1

Buried (2010)

Élve eltemetve

2006-ban járunk Irakban, ahol Paul Conroy teherautósofőrként dolgozik egy magánvállalatnál. Egy nap felkelők megtámadják a konvojukat, Paul pedig egy faládába zárva tér magához egy telefon és egy öngyújtó társaságában. Paul a pánik határán egyensúlyozva próbál kiszabadulni, miközben a levegő – és ezzel Paul ideje – egyre csak fogy…

Ha pár éve valaki azt mondja, hogy eljön az idő, amikor Van Wilder komoly filmekben szerepel, talán nem nevetem ki, de mindenképpen megkérdeztem volna, hogy mégis mire alapozza ezt az állítását. Ryan Reynolds nekem mindig is egy szimpatikus, de egyoldalú színésznek tűnt, aki ugyan megoldja a Berghöz (Two Guys and A Girl) hasonló karaktereket, de nem valószínű, hogy valaha is tovább tud lépni minőségileg. Ahogy teltek az évek, Reynolds, bezsákolt magának pár normálisabb szerepet (és Scarlett Johanssont, de ezt most inkább hagyjuk*), de hiába játszott jobbfajta romantikus vígjátékban vagy bújt bele Deadpool rohadó bőrébe, az igazi áttörés váratott magára. Aztán eljött 2010, és egy Rodrigo Cortés nevű spanyol rendező egyszemélyes kamarafilmjében végre kiderült, hogy Reynolds simán el tud vinni a hátán egy komolyabb filmet is.

Buried

A Burieddel kapcsolatban egyvalamit kell nagyon gyorsan eltenni az útból, mert érzésem szerint a negatív vélemények legnagyobb része ebbe köthet bele (én is itt próbálnék fogást találni, ha húzni akarnám a filmet): van térerő a föld alatt és kész. Ha ezt sikerül még a nem tipikus főcím alatt elfogadni, akkor a következő 90 percben egy nagyon intenzív és nyomasztó érzelembomba lesz a jutalmunk. Ez a film és egyben Reynolds legnagyobb érdeme is, sikerült valóssá, átélhetővé tenni a bezártságot. Felültetnek egy hullámvasútra és Paullal együtt mi is átéljük a félelmet, dühöt, a tehetetlenség érzését vagy éppen a feltámadó reményt – ha pedig egy film érzelmileg is behúz, akkor a készítők valamit tényleg jól csináltak.

Ennek a remek atmoszférának a megteremtésében az operatőr Eduard Grau is „bűnös”, akinek extra közeli felvételei és a helyhiányból adódó különleges beállításai nélkül egész biztosan nem működhetne ennyire jól a film. Ez a vizuális majdnem tökély mindössze kétszer törik meg, és bár mindkettőnél érthető a mögöttes jelentés, de szerintem picit azért kilógtak. Ezt a bakit viszont simán ellensúlyozza a megítélésnél a film utolsó 10 perce, ami a kitalálhatósága ellenére (az alapállásból következően csak két lehetséges végkimenetel van, szóval egyik sem lehet túl nagy meglepetés) is nagyon hatásosra sikerült.

Pontozda

Ebben az évben ez volt a második olyan film, ahol kifejezetten zavaró, kényelmetlen érzés volt, hogy vége a filmnek és nem ülhetek még egy kicsit a sötétben emészteni a látottakat. Néha annyira jó lenne egy olyan mozi, ahol foglalkoznak a filmélménnyel is, és nem nyomják fel a fényeket abban a pillanatban, ahogy elsötétül a kép. De vissza a pontokhoz, részemről a Buried simán megkapja a nagy kövér nyolcast, Reynoldsnak pedig meg van bocsátva a Bullockos kisiklás.

*már nem aktuális, de így jár az, aki hónapokig ül egy félkész íráson

3

The Chronicles of Riddick: Assault on Dark Athena (2009)

A Starbreeze Studios fejesei 2009-ben úgy döntöttek, ideje leporolni öt évvel ezelőtti sikerüket és elérhetővé tenni a nextgen konzolokon is, így hozzákezdtek a galaxis gyilkosának felújított kalandjához. A játék lényegében az Escape from Butcher Bay afféle rendezői változata lett volna, pár új pályarésszel, de a készítőknek annyi új ötletük volt, hogy végül egy különálló folytatásba pakolták össze a kibővített Butcher Bay helyett. Ez lett az Assault on Dark Athena. Ráadásul, mivel nyilvánvalóan tök rendes emberekről van szó, a második rész tartalmazza az elsőt is, vagyis lényegében két játékot kapunk egy áráért, ami ugye tök fasza.

The Chronicles of Riddick: Assault on Dark Athena

Majdnem ugyanaz

A játék ott veszi fel a történet fonalát, ahol a Butcher Bay letette: Riddick és Johns elmenekültek Butcher Bayről és épp a krio-alvás szépségeit tanulmányozzák (Riddick nem, persze), lopott űrhajójuk fedélzetén, de aztán valami közbejön. Ez a valami egész pontosan a Dark Athena nevű hatalmas fejvadász-hajó, és annak kapitánya, Gail Revas. Hősünk persze még a személyes találkozás előtt elrejtőzik, hogy aztán képességeit maximálisan kihasználva, szakértő irányításunk mellett hozzákezdjen következő szökésének megvalósításához.

