6

The Girl with the Dragon Tattoo (2011)

A tetovált lány

luft fn ~ot rúg. Levegőbe rúg a labda helyett. [ném. Luft „levegő”]

Valahogy így lehetne röviden definiálni a svéd csodatrilógia első könyvéből készített amerikai feldolgozást. Ez történt David Fincherrel is.

Ugyan nem vagyok a legnagyobb rajongója, de szeretem a munkáit. Jellemző rá, hogy képes egyedi atmoszférát teremteni, ami megragadja a figyelmemet és meg is tartja a film végéig. Nem érdekes, hogy már sokadjára nézem A Játékot vagy a Hetediket, az összeszedett rendezésnek köszönhetően ugyanazt a feszültséget érzem, mint első alkalommal. Még a Zodiákus dokumentumfilmszerűsége, vagy a Benjamin Button lassan csordogáló története is képes hatást kiváltani, aminek köszönhetően egyáltalán nem unalmasak (annak ellenére, hogy „nem sok minden történik bennük”). A Tetovált lány a rendező első olyan filmje, aminél egyértelműen kijelenthetem, hogy nem tetszett. Több okból sem.

The Girl with the Dragon Tattoo

A film túl hosszú – vagy túl üres a hosszához képest. A játékidő 158 percét érzésem szerint simán le lehetne szorítani két órára anélkül, hogy a történetet vagy a karakterizációt bármilyen kár érné. Már ha lenne karakterizáció. Visszagondolva Fincher előző filmjeire, mindig úgy tűnt, hogy érti és ismeri a szereplőit és nem kényszeríti őket olyan dolgokra, amit maguktól sosem tennének. Talán ennek az eredeti könyv is az oka, de A tetovált lány esetében sokszor éreztem azt, hogy nincsenek megfelelően megalapozva a karakterek. Az ellenkezőjét teszik annak, amit én tennék, de nem látom, nem értem a motivációjukat.

Ugyanez igaz a cselekményre: nincs megalapozva. A film lényegében egy nyomozásról szól, de a véletlennek lényegesen nagyobb szerepe van, mint a tényleges „nyomozói munkának”. A negyven éves, de hiánytalanul meglévő bizonyítékok valahogy mindig felbukkannak, hogy továbblendítsék az akadozó történetet, más részleteket pedig egészen a végsőkig visszatartanak előlünk. Egy kriminél fontos, hogy a néző is kombinálhasson, felállíthassa az elméleteit a birtokában lévő információk alapján. A tetovált lányban erre nem igazán van lehetőség. Bár sejthető, hogy mi lesz a megoldás, inkább csak a filmes logika és a klisék ismerete, mint a nyomok alapján.

A fentebb említettek is komoly hibák persze, de ami számomra ténylegesen megölte a filmet az két kreatív eredetű döntés Fincher részéről. Az első, hogy megtartotta az eredeti svéd settinget, a szinészek pedig akcentussal beszélnek. Bármilyen filmben akkor van értelme akcentusok, dialektusok használatának, ha az adott szereplő aranyelve eltér az „alapnyelvtől” vagy éppen szinesíti a karakterét. Ez a történet viszont Svédországban játszódik, minden karaktere svéd, és mindannyian ugyanazt a nyelvet beszélik, ami svéd, nem pedig svéd akcentusú angol. Érteni vélem a koncepció mögött meghúzódó logikát, de szerintem alapvetően hibás. A Vadászat a Vörös Októberre már bemutatott egy megoldást arra, hogyan lehet tudatosítani a nézőkben, hogy a szereplők idegen nyelven beszélnek. Gondolom más módszert is ki lehet találni, a lényeg viszont az, hogy az itteni nagyon nem volt megfelelő, felhúzott egy olyan falat közém és a film közé, amit a végéig sem sikerült áttörni.

The Girl with the Dragon Tattoo

A második a zene környékén keresendő. Szerintem egy filmzenének az a feladata, hogy támogassa az adott jelenetet, fokozza annak hangulatát, extra töltést adjon neki. Itt viszont nagyon előtérbe került, túlságosan tolakodó volt, gyengítette a látottak által kiváltott érzelmi hatást. Ez nem Trent Reznor munkájának kritikája, önálló zenei albumként ugyanis tényleg remek, de a filmben sajnos túl erősen jelen van, szinte „leugrik” róla. Ezt egyébként már a Social Network esetében is problémának éreztem, de ott Sorkin forgatókönyve és párbeszédei megmentették a filmet. Steven Zaillian viszont nem volt erre képes.

Pontozda

Azt elismerem, hogy a szinészek mind remek munkát végeztek (Rooney Mara alakítása tényleg az év egyik legjobbja volt), kihozták a maximumot az egydimenziós karakterekből, de ez sajnos nagyon nem volt elég. Sokat gondolkoztam a pontszámon és végül a 4/10 mellett döntöttem. Kegyetlenség, tudom, és tényleg szerettem volna többet adni neki, de sajnos nem megy.

