Az Our Idiot Brother nem azért érdekes, mert hasonlít a többi Paul Rudd-filmhez, hanem mert jó példa arra, amikor van egy jó szereplőgárda, de a rossz írás-rendezés miatt a képességeik teljesen elsikkadnak. A bűnös ezúttal Jesse Peretz, akinek az egyik előző filmje, a The Ex is nagyon nagy luft lett. És meglepetés: ott is egy elég kompetens gárdából nem sikerült kihoznia, amit ki kellett volna.
Csak érdekességképpen a nevek, akiktől azért jobbat várna az ember: Paul Rudd, Elizabeth Banks, Zooey Deschanel, Emily Mortimer, Adam Scott, Rashida Jones, Steve Coogan, T.J. Miller… Nem zseniális szinészek, de gyakorlott vígjátékosok. És mégis, a legemlékezetesebb pillanat a filmben, amikor Zooey csókolózik Rashida Jones-szal. De ezt a jelenetet a többi nélkül is leforgathatták volna.
Egyébként nem csak az a baj, hogy unalmas, hanem az is, hogy a főszereplő Ned karakterén keresztül a „lengessük a faszunkat, minden jó ahogy van” hippimentalitást propagálja, amit sajnos nem tudok tolerálni. Gondolom másnál akár be is találhat.
Pontozda
Nagyon nem fogom lehúzni, mert igazából nem rossz, csak semmilyen, viszont ettől a sótlanságtól nagyon hosszúra nyúlt még ez a 90 perc is. 5/10 maximum.
Rossz tanár
Bizonyos filmek megnézése előtt beáll az a lelkiállapot, amikor nem parázol azon, hogy vajon milyen lesz a megnézendő, hiszen előre lehet tudni, hogy nem jó. Aztán mégis meglepődsz, amikor a saját szemeddel is meglátod, hogy mennyire szar. Pont ez a helyzet a Bad Teacherrel is.
A pontozásos írásnál utaltam arra, hogy vannak filmek, amik már a gyökerüknél rohadnak, és ilyenkor hiába bármilyen mentő körülmény. Már a viccbe sem illő alapsztori is gyanús: pénzvadász nő új melleket akar, hogy gazdag pasit fogjon magának. Ebből azért még lehetne valami, ha nem Cameron Diaz alakítaná ezt a bizonyos nőt. Egy jó „rossz” karakterhez ugyanis kell egy jó színész is, aki képes kedvelhetővé tenni az alapvetően ellenszenves figurát. Billy Bob Thorntonnak sikerült (Bad Santa), William H. Macy-nek is (Shameless), de Diaz se nem Thornton, se nem Macy. Sőt, manapság már eyecandy-nek sem nagyon nevezhető, szóval még ez a mentőöv is elúszott.
Persze a többi szereplő körül sincs minden rendben. Az amúgy szerethető Lucy Punch-ot legszívesebben fejbe rúgnám, Justin Timberlake-et nem különben. A legrosszabb mégis az Office-ból szalajtott Phyllis Smith az undorító, nagy, sárga fogaival. A sorozatban is gyűlölöm, itt meg főleg elviselhetetlen volt. Az egyetlen értékelhető alakítás (és karakter) Jason Segelé, aki szerencsére hozta a tipikus karakterét, túlélhetővé téve a filmet.
Az jutott még eszembe amúgy a filmről, hogy az egész egy mélypont, de a legrosszabb az a rész, amikor Timberlake farmerben szárazdugja Diazt, majd a kamera elidőz a sötét folton. Ott tényleg örültem, hogy nem moziban néztem ezt a fost, mert kurva kényelmetlen lett volna az idióta szülők által a filmre behozott 10-12 éves gyerekek között nézni egy ilyen jelenetet…
Pontozda
Ha 10 évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy egy filmben szerepel Cameron Diaz, és én nem fogom ezt a tényt felhasználni, hogy legalább egy fél ponttal többet adjak rá, körberöhögöm. És mégis megtörténik. A Bad Teacher max. 3/10, és ajánlanám mindazok figyelmébe, akik pl. a Transformers franchise miatt szólják le Hollywoodot.