Ismét szökésről van tehát szó, de Riddicknek nagyjából erről szól az élete. A Dark Athena sok szempontból az előd által kitaposott utat követi, ugyanúgy lopakodós fps-ről van szó, de itt még nagyobb szerepet kap az akrobatikázás, időnk nagy részét ugyanis mindenféle falak, szellőzők és függőhidak megmászásával fogjuk tölteni. Szerencsére ez normálisan történik, nem az annyira utált kicentizős ugrálással, mint ami az amúgy kultklasszikus Half Life első részét is jellemezte.

The Chronicles of Riddick: Assault on Dark Athena

A használható felszerelésekben nincs túl nagy változás, minden eddigi fegyver rendelkezésünkre áll, plusz melléjük kapunk néhány újat is. Ezek közül talán a Sötétség krónikájából ismerős ulakokat, Riddick karomszerű késeit érdemes megemlíteni, illetve a SCAR puskának nevezett lőfegyvert, amely távolról robbantható minibombákat lő ki. A gyűjtögetős játékosok is örülhetnek, az extra tartalmaként ezúttal vérdíj-kártyákat vadászhatunk a legkeresettebb bűnözők képeivel.

Megmaradt az első rész szellemisége is, Riddick még nagyon cool és a legjobbkor ereszti el beszólásait Vin Diesel hangján, illetve Cole Hauser is visszatér Johns szerepében. Mellettük nagyobb névként még Lance Henriksen és a mindig kemény nőket alakító domina, Michelle Forbes említhető meg.

És mégis más

Az első résznél felmerülő hibák úgy tűnik, nem csak az én szememet szúrták, hiszen a folytatásban pontosan ezek az általam is kifogásolt dolgok kerültek javításra. A legnagyobb változtatás, hogy a játékmenet sokkal kiegyensúlyozottabb lett. Amikor lopakodás van, akkor tényleg lehet lopakodni, amikor pedig némi tűzerőre van szükség, az is rendelkezésre áll. Így már fel sem merülhet olyan helyzet, amikor Riddicknek el kell futnia. Maga a csendes gyilkolás is jobban integrálva van a játékba, legalábbis úgy tűnt, mintha egy picivel könnyebb és akadálymentesebb lenne az irányítása, de az is lehet, hogy csak a gyakorlat teszi a mestert szabály lépett életbe.

The Chronicles of Riddick: Assault on Dark Athena

Játékmagazinok leírásai és tesztjei szerint a Dark Athena eléggé elment az fps irányába, és jórészt a „lődd halomra” stílus dominál, de ez egyszerűen hülyeség. Azokon a részeken, ahol gyalogosan lehetett haladni (nem például egy mechában ülve az űrhajón kívül), és nem valami főellenség jellegűt kellett lenyomni, szinte mindig a lopakodás-kibelezés kombót használtam, mert itt végre tényleg működött. Szintén kikerültek az első rész fölösleges mellékküldetései, itt már csak a főszálhoz kapcsolódó dolgokkal kell foglalkoznunk, azonban ettől a játékidő érzésre nem lett rövidebb.

Grafika terén is történt előrelépés persze, ahogy ez egy öt évvel későbbi folytatástól elvárható. Ez főleg picivel szebb textúrákat és animációkat jelent, de minthogy az Athena feltehetőleg ugyanazt a motort használja, mint a Butcher Bay, gondolom régebbi gépeken is hasonlóképpen el fog futni.

Akkor most mi van?

Az van, hogy a Dark Athena egy alapból is elég jó játék még jobb folytatása, jó érzékkel pont ott javítva, ahol arra szükség volt. Ha pedig az előző hetes volt, akkor ez legyen 8/10. Már csak abban reménykedem, hogy a következő részre nem kell majd újabb öt évet várni.

3

Powder Blue (2009)

Ez az a film, amit leginkább csak csak azért akartunk akartam megnézni, mert Jessica Biel végre ledobta magáról az összes textilt, hogy minél hitelesebben játszhassa el a sztriptízkurva egzotikus táncos szerepét. Pedig – és ezzel semmiképp nem akarom kisebbíteni eme filmtörténeti esemény jelentőségét – a Powder Blue önmagában is érdemes megtekintésre. De azért mégis jó, hogy Biel végre úgy döntött, igazi színésznővé válik.