4

Red Riding Hood (2011)

A lány és a farkas

Meghatározatlan időben és helyen járunk, egy Daggerhorn nevű faluban, ami tisztázatlan okokból egy négyszögletű kerekerdő közepén fekszik. A falusiak jól elvannak, nyugalmukat csak a telihold idején megjelenő farkas zavarja, aminek már vagy húsz éve a legjobb állataikat áldozzák fel a békéért cserébe. Amikor azonban a csúnya gonosz megszegi az „egyezséget” és az egyik éjjel megöli Valerie (Amanda Seyfried) testvérét, a falusiak először bölcsre isszák magukat, majd a brainstorming eredményeként kiagyalt „Öljük meg a farkast!” felkiáltásnak engedelmeskedve kést-baltát-rakétavetőt ragadnak, hiszen az a történelem során eddig mindig jól sült el, amikor részeg emberek veszélyes tárgyakat vettek magukhoz…

Red Riding Hood

Bár a rendező az első Twilight-mozit a világra szabadító Catherine Hardwicke, azt mindenképpen tisztázni kell, hogy a film nem a világ legjobb vámpíros sagájának egy spin-offja. A Red Riding Hood – a következő nyálas tini-szörnyfilmet sejtető trailere ellenére – sokkal inkább egy thriller, középkori környezetbe ültetett whodunit, ahol Gary Oldmannek ugyan nincs napszemüvege, de legalább akkora vehemenciával nyomoz a faluba érkező inkvizítorként a farkas után, mint Horatio Crane a miami naplementével a háttérben. Persze itt is van egy kisebb szerelmi háromszög a szép lány, a túl sok hajú fiú és a málészájú harmadik között, viszont nem az a lényeg, hogy „jajistenemúgyszeretlekhogymajdbelehalok”. És senki nem csillog a napfényben.

Hardwicke amúgy szerencsés, hiszen a Red Riding Hood is a természet ölelésében, nagyrészt télen játszódik (bár a szereplők nyugodtan járkálnak fel-alá rövid ujjú felsőruhákban), így a havas, rideg táj és a kontrasztként használt színek – például Valerie vörös köntöse vagy az erdő fái – már önmagukban sokkal értékelhetőbbé tették a végső produktumot. De a rendezőnő azért korrekt munkát végzett, pár kisebb malőrt leszámítva a film végig állandó színvonalú, nem esik szét vagy ül le, és sikerült pár „véresebb” jelenetet is forgatni. Azért ne gondoljon senki fröccsenő belekre, de arra határozottan elég volt, hogy előttem lévő sorban ülő kislányok elkezdjenek sikongatni (az más kérdés, hogy mit keresnek 10-11 éves lányok szülői felügyelet nélkül egy PG-13-as filmen).

Egyébként az is lehet, hogy szétesett, csak nem vettem észre, mert túlságosan elfoglalt, hogy Amanda Seyfriedet csodáljam, az a lány ugyanis… Hát igen. De hogy az írás többi része ne forduljon valami nagyon-kényelmetlen-olvasni jellegű szerelmi vallomásba, inkább azzal folytatom, hogy megint bebizonyosodott, milyen jó érzés régi ismerősöket látni valamiben és mennyire hozzánőhet valakihez egy szerep, amitől aztán nem tudunk elvonatkoztatni. Nem írom le, hogy kikről van szó (bár nem hiszem, hogy a sci-fi sorozatok és a Red Riding Hood metszetében túl sokan lennének), de a feltűnésükkor elkezdtem vigyorogni.

Red Riding Hood

Ha eddig volt a pozitív, most jön a lehúzás. Két dolog szúrt szemet, amit ki kell emelni: az első, hogy manapság már elég olcsó lehet a CGI, szóval nem hiszem el, hogy egy 42 milliós költségvetésű filmbe ne fért volna egy jobb vérfarkas. Vagy annyira nehéz őket normálisan meganimálni, hogy inkább nem is próbálkoznak vele? A másik pedig az, hogy a párbeszédek valóban nagyon idétlenek (ebben a tekintetben tényleg hasonlít a Twilightra). Persze egy ilyen filmtől gondolom senki nem vár sorkini dialógusokat, de ugyanaz érvényes itt is, mint az előbb – próbálkozni azért lehetett volna.

Pontozda

Két eset lehetséges. Vagy a Red Riding Hood is olyan film, ahol az eleve elrendelés miatt a kritikáknál szóba sem jöhettek normális pontszámok, vagy pedig én vagyok helikopter. Lehet, hogy az utóbbi áll fenn, de a pontszám soha nem a minőségnek szól, inkább tetszési index, és ezúttal a 7/10-ig ment a mutató (ebből egy pont bevallottan Seyfried).

