs. A további mellékszereplők között olyan ismerős arcok bukkannak fel, mint Seth Rogen, a Kirknek öltözött trekkie trekker, Kevin Smith, aki Jason Mewes-re építi az üzletét, illetve Billy Dee Williams, Carrie Fisher és Ray Park is tiszteletét teszi egy-egy szerepben. Meg még sokan mások, tényleg.

Mindig azt szoktam mondani, hogy a Star Wars-trilógia egyszerűen olyan mérföldkő a film történetében, amit mindenkinek látnia kell. Nem kötelező szeretnie, de látnia kell. Ugyanez a Fanboysról nem mondható el, ez ugyanis kizárólag azoknak való, akik Star Wars és/vagy Star Trek fanok, és lehetőleg ismerik is a két univerzumot. A film viccessége ugyanis nagyjából egyenesen arányos azzal, hogy mennyire fan és önkritikus az ember. A nem rajongó nézők nem fognak felismerni minden poént, a nem önkritikus rajongók pedig nem fognak nevetni rajta. Én továbbra is tartom magam ahhoz a nézethez, hogy bármilyen film reputációjának a fanatikusok (Star Trek-pizsama és vulkáni fülek ezerrel) ártják a legtöbbet, és rajongó létemre az ilyenektől próbálok minél távolabb maradni, ugyanakkor el kell ismernem, hogy filmen nézni őket határozottan vicces. Éppen ezért nem tudok nem engedékeny lenni a filmmel kapcsolatban, úgyhogy még a fentebb említett negatívumok ellenére is simán kap egy 8/10-et a Fanboys, mert amit el kell ismerni, azt el kell ismerni.