Jessica Biel a Powder Blue-ban

A filmben egyébként négy ember sztoriját követhetjük végig, kedvelt történetmesélési szokás szerint messziről indulva, hogy aztán még a vége főcím előtt összeérjenek a szálak, ezzel is bizonyítva, hogy a párhuzamosok a végtelenben azért csak odahellóznak egymásnak. Természetesen mind a négyen problémákkal küzdenek és kurvára boldogtalanok, ráadásul a karácsony is ott liheg a nyakukon. Ez egyébként érdekes dolog, általában ha nincs semmi más az írók kezében, mindig jó ötletnek gondolják a történetet december végére időzíteni. A társadalom által úgy vagyunk kondicionálva, hogy a karácsony az valamiféle társas ünnep, ráadásul vidám is, és ebben az összefüggésben sokkal jobban ülnek az elidegenedett, magányos, reményvesztett karakterek, személyes drámájuk sokkal erősebben hat ránk, nézőkre. Undorító és manipulatív dolog ám ez, és nagyon kell vigyázni vele, mert rossz kezekben olyan rémségek születhetnek, mint a _____ (mindenki helyettesítse be a legjobban gyűlölt karácsonykor játszódó filmjét). A Powder Blue szerencsére elég csupasz és giccsmentes ahhoz, hogy még a hozzám hasonló, „szeretetünnepre” közömbös nézőket se fogja el a hányinger. És még a film vége sincs elrontva valami baromira nem illeszkedő befejezéssel. Bravó.

Jessica Biel eddigi filmjeihez képest ez a mozi mindenképpen szintlépést jelentett neki színjátszásilag, és igazából kellemes meglepetésként ért, hogy sikerült is felnőnie az egyedülálló sztriptíztáncos anya szerepéhez. A cicimutogatás pedig nem csak nézővonzó elemként kellett, hiszen mint tudjuk, Biel nagyon keményen készült a szerepre, és maximálisan magáévá tette amit kellett. Persze a többiek is jók voltak, de míg nála ezt egyelőre fontos kiemelni, Ray Liotta vagy Forest Whitaker esetében szerintem természetes elvárás a csuklóból hozott drámai szerep. Azt még megemlítem, hogy ez volt Patrick Swayze utolsó filmje, és hát itt már durván szarul nézett ki; ha nincs a stáblistán a neve, meg sem ismerem.

Forest Whitaker a Powder Blue-ban

Érdekességként megemlítem, hogy a Powder Blue a rendező-forgatókönyvíró Timothy Linh Bui második nagyfilmje, szóval nem lehet azzal vádolni, hogy kapkodósan áll a dolgokhoz. Ez a megfontolt lassúság egyébként a filmen is meglátszik, szóval aki pörgést vár, az játsszon búgócsigával inkább (szar poén: én = 1:0). Az előző egyébként a nyolc évvel ezelőtti Zöld sárkány (Green Dragon) volt, ugyancsak Swayze és Whitaker szereplésével, és bár jó régen láttam már, nem úgy emlékszem, mintha szar lett volna.

Bár vannak a filmben olyan részek, amik az én rendezésemben máshogy néznének ki, de ezzel együtt is egy nagyon jól összerakott alkotás a Powder Blue, jó alakításokkal és kellően nyomasztó atmoszférával (köszönet az operatőrnek és a szűrőknek), szóval nálam simán megérdemel egy erős 8 pontot. És nem Biel á la nature jeleneti miatt.

3

District 9 (2009)

District 9

Az űrlényes moziknak már sok-sok évtizedes múltja van a filmvilágban. A gyerekfilmtől a pornóig gyakorlatilag minden műfajban előfordultak már, és az évek során a legkülönfélébb motivációk miatt jöttek a Földre: láttuk már őket pusztítani, szaporodni és pusztítani, és néhanapján még békés szándékkal is érkeztek, hogy tanítsák az emberiséget (majd szaporodjanak és pusztítsanak). A bolygónkon ragadó és a társadalomba beilleszkedő idegenek ötlete sem új, erről szól például az Alien Nation (Földönkívüli zsaru) című film/sorozat is. De mi történik, ha a megérkező idegenek nem illeszkednek be? Mi történik, ha az emberek nem akarják, hogy itt legyenek?

When dealing with aliens, try to be polite, but firm. And always remember that a smile is cheaper than a bullet.

Neill Blomkamp filmje ebből a szempontból közelít a kérdéshez. Az idegenek már vagy húsz éve itt vannak, nem támadtak, viszont elmenni sem tudnak. Érkezésük óta a Kilences körzet nevű gettóban vannak elszállásolva, igen mostoha és szigorú körülmények között. Az embereknek persze nem tetszik a dolog, hiszen másfélmillió lény eltartása sokba kerül, meg egyébként is miért vannak ők ott, ahol semmi keresnivalójuk? Megszületik tehát a döntés, hogy átköltöztetik őket párszáz kilométerrel odébb, de ez nyilván nem lesz ilyen egyszerű.

District 9

Az a helyzet, hogy a District 9 egy kibaszott jó sci-fi, és pont. Nem csak azért, mert a mai kor elvárásainak megfelelően a megvalósítás közel tökéletes, az utolsó fél órában pedig kapunk egy olyan akciót, ami a kézikamerázás ellenére is simán beszaratós látványilag, hanem azért is, mert a sci-fi klasszikus definíciója szerint is remekül működik. A kettő összhatása pedig egy majdnem kifogástalan filmet eredményez. Azért csak majdnem, mert a sztoriban maradtak apróbb lyukak, amiket illett volna betömni. Semmi olyan, ami a film nézése közben feltűnne, hiszen a film folyamatosan pörög és sodor magával, ráadásul ezt az érzést nem csak az akciórészeknél sikerül elérnie. A megvalósításról egyébként annyit, hogy biztos sokaknak nem fog tetszeni ez a kvázi dokumentumfilm-stílus, de szerintem baromi jó volt. Nyilván nem akarok ezentúl mindent így látni, de ehhez teljesen illett.

