2

Transformers (2007)

Transformers

Ezúton is szeretném kifejezni sajnálatomat a filmsznobok felé, amiért egy ilyen “értéktelen szar” filmmel kezdem az évet, de ez van. A Transformers nálam az utóbbi egy-két év egyik legnagyobb kedvence volt, és így a harmadik megnézés után gondoltam végre írok róla pár sort ide is.

Az a helyzet, hogy a gyermekkori rajongásom sok-sok tárgya közül a Transformerek valamiért kimaradtak. Összesen talán egy képregényt olvastam, de akkor valamiért nem szippantott be a világa. Aztán felnőttebb fejjel nagyjából megismertem, hogy miről is van szó, de akkor sem mélyedtem el benne túlzottan. Nem hiszem, hogy a képregényforma miatt, hiszen az egyéb comicoknál egyáltalán nem volt akadály, sőt. De tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy ehhez a filmhez abszolút nem a sorozat rajongójaként közelítek, hanem csak olyan nézőként, akit simán meg lehet vezetni azzal, ha óriási robotok harcolnak egymással, lehetőleg nagy robbanások kíséretében. Ez a film pedig pontosan ilyen.

Transformers

A képregények felületes ismerőjeként fenntartások nélkül elhiszem bárkinek, ha azt mondja, hogy Michael Bay ezzel a mozival meggyalázta az eredeti karaktereket és úgy egyáltalán a Transformers szellemiségét. Elhiszem, csak nem érdekel, amíg ilyen a végeredmény. Mert szerintem a látvány szinte tökéletes volt, egy olyan vizuális bukkake, ami után a néző arcára öröm és boldogság ül, amit nem szívesen törölne le. Kedvenc részem például az autobotok és álcák átalakulása, jó azt látni, hogy végre minden résznek megvan a helye, nem csak úgy lesz a nagy valami a kisebb valamiből, mint általában bármilyen átalakulós filmben (amikor a 170 centis ember átváltozik négyméteres űrgecivé, csápokkal meg lángszóróval). Az akciójeleneteket összekötő poénok és párbeszédek pedig csak további jó pontokat jelentenek. Komolyan, milyen viccesek voltak a szülők képsorai, meg az ülj az ölembe rész is, nem?

Rengeteg ismerős arc teszi tiszteletét a filmben hosszabb-rövidebb időre, és sokakkal ellentétben én sem John Turturro karakterét, sem az alakítását nem éreztem cikinek, az azért egészen máshol kezdődik (mondjuk Ray Liotta a Dungeon Siege-ben). Shia LaBeoufot is divat lett fikázni, de őt is meg kell védenem. Illetve nem is kell, de meg fogom (úgy, de úgy), mert a srác egyrészt jól hozta a viszkető farkú tinit a vígjáték részben, másrészt pedig akcióhősként is teljesen elfogadható volt. Azt pedig már régebben is írtam, hogy ott a tárcámban a Megan Fox rajongói klub tagságija, szóval az ő részvételével kapcsolatban nem is nagyon kell egyebet hozzátennem, gondolom.

– Are you running a diagnostic?
– Should I be?
– Yes, you should.
– So I am.

A rajongást picit visszafogva azért leírom, hogy nagyon jól tudom, hány száz sebből vérzik ez a film, nem kell felnyitni a szemem. Tekintélyes listát tudnék írni a sok hülyeségről és logikátlanságról, de az a helyzet, hogy amikor óriási robotok csatáznak robbanások közepén, akkor valahogy nem tud érdekelni, ha beleraknak a filmbe egy viccesnek szánt, de sajnos nem vicces karaktert tök fölöslegesen (igen, a világ legjobb hekkerére gondolok, engem ő zavart a legjobban). A pontszám természetesen tükrözi a gyermeki lelkesedésemet is (még egyszer mondom: óriási robotok!), de azért bőven nem csak amiatt lett 9/10 a vége, hanem mert számomra a tinivígjáték jelleg nagyon feldobta, és mert kurva jó, na.

Hellboy (2004)

Pokolfajzat

Nagy és vörös. Van farka (hátul is) és a jobb keze keze ultrakemény. Reszeli a szarvát és szivarozik. És a végletekig cinikus. Ő Hellboy, avagy lánykori nevén Pokolfajzat. Egy dolgot kell még tudnod róla: ha valami rosszat tennél, inkább ne kerülj az útjába.

There are things that go bump in the night. We are the ones who bump back.

