Once (2006)

Egyszer

Az a helyzet, hogy mindig bajban vagyok az ilyen stílusú mozikkal. Mert az oké, hogy leírom, jók vagy sem, de ezt valamivel indokolni is kellene. Az mégsem járja, hogy csak belekiabálom az interweb kuszaságába, hogy „hé, ez kurva jó volt, mindenki nézze!”, minden egyéb magyarázat nélkül. Hiszen pontosan az ilyen filmeknek kell jó hátszelet csinálni, mert egy minimális hype nélkül nem sokan lennének rájuk kiváncsiak (sajnos). Mondjuk ez a bizonyos hátszél a Once esetében nélkülem is megvan (pedig tudjuk, mekkora jelentősége van egy-egy ezeken a hasábokon olvasható dícséretnek vagy lehúzásnak, hehe), legalábbis gondolom, hogy az idei legjobb betétdal Oscar-díj elnyerése miatt jóval többen kiváncsiak rá, mint egyébként lennének.

Persze felmerül a kérdés, hogy miért is érdekelné ez a független ír film az embereket, mikor alapvetően semmi nézővonzó nincs benne. Nincs kiemelkedő színészi játék, nincs ultracsavaros történet, pengeéles dialógusok vagy húsbavágó drámázás, ami fokozná az érdeklődést. De akkor vajon mit kapunk ettől a 90 perctől? Megmondom, HANGULATOT. Így, nagybetűvel, aláhúzva. A két főszereplő, Glen Hansard és Markéta Irglová zenészek, és tulajdonképpen saját magukat adják a szerepükben is, ettől pedig az egész baromira hitelessé válik. Kettőjük kapcsolatában nem a pengeéles dialógusok vagy a lángoló érzelmek dominálnak, hanem valami egész más. Egy láthatatlan kapocs, valamiféle vonzalom, ami vagy megerősödik, vagy nem, de nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy mindketten kapnak valamit a másiktól, valami fontosat, valami megfoghatatlant. Valamit, amit mi, nézők is megkapunk, ha beengedjük a világunkba ezt a filmet.

Once

A mai Dublin bemutatása szintén nagyon hiteles (nem tudom nem ismételni ezt a szót), legalábbis amit látunk belőle. Persze ez nem véletlen, olyankor történik, ha egy film tényleg a helyszínen forog. És végre valaki eljutott addig, hogy ha külföldieket mutat be, akkor nem az akcentusos angollal próbálja eladni, hanem úgy, ahogy a valóságban is tapasztalható: kevés szóval, helytelen (és kényszeredett nyelvtannal). Másnak ez lehet, hogy nem akkora jóság, de én személy szerint gyűlölöm, amikor egy filmben tökéletes nyelvtannal, akcentussal beszél egy nem angol szereplő. Ez egyszerűen hülyeség. De vissza a lényeghez.

A Once nem kifejezetten romantikus, mégis tele van érzelmekkel. Azt hiszem, épp ebben áll a nagyszerűsége, hogy nem fókuszál szándékosan egy adott műfajra, szóval nem romantikus film, musical, dráma vagy akármi, mégis mindegyik benne van. A különböző alkotórészek elegye pedig létrehozott valami olyat, amit jobb szó híján élményfilmnek tudnék nevezni, aminek a megnézése után nem csak jobban érzed magad, hanem… Á, ezt úgysem tudom elmagyarázni. Nézze meg mindenki, tényleg érdemes.

briangatwood | May 19th, 2008 at 1:46 am
Általános: kritika | Konkrét: , , , ,

blabla