Az említett társadalomkritika egyébként több szinten is jelen van. Egyrészt ugye a cselekmény helyszínül szolgáló Johannesburg történelme, az ott lezajlott apartheid és a filmbeli események közötti párhuzam gondolom mindenkinek egyértelmű, nem is kell magyarázni. Másrészt a jelen korban zajló eseményekre is nagyon jól reflektál a film, hiszen a bemutatott menekülttáborhoz hasonlóak jelenleg is léteznek, és ott is hasonló vagy még rosszabb körülmények között élnek az emberek. Ráadásul az emberi természet sötétebb oldala is elég rendesen jelen van, kezdve a kiszolgáltatottságból hasznot húzó nigériai majmoktól a lehetséges haszon érdekében bármit megtevésig. Aztán ott vannak még az olyan dolgok is, mint például (spoiler következik, jelöld ki, ha olvasni akarod) az az ellentét, hogy minden idegennel alá akarják íratni a kitelepítési papírokat, látszólag elismerve őket, ugyanakkor a főszereplő szinte extázisban mesél arról, hogy milyen hangja van a népirtás során felgyújtott és felrobbanó embrióiknak. És még lehetne sorolni.

District 9

A film megnézése előtt reméltem, hogy valami nagyon faszát fogok kapni, és szerencsére ezúttal nem csalódtam. Neill Blomkamp első nagyfilmje (ami egyébként technikailag egy remake, a saját, Alive in Joburg című, ugyanilyen témájú rövidfilmjét készítette el nagyobb pénzből) ugyan nem tökéletes, de elég közel jár hozzá, szóval én simán kiosztok rá 8 pontot. Aztán idővel lehet felmegy majd kilencre is.

1

The Taking of Pelham One Two Three (1974)

Hajsza a föld alatt

Bár nem vagyok remake-ellenes, azért én is szoktam hangoztatni hogy „a remake mindig rosszabb, mint az eredeti”. Persze ez manapság már nem is csak simán hülyeség, vagy populáris tévhit, hanem az „a szinkron mindig szar” kijelentéssel együtt lassan átmegy olyan mindennapi túlzásba, mint az „ezer dolgom van”. Ráadásul, ha más nem is, egy pozitívuma biztos van az újrázásoknak: ráirányítják a figyelmet az eredetire. Ez történt nálam a Pelham-mozi esetében, ugyanis a Travolta-Washington kettős filmje nélkül egész biztosan jó sokára jutottam volna el az eredeti film megtekintéséig, ha ugyan.

Walter Matthau a Pelhamben

Ez pedig jó nagy hiba lett volna, hiszen a The Taking of Pelham One Two Three (igy, betűvel) egy igazi old school krimi, olyan, amit mostanság már nem nagyon lehet látni. A történet szerint négy fegyveres elrabolja a Pelham 123-as jelzésű metrószerelvényt, és 17 utast fogva tartva egymillió dollár váltságdíjat követelnek. A filmben a fegyveresek vezetőjének (Robert Shaw) és Zachary Garber hadnagynak (Walter Matthau) a „párharcát” követhetjük nyomon. Azért az idézőjel, mert igazából szó sincs ilyesmiről, legalábbis a manapság megszokott értelemben. Garber nem a nem a legjobb metrózsaru a városban, simán csak ő van ott, amikor a rablók beleszarnak a ventillátorba, és legjobb tudása szerint próbálja végezni a munkáját, hogy lehetőleg minél több ember maradjon életben a végén.

A Pelham 1974-ben készült, amit a ruhákon kívül az is egyértelművé tesz, hogy a szereplők természetesen viselkednek, és a párbeszédekben nyoma sincs a politikai korrektségre való törekvésnek, vagy éppen a filmszerűségnek. Ezt úgy értem, hogy ha 17 ember élete múlna rajtam, egész biztos kiszaladna pár káromkodás a számon (miért pont akkor ne tenné), nem a PG13 szerint kommunikálnék az alkalmatlankodó idiótákkal magam körül.

Oh, come on. If I’ve got to watch my language just because they let a few broads in, I’m going to quit. How the hell can you run a goddamn railroad without swearing?

A „de mégis miért jó ez a film?” kérdésre az a válaszom egyébként, hogy azért jó, mert úgy tud az elsőtől az utolsó percig izgalmas és feszült lenni, hogy akció nem is nagyon van benne. Azért nyilván van pár lövöldözős jelenet, de semmi akciófilmszerű, csak ami tényleg szükséges. Emellett még pár remek dumát és némi humort is sikerült becsempészni, éppen annyit, ami a feszültség feloldásához kell, de még nem teszi nevetségessé a filmet. Ráadásul a színészek is remekeltek, bár először furcsa volt Walter Matthau-t ilyen szerepben látni, mert a régi filmjei közül leginkább csak a vígjátékokat ismertem eddig, de az én tudatlanságom és meglepődésem semmit nem jelent, attól még nagyon jól alakított.