Céges buli
A Cedar Rapids kapcsán azon gondolkodtam, eljutunk-e valaha is addig, hogy egy színész új filmjét ne egy régebbi sikere farvizén próbáljanak eladni – főleg ha a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. A trailert megnézve ugyanis az lehet az ember érzése, hogy ez kb. a Hangover kicsiben, pedig…
Ted Lippe (Ed Helms) az álmos kisváros, Brown Valley biztosítójánál dolgozik ügynökként, szabadidejében pedig egykori tanárával (Sigourney Weaver) folytat nem túl érdekes viszonyt. Amikor a cég legjobb ügynöke David Carradine-ért kiáltó körülmények meghal, a főnöke Timnek adja a feladatot, hogy képviselje őket a Cedar Rapids-ben évente megrendezett keresztény szellemiségű biztosítók konferenciáján, és lehetőleg hozza haza a presztízst jelentő díjat. Tim addigi langyos víz élete persze „felforr” Cedar Rapidsben, és az események hatására ő maga is megváltozik, stb.
Nem tudom pontosan, mikor kezdődött, de egy ideje már megfigyelhető, hogy a független filmek átszivárogtak a stúdiófilmek világába. Ezeket az öszvéreket úgy kell elképzelni, hogy van egy alapvetően indie jellegű ötlet, amihez aztán hozzávágnak egy kalap pénzt (nem blockbuster nagyságút, de azért eleget), és pár valamennyire ismert színészt is. Ha emellé van egy normálisabb rendező/forgatókönyvíró és félúton nem döntenek úgy, hogy mégis inkább romkomot csinálnak belőle, akkor a végeredmény még értékelhető is lehet. Valami olyasmi, amit tipikusan a „nem világmegváltó, de jó nézni” sablonnal jellemezhetünk.
Ez kritikai szempontból egyébként eléggé szívás, mert megköti a magamfajta bloghuszár kezét: mivel nem rossz, lehúzni nem lehet, de az egyenletes színvonal miatt a dicsérethez is nehéz kapaszkodót találni. Ha például lenne a filmben legalább egy fél Jennifer Aniston, akkor máris lenne mibe belekötni, de így csak annyit írhatok, hogy a szereplőgárda összeszedése is elég jól sikerült. Helms és John C. Reilly mellett Anne Heche (a korral egyre jobban néz ki) és Isiah Whitlock Jr., mellékszerepekben pedig olyan arcok tűnnek fel, mint Rob Corddry, Stephen Root, Tom Lennon, Alia Shawkat vagy a már említett Weaver.
Amúgy ha már hasonlítgatni kell valamihez, Helms helyett inkább a másik főszereplő irányában érdemes keresgélni, és ha azt mondom, hogy olyan hangulatú, mint a Cyrus vagy a Promotion, akkor szerintem elég jól be is lőhető, hogy tetszene vagy sem. Az említett filmeket nem ismerők számára pedig itt vannak a kulcsszavak: keserédes hangulat, középkorú férfi identitáskeresése, részeg prosti, Anne Heche pucéran a medencében, „you can fuck me in the ass”, Omar a Wire-ből és „I don’t trust people with ponytails”. Gondolom így már minden világos.
Pontozda
A Cedar Rapids szerintem szépen beleillik a 7/10-es dobozba. Olyan film, amit magamtól nem biztos, hogy ajánlanék, de ha rákérdeznek, akkor nem volt vele semmi gondom, szerintem nyugodtan nézd meg.
Apócák a pácban
Az Apócák a pácban címére még megboldogult fiatalkoromból emlékeztem, és ugyan a filmből ténylegesen semmi sem rémlett, de mintha olyan alkotás lett volna, amiről beszéltek az emberek. Amikor a pár héttel ezelőtti magyarországi kalandtúrám alatt egyik este pont a kezdéskor kapcsoltam az m1-re, „miért is ne, itt legalább nincs reklám” alapon úgy döntöttem, hogy akkor ott is maradok a végéig. Rossz döntés volt?
Erre a rövid és tömör válasz az, hogy „meh”. Hiába, veszélyes műfaj a nosztalgia, 15-20 év távlatából minden sokkal szebbnek és jobbnak rémlik. Az Apócák mai szemmel nézve egy nagyon közepes, de még inkább rossz vígjáték – ráadásul angol, ami sok esetben sajnos negatív jelző –, amin párszor talán el lehet mosolyodni, de jóízűt nevetni biztos nem. Ennek legfőbb oka, hogy a film nem igazán vicces – de az is lehet, hogy én nem tudom (már?) értékelni a helyzetkomikumra épülő alkotásokat. Hány éves kortól szűnik meg viccesnek lenni a „férfiak női ruhában” téma?