Bug (2006)

Agnes pincérnő egy bárban, az élete eléggé lepukkant, egy motelben lakik, éjszakánként pedig a volt férje – aki nemrég szabadult a börtönből – zaklatja telefonon. Egyik este egy barátnőjén keresztül megismerkedik egy furcsa férfival. Mi persze már az első percben tudjuk, hogy ezzel a Peter Evans-szel nincs minden rendben, sőt, ezt ő maga is elismeri. Ennek ellenére Agnes mégis megengedi neki, hogy nála maradjon éjszakára, majd huzamosabb időre is. Egy éjszakai hancúrt követően Peter egy apró bogarat talál az ágyban. Agnes először nem is látja, de a férfi lassacskán meggyőzi a nőt, hogy a bogár valódi, és hogy mindketten egy összeesküvés áldozatai, ami mögött a kormány áll…

William Friedkint – ahogy ez gyakran történik olyan rendezőknél, akik egyszer tényleg alkottak valami nagyot – szinte csak az Ördögűző kapcsán szokták emlegetni. A Bug marketingje is erre épült, de a laikusok számára ez némileg félrevezető lehet. Ugyanis ha valaki nem ismeri Friedkin munkásságát, és azt látja, hogy az Ördögűző egy horror (pedig nem is az), akkor azt hiheti, hogy ez a film a hangtalan fekete helikopterekből a gyanútlan lakosságra szórt, genetikailag módosított bogarak inváziójáról szól (pedig szintén nem).

Bug

A film igazából arról a folyamatról szól, amikor valaki lassacskán elveszíti minden racionalitását. Egyszerűbben szólva ez a film a megőrülésről szól, ráadásul mesterien ábrázolva és baromi hatásosan. Persze nem láttam még senkit megőrülni, de pont ilyen folyamatként képzelem el. Ahogy a befolyásolható Agnes a furcsa és szuggesztív Peter hatása alá kerül, és egyre jobban elhiszi a férfi téveszméit, nézőként is egyre jobban éreztem a tehetetlenséget. Azt a fajtát, amikor tudjuk, hogy úgysem győzhetünk meg valakit, de mégis meg kell tennünk valahogy, az ő érdekében. Gondolom nem ezért választották ezt a fajta marketinget, de ebből a szempontból azért mégis hasonlít az említett kultikus filmre, hiszen ott is tehetetlenség érzése és annak képi megjelenítése adta a film fojtogató hangulatát.

Bug

Persze nem csak Friedkin érdeme, hogy a film jó lett, a színészek is jól teljesítettek. Michael Shannon nekem nem volt ismerős semmiből, és ahogy néztem, nem is volt neki másik nagyobb szerepe, pedig igazán megérdemelné, hiszen remek volt a zavart Peter szerepében. Ashley Judd – aki a szegény ember Charlize Theronja – viszont jól meglepett, mert ő általában mindig ugyanazon az elfogadható szinten szerepel, se nem jó, se nem rossz. Itt viszont ő is nagyon élethű volt, és azt mindig öröm látni, ha egy színésznek sikerül kilépni az xy-t látom színészkedni kategóriából. Kisebb szerepekben előfordul még a mostanság Wolverine szerelmeként domborító Lynn Collins és Harry Connick, Jr. is.

A végére csak annyit, hogy valószínűleg nem sikerült rendesen érzékeltetnem, de a Bug egy tényleg kitűnő thriller az őrületről, remek színészekkel és rendezéssel. Nem az a fajta, ami arcon csap és nem ereszt, de azért elég rendesen arcon csap. Mindenképpen érdemes megnézni, simán 8/10-es.

1

Fracture (2007)

Törés

Nem tudom, más hogy van vele, de én ha egy olyan filmmel találkozom, amiben Anthony Hopkins és Ryan Gosling a két főszereplő, akkor minimum elsőrendű színészi játékot várok, illetve bízva a két említett név értékítéletében, valami jófajta, izgalmas történetet is. Szerintem ezek nem extrém elvárások egyébként, hogy ne lehetne őket teljesíteni. A Törésnek mégsem sikerült.

A két húzónév nagyon semleges alakítást nyújt, teljesen olyan, mintha csak a pénzért vállalták volna. Na jó, Goslingnál talán ott volt, hogy Hopkinssal dolgozhat, vagy nem tudom, mindenesetre egész biztosan nem a karakterekben találták meg a fő okot. A többiek meg még náluk is rosszabbak voltak.

Fractura

A sztori pedig, a csavart ugyebár az jelenti, hogy az egyértelműnek tűnő bizonyítékok ellenére a boríték kibontása után mégsem a „Zöldi Miklós, kamra és méreg” kártyákkal nézhetünk szembe. Ez a fordulat adná a film izgalmas részét, ha nem dőlne be rögtön az elején. Krimiket nézve amúgy nem vagyok egy nagy megoldáskereső, általában direkt nem is gondolkozom a megfejtésen, itt viszont csak úgy beugrott, hogy aha! Onnantól kezdve viszont véget ért a móka, és mivel a szinészek sem tették oda magukat, el volt rontva az élmény.

