Az Our Idiot Brother nem azért érdekes, mert hasonlít a többi Paul Rudd-filmhez, hanem mert jó példa arra, amikor van egy jó szereplőgárda, de a rossz írás-rendezés miatt a képességeik teljesen elsikkadnak. A bűnös ezúttal Jesse Peretz, akinek az egyik előző filmje, a The Ex is nagyon nagy luft lett. És meglepetés: ott is egy elég kompetens gárdából nem sikerült kihoznia, amit ki kellett volna.
Csak érdekességképpen a nevek, akiktől azért jobbat várna az ember: Paul Rudd, Elizabeth Banks, Zooey Deschanel, Emily Mortimer, Adam Scott, Rashida Jones, Steve Coogan, T.J. Miller… Nem zseniális szinészek, de gyakorlott vígjátékosok. És mégis, a legemlékezetesebb pillanat a filmben, amikor Zooey csókolózik Rashida Jones-szal. De ezt a jelenetet a többi nélkül is leforgathatták volna.
Egyébként nem csak az a baj, hogy unalmas, hanem az is, hogy a főszereplő Ned karakterén keresztül a „lengessük a faszunkat, minden jó ahogy van” hippimentalitást propagálja, amit sajnos nem tudok tolerálni. Gondolom másnál akár be is találhat.
Pontozda
Nagyon nem fogom lehúzni, mert igazából nem rossz, csak semmilyen, viszont ettől a sótlanságtól nagyon hosszúra nyúlt még ez a 90 perc is. 5/10 maximum.
Patty és Joe hamarosan házasodni készül, ezt pedig meg kell ünnepelni egy turmixgéppel – legalábbis Joe régi barátja, Bobby szerint, aki egyszer csak megjelenik legújabb szerzeménye, Nikki kíséretében. Joe tessék-lássék módon tiltakozik, de aztán csak felavatják a mixert, majd egy félnapnyi vidám, medencés alkoholizálás után a négyes egy bárban folytatja egészen addig, míg egy eléggé kellemetlen titok már nem lesz titok többé.
Remélem ez a rejtélyes bevezetés majd jól arra sarkall mindenkit, hogy azonnal a play gombra tapadjon miután elmagyaráztam, hogy miről is van szó. A Whatever We Do egy Nick Cassavetes által irt, Kevin Connolly (E – Entourage) által rendezett rövidfilm, ami a 2003-as Sundance fesztiválra készült (illetve ott mutatták be) a Fox Searchlab égisze alatt olyan színészekkel a fent említett karakterek mögött, mint Robert Downey Jr., Amanda Peet, Zooey Deshanel és Tim Roth. Jól hangzik?
Does anybody wanna pee with me?
Még mindig nem tudom pontosan, hogy milyennek is kéne lennie egy rövidfilmnek – lévén nem néztem őket eddig – de valahogy úgy tudnám zseniális elmémmel megfogalmazni, hogy egy rövidfilm olyan, mint egy rendes film, csak nem olyan hosszú. A nyilvánvalóan hülye definíció mögött azért ott lapul az igazság is, ahogy én elképzelem: egy rövidfilmnek ugyanúgy meg kell fognia az embert, adnia kell valamit a nézőnek, ami miatt azt mondjuk, ezt érdemes volt. Csak ugye ez sokkal nehezebb harmad- vagy éppen negyedannyi időben, olyan szereplőket bemutatni, akik a kevéssé megismert személyiségük ellenére is hitelesek azokban a percekben, amíg nézzük őket. A Whatever We Do-ban is valami hasonló történik, és bár tulajdonképpen nincs lezárása, ez a huszonpárperc mégis nagyjából kerek egészet alkot.
