2

Dollhouse – 1×01 (2008)

Dollhouse – A felejtés ára

Elöljáróban annyit, hogy feltétel nélküli Whedon rajongó vagyok, nagyjából az a típus, aki tőle még a telefonkönyv tévéváltozatát is valódi izgalommal várná és örömmel nézné végig (hm, betűnként egy rész, meg is lenne két kábeles évad). Így nyugodtan mondhatom, hogy a Dollhouse számomra az utóbbi évek leginkább várt tévés eseménye volt. Még mielőtt elkezdeném taglalni, álljon itt a figyelmeztetés, hogy apróbb spoilerek előfordulhatnak, de azért semmi olyan, ami tönkretenné az élményt. Vagyis remélem, hogy semmi olyan. Tehát nem árulom el, hogy… Haha, azt hittétek, mi? Aki csak a sorozatra kíváncsi, ugorjon a harmadik bekezdéshez, mert a következőben a szokásos Whedon vs. FOX sírás következik.

Egy kis eredettörténet nagy vonalakban. A sorozat rögtön azzal a hendikeppel indul, hogy Joss Whedon készíti és a FOX adja. Az előző mondat első fele persze remekség rajongói szempontból, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy valami különlegeset és szórakoztatót fogunk kapni, viszont az a bizonyos három betű rögtön aggodalmakra ad okot. Whedon már szopott jó nagyokat a múltban a csatorna miatt, és annak ellenére, hogy szerinte most teljesen más lesz, a történések nem ezt látszottak beigazolni. A klasszikus Firefly-sors előjelei mutatkoztak a Dollhouse-nál is (újraforgatott majd kidobott pilot, felcserélt részek, pénteki adásnap, stb.), és ez valószínűleg a sorozat végéig tartani is fog, akármikor is legyen az. Tippem szerint a berendelt és elvileg kötelezően levetítendő 13 rész után.

Szóval Dollhouse. Az elnevezés egy olyan szervezetet takar, ami mindenféle célokra jól képzett ügynököket szolgáltat azoknak, akik meg tudják fizetni a szolgáltatást. A csavar ott van a történetben, hogy a jól képzett részt úgy érik el, hogy kitalált személyiségeket és azok emlékeit, képességeit vésik be az embereik agyába. Aztán amikor az esemény lezajlott, egyszerűen törölnek mindent, az ügynök pedig szépen visszakerül a dobozba, hogy üres fejjel, személyiség nélkül várakozzon a következő bevetésre.

Dollhouse

Ahogy írtam, abszolút Whedon rajongó vagyok, ennek ellenére mégsem vetemednék arra, hogy a tökéletes jelzőt használjam a Dollhouse pilottal kapcsolatban. A Mestert kevésbé ismerőknek elmondom, hogy az általa fémjelzett alkotások általában nem azzal ragyognak ki a tömegből, hogy teljesen eredetiek, hanem azzal, hogy képes a sokszor látott sablonokat úgy megcsavarni, egy olyan pluszt beletenni, amitől az egész berobban a képedbe. A történet most sem túl eredeti, nézés közben többször is eszembe jutott a Nikita, és azt is el kell ismerni, hogy van hasonlóság a a Christian Slater által főszerepelt és tavaly csúnyát bukott My Own Worst Enemyvel is, csak annál azért sokkal jobban össze van rakva. Mindenesetre az biztos, hogy ennek az alapnak egy adag whedonizmussal jó nagyot kellett volna robbannia. Hogy mégsem tette, arra egy magyarázatot tudok mondani: nincs whedonizmus.

Ugyan arról meggyőzött, hogy ezt néznem kell továbbra is, de őszintén szólva ha nem tudnám, hogy az ő keze munkája, akkor bizonyosan bekerülne a „nem rossz, de semmi extra” dobozba. Ugyanis pontosan erről van szó, egyáltalán nem lett rossz, de semmi extrát, semmi Whedonosat nem nyújt. Persze az is lehet, hogy ez csak a pilot és főleg a FOX hibája volt (a fejesek szerint az eredeti pilot nem volt túl érthető, ezért kellett egy új, ami jobban megmagyarázza a dolgokat), és a továbbiakban majd fülig érő szájjal fogok bólogatni. Nagyon remélem, hogy így lesz. Nem gondolom egyébként, hogy ezt jobban ki kellene fejteni, akiket érint azok úgyis értik, akiket meg nem, azokat talán nem is fogja zavarni.

A Whedon-fanboyok amúgy rögtön kétszer is örülhetnek a szereplők miatt, hiszen kapunk Eliza Dushkut és Amy Ackert is, ami szerintem már majdnem tökéletes duplázás. Természetesen mindketten jól játszanak, de főleg Acker, ráadásul neki a karaktere is elég érdekesnek tűnik, nagyon remélem, hogy kiderül a háttértörténete rendesen. Dushku is jó persze, csak nála a szerepből adódóan nem lehet karakterről beszélni.