Ha nem félnék leírni, hogy tisztességes iparosmunka, akkor már sütném is rá a filmre, de állítólag filmmel kapcsolatban ez a jelző elég cikinek számit (legalább nem hívom őket dolgozatnak), inkább maradok annál, hogy a Fracture egy jó alapötlet és remek színészek elfecsérlése egy átlagos halivúdi thrillerre. És mint ilyen, 5/10-nél nem is érdemel jobbat.

1

Babysitter Wanted (2008)

Az ördög fia

Ismét egy olyan film, aminek „csak úgyból” jó ideig a közelébe sem mentem volna (ha egyáltalán), viszont szerepel benne Sarah Thompson, és ez már elegendő indok volt arra, hogy a valószínűsíthető nem jósága ellenére is kíváncsi legyek. A blogolvasó tömegek most biztosan egyként morajlanak fel, miszerint „Ki a f— az a Sarah Thompson?” Az ő kedvükért elárulom, hogy az Angel 5. évadjában alakította az Eve nevű karaktert, méghozzá nem is rosszul. Ez a film pedig egy jó alkalom volt rá, hogy megnézzem, mire képes egy teljesen más karakterben. Aztán kiderült, hogy a Babysitter Wanted alanyi jogon is érdemes a megtekintésre.

Angie, a mélyen vallásos lány az első évét kezdi a motague-i főiskolán. Mivel a vastag dollárkötegek nem repesztik szét a pénztárcáját, elvállal egy gyerekvigyázói állást a semmi közepén lévő farmon. Már előtte is furcsa érzései vannak, mintha valaki figyelné, aztán az éjszaka közepén egyszer csak csöngeni kezd a telefon…

Remélem a fenti kis leírás eléggé tévéújságos-figyelemfelkeltő lett, de azért folytatom. A Babysitter Wanted legnagyobb erénye a jól eltalált atmoszféra. A fojtogató, baljós légkör remekül megalapozza a hangulatot, még mielőtt bármi is történne. Sajnos tipikus elsőfilmes hiba, hogy a feszültség íve párszor megtörik picit, de ez egy jelenetet leszámítva szerencsére egyáltalán nem zavaró. Aztán ott van a történet, amit bár szintén díszítenek kisebb-nagyobb (inkább kisebb) lyukak, mégis hoz némi frissességet a műfajban megszokott fordulatok mellé. Ezeket a lyukakat egyébként szintén a tapasztalatlanság számlájára írom, és ha így nézzük, akkor Jonas Barnes és Michael Manasseri máris túlteljesítette például David Goyert, hiszen már az első próbálkozásuk jobban sikerült, mint Goyer sokadikja.

A horroroknál általában azért szoktam sírni, mert nincs elég aprítás, de ezt nem úgy kell érteni, hogy szívesen nézek egy másfél órás húsipari oktatóvideót (ezért is maradnak ki a klasszikus olasz belezősök). Csupán arról van szó, hogy ha valahová kell erőszak, akkor ott legyen, ne forduljon el szemérmesen a kamera. Ebben az esetben viszont pont az ellenkezője áll, mert ugyan a film hosszához arányosítva nem volt túl sok véres jelenet, viszont a vége felé az a bizonyos egyperces nagyon nem kellett volna. Nagyon kilógott, nem illett a film stílusához, teljesen öncélú volt, és még az addig szépen felépített hangulatot is megtörte kicsit. Ráadásul a film addig a pontig inkább thrillerként könyvelődött el, és szerintem annak is kellett volna maradnia.

Egyik kedvenc fordulatommal élve a Babysitter Wanted nem váltja meg a világot, és tutira nem fogja felrobbantani az agyad és megváltoztatni mindent, amit a horrorról gondoltál, de az elvárásokat bőven túlteljesíti, és hát felüdülés néha valami olyat nézni, ami megkavarja a műfaj szokásos sablonjait. A pontszám pedig 7/10 lesz.

1

The Unborn (2009)

A túlvilág szülötte

David S. Goyert (néha S. nélkül), az Unborn író-rendezőjét olyan embernek képzelem, akinek alkalomadtán akad egy-egy jó ötlete, de ahhoz már nincs elég tehetsége, hogy a felbukkanó ötletből egy szépen kidolgozott filmet csíráztasson. Ezt az elméletemet az eddig a lelkén száradó forgatókönyvekre alapozom egyébként. A társírókkal közösen összehozottak ugyanis általában használhatók (Penge-trilógia, Batman Begins, A parazita) vagy éppen kurva jók (Dark City – zseniális sci-fi noir), ugyanakkor az egyedül írtak nem igazán jeleskednek (Jumper). Ezt a filmet sajnos egyedül írta, sőt nagy lendülettel meg is rendezte.