Nem könnyű spoilerek nélkül írni arról, hogy miért tetszett, így aztán maradjunk annyiban, hogy tetszett. Na jó, főként azért, mert életszerű volt. Most az ugrott be, hogy leginkább az Utolsó csókhoz tudnám hasonlítani, egyrészt a téma, másrészt a végső konklúzió miatt. Ugyan ez egy pici spoiler lehet, de mivel a videó úgyis itt van a post végén, 25 perc múlva már senkinek sem lesz spoiler. Én meg jól kiosztok rá egy 8/10-et és megnézem harmadszor is.
még több jóság »
Az új fiú
Két rossz film után most már következzen egy jó is, és ha már tegnap előhoztam a jó lúzerfilmek témáját, akkor legyen egy olyan, ami ezt a kategóriát majdnem maximálisan belakja. Az új fiú ugyanis ilyen. Mondjuk ez a film eleve helyzeti előnnyel indul, hiszen a főszereplő, DJ Qualls már ránézésre is egy szánni való szerencsétlen, tipikusan az a figura, akit a jobb érzésűek már nem is bántanak, inkább maguk elé engednek a menzán, hadd legyen egy kis öröme az életben. Egyébként csak szerintem eldönthetetlen, hogy hány éves? Ránézésre simán azt mondanám, hogy valahol 18-45 között van.
Azért az általa játszott Dizzy nem ennyire gyámoltalan (csak hát a színész feje, ugye), vannak barátai meg ilyesmi, és még az iskola menő csajára is rárepülne, az más kérdés, hogy nem jön neki össze. Aztán amikor a félvak könyvtáros néni mindenki szeme láttára eltöri a farkát, Dizzy úgy dönt, hogy ez már azért sok a szégyenből, és iskolát vált. Egy Luther nevű feka börtönmadár segítségével kitalál magának egy új személyiséget, amivel gyorsan a kívánt kasztba katapultálja magát az új iskolában. Persze ott is van menő csaj, aki ráadásul még szurkolólány is, viszont legalább nem a focicsapat irányítója a pasija.
A New Guy nem azért jó film, mert valami egészen eredetit nyújt nekünk, elkerülve a sablonokat, hiszen nem is teszi ezt. Viszont olyan formában tálalja a szokásos tinifilmes kliséket (régi barátok leépítése, jajhazudtambocsássmeg, stb.), hogy nem lesznek fárasztóak, és emellé még egy adag elfogadható humort is sikerül odarakni. Néhány jelenet pedig egyszerűen marha jól van megcsinálva, és itt most nem feltétlenül a szemmel verésre gondolok, bár az is jó. De például DJ Qualls vonulása Phil Collinsra valami hihetetlen jól sikerült, nem hittem volna, hogy őt ennyire lazának is lehet mutatni. Priceless.
Ráadásul az egészet megtámogatták néhány jó színésszel. A főszereplőről már regéltem, szerelmének tárgyát (vagy alanyát, hehe) pedig Eliza Dushku játssza, aki nem csak szép meg nagyon szexis rekedt hangja van és amúgy is a Buffy óta imádok, hanem még az albán őseinek is tiszteleg egy picit. Rajta kívül igennel felel még a névsorolvasáson Eddie Griffin az őrült Luther szerepében, és természetesen Zooey Deschanel, aki meglepő módon egy kissé alternatív lánykát alakit, ráadásul szőkén (és még a dzsungelt is magával viszi bulizni). Kisebb-nagyobb mellészerepekben és cameókban pedig ilyen nevek tűnnek fel, mint Tony Hawk, Jerry és Charlie O’Connell, Gene Simmons, Tommy Lee, a Kool and the Gang, Henry Rollins, David Hasselhoff! és még maga Vanilla Ice is.
Nem tagadom, az egyik kedvenc filmem a témában, ráadásul a szereplők nagy részét is komálom, úgyhogy gondolkodás nélkül ki is osztok a filmnek egy 8/10-et. Enjoy.
Az igenember
Némi kényszerű és kreativitásgátló szünet után, a blogomolvasó tömegek legnagyobb örömére visszatért a popcorn, hogy a meg nem fogadott újévi fogadalmam szellemében (legalább) napi egy pompás írást szolgáltasson jó és kevésbé jó filmekről, a köz javára. És mivel ez a visszatérés éppen január 17-re esik, természetesen nem hagyom ki a lehetőséget, hogy megemlékezhessek a mára eső jeles ünnepnapról.