Az értékeléssel kicsit gondban vagyok, és most elő fogom venni a kettős mércét. Ugyanis a készítő miatt már megnézés nélkül járt volna a 10 pont ész nélkül, de megnézés után már tudom, hogy ez sajnos túlzás lenne. Sőt, ha úgy nézem, hogy ez kinek a sorozata, akkor csak kb. 6 pontot ér az elvárások nem teljesítése miatt. A későbbiekben a kreatív stáb bővülni fog egy bizonyos Tim Minnearral és Jane Espensonnal, és remélhetőleg egy nagy adag Whedon-mojóval is, és akkor majd lehet szó magasabb pontszámról ezen a skálán is, de jelenleg ez így kevés hozzá. Viszont ha sima sorozatként tekintek a Dollhouse-ra, akkor a pilotnak jár 8 pont, mert technikailag jól összerakott és érdekes volt, és a behozott kisebb-nagyobb szálak és utalások eléggé pozitívan mutatnak előre a továbbiakra. Legyen a kettő közötti 7/10. Csak az a baj, hogy nem akarok sima sorozatként tekinteni rá…

3

Yes Man (2008)

Az igenember

Némi kényszerű és kreativitásgátló szünet után, a blogomolvasó tömegek legnagyobb örömére visszatért a popcorn, hogy a meg nem fogadott újévi fogadalmam szellemében (legalább) napi egy pompás írást szolgáltasson jó és kevésbé jó filmekről, a köz javára. És mivel ez a visszatérés éppen január 17-re esik, természetesen nem hagyom ki a lehetőséget, hogy megemlékezhessek a mára eső jeles ünnepnapról.

Gondolom nem mindenkinek egyértelmű, vagy inkább szinte senkinek sem az, hogy miről is van szó, így hát fellebbentem a leereszkedett ködöt és elárulom, hogy az egyetlen lehetséges feleségjelöltem, vagyis Zooey Deschanel születésnapjáról. Ráadásul Jim Carrey is pont ma öregedett még egy évet, így nagyjából adja magát, hogy új közös filmjük legyen a mai írás főszereplője.

Ez a film pedig a Yes Man, vagyis az Igenember. És akkor mondom is azt a momentumot, amire nemet kellett volna mondani a filmmel kapcsolatban: a régi Jim Carrey vissza-visszajáró szelleme. Az a helyzet, hogy a vicces Carrey és a drámai Carrey együtt sajnos nem teljesen működőképes. Persze nem arról van szó, hogy a némileg komolyabb filmeket fapofával kellene végigjátszania, de ide egyáltalán nem illett az Ace Venturás vagy Dumb és Dumberes pofavágós-celluxos stíl. Szerencsére nem volt sok belőle, de amik voltak, azok ténylegesen rombolták picit a film hangulatát. Azért így is maradt bőven a jóból, nyugalom.

Yes Man

Az alaptörténet amúgy annyi, hogy Carl egy eléggé magának való, besavanyodott alak, aki mindenféle kifogásokkal menti ki magát mindenféle helyzetekben, olyan lehetőségeket is lepasszolva, amik esetleg pozitívan is alakulhatnának. Aztán találkozik egy régi ismerősével, aki meggyőzi, hogy vegyen részt egy előadáson, ahol megtanulhatja, hogy igent mondjon a dolgokra. Carl el is megy, és egy nem túl hihető győzködés után el is kezdi alkalmazni azt a bizonyos szót, aminek hatására sikerül belemásznia néhány hülye helyzetbe, de azért lassacskán tényleg elkezd javulni az élete. Közben persze találkozik egy lánnyal is (Zooey), és onnantól a film vígjátékból átvált romantikus komédiába, hogy aztán a kötelező, de szerencsére nem túlhúzott bonyodalom után megkapjuk a happy endet (remélhetőleg nem Tillie-től – majd ha megnézed a filmet, megérted).

Szerintem a film egyik legnagyobb erőssége, hogy a fentebb már említett, apróbb hibákat leszámítva végig egyenletes szintet nyújt, és úgy sikerült beletenni a tanulságot, ahogy Adam Sandler sosem tudja. Ez lefordítva annyit jelent, hogy a vége sem lett szájbarágós belemkifúvom. Emellett még azt is sikerült elérnie, hogy elgondolkodjak a dolgon egy kicsit, ami nagy szó. Na nem azon, hogy ezentúl majd mindenre igent mondok, szóval ne kezdjen senki őrült telefonálásba mindenfélét kérni, de tényleg mennyi lehetséges élményt szalasztunk el azzal, amikor teljesen lezárjuk magunkat mások elől, és hogy ezek az élmények akár pozitívak is lehetnek.

Zooey filmről van szó, így természetesen rá külön is kitérek egy bekezdés erejéig (azért ez még nem centrikus, remélem). Való igaz, hogy minden filmjében ugyanezt a kissé furcsa, bolondos, érdekes ruhákban járó, kb. azonnal megszerethető karaktert hozza, de mivel ez a karakter kb. saját maga, így sosem lesz unalmas. Ráadásul a filmben még énekel is, és mivel a hangját még egy kicsit jobban imádom mint őt magát, ott már teljesen megvett magának. Az a legjobb egyébként, hogy ő tényleg az a lány, akibe szerintem az első személyes találkozáskor valóban fülig beleszeretnék, hogy aztán amikor valami hülyeséggel elszúrom a dolgot, életem végéig üssem magam, így aztán teljesen elhiszem, Carrey-nek is, hogy hasonlóan érez.