The Unborn

Nem kellett volna, vagyis nem így. A film ugyanis nézhető, de a kettőből ez az egyik pozitívum, amit el lehet róla mondani. Az egész valahogy olyan érzést kelt, mintha egy kultközeli ázsiai horror amerikai piacra baltával kiherélt újrázása lenne. Goyer végig a biztonsági zónában marad, semmilyen értelemben nem tud vagy akar kockáztatni. Emiatt a film nézése közben az egyes jeleneteknél nem is az a kérdés merül fel, hogy hol láttuk már, hanem hogy hányszor. A film ugyanis az utóbbi években készült, horrornak csúfolt thrillerszerű valamik pontos sémáját követi, minden esemény előre megjósolható. Még a film vége is, komolyan. De így hogy izguljon az ember?

A másik pozitívum – és a film megnézésének egyetlen vállalható oka – a főszereplő. A legjobb jelenetek minden kétséget kizáróan azok, amelyekben Odette Yustman a fürdőszobában vagy annak környékén mászkál. Olyankor ugyanis felsejlenek a közepes és kicsit az alatti színészi képességeit maximálisan megbocsáthatóvá tevő erényei. És ez nem sekélyesség ám, hanem optimizmus. Mindenben a jót kell keresni, nem? Na ebben a filmben ő az a bizonyos jó, amit meg kell látni.

Rajta kívül vannak még más színészek is a filmben, de ők a whatever kategóriát erősítik. Szerintem az történt, hogy Gary Oldman és James Remar valahogy részegen odakeveredett a forgatásra, és miközben az ingyen szendvicsekkel próbálták leküzdeni az előző esti szomjasság utóhatásait, beálltak a kamera elé kicsit. Meg aztán a pénz is jól jöhetett az új alagsori tekepályához.

Összefoglalva tehát: az Unborn tipikusan tizenkettő egy tucat thrillor (thriller-horror, haha), ami maximum a főszereplő lány szépségének behódoló férfiak (avagy nők, ne legyünk kirekesztők) számára lehet érdekes, de nekik is inkább a gyorstekerek-megállítom módszert ajánlom az arra érdemes részek fogyasztására. Jóindulatból legyen 5/10.

2

Captivity (2007)

Ha ez az írás a film vágott változatának megtekintése eredményeként született volna meg, így nézne ki:

Ez most mégis mi volt? Megmondom. Egy sablonos tucat-thriller, kiszámítható és sokszor látott fordulatokkal, oltári nagy blődségekkel és logikátlanságokkal. Pedig a zinternet szerint a Captivity egy igazán véres és hátborzongató horror, amit egyébként legalább 13 országban be is tiltottak. Nem mellesleg a plakátokkal is botrány volt, mert ugyebár túl brutálisak voltak, ezért eltávolításra ítéltettek. Na akkor ezúton jelentem (legmélyebb sajnálatommal persze), hogy ha ebben a filmben volt is valami érték, akkor az az ollókezű eduárdok szorgos munkájának köszönhetően a vágószoba padlóján el is halálozott. Ami pedig maradt, azt úgy lehetne összefoglalni, hogy „Fűrész-utánzat elrablós thriller, amiben Elisha Cuthbert nagyon szép, és a férfi főszereplő meg is dugja”. De azt hiszem ez még Cuthbert kisasszony rajongóinak (nekem) is csak mérsékelten elég. Nagyon remélem, hogy érkezni fog egy unrated változat is, mert ezt így, ebben a formában fölösleges volt erőltetni.

Nos, valóban érkezett egy vágatlan változat, ami viszont nem a moziban bemutatott kibővített verziója, hiszen még rövidebb is annál. Ez inkább egy újravágott, kicsit véresebbé, kegyetlenebbé tett verzió, amiből kihagyták a thriller néhány jelenetét (a Jennifer eltűnése utáni nyomozás teljesen kimaradt). Ennek még örülhetnénk is, és mondhatnánk, hogy két filmet kapunk egy áráért, de mivel nem létezik olyan kiadás, ami mindkét vágást tartalmazná, így nem mondhatjuk. De befejezem a hülyeséget, és gyorsan elmondom, milyen lett a Captivity Unrated.

Nem jobb, az biztos. Igazából ezek a plusz jelenetek simán elfértek volna az eredeti változatban is, hiszen annyira nem horrorisztikusak (néhány enyhébb kínzás, véritatás, ilyesmi). Szerintem egyébként csak a korhatár miatt szedték ki őket, ami valahol érthető is. Ha három perc kivágásával szerezhetek egy rakás új nézőt, anélkül, hogy lényegében csonkítanám a filmemet, én is biztos megtenném. Viszont ebből következik az is, hogy a gyilokra éhes nézők számára az új változat sem ad annyit, amitől jobb megítélés alá esne a film. Van azonban egy másik, sokkal lényegesebb eltérés a mozis változathoz képest: a film végére bekerült pár percnyi új jelenet, ami folytatja a sztorit, és gondolom a meghökkentés lenne a célja, de nálam nem működött. Sokkal inkább az „ezt most így tényleg?” nem pozitív reakciót váltotta ki. Persze a tankönyvek szerint akár meg is magyarázható, hogy miért úgy, ahogy, de szerintem akkor is fölösleges volt, és az addigra már leszerepelt filmet sem tette jobbá vagy hitelesebbé.

