Ő a megoldás
Az All About Steve (magyar keresztségben: Ő a megoldás) remek példa arra, hogy milyen filmeket nem lenne szabad soha elkészíteni, illetve arra is, hogy milyen típusú filmeket utálok. Az egész egy ellenszenves női főkarakterrel indul, akit ráadásul egy nem túlzottan kedvelt színésznő alakít, majd folytatódik egy botrányosan rossz – még vázlatnak is kevés – történettel, hogy végül a szánalmas kategóriába tartozó részletekkel érje el a csúcspontot. De tényleg, annyi felhasználható zene létezik a világon, miért kell pont azt választani, ami egyrészt már három éve a Chuck főcíme, és kb. olyan jellegzetessége a sorozatnak, mint 24-nél a pittyegés, másrészt nem is illik az adott jelenet alá. De vissza a lényeghez.
A filmet úgy lehetne a legjobban leírni, hogy teljesen random (szép magyar szó, szeretjük). Események történnek emberekkel helyeken, de ezek teljesen véletlenszerűek és összefüggéstelenek. Az egyetlen kapcsolat köztük, hogy az egész egy filmnek van összevágva, de ha valahol a közepén lett volna egy jelenet, amiben egy törpe megerőszakol egy mosogatószivacsot a Holdon, az sem lógott volna ki túlságosan. Egyetlen koncepciót véltem felfedezni a sorok között, ez pedig a „mindenkinek jár a boldogság” című közhely, de fura módon (és hozzáteszem: szerencsére) pont ezt nem gyúrták bele a fináléba. Ez egyébként annyira meglepő és üdítő volt egyben, hogy simán hozzáadott egy pontot az értékeléshez.
A jellegtelen női leadeknél csak az a rosszabb, amikor az írók megpróbálkoznak valamiféle „alternatív” karakterrel. Ezzel az a baj, hogy az említett írók tehetségtelensége miatt az ilyen karakterek szinte kivétel nélkül mellé mennek, és a megcélzott szerethetően bogarasból idegesítően ellenszenves lesz, aki nem jobb sorsot, hanem acélbetétes gyökérkezelést érdemel. Pont ilyen a Bullock által alakított Mary is, akit úgy lehetne jellemezni, hogy ő az őrült macskás öregasszony, csak a szőrös dögök helyett a keresztrejtvényekre meg az előállításukhoz szükséges haszontalan információkra van ráfixálva. A szülői beavatkozásnak köszönhetően aztán eme megszállottságnak új alanya lesz az operatőr Steve személyében. Mary először egy egész keresztrejtvényt szentel neki, majd elkezdi követni őt, keresztül az országon. Aztán még történnek dolgok, de az már úgysem érdekel senkit.
A színészekre nem érdemes túl sok szót pazarolni, Thomas Haden Church kihozta a szerepből, amit lehetett, a többiek pedig… Legyen elég annyi, hogy Bullock teljesen jogosan kapta meg az Arany Málnát, és még így is ő volt a krém.
Az a gond egyébként az ilyen filmekkel, és – visszakanyarodva az első bekezdéshez – azért utálom őket, mert teljesen rossz üzenetet közvetítenek. A Maryhez hasonló, láthatóan nem normális karakterek viselkedésének elfogadása, legitimizálása miatt alakult ki mára az az általános nézet, hogy az ember akkor toleráns, ha minden szart eltűr. Aztán a lantművészek meg mehetnek pucér faszt lengetni főműsoridőben a tévébe.
Halálos iramban: Tokiói hajsza
Az epikus saga harmadik, buta szójátékok helyett buta alcímmel operáló felvonásában minden eddiginél nagyobb a tét: főszereplőnknek mindössze 16 órája van arra, hogy megmentse rákos kisöccse életét. Ehhez pedig meg kell mutatnia a japán alvilágot irányító félelmetes jakuzának, hogy milyen jól tud hegyen lejtmenetben driftelni…
Na jó, picit talán kiszíneztem az eseményeket, de az eredeti történethez képest ez a rákos gyerek ötlet határozott előrelépés lett volna. Az egész amúgy annyi, hogy a balhés gyerek szarba keveredik otthon, ezért anyu Japánba küldi apuhoz, hogy ott majd megjavul. Persze nem javul, mert a szar szép tányérra téve is szar marad, így hősünk egész véletlenül ismét motorbőgető hülyék közé kerül. Persze a festett hajú/körmű/egyebű japó fiatalság egész másra gerjed, ők a sebesség helyett inkább a driftelésre vannak ráparázva, amiről viszont hősünk szart sem tud. Pedig pontosan ez a képesség kell ahhoz, hogy megdughassa a jakuzavezér unokaöccsének csaját és még el is dicsekedhessen vele (megnéztem, nincs drift-technikus vagy hasonló OKJ-s képzés, szóval senki se rohanjon jelentkezni).