Hellboyt 1993-ban alkotta meg képregényformában Mike Mignola, és mivel még életemben nem lapoztam át egyetlen füzetet sem, az eredettörténetből most elég is ennyi. Az előbb megosztott tényből viszont logikusan következik, hogy nem képregényfeldolgozásként tekintek rá, hanem egy fantasy akcióként, és az a helyzet, hogy annak kurva jó.

Azt is elmondom, hogy miért. Hellboy alapvetően olyan, mint egy kiégett zsaru. Állandóan morgolódik, cinikus és rohadtul nincs kedve bármit is tenni az emberiségért. Ennek ellenére mégis megteszi, mert képes rá, és mert más úgysem fogja. Igazi negatív hős, az olyat pedig szeretjük. Tulajdonképpen nem lehet megölni, de azért rendszeresen jól helyben hagyják. Ilyenkor van az, hogy bedühödik, és akkor kő kövön nem marad. És amiért nagyon működik ez a figura mozgóképen, az nem más, mint Ron Perlman, aki olyan lazasággal kelti életre a vörös démont, amire más színész egész biztosan nem lenne képes. Minden mozdulatából, minden megszólalásából egyvalami sugárzik: cool.

Oh, crap.

Aztán ott van a látványvilág, ami gondolom alapvetően a képregényből ered, viszont mindenképpen a zseniális Guillermo Del Toro-nak köszönhető, hogy mozgóképen úgy elevenedik meg, ahogy. Vagyis lenyűgözően. A gótikus és modern stílusjegyek összeházasítva egy kis steampunkkal, és máris csorog a nyálam. Hellboy rengeteg régi tévéje meg baromi jó, bár nekem alapból tetszik ez a régies formatervezés. És ne feledjük az egyéb lényeket sem, mert nem csak a kedvenc Vörösünk létezik ám. Az alapcsapat tagja még a kék Abe Sapien, a halember és Liz, a lány, aki mindig tüzel. A gonoszok oldaláról pedig Hitler felhúzhatós bérgyilkosa vagy éppen a sátán kutyái (vagy mik). Szóval a látvány elsőrangú, és mivel a film alapvetően a zúzós akciókról szól, elsőrangúnak is kell lennie. Ugyanakkor a humorral sem spóroltak szerencsére, így amikor Hellboy épp nem valami gonosz szörnyeteget mészárol le, mindig elereszt pár poénos megjegyzést. Persze sokszor még mészárlás közben is.

Did you ever lose track of him?
Well let’s see – there was that moment, when I had the train on top of my head…

A történet röviden, hátha valaki még nem ismeri: a második világháború végén Hitler megbízásából Raszputyin (igen, akit már a Boney M is megénekelt) egy kaput akar nyitni valami ocsmány helyre. A hős amerikaiak persze megakadályozzák, azonban egy kis vörös ördögszerű izének mégis sikerül átjutnia. Ő Hellboy, aki felnőve a BPRD (Paranormális Kutató- és Védelmi Hivatal) ügynöke lesz, és mindenféle csúnya gaz lényeket hatástalanit. Aztán visszatér Raszputyin, és még mindig ki szeretné nyitni azt a kaput, így Hellboy kénytelen kelletlen felölti ballonkabátját, és elindul dolgozni…

Nem tagadom egyébként, hogy elkötelezett rajongója vagyok a filmnek, hiszen jópárszor láttam már, de talán nem csak az elfogultság miatt hiszem, hogy jó. Lenyűgöző látványvilág, jól megcsinált akciók, poénos beszólások. Mi kell még egy igazi szórakoztató popcornmozihoz? Nekem semmi egyéb. A pontszám simán 9/10.

Hellboy

28 Weeks Later (2007)

28 héttel később

28 hét telt el a járvány kitörése óta. A fertőzöttek szép lassan éhen pusztultak, Londont pedig amerikai katonai segítséggel elkezdtek megtisztítani és visszatelepíteni az embereket. De most komolyan, kinek jut eszébe egy ilyen hihetetlen baromság? Mármint nyilván a valóságban is ez történne, de logikusan végiggondolva rögtön látható, hogy mi lesz a vége, nem?

Pontosan az. Egy homokszem kerül a gépezetbe, a kór pedig újra elszabadul, és mi végignézzük a nagy mészárlást és London pusztulását. Elragadó látvány, ahogy a mesterlövészek sorban szedik le az embereket (előbb még csak a fertőzötteket, aztán inkább a „God will sort it out” elvre hagyatkozva), majd a forró napalm végigégeti az utcákat. Közben főhőseink próbálnak kijutni, de mi tudjuk, hogy hiába. A végzete úgyis mindenkit elér. Vagy nem?