Captivity

A sztorit még gyorsan idevésem, csak hogy mindenki lássa, mennyire okos. Jennifer (Cuthbert) valami hatalmas sztár, fotómodell, színésznő, akármi. A lényeg, hogy állandóan az újságok címlapján meg óriásplakátokon szerepel, így aztán nem is meglepő, hogy valami elmebeteg jól elrabolja, aztán meg mindenféle kínzásokkal gyötri. Persze Jennifer fogvatartója nem a cenobitáknál tanult, szóval azért annyira nem durvák a kínzások, leginkább csak lelkileg próbálja megtörni rabját. Aztán végül a lánynak sikerül megszöknie a szomszéd helyiségben fogva tartott srác segítségével. Hát ennyi, plusz a kötelező csavar.

Igazából nem is értem, hogy mi volt ezzel a filmmel a rendező célja, hiszen az emberi brutalitás vagy a fogságban tartottak pszichológiájának bemutatásához nem eléggé kidolgozott (sőt, egyáltalán nem), sima horrornak nem viszont nem eléggé véres. Pedig azért attól a Roland Joffé-tól, aki olyan filmekkel jött elő az évek során, mint a Misszió vagy a Gyilkos mezők (meg a Super Mario Bros., de azt most felejtsük el), mindenképpen többet vártam volna.

Összességében még mindig azt mondom, hogy ezt így nem volt túl sok értelme elkészíteni, hiszen már annyi hasonló film van a piacon, mi a fenének még egy? A két verzió összesen kapjon mondjuk 5/10-et, és akkor még nagyon-nagyon jóindulatú voltam (a plusz pár percnyi vér és Elisha Cuthbert szereplésének köszönhetően).

All the Boys Love Mandy Lane (2006)

Majd meghalnak Mandy Lane-ért

Bizony, minden srác imádja Mandy Lane-t, és ez alól én sem vagyok kivétel, ugyanis a filmben őt alakító Amber Heard-re hirtelen egyetlen kifejezés jut eszembe: f—ing hot! Talán a képpel együtt ennyi elég is bevezetésnek.

Mandy a pornós neve és külseje ellenére teljesen visszafogott lány. Normális ruhákban jár, lúzerekkel is barátkozik, nem hülyepicsa, és bár az összes fiú szeretné farkélre hányni, ő nem adja be a derekát vagy egyéb testrészét. Azért nem otthon ülő, Bibliát olvasgató tipus nyugi, szóval eljár bulikra meg ilyesmi, csak nem fetreng a saját hányásában utána. A filmbéli bonyodalom pedig abból ered, hogy Mandy öt másik fiatallal elmegy egyikük hétvégi házába, ami a kibaszott nagy semmi közepén található. Itt aztán mindenki jól érzi magát, van szex, drog és rock and roll (leginkább a piálás része), nem feltétlenül ebben a sorrendben. Kivéve persze Mandy-nek, aki egy szolid lubickolást (ómájgád, az a test…) leszámítva leginkább csak zavart mosolygással száll be a közös programokba. Aztán amikor leszáll az éj, és megjelenik az addig csak szemsarokból elkapott árnyként jelen lévő gyilkos, már Mandy sem mondhatja, hogy kösz, de én inkább kihagynám. Pláne mert ő jelenti a végső trófeát…

– You know we are all trying to get you right?
– Get me?
– Get with you. Here’s the deal, I’m not like the other guys.

Oké, azzal kezdem, hogy én egy kicsit tévedésben voltam ezzel a filmmel kapcsolatban. Valamiért a plakát azt sugallta, hogy ez valami természetfeletti gyilkosos film lesz, ahol páran megerőszakolják és megölik Mandy Lane-t, ő pedig visszajön a halálból, hogy bosszút álljon. Aztán rájöttem, hogy ezt az elképzelt filmet már láttam, Tamara a címe, és elég gyenge volt. A Mandy Lane viszont nem az, ezt már most megmondom. Mivel kicsit lassan indul be a gyilkolás, az eleje unalmasnak tűnhet, de ez csak érzékcsalódás, mert a teljes hosszhoz viszonyítva átlagos időt kap a
felvezetés. Talán ha kicsit több nyálcsorgatásra alkalmas jelenet lett volna benne (Amber Heard felöltözve is jelenség, de mivel sekélyes vagyok, jobb szerettem volna minél több jelenetben minél kevesebb ruhában látni), akkor ez az érzés egyáltalán nem jelenik meg, de így is jó volt azért.