A TFATF:TD nem csak tökéletesen beleillik a „buta szar” kategóriájába, de majdnem új mélységet is ad neki. Míg az előző részekben a szereplőknek volt valamiféle motivációja, itt mindenki csak azért cselekszik, mert a forgatókönyvíró azt gépelte le éppen. A főhősről annyit tudni, hogy balhés, de igazából jó gyerek, de hogy miért tesz valamit, az már nem derül ki. A többi karakter pedig még nála is kidolgozatlanabb. A történet még úgy is harmatgyenge, hogy igénytelenek vagyunk (az utalás megfejtője NJP bögrét gondolhat oda az asztalára nyereményként), és az egész nyakon van öntve ezzel a driftelős trógerkedéssel, ami sajnos nagyon gáz. Ezt egyébként csak azért jegyeztem meg, mert Chris Morgan első írása, a Cellular egy fasza pörgős akció, amihez képest ez határozottan visszalépés volt.
Az ész nélküli tuningolás mellett egyébként a driftelést is faszságnak tartom, szóval ne legyen meglepő a negatív vélemény. Ennek amúgy nem valami gyerekkori trauma az oka, hanem két dologra vezethető vissza. Az első, hogy az általam kipróbált összes Need for Speed játékban csalt a kurva gép a driftelős pályáknál, a második pedig, hogy szerintem egy autó alapvetően közlekedési eszköz, és mint olyan, nem majomkodásra való. A film amúgy mindenhol megtalálta a közönségét, mert balfaszok az egész világon vannak. Magyarországon is, ezt a plázák mély- és magas garázsainak falai, valamint a bemutató után tömegesen letört kocsik is bizonyíthatják. De vissza a filmhez és a szereplőkhöz. A kötelező mexikói csaj ezúttal becserélődött a perui születésű Nathalie Kelley-re (a képen), ami ugyan még mindig nem az igazi, de Rodriguez és Mendes után mindenképpen előrelépés. Az első két filmből egy nyúlfarknyi megjelenést leszámítva senki sem tér vissza, az újak pedig teljesen érdektelenek, ezért ez a bekezdés most ilyen kurtán-furcsán véget is ér.
A pontozás persze nem lesz objektív, de ez is olyan film, ahol igazából nem is törekszem rá, mert minek. Szóval számilag ez bizony 2/10, és az halálbiztos, hogy a másik hárommal ellentétben ezt soha az életben nem fogom újranézni.
Hajrá csajok 4.
A negyedik és eddigi utolsó részben (szerintem még simán jönni fog pár videós folytatás) egy szurkolótáborban zajlanak az események, ahol is két rivális csapat küzd a győzelemért, miközben az egyik csapat vezetője beleszeret a másik csapat egy tagjába (micsoda West Side Story utánzat). Aztán egy éjszakai leszámolás után mindkét csapatot felfüggesztik, így össze kell fogniuk, hogy ne a nevető harmadik szerezze meg a trófeát végül.
A „világsztár” ezúttal Ashley Tisdale, amiből azért látszik, hogy a költségvetés szigorúan monoton csökkenő volt az előzőekhez képest. Ez persze azt is jelenti, hogy ide már tényleg nem jutottak normális szereplők, akik legalább egy picit tudnának játszani vagy aranyosak lennének. Sehol egy Eliza Dushku vagy akár csak egy Kristen Dunst kaliber. Az itteni lányokra már nem is a plasztik, hanem inkább a bakelit megnevezés illik.
Gondolom mostanra már unalmas, hogy mantraként hajtogatom, de azért továbbra is igaz: a kötelező konfliktusok beleerőltetése ezt a filmet is tönkrevágta. Az ellenszenves szereplőket is beszámítva minimál pontszám járna, de jóindulatúan felpontozom 2/10-re (mégis csak szurkolólányokról van szó).