Pontozda
Még írhatnék arról, hogy azért a két főszereplő jó volt és hasonlók, de az az igazság, hogy már így is sokkal több időt szántam erre a pár sorra (és a filmre), mint érdemelt volna. 5/10 (se nagyon).
Király!
Nem igazán kedvelem a füves filmeket. Itt most nem azokról a filmekről van szó, ahol a szereplők elszívnak valamit (vagy ha már itt tartunk: szúrnak, szippantanak, nyalnak, stb.), mert a sztorihoz szükséges, hanem ahol az egész öncélúan történik és az adott karakterek legfőbb tulajdonsága, hogy be vannak állva. Nem magával a füvezéssel van gondom egyébként, ha valaki elfogadja a tevékenységért esetlegesen járó büntetőjogi retorziókat, tőlem megteheti. Viszont nem tetszik a dicsőítése, életformának beállítása, vagy ha úgy kezelik, mintha valami nagyon bátor és rebellis cselekedet lenne – hiszen nem az. Mint ahogy a Your Highness sem füves film a fent leírt értelemben (bár James Franco valószínűleg végig hatás alatt volt – de ő mikor nincs?), szóval ha a trailerek esetleg ezt sugallták és emiatt felkeltették valaki érdeklődését, az most érezze magát átba–
Magic, motherfucker!
A sztori egy közepes Nemes-könyvbe illik, fő- és mellékküldetésekkel, varázstárgyakkal, lényekkel, harcokkal, vagyis erősen tucatfantasy: Tallious király két fia közül Fabious a bátor és nemes, aki minden alkalommal nagy hőstetteket végrehajtva tér vissza apjához, míg Thadeous az, akit Danny McBride játszik, az összes szokásos karakterjegyével felszerelkezve. Amikor Fabious újdonsült menyasszonyát, Belladonnát elrabolja a gonosz Leezar, a két testvér együtt vállalja a veszélyes küldetést, hogy megmentsék a szépséges szüzet. Útjuk során veszélyes ellenségekre és hű barátokra tesznek szert, stb.
Igazából a film olyan, mintha egy komolytalan rpg-partiba csöppenne az ember, ahol a mesélő próbálja összetartani a sztorit és némi komolyságot vinni a dologba, a többiek viszont folyamatosan torpedózzák ezt az elképzelést a hülye ötleteikkel. Ilyenkor a résztvevők viccességétől függően vagy hatalmas röhögés lesz, vagy egy teljesen szétcsúszott parti, ahol csak idő kérdése, hogy valaki – jellemzően aki a legkomolyabban veszi a dolgot – sértődötten otthagyja az egészet. A Your Highness nagyjából a két szék közé esett, mert tudomásom szerint nem szállt ki senki menet közben, de sajnos a hatalmas röhögéseket sem sikerült szállítani.
Pedig vannak vicces pillanatok bőven, ellensúlyozandó a meglepően sok vért: beszélő nevek (a „vicces” és a „férfinak női” kategóriából is), idióta beszólások, a középkori Kenny Powers és a film legjobb részét szállító minotaurusz, de valahogy mégis kevés volt. Az is lehet persze, hogy nem a megfelelő hangulatban kapott el, de sajnos számomra nem ez lesz az idei év Get Him to the Greekje. Még úgy sem, hogy Natalie Portman középkori tangában parádézik. Még Zooey miatt sem.
Pontozda
Fentebb már mindent elmondtam, szóval csak a pontszám maradt. Jóindulatból, na meg a két említett hölgy (plusz Natalie és Zooey) miatt adok egy 7/10-et, de a blu-ray megjelenésekor minimum egy bővített fürdőzős jelenetet várok cserébe…
Már megint te
A You Again az a film, amit annyira a sárba lehetne döngölni, amennyire csak nem szégyelli az ember de minek? Megint elkezdhetnék sírni azon, hogy a Veronica Mars-szal gyorsan közönségkedvenc státuszba emelkedett Kristen Bellnek hogy csökken a reputációja minden egyes alkalommal, amikor elvállal egy ilyen fostalicska romkomot, de nem lenne sok értelme, meg amúgy is volt már erről szó. Elemezhetném, hogy már a műfaj elnevezése is csalás, mert ezek a filmek se nem romantikusak, se nem viccesek, vagyis tipikus „két szék között a pad alá” esete forog fenn – de ezt egy külön írásra tartogatom. Akkor viszont csak az marad – a közszolgálati jelleget is ellátva – hogy eláruljam, van-e a filmben bármi, ami miatt mégis érdemes lenne végignézni: NINCS. Köszöntem a figyelmet.