Nagyon bele lehetne kötni bizonyos dolgokba, de egyrészt az emberiséget látva nem vagyok benne biztos, hogy nem így történne a valóságban. Az arrogancia (ha jön, majd legyűrjük!) és a mindenkinél jobban tudom (bár mondták, hogy ne, azért csak megteszem) valószínűleg ugyanide vezetne. Másrészt pedig ott van az a nagyon fontos tényező, hogy ez a film nagyot ütött. Akkorát, amit már rég nem tapasztaltam. Az egészet belengi valami fojtogató hangulat, szinte a kezdő képsoroktól egészen a stáblistáig (és még utána is) valami furcsa érzés kerített hatalmába.

28 Weeks Later

Nem félelem, vagyis nem olyan félelem, inkább valamféle szorongás volt. Szóval lehet, hogy éppen sikerült kiválasztani a tökéletes időpontot a megnézésre, de valami brutális módon hatalmába kerített az élmény. A kezdeti optimizmustól a gyülekező felhőkön át a kilátástalan menekülésig minden teljesen a helyén volt, tökéletesen illeszkedve. Az egyetlen csalódás akkor ért, amikor a végén nem történt meg, aminek meg kellett volna történnie. Persze ez a befejezés is teljesen logikus a felvezetésből, de jobban örültem volna, ha a forgatókönyvíró és a rendező növesztenek egy-egy pár herét, és nem legelik le birka módon a happy mealt.

Emiatt a végső értékelésben le kellene húznom a pontszámot, tudom, de egyszerűen nem tudom megtenni. Az összes logikátlanság és hiba ellenére is 9/10-es a film, a helikopteres aprítás pedig egyszerűen cool volt.

A Bourne-trilógia

The Bourne Identity / A Bourne-rejtély (2002)

Ismeretlen férfit vesz fel a tenger közepén egy halászhajó. Hátában golyók, a csípőjében pedig egy bankfiók adatai. A feje viszont üres, nem emlékszik semmire saját magával kapcsolatban. Ilyen helyzetben ki ne akarná kideríteni, hogy ki ő és mi történt?

A Bourne-utálók azzal szoktak érvelni, hogy a filmnek nem sok köze van a könyvhöz, de én azt mondom ez egyáltalán nem baj, ugyanis sikerült egy rohadt jó filmet összehozni. Jason Bourne karakteréről tényleg elhiszem, hogy vérbeli profi. Nem gyilkolászik agyba-főbe, de a túléléshez nélkülözhetetlen cselekvéseket reflexből végzi, teketória nélkül. A film megfelelő arányban adagolt krimi és akció keveréke, nagyon profin megoldott kézikamerázással, aminél lehet is látni, hogy mi történik (általában nagyon elkúrják a túlrángatással), éppen ezért (és mert legalább négyszer láttam már, de még mindig nem vált unalmassá) nálam 8/10-et érdemel.

The Bourne Supremacy / A Bourne-csapda (2004)

Az előző rész végén abban maradtunk, hogy Jason Bourne eltűnik, és cserébe csak annyit akar, hogy ne baszogassák, különben baj lesz. Természetesen baszogatják, ő pedig beindul, és igéretéhez hűen addig meg sem áll, míg be nem darálja az ellent…

Itt már szintet lépünk, minden értelemben. A cég (és egyéb érdekeltségek) bekeményítenek, mert amíg ügynökünk életben van, kitudódhatnak bizonyos dolgok, amiket jobb lenne a szőnyeg alatt tartani. Akció is jóval több van a filmben, de a M:I II-vel ellentétben itt ez nem megy a történet rovására, megmarad az első rész hangulata és az általa felállított szabályok is, szóval csak még pörgősebb, izgalmasabb Bourne-t kapunk. Az elsőhöz hasonlóan 8/10 ez is.

The Bourne Ultimatum / A Bourne-ultimátum (2007)

A harmadik rész nagyon ötletesen a második végébe van beleszőve, vagyis nem lineárisan, az előző vége után játszódik, hanem a moszkvai események fonalát veszi fel, hogy aztán végül a helyére kerüljön a kirakós minden darabja.