A bambanő
Annak idején Drew Barrymoore ezzel a filmjével olyan messzire rúgta a pöttyöst, hogy aztán évekig nem voltam hajlandó semmit megnézni, amiben ő szerepelt. Igazából már nem is emlékeztem rá, hogy pontosan mi volt az a Bambanőben, ami kiváltotta ezt az érzést, de most úgy gondoltam, ideje leszámolni ezzel a haraggal, vagy legalább feleleveníteni az okát. A történet ugye arról szól, hogy Josie Gellert a főszerk visszaküldi a középiskolába tényfeltáró újságírni, ő pedig szembesül azzal, hogy nemcsak a saját idejében volt az iskola lúzere, de még évekkel később is az. És még szerelmes is lesz.
Nekünk meg ezt a figurát kellene megszeretnünk, aki közeledve a harminchoz még mindig idétlenül vihog, és nem tud egy mondatot úgy elmondani, hogy ellenszenvessé ne válna. És csodálkozik, hogy mindig őt szopatják. Pedig egy lúzerfilm csak akkor jó, ha sikerül szimpatikussá tenni a főszereplőt, de ez csak úgy megy, ha szerethetően béna a karakter. Josie-nál viszont úgy éreztem, hogy minden szívatást megérdemelt. Sajnos a film vége még erre is rákontrázik egy szar nyáltakony befejezéssel. Értékelni is fölösleges, de azért leírom, hogy 2/10-et érdemel, még Jessica Alba ellenére is.
Szakítópróba
Na most aztán tényleg nem leszek hosszú, sőt az ehhez hasonló, párpontos, a masszából semmivel sem kilógó filmekkel kapcsolatban ezután sem. Persze egyszerűbb lenne simán elfelejteni őket, úgy legalább a lassacskán több méteresre duzzadó írni kéne róla listámat is megrostálhatnám. De a megemlítésükkel tulajdonképpen közszolgálati szerepet vállalok fel, úgymint én már beszoptam, te még megúszhatod. Ez vagyok én, mindig a köz javát szolgálom.
De hogy a lényegre térjek, a Szakítópróba egy teljesen unalmas és kiszámítható vígjáték ifjú házasokról, akik az esküvő előtti egymás imádásából a nászúton átmennek veszekedősbe meg féltékenykedősbe, és aztán majdnem ott is hagyják egymást jól. Persze a végén megkapjuk a happy endet, ahogy kell. Én meg fogom a fejem, hogy miért ábrázolják olyan idiótának az amerikaiak saját magukat, hogy egy francia aljzatba beerőszakolnak egy nyilvánvalóan nem passzoló vibrátort. Ashton Kutcher itt szar színész (máskor nem annyira), Brittany Murphy meg néha szép de sokszor sajnos teljesen absztrakt arca van, és most ő sem játszik jól. Pontszámnak mehet a 2/10 (volt pár másodpercnyi szép havas táj), ez meg pont 1000 karakter lett.
Lagzi-randi
Azt hiszem, valahol már írtam egyszer, hogy nálam egy romantikus filmnél mindig a női főszereplő a legfontosabb. Nála kell azt éreznem, hogy én is bele tudnék szeretni. Ha ez az érzés megvan, akkor lehet a film bármilyen limonádé vagy negédes szar, valószínűleg nem fogom utálni. A Lagzi-randi sajnos limonádé is, meg negédes szar is, és még a női főszereplőnek sem sikerült semmiféle pozitív érzést kiváltani. Ennek ellenére mégsem utálom a filmet, mert sajnos annyira átlagos és középszerű, hogy még ezt sem tudta elérni.
Az egész amúgy arról szól, hogy Kat Angliába utazik a húga esküvőjére, de mivel nincs senkije (mivel annyira unalmas és szürke ember, hogy kell a fenének), ezért felbérel egy kísérőt, aki a pasijaként pózol mellette, hogy aztán a film végére a teljesen tipikus és ezerszer látott körök lefutása után egymásra találjanak az örök boldogságban (most lehet hányni). Az alapötlet amúgy szerintem annyira nem is lenne vészes, egy jobb forgatókönyvíróval és főszereplővel egész kellemes film is lehetett volna. Sőt, akár ugyanezzel a forgatókönyvvel, de másik főszereplővel is.