(Amúgy az már szinte meseszerű, hogy Odette Yustmannek mennyire sugárzóan buta-de-szép arca van. Sajnos a valóságban is nagyjából ilyesmi lehet, nem csak filmekben…)
(Még a film után, amikor úgy terveztem, hogy hosszabban értekezek majd róla, írtam egy bekezdést az anyákat alakító Jamie Lee Curtisről és Sigourney Weaverről:
Kettőjük közül az utóbbinak jutott a hálásabb feladat, az ő karakterének ugyanis elég, ha csak besétál egy szobába, és rögtön mindenki őt nézi, mindenki rá figyel. Weaver pedig ennyiben is hagyta a dolgot, végső soron profiról van szó, ha nem kell színészkedni, ő minek törje magát? A vele szemben álló Curtis (és karaktere) viszont pont az ellenkezője: az a tipikus elkényeztetett gyerek (vagy csemegére ácsingózó kutya) akit a szülők mindig produkáltattak a rokonok-barátok előtt egy-egy darab csontért vagy sütiért, és mostanra úgy maradt. Kétségbeesetten kapálózik minden cseppnyi figyelemért, persze kevés sikerrel. Nehéz eldönteni, melyikük a szánalomra méltóbb, de ha már választani kell, inkább Weaver érdemel szimpátiát, ő fénykorában azért mégis csak alienekkel küzdött, neki nagyobb szégyen.)
Gyógyegér vacsorára
Azt hiszem ideje létrehozni nekem is egy „röviden” szekciót, ahol azok a filmek szerepelnek, amikkel nem érdemes hosszabban foglalkozni, de így legalább az érzés megvan, hogy valamennyire mégis említve lettek.
Emlékeim szerint a francia eredeti (Dilisek vacsorája) egészen nézhető volt, az amerikai remake-ről viszont még óvatosan fogalmazva is a „szar” jelző jut eszembe. Pedig én aztán tényleg kedvelem Steve Carrellt, de a Michael Scott-nál is sokkal fogalmatlanabb Barry karaktere egyszerűen nem működött a filmben. Ahogy maga a film sem. Eleve a majd két órás játékidő legalább fél órával több, mint kellene, így aztán baromi sok az üresjárat (maga a címadó vacsora is kb. az utolsó 25-30 percbe van beszorítva), amikor csak várunk, hogy történjen valami, de hiába. Ráadásul még a viccesnek szánt részek sem viccesek, de ez gondolom már nem is meglepetés.
Pontozda
Ha egy filmben megkapjuk Steve Carrellt, Paul Ruddot és Zach Galifianakist, akkor szerintem elvárható, hogy a szórakozásfaktor legalább az átlag felett egy picivel legyen valahol. A Dinner for Schmucks viszont még alulról sem közelíti az átlagot, nem hogy fölé menjen. Vígjátéknak nem vicces, filmélménynek pocsék, így a pontszám nálam 4/10. Tudom, szigorú, meg amúgy is mit vártam, de még ez is kegyes.
Hajrá Bliss!
Nem szeretem Drew Barrymoore-t, ennek ellenére mégis kíváncsi voltam az első rendezésére, hiszen előfordult már, hogy valaki sokkal jobbnak bizonyult abban a bizonyos kempingszékben ülve, mint a kamera előtt. Sajnos rá pont nem igaz ez a tézis, rendezőként is pont ugyanolyan unalmas és rosszul összerakott filmet tett le elénk, mint amilyenekben szerepelni szokott.
Anélkül, hogy sokat elárulnék a sztoriból (nem azért, mert majd mindenki megnézi magának, hanem mert marhára érdektelen), arról van itt szó, hogy a 17 éves Bliss-t mindenféle mucsaröcsögei szépségversenyre hurcolja a valaha jobb napokat látott, ötvenes évekből itt ragadt világszemlélethez makacsul ragaszkodó anyja, ő meg rájön, hogy a csinos pofijának mutogatása helyett inkább görkorin zúzna egy kör alakú arénában pár tetovált lakókocsipark-amazon társaságában.