Hihetetlen módon a trilógiává bővült Bourne úgy váltott át akciólöketbe, hogy végig sikerült valószerűnek maradnia. Bourne továbbra sem terminátor, és még mindig vérprofi, ahogy az operatőr is. Nem is tudom, láttam-e már ennyire életszerű autósüldözést, ahol a koccanásoknak tényleg súlya van, még a képernyőn keresztül is. Ésszel és nézőbarát módon használt kézikamera a kulcs, és ezért még a pedálokat taposó lábak bevágását is megbocsátom. Az egyetlen hibaként talán Julia Stiles kissé erőltetett visszahozását tudnám említeni, de mivel a zárórészről (remélem legalábbis, kerek a történet, nem szabad bolygatni) van szó, tulajdonképpen megbocsátható.

Tényleg ritka, hogy egy trilógia minden része megtartsa, sőt emelje a színvonalat, a Bourne-nak mégis sikerült, így a harmadik rész pontszáma 9/10.

4

Live Free or Die Hard (2007)

Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed

Anno, amikor a harmadik rész a mozikba került, sokat poénkodtunk azzal, hogy ha lesz még egy folytatás, akkor biztos „Legdrágább az életed” lesz a magyar címe, erre most, hogy a mozikba került a folytatás, mi lett a címe? Nagyon remélem, hogy nincs összefüggés, mert akkoriban elég népszerű volt a „Halál halálának a halálos halála” cím is, mint a következő Alien magyar megfelője…

De jöjjön a lényeg: John McClane visszatért, és nem is akárhogy! Igaz, hogy kissé már ráncos, alig-alig káromkodik, és a cigiről is leszokott, de azért bizonyos dolgokban sosem változik. Még mindig ő az alkalmatlan ember az alkalmatlan helyen és alkalmatlan időben, és ha egyszer nekiindul, senki sem állíthatja meg. Már a film első akciójánál tudjuk, hogy itt bizony komoly hirig és az abból eredő fogköpdösés várható. Annak ellenére, hogy ezúttal nincs fehér trikó (vér azért van), engem egyből berántott a film, és nem engedett el egészen a végéig. A kivitelezés abszolút modern (szűrők, robbanások, miegymás), de az akciók hangulata teljesen old school, semmi pisztolybalett vagy lassított felvételben ugrás-pörgés, himbálózó és/vagy körbeforgó kamera, hálisten. Még az előzetesben neccesnek tűnő jelenetek (két autó közé lebukás a harmadik elől, helikopter kontra autó) is teljesen jól illeszkednek, nem lógnak ki. Azt hiszem valahogy így kell átemelni egy akcióklasszikust a XXI. századba.

– You just killed a helicopter with a car!
– I was out of bullets.

Nem szeretnék spoilerezni, de két jelenetet ki kell emelnem, az egyik amikor McClane lezúzza Maggie Q-t (aztán még húzza is vele a főgonoszt, mekkora már!), a másik pedig a pisztoly vs. parkour. Mindkettő zseniális, és a legjobb Die Hard-pillanatokat idézi. Nem mehetek el szó nélkül amellett sem, hogy a rendező Len Wiseman tényleg remek munkát végzett. Őszintén, az Underworld után voltak bárkinek is elvárásai? Szerintem mind sokkal kevesebbet vártunk, de valószínűleg tudta ő is, hogy ha ezt elszúrja, akkor a rajongók letépik a tökeit kisvártatva.

Ha bele akarnék kötni (de nem fogok), akkor én is az autópályás részt venném elő, mint általában mindenki. De az a helyzet – és itt most lehet ütni – hogy annak a John McClane-nek, aki egy locsolótömlőn leugrik a Nakatomi-torony tetejéről, én bemondásra elhiszem, hogy kenyérszervóval megfog egy kisodródó kamiont is. A vadászgép szárnyán való egyensúlyozásról pedig csak annyit, hogy szerintem mind láttuk a második részt…

Live Free or Die Hard

Szintén bele lehetne kötni a sztori fő vonalát alkotó digitális bohóckodásba (miért kell Del-t nyomni a programokból való kilépéshez?), de ez is olyan dolog, amit minden filmben látunk, egyszerűen fogadjuk el: a mozivilágban bármilyen számítógépet meg lehet hackelni, ha elég nagy wpm-mel gépelsz, pont. Arról nem is beszélve, hogy az első rész Theo-féle széftörése is elég érdekes volt, technikailag.

A harmadik, amibe bele lehet kötni, és ebbe bele is fogok, az a Timothy Olyphant által alakított főgenyó. Sajnos nagyon kevés volt, mind a karakter, mind Olyphant. Erőtlen és nyöszögős, az a fajta csúnya, gonosz, vöröshajú gyerek, aki a játszótéren szeretne mindenkit megfélemlíteni, de egyszerűen nincs elég puca a vérében, így csak nevetséges lesz.