Debra Messing már a buzisorozatban (Will és Grace) sem volt szimpatikus, de ezt betudtam a szériával kapcsolatos ellenszenvemnek. Itt viszont kiderült, hogy mégsem az volt, hanem szerencsétlennek tényleg annyi a kisugárzása, mint egy kéthetes poshadt felmosórongynak, vagy még kevesebb. Tudom, erős szavak ezek, de ha egyszer igazság lakozik bennük… A „savanyúcukrot szopogattam” arcú Dermot Mulroney amúgy illett hozzá, hiszen hasonlóan lapos volt ő is. Ez a figura amúgy is nagy talány, mert szarja magából a romantikus filmeket, csak nem tudom ki a célközönség, hiszen így férfiszemmel nézve eléggé sunyi rókaképűnek tűnik. Igazából nem is emlékszem rá, volt-e valaha értékelhető alakítása a Vadnyugat fiai után. A film két jobb sorsra érdemes színésze, Jack Davenport és Amy Adams viszont tényleg jól játszottak, arról nem ők tehetnek, hogy a karaktereik szarok voltak, hiszen szarból nem lehet várat építeni.
Most jó hosszan tudnám még ecsetelni, hogy miért volt szar a film, és miért baj az, ha egy romantikus vígjátékban nincs szerethető karakter, de ez a film igazán nem érdemel többet (még ennyit sem, amennyit eddig leírtam). A Wedding Date egy használható ötlet nagyon unalmas megvalósítása, ami pontszámilag 2/10-et jelent. Igen, Amy Adams szépsége és tehetsége miatt mindenképpen jár a +1 pont, hiszen annyira jól hozta a szerepét, hogy néhol azt kívántam, bárcsak legitimizálnák a hülyepicsák megverését, pedig amúgy őt eléggé kedvelem (sőt).
Anyámon a tanárom
Nem akarom nagyon elhúzni ezt a szösszenetet, mert a film nem érdemel túl sok sort, tekintve, hogy rossz. John Farley sikeres iró, jó pár év után tér vissza szülővárosába, hogy átvegyen egy díjat. Hazaérve viszont megtudja, hogy az anyja pont azzal a tornatanárral kavar, aki 13 évvel korábban pokollá tette John életét (és amúgy azóta is minden más gyerekét is). Neki persze ez nem begyere, így elhatározza, hogy valamit tenni kell a szemét Mr. Woodcock ellen…
Seann William Scott és Billy Bob Thornton már elég kellene, hogy legyen egy tűrhető vígjátékhoz, nem? Ha még hozzáteszem, hogy a filmben szerepel Susan Sarandon és Ethan Suplee (Randy Hickey, Earl tesója), akkor pedig főleg bizakodónak kell lennünk, hogy azért valamiféle minimális minőséget és humort kapni fogunk. Sajnos ez a film semmi ilyesmivel nem tud szolgálni. Vannak viszont rossz és lapos poénok, valamint egy erkölcsileg teljesen elbaszott vég.
Persze, biztosan vicces, ha egy vígjátékkal kapcsolatban erkölcsökről beszélek, de majd mindjárt világos lesz. A fő problémám, hogy az ilyen, főszereplő szembenéz a gyerekkori nemezisével típusú alkotásoknak meg kell mutatniuk, hogy a végén a gonosz elnyeri méltó büntetését. Ennek egyszerűen meg kell történnie, másként ezek a filmek nem működnek. Mi látjuk, hogy Mr. Woodcock egy rohadt szemét, aki gyerekeket aláz meg testileg és lelkileg, kosárlabdával ütlegeli őket, tolószékes öregeket lök a vízbe, de az emberek persze nem, inkább csak a főhőst nézik hülyének. Ez ugye szokásos jelenet, nem is lenne vele semmi baj, ha a végén lenne feloldás, mindenki rájönne, hogy mi az igazság, és végül győzne a jó. Na ez itt teljesen kimarad. Főszereplőnk kénytelen tovább szenvedni, és még a romantikus szálban bedobott lányt sem kapja meg. Woodcock ezzel szemben nem bűnhődik, nem is bánja meg, amit tett és tesz, sőt, jutalmul a rohadványságáért megkapja John anyját is. Ezt így nem lehet, nem és nem.