John Godey regényéből eddig három filmes feldolgozás készült, és mivel nem láttam a másik kettőt, nem tudom, melyik a legjobb. De az biztos, hogy ez a változat egyszerűen remek, szóval tőlem simán megkapja a 8 pontot. Azt pedig csak érdekességképpen említem meg, hogy Tarantino ebből a filmből vette Reservoir Dogs-ban használt színes nevek ötletét.

Bug (2006)

Agnes pincérnő egy bárban, az élete eléggé lepukkant, egy motelben lakik, éjszakánként pedig a volt férje – aki nemrég szabadult a börtönből – zaklatja telefonon. Egyik este egy barátnőjén keresztül megismerkedik egy furcsa férfival. Mi persze már az első percben tudjuk, hogy ezzel a Peter Evans-szel nincs minden rendben, sőt, ezt ő maga is elismeri. Ennek ellenére Agnes mégis megengedi neki, hogy nála maradjon éjszakára, majd huzamosabb időre is. Egy éjszakai hancúrt követően Peter egy apró bogarat talál az ágyban. Agnes először nem is látja, de a férfi lassacskán meggyőzi a nőt, hogy a bogár valódi, és hogy mindketten egy összeesküvés áldozatai, ami mögött a kormány áll…

William Friedkint – ahogy ez gyakran történik olyan rendezőknél, akik egyszer tényleg alkottak valami nagyot – szinte csak az Ördögűző kapcsán szokták emlegetni. A Bug marketingje is erre épült, de a laikusok számára ez némileg félrevezető lehet. Ugyanis ha valaki nem ismeri Friedkin munkásságát, és azt látja, hogy az Ördögűző egy horror (pedig nem is az), akkor azt hiheti, hogy ez a film a hangtalan fekete helikopterekből a gyanútlan lakosságra szórt, genetikailag módosított bogarak inváziójáról szól (pedig szintén nem).

Bug

A film igazából arról a folyamatról szól, amikor valaki lassacskán elveszíti minden racionalitását. Egyszerűbben szólva ez a film a megőrülésről szól, ráadásul mesterien ábrázolva és baromi hatásosan. Persze nem láttam még senkit megőrülni, de pont ilyen folyamatként képzelem el. Ahogy a befolyásolható Agnes a furcsa és szuggesztív Peter hatása alá kerül, és egyre jobban elhiszi a férfi téveszméit, nézőként is egyre jobban éreztem a tehetetlenséget. Azt a fajtát, amikor tudjuk, hogy úgysem győzhetünk meg valakit, de mégis meg kell tennünk valahogy, az ő érdekében. Gondolom nem ezért választották ezt a fajta marketinget, de ebből a szempontból azért mégis hasonlít az említett kultikus filmre, hiszen ott is tehetetlenség érzése és annak képi megjelenítése adta a film fojtogató hangulatát.

Bug

Persze nem csak Friedkin érdeme, hogy a film jó lett, a színészek is jól teljesítettek. Michael Shannon nekem nem volt ismerős semmiből, és ahogy néztem, nem is volt neki másik nagyobb szerepe, pedig igazán megérdemelné, hiszen remek volt a zavart Peter szerepében. Ashley Judd – aki a szegény ember Charlize Theronja – viszont jól meglepett, mert ő általában mindig ugyanazon az elfogadható szinten szerepel, se nem jó, se nem rossz. Itt viszont ő is nagyon élethű volt, és azt mindig öröm látni, ha egy színésznek sikerül kilépni az xy-t látom színészkedni kategóriából. Kisebb szerepekben előfordul még a mostanság Wolverine szerelmeként domborító Lynn Collins és Harry Connick, Jr. is.

A végére csak annyit, hogy valószínűleg nem sikerült rendesen érzékeltetnem, de a Bug egy tényleg kitűnő thriller az őrületről, remek színészekkel és rendezéssel. Nem az a fajta, ami arcon csap és nem ereszt, de azért elég rendesen arcon csap. Mindenképpen érdemes megnézni, simán 8/10-es.

4

Fanboys (2008)

Fanboys – Rajongók háborúja

Végre itt van a film, amire a világ Star Wars-rajongói már jó ideje vártak – vagy nem. Én mindenesetre vártam, és még ha nem is sikerült felnőnie teljesen ahhoz a szinthez, amit ennyi hercehurca után megérdemeltünk volna, azért örülök, hogy végül mégsem került a film a hulladéktömörítőbe. De kezdem az elején.

1998-ban járunk, George Lucas hamarosan újra szabadjára engedi az Erőt, hogy aztán a Baljós árnyak rátelepedjenek… Szóval az új Star Wars-trilógia első filmjének bemutatója előtt vagyunk, amikor is a világ geekjeinek fénykardokkal hadonászó fele már alig bírja zsebkendővel a várakozást. A Fanboys hősei – mint ahogy a film címéből talán kitalálható – is ezt a tábort erősítik. Amikor rádöbbennek, hogy a halálos beteg Linus már nem fogja látni a filmet, elindulnak, hogy ellopják a Skywalker Ranch-ről a film munkakópiáját.

Nobody calls Han Solo a bitch!