A végső értékelést is ő húzta le, így hosszas kalkulációk után kijött a 9/10, amiről tudom, hogy könnyű dobálózni, de ez akkor is ennyi. Ahogy vége lett, néztem volna még egyszer, és az biztos, hogy még nagyon sokszor fogom is. Méltó folytatása az elődöknek, és ennyi a lényeg. Na meg az, hogy Bruce Willis is John McClane.

1

Die Hard: With a Vengeance (1995)

Die Hard 3. – Az élet mindig drága

Az első kettő után, de még a negyedik előtt következzen a harmadik Die Hard, amiben az élet mindig drága, és amit ezzel a frappáns kezdőmondattal fel is vezettem. McClane ezúttal szintet lép, már nem csak Holly-t és a toronyházban/repülőn rekedt többieket kell megmentenie, hanem kvázi egész New Yorkot. Azért persze a személyes érintettség most is megvan, a rejtélyes és nagyon akcentusos bombagyáros Simon a kedvenc Johnunkat (kíegészülve Sammy Jacksonnal) hívja játékba, aki éppen baromira másnapos, és még mindig elég rosszul reagál, ha basztatják…

A harmadik rész egy kicsit más, mint az első kettő, egyrészt a kitágult játéktér, másrészt a nem-karácsony és az irgalmas szamaritánus miatt is. De ettől függetlenül ugyanúgy berobban a Die Hard hangulat (amit majd a négyesnél kifejtek), és egyszerűen szórakoztató az egész, élvezet nézni, ahogy McClane a rosszemberekkel „tárgyal”, közben szokás szerint elereszt pár poént, a trikó pedig egyre csak véresebb és véresebb lesz…

– Nils? You can close in now. Nils?
– Attention! Attention! Nils is dead! I repeat, Nils is dead, fuck-head. So’s his pal, and those four guys from the East German All-Stars, your boys at the bank? They’re gonna be a little late.
– John… in the back of the truck you’re driving, there’s $13 billon dollars worth in gold bullion. I wonder would a deal be out of the question?
– Yeah, I got a deal for you. Come out from that rock you’re hiding under, and I’ll drive this truck up your ass.
– How colorful.

A végére pedig az értékelés maradt, és mivel ez a film bármikor és bárhol újranézhető, a pontszám nem meglepő módon 9/10-re jön ki. Akció kategóriában ott a helye a legjobbak dicsőségfalán.

4

The Last Kiss (2006)

Az utolsó csók

The Last Kiss

Azt hiszem, megvan a tökéletes film az első blogbejegyzéshez, úgyhogy akkor el is kezdem. Ismét bebizonyosodott, hogy Zach Braff tud valamit. És nem csak azért, mert két igen cute lánykával játszik együtt egy filmben, hanem mert az a film ilyen jóra sikerült. Nem cukormázas, mint általában a romantikus filmek, nincs nagy bonyodalom és akármi. Mivel nem szeretnék spoilerkodni vagy bármit is elmondani a filmből, elég lesz annyi, hogy aki valami romantikus vígjátékot vár, az csalódni fog. Aki Scrubs-stílust, az szintén. És ennek ellenére a Last Kiss mégis teljesen Zach Braff-film. Melankolikus, néhol vicces, és minden sallangtól mentes. Olyan, mintha a srác saját novellát forgatna a szerelemről. A Garden State volt a bevezetés, a Last Kiss a tárgyalás, és én már kíváncsian várom a befejezést is.

You know, life is pretty much in the grays for the most part. And if you insist always on black and white, you are gonna be very unhappy.

A filmet nézve végig olyan furcsa érzésem volt, aztán ahogy a stáblista alatt végiggondoltam, rájöttem, hogy azért, mert akár a saját életemet is láthattam volna. Simán megtörténhet (és meg is történik) bárkivel. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem tetszik majd, mert a befogadásához egy kicsit másfajta gondolkodásmód kell, más perspektívából kell nézni a dolgokat, de nálam egyből bekerült a kedvencek közé. Szóval részemről 9/10 lenne, ha pontoznék (tegnap este még 8/10 volt, de ma átgondolva megéri a 9-et, tényleg).

– Stop talking about love. Every asshole in the world says he loves somebody. It means nothing.
– But it’s true.
– It still doesn’t mean anything. What you feel only matters to you. It’s what you do to the people you say you love, that’s what matters. It’s the only thing that counts.