Tekintve, hogy egy horror(-szerűséggel) van dolgunk, ejtenék pár szót a gyilkolások milyenségéről is. Nem feltétlenül dicsérő szavakat, én legalábbis ezt tekintem a film gyenge pontjának. Bár van némi gore, közel sem annyi, mint elvárható lenne egy trancsírozós filmtől. Vagy csak én hittem, hogy ez egy trancsírozós film lesz? Végül is, ha megnézzük az utóbbi évek filmjeit a műfajban, egyre inkább jellemző, hogy csak ijesztgetés plusz némi vér van, normálisan kiontott beleket már csak elvétve látunk. Hogy ez jó vagy sem, mindenki döntse el maga. Részemről mindenképpen a nemre megy a szavazat, amíg nem egy Disney-logo után tolják be, addig igenis legyen véres és gusztustalan, hiszen a műfaj része. Pozitívum viszont, hogy legalább a szöveg nem teljesen életszerűtlen, azaz a fiatal szereplők száját el-elhagyja némi fuckolás.

All the Boys Love Mandy Lane

És ha már a szereplőkről ejtettem szót, fel is veszem náluk rögvest. Az ilyen típusú filmekben jellemző, hogy nem bajolnak sokat a karakterizációval, ami végül is érthető, hiszen nagyobb részükből a stáblista előtt úgyis néhai lesz. Akkor meg minek jellemet építgetni? A Mandy Lane-ben a készítők szerint ez másként van, az itteni fiatalok sokkal összetettebbek jellemileg, mint általában a műfajra jellemző. Őszintén szólva én ezt annyira nem vettem észre, de ha ők mondják, biztos úgy van. A lényeg viszont, hogy Amber Heard egyszerűen tökéletes választás Mandy Lane szerepére. Na nem azért, mert annyira drámaian sikoltozik (nem is nagyon teszi egyébként), hanem mert nagyon erős a kisugárzása, jelenléte a képkockákon. Róla tényleg elhiszem, hogy minden srác be akar mászni a bugyijába, és mindegyik magának akarja a bajingóját. És ez nem csak itt van így beállítva, már a Hidden Palms-ban is hasonlóan vibráló jelenség volt a lány. Vele ellentétben áll a másik
szőke lány, aki – bár nem rossz anyagból van összerakva, és még cicit is mutat – csak álmodozhat ilyen hatás kiváltásáról. Azért a többi szereplővel együtt korrektül teljesít, nem botrányosan rossz a játéka vagy ilyesmi. Csak hát mégsem Amber (na jó, befejeztem). Ja igen, gondolom mindenki kiszúrta (not) az ismerős arcokat, úgy mint Marcus a Jack és Bobby-ból vagy Luke Girardi a Joan of Arcadia-ból.

A hardcore vér és belek rajongóknak valószínűleg nem fog bejönni a film (bár őket amúgy is nehéz megörvendeztetni), de a hozzám hasonló nézők számára, akik szintén hiányolják, de azért elviselik a hiányát, simán tud egy szórakoztató másfél órát nyújtani, hiszen a forgatókönyv nem rossz, és a kivitelezés is jól sikerült. Én pedig erőt veszek magamon, és nem adok maximális pontszámot, csak a címszereplő lányka miatt. Így marad egy 7/10, ami nagyjából reális. Nagyjából.

2

Grindhouse: Death Proof (2007)

Grindhouse – Halálbiztos

Azt mondja meg valaki, hogy miért nem vágták nyakon Tarantinót, amikor elmondta, hogy mit is akar kezdeni ezzel a filmmel?

– Na figyeljetek. Van ez a figura, Stuntman Mike. Kissé elborult az ürge, a nagy fekete kocsijával nőket gyilkolászik, de amúgy nagyon jó arc, tuti bejön majd a nézőknek. Szóval ő a főszereplő, aki összeköti a film két felét. Ja, nem mondtam még? Tehát úgy kezdünk, hogy pár picsa lenyom egy jó hosszú párbeszédet arról, hogy az egyik nem hagyta a pasijával megdugatni magát. Aztán még húzzuk még az időt egy bárban, ott is bedobunk pár dumát, közben bemutatjuk Mike-ot is. Aztán olyan 40-50 perc környékén bedobjuk az akciót. A film második felében meg megismételjük ugyanezt, csak más szereplőkkel, meg kicsit átírva a párbeszédeket. Az egész film két óra, majd kurva jó dialógusokat írok ám bele!
– De Quentin, tudsz róla, hogy ez a film egy Grindhouse project részeként készül?
– Ja persze! Akkor majd teszünk kosz effektet a képre, meg direkt szarul vágunk pár helyen.
– És szerinted ettől már Grindhouse lesz?
– Hát naná, de figyelj, a dialógjaim…

És ez kb. így mehetett egészen addig, míg QT valahogy meggyőzte a többieket, hogy erre a filmre egyszerűen kell a két óra. Sajnos nem kell. 80-90 percben lehetett volna egy jó kis darálós film, afféle trash móka, de így egy szükségtelenül elnyújtott és fölösleges jelenetektől hemzsegő unalombombát kapunk csak az arcunkba.