Gondolom nem mindenkinek egyértelmű, vagy inkább szinte senkinek sem az, hogy miről is van szó, így hát fellebbentem a leereszkedett ködöt és elárulom, hogy az egyetlen lehetséges feleségjelöltem, vagyis Zooey Deschanel születésnapjáról. Ráadásul Jim Carrey is pont ma öregedett még egy évet, így nagyjából adja magát, hogy új közös filmjük legyen a mai írás főszereplője.
Ez a film pedig a Yes Man, vagyis az Igenember. És akkor mondom is azt a momentumot, amire nemet kellett volna mondani a filmmel kapcsolatban: a régi Jim Carrey vissza-visszajáró szelleme. Az a helyzet, hogy a vicces Carrey és a drámai Carrey együtt sajnos nem teljesen működőképes. Persze nem arról van szó, hogy a némileg komolyabb filmeket fapofával kellene végigjátszania, de ide egyáltalán nem illett az Ace Venturás vagy Dumb és Dumberes pofavágós-celluxos stíl. Szerencsére nem volt sok belőle, de amik voltak, azok ténylegesen rombolták picit a film hangulatát. Azért így is maradt bőven a jóból, nyugalom.
Az alaptörténet amúgy annyi, hogy Carl egy eléggé magának való, besavanyodott alak, aki mindenféle kifogásokkal menti ki magát mindenféle helyzetekben, olyan lehetőségeket is lepasszolva, amik esetleg pozitívan is alakulhatnának. Aztán találkozik egy régi ismerősével, aki meggyőzi, hogy vegyen részt egy előadáson, ahol megtanulhatja, hogy igent mondjon a dolgokra. Carl el is megy, és egy nem túl hihető győzködés után el is kezdi alkalmazni azt a bizonyos szót, aminek hatására sikerül belemásznia néhány hülye helyzetbe, de azért lassacskán tényleg elkezd javulni az élete. Közben persze találkozik egy lánnyal is (Zooey), és onnantól a film vígjátékból átvált romantikus komédiába, hogy aztán a kötelező, de szerencsére nem túlhúzott bonyodalom után megkapjuk a happy endet (remélhetőleg nem Tillie-től – majd ha megnézed a filmet, megérted).
Szerintem a film egyik legnagyobb erőssége, hogy a fentebb már említett, apróbb hibákat leszámítva végig egyenletes szintet nyújt, és úgy sikerült beletenni a tanulságot, ahogy Adam Sandler sosem tudja. Ez lefordítva annyit jelent, hogy a vége sem lett szájbarágós belemkifúvom. Emellett még azt is sikerült elérnie, hogy elgondolkodjak a dolgon egy kicsit, ami nagy szó. Na nem azon, hogy ezentúl majd mindenre igent mondok, szóval ne kezdjen senki őrült telefonálásba mindenfélét kérni, de tényleg mennyi lehetséges élményt szalasztunk el azzal, amikor teljesen lezárjuk magunkat mások elől, és hogy ezek az élmények akár pozitívak is lehetnek.
Zooey filmről van szó, így természetesen rá külön is kitérek egy bekezdés erejéig (azért ez még nem centrikus, remélem). Való igaz, hogy minden filmjében ugyanezt a kissé furcsa, bolondos, érdekes ruhákban járó, kb. azonnal megszerethető karaktert hozza, de mivel ez a karakter kb. saját maga, így sosem lesz unalmas. Ráadásul a filmben még énekel is, és mivel a hangját még egy kicsit jobban imádom mint őt magát, ott már teljesen megvett magának. Az a legjobb egyébként, hogy ő tényleg az a lány, akibe szerintem az első személyes találkozáskor valóban fülig beleszeretnék, hogy aztán amikor valami hülyeséggel elszúrom a dolgot, életem végéig üssem magam, így aztán teljesen elhiszem, Carrey-nek is, hogy hasonlóan érez.
