Happy-Go-Lucky (2008)

Hajrá boldogság!

Emlékszem, amikor megnéztem ezt a filmet – jópár hónapja már – nem sok értelmes reakcióra futotta szerény képességeimből. Jobbára csak ültem és pislogtam magam elé miközben a stáblista futott a képernyőn. Aztán ahogy lassacskán beindult az agyam, különféle gondolatok cammogtak át rajta: „Ez most tényleg igaz? Valóban azt láttam, amit gondolok, hogy láttam? Ilyen létezik?” Valahogy annyira hihetetlennek tűnt.

A következő találkozásunk akkor esett meg, amikor átfutottam az Oscar-jelöltek listáját, és a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó díjra esélyesek között megláttam ezt a bizonyos címet. Ekkor már gyorsvonatként robogott át az agyamon: „Ez tényleg megtörténik? A Happy-Go-Lucky akár Oscar-díjas is lehet?” Még mindig hihetetlen.

Tényleg csak ámulok és bámulok. Ez a film ugyanis mindent összevetve számomra az utóbbi évek egyik legrosszabb filmélménye volt, és már az eddigi különböző filmfesztiválos jelölésekhez és győzelmekhez is meglehetős értetlenséggel viszonyultam. Az pedig, hogy pont a legjobb forgatókönyv kategóriában jelöljék a legnépszerűbb filmes versenyen, egyenesen viccszámba megy.

A forgatókönyv ugyanis semmilyen szempontból nem különleges, nagyjából kétmilliószor láttunk már ugyanilyen hangulati elemekre építkező filmet. A cselekményszerűség is pont annyira bonyolult, mint egy szöveges egyenlet retardáltaknak (Van két répám. Hány répám van?) Eddig ez nem baj egyébként, pár jó szereplővel még egy fasza indie film is kijöhetne belőle. Ami viszont tönkreteszi – illetve a rajongók szerint a legjobbak közé emeli – az a főszereplő karaktere, vagyis a kedvesnek és optimistának szánt Poppy.

Csakhogy Poppy karaktere nem optimista, hanem gyerekes, de nem a szeretnivaló, hanem a szellemi fogyatékos módon. A pozitív gondolkodásban ugyanis ott van egy nagyon fontos kulcsszó: a gondolkodás. Anélkül nagyjából lószart sem ér a fene nagy hurráoptimizmus. Persze azt is meg lehet tenni – ahogy filmünk főszereplője is teszi – hogy felülünk egy biciklire, aztán elindulunk lefelé egy domboldalon, méghozzá tapsikolva és kurjongatva, a kormánnyal meg majd lesz valami… Az esély mindenképpen megvan rá, hogy végül valami jó következik be, de azért inkább valószínű, hogy arccal a porban és biciklikormánnyal a tüdőnkben végezzük. És ha mégsem, az sem rajtunk múlt, hanem csak a vakszerencsén.

Poppy pont ilyen. Csak úgy éli a maga kis életét, jó adag pozitív életszemlélettel felvértezve, és vidámságát semmi sem törheti le. Ebben a vidámságban rejtőzik a film legnagyobb átverése. Poppy nem azért ilyen, mert akkora lelkiereje van, hanem egyszerűen túl buta ahhoz, hogy felfogja, mi is történik vele. Az ő vigyorex viselkedése pont olyan beteges, mint a filmbéli ellenpontjaként szerepeltetett pesszimista, magába fordult, embergyűlölő Scotté. Ellenkező előjelű, de ugyanúgy deviancia. Persze egyértelmű, hogy az autósoktató sem lehet követendő példa, de annak ellenére, hogy a filmben ő a negatív figura, mégis sokkal inkább tudtam vele azonosulni, átérezni a helyzetét. Szívből kívántam például, hogy ez a szerencsétlen, vihogó tanárnőféleség felfogja végre, hogy vannak helyzetek, amikor értelmesen KELL viselkedni. Ilyen például, ha az ember egy mozgó autó volánja mögött ül.

Persze nem fogta fel. Poppy ugyanis képtelen a változásra, hiszen Mike Leigh, aki forgatókönyvíró-rendező minőségben érintett a filmben, így alkotta meg. Ugyanaz az ember, aki a fentebb említett oktatót belekényszerítette egy olyan helyzetbe, amiből sosem engedte ki, nem kapott feloldozást. Ez két súlyos, megbocsáthatatlan forgatókönyvi, de még inkább karakteralkotási hiba. Éppen ezért érthetetlen, hogy mi a fenét keres ez a film a jelöltek között. Azt ki kell emelnem viszont, hogy ebben a karaktereket életre keltő színészek egyáltalán nem hibásak. Sally Hawkins és Eddie Marsan brilliáns játékot adnak nekünk, az igazán nem rajtuk múlt, hogy ezt kellett eljátszaniuk.

A pozitívan nyilatkozó, vagy akár rajongóvá is váló nézők részéről amúgy nagyon olcsó húzás azt mondani, hogy ez a film a boldogságról meg a pozitív gondolkodásról szól, majd amikor valaki ellenvéleményt fogalmaz meg, akkor annyival elintézni, hogy „negatív vagy”. Nem erről van szó. Csak nem vagyok boldogságszarka, aki minden pozitívnak látszó darabkára kétségbeesetten lecsap, hogy aztán abból próbáljon valamit összeeszkábálni magának.

Ebben a filmben szerintem nincsenek valódi értékek, csak szeretne feelgood lenni, de sajnos köze nincs ahhoz, hogy kiváltson bármiféle ahhoz hasonló érzést. Vagy én keveredtem nagyon messzire az erdőben. Nem akarok egy pontot adni, mert a színészek tényleg jók voltak, és a film többi része is elmegy, de a fő karakter sajnos annyira lehúzta, hogy 3/10-nél egyszerűen nem lehet jobb.