Látszik, hogy DB nem akart semmit a véletlenre bízni, ezért majdnem minden létező klisét bezsúfolt a filmbe, ami az ilyen önmagát megtaláló tinilányos filmekben előfordulhat, valamelyik csak működik majd. Van itt összeveszés a legjobb baráttal, hazudozás a csapatnak, a szülők ellenkezése, „nemezis” az ellenfél csapatban, hűtlen pasi, estébé. És természetesen a végén minden jóra fordul, ahogy kell. Egyedül a végső nagy győzelem panel maradt ki (upsz, spoiler volt, de nem baj, nem ez fogja tönkretenni a filmélményt), de addigra már annyira érdektelenné válik az egész, hogy tulajdonképpen mindegy is.
A Whip It legnagyobb hibája szerintem az – és most már harmadjára írom le az érdektelen szót – hogy teljesen érdektelen (négy) a váz, amire az egész fel van fűzve. Nekünk nézőknek ugyebár a nyilvánvaló mögé kellene látnunk, és észrevenni, hogy a központi témaként szerepeltetett roller derbi valójában csak egy metafora, és igazából arról van szó, hogy a blablabla. Nem írom le ötödjére azt a bizonyos szót, de ez a második réteg teljesen olyan. Fogja a jól bejáratott kliséket, majd a jól bejáratott módon prezentálja, a legkisebb erőfeszítést sem téve, hogy valamiben különbözzön.
A filmbeli sport, vagyis a roller derbi egyébként tényleg létezik, és a film forgatókönyvét jegyző Shauna Cross is űzte jópár évig, szóval önéletrajzi ihletésről van itt szó, csak azt nem értem, miért gondolta, hogy ez majd bárkit is érdekel a filmben szerepeltetett kisvárosi tahó rétegen kívül? Na de ezért nem én ülök a döntéshozó székben, ugyanis a film elég jó fogadtatásra talált (7,2 az IMDb-n), ráadásul a demográfiai adatokat megnézve szinte minden korcsoportnál, és az Államokon kívül is. Oké, a non-US lehet Kanada is, ahol szintén sok a tahó, de akkor is meglepő és számomra érthetetlen a dolog. Amúgy ha 2004 előtt készült volna, azt mondanám, ez a film volt az egyik alap, amire a Ben Stilleres Kidobóst felhúzták, a roller derbi ugyanis annyira Silány Sportok Lapjába illik, hogy kitalálni sem lehetne jobban.
Mielőtt még befordulnék a célegyenesbe ezzel az írással, mindenképpen kell pár szót ejtenem a szereplőgárdáról. A Whip It ugyanis pár meglepően jó alakítással büszkélkedhet, sokkal jobbal, mint amit a film vagy a rendezés miatt elvárható lenne. Nem a főszereplőt megformáló Ellen Page-ről van szó, ő ugyanazt a karaktert hozza, amit minden más filmjében a Juno óta (azért kedveljük), hanem mondjuk a szüleit alakító Daniel Stern és Marcia Gay Harden párosról, de Kristen Wiig is jól teljesít Maggie Mayhem szerepében.
Elérkezett az ítélet órája, és Drew Barrymoore rendezőként ugyanúgy elbukott, mint színészként. Pedig tényleg ott volt a lehetőség, hiszen okosan nem valami fajsúlyos drámával kezdett, hanem egy könnyedebb darabbal, de így sem jött össze. A Whip It fájóan lapos közhelyek puffogtatása majdnem két órán keresztül, amit csak pár alakítás ment meg a teljes csődtől. Tőlem semmiképpen sem érdemel többet 3/10-nél.
Brian élete
Brian élete átlagosnak mondható: azt leszámítva, hogy Jézussal egy napon és a szomszéd pajtában született, tulajdonképpen semmi érdekes nem történt vele. Ahogy nőtt, először gyerek, majd kamasz lett, kijöttek a ragyái, mint bárki másnak, és amikor eljött az idő, szőrösödni is pont ott kezdett, ahol az emberek többsége. Édesanyjával utcai prédikátorokat hallgatott és kövezésekre járt, mígnem egyszer rossz társaságba keveredett. Ami aztán történt, arról meg csak az átkozott rómaiak tehetnek…
All right, but apart from the sanitation, medicine, education, wine, public order, irrigation, roads, the fresh water system and public health, what have the Romans ever done for us?