És akkor ezzel a frappáns átkötéssel rátérek a többi színészre. Ahogy fentebb írtam, ez alkalommal a gumiarcú nevettető (hogy ezzel az ezeréves béna jelzővel éljek) nem teljesítette maradéktalanul az elvárásaimat. Valahogy olyan érzésem volt, hogy bizonyos jelenetek csak azért vannak a filmben, mert ő a főszereplő (pl. csípős szósz felszívás orron át). A többiek rendben voltak, a sok sorozatos arc (Bradley Cooper, Sasha Alexander, Molly Sims) hozta a szerepüknél elvárható semmi különöset. Terence Stamp pedig kicsit az alatt, de az egyik jeleneténél eszembe jutott, hogy őt azért nagyon megnézném valami kiöregedett badass harcos szerepében, aki élete utolsó csatájában azért még durván szétvágja az ellent, mielőtt halálával okot szolgáltatna a bosszúra a fiatal tanítványának.
Pontszámként eredetileg egy jó kis nyolcast akartam megajánlani, és talán egy másik férfi főszereplővel meg is lett volna, de a fentebb részletezett carrey-izmusok miatt sajnos nem lehetséges. Zooey persze 11 pontot kap, de nem akarok nagyon elfogultan értékelni, így a film maga 7/10-es lesz.
Egy új sorozat veszi kezdetét a popcornon a mai nappal, amit a 18 bevont kreatív elme négynapos megfeszített munkájának eredményeként (hazugság) „Zooey Deschanel Project” névre kereszteltem. Tudom, hogy nagyon sejtelmes és érthetetlen a cím, de semmi pánik, elmagyarázom. Arról van szó, hogy nem időrendi sorrendben végig fogok haladni eme bűbájos teremtés minden hozzáférhető mozgóképbeli megjelenésén, és ez jó nekem. Persze nem fanboy módra teszem, szóval aki szerint őrült szeme van, az se fusson el, nem lesznek Zooey-centrikus ömlengések (nem elvakult rajongó vagyok, csak reménytelenül szerelmes). Egyszerűen csak arról van szó, hogy ezek a filmek nagyrészt miatta kerültek fel a megnézendők listájára. Illetve ha esetleg egyszer összefutnék vele, legyen egy jó „figyelj, írtam a filmjeidről a blogomban” ismerkedős dumám is.
Elsőként jöjjön ez a 2002-es rövidfilm, a Sweet Friggin’ Daisies. Zelda (Zooey) és Damian (Eddie Kaye Thomas, alias Finch, az anyahomorító) utolsó estéjüket töltik együtt, mielőtt a lány hosszú időre elutazna, majd a reptér felé menet a taxisofőr kérdése nyomán felelevenítik az első találkozásukat is. Nem egy nagy történet, de egy rövidfilmbe talán nem is kell túl sok esemény, vagy nem tudom. Kicsit tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy mit kellene írnom erről a filmecskéről, mi az, ami felkelti az érdeklődést. De az biztos, hogy ha ennyire nehéz egy ajánlóféleséget megfogalmazni róla, akkor megírni sem lehet könnyű (na jó, ez hülyeség, nyilván nem az). Mindenesetre Jesse Wigutow író-rendezőnek sikerült összehoznia valami jót ebben a 23 percben, az biztos. Ebben a sitcom epizódnyi időben nagyjából megismerjük a két szerelmest és történetüket is. Karakterei kissé negédesek ugyan, de a jópofa párbeszédeik miatt még az enyelgéseik közben is sikerül annyira szimpatikussá válniuk.
Az értékelés előtt még annyit, hogy igazából én szívesen néztem volna még tovább, teljes filmhossznyi időben a pozitív hangulata miatt, de végső soron így is kerek egészet alkotott a sztori. A pontszámmal is bajban vagyok kicsit, de ha azt nézem, hogy mennyire tetszett, akkor legyen mondjuk 7/10.