Nem tudom, mi volt ezzel a filmmel a készítők célja, de egész biztos, hogy nem egy nézhető filmet akartak készíteni, ennyire ugyanis nem mehetett mellé. Ha pedig pont így akarták, akkor valami súlyos gond lehet a fejeikben. Mindenképpen szégyen.
Rajzás
Pedig már a cím is elrettentő erejű kellett volna, hogy legyen. De naiv voltam, és úgy gondoltam, ha egy filmben együtt szerepel Lucy Liu, Michael Chiklis és Carla Gugino, az nem lehet annyira rossz. Oké, nem A-listás nevek (már Liu sem, ha ugyan volt valaha), de Chiklis mindenképpen érdemel némi figyelmet korunk első számú negatív jófiúja, az ultrakemény Vic Mackey karakterének életre keltéséért. Az esélyt megkapta, el is szúrta, sajnos, bár nem rajta múlt.
Pedig milyen jó vámpírfilmet lehetett volna ebből csinálni, jó sok gyakással… Helyette kapunk valami katyvaszt, amit igazából nem is tudok hová tenni. Egy B film, a B filmek bája nélkül. Jobb sorsra érdemes színészek valami amatőr rendező keze között, aki a jelek szerint egyszerűen nem boldogult a saját forgatókönyvével. Mondanám, hogy szétesik a film, de sajnos egyáltalán nem is áll össze annyira, hogy utána magába zuhanhasson. Ide-oda csapongunk a történések és személyek között, teljesen szervezetlenül és ostoba módon, de az érdeklődésünket valószínűleg előbb vesztjük el, mint a fonalat, úgyhogy a film közepétől már nem is érdekes, hogy mi történik.
Egyébként nem sok minden. Sadie Blake újságírót megerőszakolják és jól megvámpírizálják, ő pedig bosszút áll ezért. Teszi ezt olyan nyeglén és jelentéktelenül, hogy egy jóérzésű ember biztosan felhördül rajta. Ha csak ennyire vagy képes, akkor inkább hagyd a fenébe, anya! Nem szabad így lejáratni a bosszú intézményét! Aztán ott van a nyomozó története is, ami nagyjából annyiból áll, hogy Michael Chiklis szomorúan és/vagy reményvesztetten néz. Tényleg ennyi, és ha nem lenne ott a film végi jelenetekben, az ő szálát simán ki lehetne vágni, annyira nem illeszkedik bele a filmbe. Mintha utólag firkálták volna a forgatókönyv margójára, vagy ilyesmi. Kár.
A Rise egy vámpíros film, írok hát pár szót a vámpírokról. Sehol az emberfeletti erő, sehol a partyface, de még arra a rohadt szemfogra sem futotta, az áldozatok nyakát valami hegyes bizbasszal lyuggatják ki, hogy utána rácuppanhassanak. Erős a gyanúm egyébként, hogy ez a mexikói/spanyol babzabáló rendezőkókler palira vett minket, és a filmben nem is vámpírok vannak, hanem mondjuk vashiányos emberek, és csak emiatt van ez a véraddikció. Töltelék nyomozó ugyan elcsodálkozik egy helyütt, hogy „ilyen gyors regenerálódást még sosem láttam”, de ez biztos csak az átverés része. A nyíl a szívbe gyógymód alkalmazása amúgy hatásos náluk az életelvétel tekintetében, de azt hiszem ez mindannyiunkról elmondható. Ráadásul se elporladás, se semmi nem történik, így még mindig nem vagyok meggyőzve.
A filmről egyébként a tróger szó jutott eszembe, és azt hiszem, valóban kifejezi a lényeget, és sajnos még az sem menti meg, hogy Lucy Liu elénk tárja fedetlen bájait. Őszinte megrendendüléssel kellett tudomásul vennem, hogy már túllépett azon a minőségen, amiért még érdemes lenne végignézni egy szar filmet is. Egyébként nem ő az egyetlen áru a húspiacon, Cameron Richardson és Samaire Armstrong is tiszteletét teszi egy-egy cici- és fürdőruhás villantás erejéig. De nem, még ez sem elég hozzá, hogy 2/10-nél jobb pontot kapjon ez a szarmedvény. Abcúg!