A Brian élete a Monty Python-társulat két legismertebb filmje közül a másik, és gondolom a többség véleménye szerint egyben a második is, de én ezzel nem értek egyet. Még ha a Gyalog-galopp egy fokkal viccesebb is lenne – amit egyébként egy percig sem állítok – az „csak” egy vígjáték, míg jelen film a benne foglalt extra tartalom miatt azért jelentősen több ennél a műfaji skatulyánál. Egy zseniális szatíra, egy tökéletes alkotás. Egyvalamit azonban tisztázni kell: a Brian élete NEM kereszténység- vagy hitellenes, csöppet sem. Ezt így, harminc évvel az elkészülte után már nem is kellene megemlíteni, de ahogy egy újszülöttnek minden vicc új, az idióták is újra és újra megtalálnak bizonyos alkotásokat, hogy aztán jól bélyegezzenek és szajkózzák a másoktól hallott közhelyeket. Persze értem én, erőből nekimenni sokkal könnyebb, mint gondolkodni és beismerni, hogy esetleg. De most segítek.
A film nem a kereszténységnek, hanem az azt teljesen kifacsaró és eltorzító fanatikusságnak állít görbe tükröt. Igazából nem is szükségszerű, hogy ez a csürhe-gondolkodás a vallással kapcsolódjon össze, de világméretekben ez a legjellemzőbb megnyilvánulása (meg a „semmit sem eszek, amire tegnap rásütött a nap vagy lepisálta egy kutya” marhaság). Gondolom egyértelmű, miről van szó, de ha mégsem, ajánlom újbóli végiggondolásra a fél pár saru és a tök esetét, illetve egyik kedvenc jelenetemet, amikor a tömeg egyként kántálja Brian után: „Mind egyéniségek vagyunk”. Dereng már? A lényeg, hogy nem kell mindent beszopni, csak mert valaki azt mondja. Agy és gondolkodás a két kulcsszó.
A Brian életében persze a fent említetteken kívül rengeteg klasszikus és hatásos pillanat van, amik a másodlagos rétegek nélkül, önmagukban is remekek. A teljesség igénye nélkül: a kövezés, a falfirkálás, a szakállra alkudozás, vagy a legtöbbször emlegetett Bigus Dickus (a magyar változatban Fikusz Kukisz) mind-mind briliáns jelenetek, és mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a film most megkapja tőlem a 10 pontot.
Megint 17
A Megint 17 egy elég undorító módon népnevelő célúra hangszerelt nem igazán vicces vígjáték Zac pinabubus Efronnal és Matthew manapság már bármit elvállalok, csak fizessenek érte Perryvel (vajon ő volt valaha is vicces, vagy csak szerencsés Chandler karaktere miatt?). Ahogy a sztori inverze a zseniális Segítség, felnőttemnek, ugyanúgy inverze a film szerethetősége is a Tom Hanks-klasszikusnak. Az egészről süt, hogy a világon senkit sem érdekelt, csak bizniszből legyártották. Minden film a pénzért hajrázik persze, azzal nincs is gond, de ezen meg is látszik, sajnos.
Igazából a 17 Again két dologra volt jó: némi vászon-időt adott Michelle Trachtenbergnek és Allison Millernek (bár kaptak volna valami normális filmben ugyanennyit), valamit pár év múlva, amikor Zac Efron mindhiába próbálkozik kékszemű árja utódok létrehozásával, legalább vissza tudja nézni, hogy hol zápultak meg a tojásai a szűk gatyák miatt.
Még annyit megemlítenék a sejthető pontozás leírása előtt, hogy a kritikákban pozitívumként, vagy akár a film legjobbjaként kiemelt Thomas Lennon tényleg jól játszott, ugyanis pontosan azt a fajta geeket hozta, akit szívből gyűlölök, és legszívesebben szöges bakanccsal szteppelnék a tökein. Persze a történetben egész más szerepe lett volna, de így legalább tudtam fókuszálni a dühömet, és most nem arról írok, hogy mennyire tenyérbe mászó ez az Efron gyerek. Egyébként tényleg az, de sajnos nem ő volt a legrosszabb a filmben. És akkor most jöjjön az ígért pontszám, ami sajnos még a kocka utalások duplán figyelembe vételével is csak 4/10 lesz.