És amit látunk, az tulajdonképpen egy road movie, ami négyük (Chris Marquette, Jay Baruchel, Sam Huntington, Dan Fogler plusz Kristen Bell) utolsó nagy kalandjáról szól, a film végéig mindenféle szentimentalitás nélkül, hiszen a Fanboys a komolynak is nevezhető felütés ellenére tényleg a fanboyságra van kihegyezve. Ezért is érthetetlen a gyártást finanszírozó Weinstein Company idiótasága (a fent említett hercehurca). A produkciós cég illetékesei ugyanis nem elég, hogy nem mutatták be a már egy éve elkészült filmet, de még újra is vágatták (vagy akarták) az elkészült anyagot, eltörölve minden képkockát, ami az eredeti történetben a halállal kapcsolatos. Szerencsére a rajongók kitartóak voltak, így végül mégis az a változat jelent meg, amiben Han Solo lőtt először.

Nem kezdek most méltatásba, vagy a legjobb jelenetek felidézésébe (William Shatner, ofkorz), inkább elmondom azt, hogy mi választotta el számomra a Fanboyst attól, hogy kurva jó film legyen. Két dolog, illetve a hiányuk. Az egyik a zene. Nem a soundtrackre gondolok, mert ott volt pár nagyon jó választás (Rush!), hanem az egyebekre. Bazi nagyot dobott volna a hangulaton, ha a film bizonyos pontjain a vonatkozó eredeti SW vagy Trek zene szólal meg, a nagyon gagyi utánzat helyett. Ugyanez vonatkozik a Trekes kosztümökre. Értem én, hogy másik stúdió, meg copyright meg faszom, de pont az ilyen esetekben kellene a józan észnek működésbe lépni, az illetékeseknek meg rábólintani, hogy oké, srácok, használjátok a cuccot. A film végén meg simán kaphatnának egy egészképernyős köszönömöt, és mindenki happy lenne. Minthogy ez nem történt meg, maradtak a másolatnak sem csúfolható jelmezek és zenék, ráadásul nem csak a Trekesek. Pedig ha a film elején a klasszikus kiírás alatt felcsendültek volna John Williams taktusai, szerintem ott helyben magam alá is élvezek.

I’m William Shatner. I can score anything.

Miután újra meghallgattam az említett intrót (Darth Vader témájával együtt), jöjjenek a színészek. A főszereplők tipikusan olyan arcok, akiknél elmondható, hogy egyikük sem híresebb a többieknél (kivétel Kristen Bell, persze), de páran tuti elgondolkodnak majd, hogy hol és mikor látták már őket. Közülük természetesen Dan Fogler viszi a show-t, akit még annak ellenére is elismerek, hogy ki nem állhatom az általa megszemélyesített karaktertípust (az a fajta kövér, visszataszító, szexmániás lúzer, akit nagyjából csak Jack Black tudott valamennyire kedvelhetővé tenni). Azért a többiek sem rosszak persze, de igazából egy ilyen extrovertált karakter mellett bárki másnak esélye sincs. A további mellékszereplők között olyan ismerős arcok bukkannak fel, mint Seth Rogen, a Kirknek öltözött trekkie trekker, Kevin Smith, aki Jason Mewes-re építi az üzletét, illetve Billy Dee Williams, Carrie Fisher és Ray Park is tiszteletét teszi egy-egy szerepben. Meg még sokan mások, tényleg.

Fanboys

Mindig azt szoktam mondani, hogy a Star Wars-trilógia egyszerűen olyan mérföldkő a film történetében, amit mindenkinek látnia kell. Nem kötelező szeretnie, de látnia kell. Ugyanez a Fanboysról nem mondható el, ez ugyanis kizárólag azoknak való, akik Star Wars és/vagy Star Trek fanok, és lehetőleg ismerik is a két univerzumot. A film viccessége ugyanis nagyjából egyenesen arányos azzal, hogy mennyire fan és önkritikus az ember. A nem rajongó nézők nem fognak felismerni minden poént, a nem önkritikus rajongók pedig nem fognak nevetni rajta. Én továbbra is tartom magam ahhoz a nézethez, hogy bármilyen film reputációjának a fanatikusok (Star Trek-pizsama és vulkáni fülek ezerrel) ártják a legtöbbet, és rajongó létemre az ilyenektől próbálok minél távolabb maradni, ugyanakkor el kell ismernem, hogy filmen nézni őket határozottan vicces. Éppen ezért nem tudok nem engedékeny lenni a filmmel kapcsolatban, úgyhogy még a fentebb említett negatívumok ellenére is simán kap egy 8/10-et a Fanboys, mert amit el kell ismerni, azt el kell ismerni.

4

Wonder Woman (2009)

A Csodanő

Sok ezer évvel ezelőtt az amazonok nagy csatát vívtak Ares, a görög hadisten seregei ellen. Hyppolita, az amazonok királynője legyőzte Arest, aki az istenek közbenjárásának köszönhetően ugyan életben maradt, de büntetésként az amazonok börtönébe került. Az amazonok békésen éltek a világ többi része elől elrejtett szigeten, Themyscirán, ahol Hyppolita homokból/agyagból formázott magának egy kislányt, akit Hera életre keltett. Az amazon hercegnő a Diana nevet kapta.