Kurt Russell persze uralja a terepet (már amikor képen van), egyszerűen pezseg benne az erő. A többi szereplő is hozza az elvártat, ami ebben az esetben az idegesítő picsa karaktere, akikkel szerintem a feminizmus által megtévesztett, identitáskereső tiniken kívül senki nem rokonszenvezik. Közülük csak Mary Elizabeth Winstead a kivétel az eyecandy, de őt sajnos félúton elhagyjuk. További pozitívum, hogy a zenék remekül lettek kiválogatva, mindegyik illik az adott jelenethez, és úgy egyébként is jók.

A lényeg, hogy a film végülis nem rossz, de a sok idegesítő picsogással elnyújtva sokszor leül és unalmassá válik. Remélhetőleg az eredeti Grindhouse feature-ben lévő rövidebb verziónál a megfelelő helyeken dolgozott a vágó, és talán az majd elmossa ezt a kissé kellemetlen szájízt, amit a film végére (és a film végétől) éreztem. 6/10 azért jár ennek is.

Rise: Blood Hunter (2007)

Rajzás

Pedig már a cím is elrettentő erejű kellett volna, hogy legyen. De naiv voltam, és úgy gondoltam, ha egy filmben együtt szerepel Lucy Liu, Michael Chiklis és Carla Gugino, az nem lehet annyira rossz. Oké, nem A-listás nevek (már Liu sem, ha ugyan volt valaha), de Chiklis mindenképpen érdemel némi figyelmet korunk első számú negatív jófiúja, az ultrakemény Vic Mackey karakterének életre keltéséért. Az esélyt megkapta, el is szúrta, sajnos, bár nem rajta múlt.

Pedig milyen jó vámpírfilmet lehetett volna ebből csinálni, jó sok gyakással… Helyette kapunk valami katyvaszt, amit igazából nem is tudok hová tenni. Egy B film, a B filmek bája nélkül. Jobb sorsra érdemes színészek valami amatőr rendező keze között, aki a jelek szerint egyszerűen nem boldogult a saját forgatókönyvével. Mondanám, hogy szétesik a film, de sajnos egyáltalán nem is áll össze annyira, hogy utána magába zuhanhasson. Ide-oda csapongunk a történések és személyek között, teljesen szervezetlenül és ostoba módon, de az érdeklődésünket valószínűleg előbb vesztjük el, mint a fonalat, úgyhogy a film közepétől már nem is érdekes, hogy mi történik.

Rise: Blood Hunter

Egyébként nem sok minden. Sadie Blake újságírót megerőszakolják és jól megvámpírizálják, ő pedig bosszút áll ezért. Teszi ezt olyan nyeglén és jelentéktelenül, hogy egy jóérzésű ember biztosan felhördül rajta. Ha csak ennyire vagy képes, akkor inkább hagyd a fenébe, anya! Nem szabad így lejáratni a bosszú intézményét! Aztán ott van a nyomozó története is, ami nagyjából annyiból áll, hogy Michael Chiklis szomorúan és/vagy reményvesztetten néz. Tényleg ennyi, és ha nem lenne ott a film végi jelenetekben, az ő szálát simán ki lehetne vágni, annyira nem illeszkedik bele a filmbe. Mintha utólag firkálták volna a forgatókönyv margójára, vagy ilyesmi. Kár.

A Rise egy vámpíros film, írok hát pár szót a vámpírokról. Sehol az emberfeletti erő, sehol a partyface, de még arra a rohadt szemfogra sem futotta, az áldozatok nyakát valami hegyes bizbasszal lyuggatják ki, hogy utána rácuppanhassanak. Erős a gyanúm egyébként, hogy ez a mexikói/spanyol babzabáló rendezőkókler palira vett minket, és a filmben nem is vámpírok vannak, hanem mondjuk vashiányos emberek, és csak emiatt van ez a véraddikció. Töltelék nyomozó ugyan elcsodálkozik egy helyütt, hogy „ilyen gyors regenerálódást még sosem láttam”, de ez biztos csak az átverés része. A nyíl a szívbe gyógymód alkalmazása amúgy hatásos náluk az életelvétel tekintetében, de azt hiszem ez mindannyiunkról elmondható. Ráadásul se elporladás, se semmi nem történik, így még mindig nem vagyok meggyőzve.

A filmről egyébként a tróger szó jutott eszembe, és azt hiszem, valóban kifejezi a lényeget, és sajnos még az sem menti meg, hogy Lucy Liu elénk tárja fedetlen bájait. Őszinte megrendendüléssel kellett tudomásul vennem, hogy már túllépett azon a minőségen, amiért még érdemes lenne végignézni egy szar filmet is. Egyébként nem ő az egyetlen áru a húspiacon, Cameron Richardson és Samaire Armstrong is tiszteletét teszi egy-egy cici- és fürdőruhás villantás erejéig. De nem, még ez sem elég hozzá, hogy 2/10-nél jobb pontot kapjon ez a szarmedvény. Abcúg!