– Here the true nature of men is laid bare. What other depraved thoughts must you be thinking?
– God, your daughter’s got a nice rack.

A bonyodalom akkor kezdődik, mikor egy Steve Trevor nevű pilóta kényszerleszállást hajt végre a kis időre láthatóvá váló Themyscirán. Ezzel egy időben (de ettől függetlenül) Ares kiszabadul, és gyorsan hozzá is lát, hogy újra elhintse a halált és pusztulást az időközben a XXI. századba lépett civilizáción. És persze Dianára vár a feladat, hogy visszakísérje ebbe a civilizációba a pilótát, és mellékesen megállítsa Arest és seregét.

A két nagy képregénykiadó közül mindig is a Marvelt részesítettem előnyben, a DC Comics hősei közül csak Batmannel és Supermannel van egy kicsivel mélyebb ismeretségem, a Csodanőről nagyjából annyit tudtam, hogy övé az igazság lasszója, amivel jól meg tudja kötözni a férfiakat (sóhaj). Szerencsére a képregény animációs feldolgozásának készítői gondoltak rám, így a fent olvasható eredettörténetettel kezdődik a film, hogy mindenki képbe kerüljön. Azt mondjuk nem tudom, hogy ez a sztori az eredeti képregényből, vagy esetleg valamelyik újabb újraértelmezésből való, de tulajdonképpen nekem mindegy is.

– Mr. President, the threat has been neutralized.
– How?
– It seems by a group of armored supermodels.

A DC biztos elirigyelte a Marvel egész estés animációit, és úgy döntött, hogy beszáll a ringbe, és szerintem jól tette. A Wonder Woman ugyanis eléggé bejött, de miért is ne jött volna? A történet teljesen rendben van, bár én amúgy is szeretem a mindenféle mitológiával kevert sztorikat. A karakterek és az akciók animációja szintén jó, bár nyilván nem érdemes olyan szintű vizuális élményt várni, mint egy 80-100 millióba kerülő mozis animációnál. A hangok irányába szintén csak dicsérő szavaim szállnak. Úgy tűnik egyébként, hogy ebben a tekintetben nem kispályáznak, hiszen az előző DC-féle animációsoknál is szép kis stáblistát szedtek össze, és itt sincs ok panaszra. A Wonder Woman rajzolt karaktereit olyan színészek szólaltatják meg, mint Keri Russell, Nathan Fillion, Alfred Molina, Rosario Dawson, Marg Helgenberger, Virginia Madsen vagy éppen Oliver Platt. Csak azt sajnálom picit, hogy nem egységesek a hangok, de mivel Keri Russellt szeretjük, annyira nem bánom, hogy ő váltotta Lucy Lawlesst.

Wonder Woman

A történetben ugye elég nagy szerepet játszanak az amazonok, ebből következik, hogy alapvetően feminista hangulatú az egész (nem véletlen, hogy Joss Whedon már jó régóta akar WW filmet csinálni), de szerencsére nem viszik túlzásba. Mondjuk nem lenne sok értelme, hiszen a címszereplő figuráján az erős személyisége mellett azért mégis csak látszik, hogy a ruháját férfiak találták ki.

Azt még megemlítem, hogy eléggé erőszakos lett a film, legalábbis a megszokottakhoz képest. Mármint a szuperhősös animációkban mindig hullanak az ellenfelek, de inkább csak elájulnak vagy egyszerűen a földön maradnak, annyira nem jellemző a halál egyértelmű ábrázolása. Nem fröcsög ám a vér itt sem, de a két főszereplő jó pár ellenfelüknek egyértelműen kitöri a nyakát. Ezt a PG-13 ellenére is furcsa volt látni, főleg úgy, hogy alapvetően ez nem egy sötétebb hangulatú akciófilm.

Mit is mondhatnék még? Ha az ember nem ragad le ott, hogy „fúj képregény”, meg „a rajzfilm gyerekeknek való” – és nagyon remélem hogy most már egyre kevesebben vannak az ilyen szűklátókörű idióták – akkor kaphat egy igazán jó, szórakoztató másfél órát. A Wonder Woman simán elérte a 8 pontot még úgy is, hogy abszolút nem voltam rajongója, maximum úgy általában a képregény és animációs műfajnak.

2

Whatever We Do (2003)

Patty és Joe hamarosan házasodni készül, ezt pedig meg kell ünnepelni egy turmixgéppel – legalábbis Joe régi barátja, Bobby szerint, aki egyszer csak megjelenik legújabb szerzeménye, Nikki kíséretében. Joe tessék-lássék módon tiltakozik, de aztán csak felavatják a mixert, majd egy félnapnyi vidám, medencés alkoholizálás után a négyes egy bárban folytatja egészen addig, míg egy eléggé kellemetlen titok már nem lesz titok többé.

Remélem ez a rejtélyes bevezetés majd jól arra sarkall mindenkit, hogy azonnal a play gombra tapadjon miután elmagyaráztam, hogy miről is van szó. A Whatever We Do egy Nick Cassavetes által irt, Kevin Connolly (E – Entourage) által rendezett rövidfilm, ami a 2003-as Sundance fesztiválra készült (illetve ott mutatták be) a Fox Searchlab égisze alatt olyan színészekkel a fent említett karakterek mögött, mint Robert Downey Jr., Amanda Peet, Zooey Deshanel és Tim Roth. Jól hangzik?

Does anybody wanna pee with me?

Még mindig nem tudom pontosan, hogy milyennek is kéne lennie egy rövidfilmnek – lévén nem néztem őket eddig – de valahogy úgy tudnám zseniális elmémmel megfogalmazni, hogy egy rövidfilm olyan, mint egy rendes film, csak nem olyan hosszú. A nyilvánvalóan hülye definíció mögött azért ott lapul az igazság is, ahogy én elképzelem: egy rövidfilmnek ugyanúgy meg kell fognia az embert, adnia kell valamit a nézőnek, ami miatt azt mondjuk, ezt érdemes volt. Csak ugye ez sokkal nehezebb harmad- vagy éppen negyedannyi időben, olyan szereplőket bemutatni, akik a kevéssé megismert személyiségük ellenére is hitelesek azokban a percekben, amíg nézzük őket. A Whatever We Do-ban is valami hasonló történik, és bár tulajdonképpen nincs lezárása, ez a huszonpárperc mégis nagyjából kerek egészet alkot.

Nem könnyű spoilerek nélkül írni arról, hogy miért tetszett, így aztán maradjunk annyiban, hogy tetszett. Na jó, főként azért, mert életszerű volt. Most az ugrott be, hogy leginkább az Utolsó csókhoz tudnám hasonlítani, egyrészt a téma, másrészt a végső konklúzió miatt. Ugyan ez egy pici spoiler lehet, de mivel a videó úgyis itt van a post végén, 25 perc múlva már senkinek sem lesz spoiler. Én meg jól kiosztok rá egy 8/10-et és megnézem harmadszor is.

még több jóság »

The New Guy (2002)

Az új fiú

Két rossz film után most már következzen egy jó is, és ha már tegnap előhoztam a jó lúzerfilmek témáját, akkor legyen egy olyan, ami ezt a kategóriát majdnem maximálisan belakja. Az új fiú ugyanis ilyen. Mondjuk ez a film eleve helyzeti előnnyel indul, hiszen a főszereplő, DJ Qualls már ránézésre is egy szánni való szerencsétlen, tipikusan az a figura, akit a jobb érzésűek már nem is bántanak, inkább maguk elé engednek a menzán, hadd legyen egy kis öröme az életben. Egyébként csak szerintem eldönthetetlen, hogy hány éves? Ránézésre simán azt mondanám, hogy valahol 18-45 között van.

Azért az általa játszott Dizzy nem ennyire gyámoltalan (csak hát a színész feje, ugye), vannak barátai meg ilyesmi, és még az iskola menő csajára is rárepülne, az más kérdés, hogy nem jön neki össze. Aztán amikor a félvak könyvtáros néni mindenki szeme láttára eltöri a farkát, Dizzy úgy dönt, hogy ez már azért sok a szégyenből, és iskolát vált. Egy Luther nevű feka börtönmadár segítségével kitalál magának egy új személyiséget, amivel gyorsan a kívánt kasztba katapultálja magát az új iskolában. Persze ott is van menő csaj, aki ráadásul még szurkolólány is, viszont legalább nem a focicsapat irányítója a pasija.

The New Guy

A New Guy nem azért jó film, mert valami egészen eredetit nyújt nekünk, elkerülve a sablonokat, hiszen nem is teszi ezt. Viszont olyan formában tálalja a szokásos tinifilmes kliséket (régi barátok leépítése, jajhazudtambocsássmeg, stb.), hogy nem lesznek fárasztóak, és emellé még egy adag elfogadható humort is sikerül odarakni. Néhány jelenet pedig egyszerűen marha jól van megcsinálva, és itt most nem feltétlenül a szemmel verésre gondolok, bár az is jó. De például DJ Qualls vonulása Phil Collinsra valami hihetetlen jól sikerült, nem hittem volna, hogy őt ennyire lazának is lehet mutatni. Priceless.

Ráadásul az egészet megtámogatták néhány jó színésszel. A főszereplőről már regéltem, szerelmének tárgyát (vagy alanyát, hehe) pedig Eliza Dushku játssza, aki nem csak szép meg nagyon szexis rekedt hangja van és amúgy is a Buffy óta imádok, hanem még az albán őseinek is tiszteleg egy picit. Rajta kívül igennel felel még a névsorolvasáson Eddie Griffin az őrült Luther szerepében, és természetesen Zooey Deschanel, aki meglepő módon egy kissé alternatív lánykát alakit, ráadásul szőkén (és még a dzsungelt is magával viszi bulizni). Kisebb-nagyobb mellészerepekben és cameókban pedig ilyen nevek tűnnek fel, mint Tony Hawk, Jerry és Charlie O’Connell, Gene Simmons, Tommy Lee, a Kool and the Gang, Henry Rollins, David Hasselhoff! és még maga Vanilla Ice is.

Nem tagadom, az egyik kedvenc filmem a témában, ráadásul a szereplők nagy részét is komálom, úgyhogy gondolkodás nélkül ki is osztok a filmnek egy 8/10-et. Enjoy.