Yes Man

És akkor ezzel a frappáns átkötéssel rátérek a többi színészre. Ahogy fentebb írtam, ez alkalommal a gumiarcú nevettető (hogy ezzel az ezeréves béna jelzővel éljek) nem teljesítette maradéktalanul az elvárásaimat. Valahogy olyan érzésem volt, hogy bizonyos jelenetek csak azért vannak a filmben, mert ő a főszereplő (pl. csípős szósz felszívás orron át). A többiek rendben voltak, a sok sorozatos arc (Bradley Cooper, Sasha Alexander, Molly Sims) hozta a szerepüknél elvárható semmi különöset. Terence Stamp pedig kicsit az alatt, de az egyik jeleneténél eszembe jutott, hogy őt azért nagyon megnézném valami kiöregedett badass harcos szerepében, aki élete utolsó csatájában azért még durván szétvágja az ellent, mielőtt halálával okot szolgáltatna a bosszúra a fiatal tanítványának.

Pontszámként eredetileg egy jó kis nyolcast akartam megajánlani, és talán egy másik férfi főszereplővel meg is lett volna, de a fentebb részletezett carrey-izmusok miatt sajnos nem lehetséges. Zooey persze 11 pontot kap, de nem akarok nagyon elfogultan értékelni, így a film maga 7/10-es lesz.

2

Sweet Friggin’ Daisies (2002)

Egy új sorozat veszi kezdetét a popcornon a mai nappal, amit a 18 bevont kreatív elme négynapos megfeszített munkájának eredményeként (hazugság) „Zooey Deschanel Project” névre kereszteltem. Tudom, hogy nagyon sejtelmes és érthetetlen a cím, de semmi pánik, elmagyarázom. Arról van szó, hogy nem időrendi sorrendben végig fogok haladni eme bűbájos teremtés minden hozzáférhető mozgóképbeli megjelenésén, és ez jó nekem. Persze nem fanboy módra teszem, szóval aki szerint őrült szeme van, az se fusson el, nem lesznek Zooey-centrikus ömlengések (nem elvakult rajongó vagyok, csak reménytelenül szerelmes). Egyszerűen csak arról van szó, hogy ezek a filmek nagyrészt miatta kerültek fel a megnézendők listájára. Illetve ha esetleg egyszer összefutnék vele, legyen egy jó „figyelj, írtam a filmjeidről a blogomban” ismerkedős dumám is.

Sweet Friggin' Daisies

Elsőként jöjjön ez a 2002-es rövidfilm, a Sweet Friggin’ Daisies. Zelda (Zooey) és Damian (Eddie Kaye Thomas, alias Finch, az anyahomorító) utolsó estéjüket töltik együtt, mielőtt a lány hosszú időre elutazna, majd a reptér felé menet a taxisofőr kérdése nyomán felelevenítik az első találkozásukat is. Nem egy nagy történet, de egy rövidfilmbe talán nem is kell túl sok esemény, vagy nem tudom. Kicsit tanácstalan vagyok azzal kapcsolatban, hogy mit kellene írnom erről a filmecskéről, mi az, ami felkelti az érdeklődést. De az biztos, hogy ha ennyire nehéz egy ajánlóféleséget megfogalmazni róla, akkor megírni sem lehet könnyű (na jó, ez hülyeség, nyilván nem az). Mindenesetre Jesse Wigutow író-rendezőnek sikerült összehoznia valami jót ebben a 23 percben, az biztos. Ebben a sitcom epizódnyi időben nagyjából megismerjük a két szerelmest és történetüket is. Karakterei kissé negédesek ugyan, de a jópofa párbeszédeik miatt még az enyelgéseik közben is sikerül annyira szimpatikussá válniuk.

Az értékelés előtt még annyit, hogy igazából én szívesen néztem volna még tovább, teljes filmhossznyi időben a pozitív hangulata miatt, de végső soron így is kerek egészet alkotott a sztori. A pontszámmal is bajban vagyok kicsit, de ha azt nézem, hogy mennyire tetszett, akkor legyen mondjuk 7/10.

4

Postal (2007)

Na jó, jöjjön aminek jönnie kell, még akkor is, ha ezzel magamra szabadítok valami olyan borzalmat, ami már az ősidők óta várakozik a mélyben, vérre szomjazva. Még ilyen kilátások mellett is leírom: a Postal nem rossz film. És nem úgy nem rossz, hogy ahhoz képest, hogy Uwe Boll rendezte… vagy a többi filmjéhez viszonyítva… hanem egyszerűen önmagában nézve sem az. Ha nagyon merész akarnék lenni, akár még azt is mondhatnám, hogy jó film. Persze nem úgy jó, hogy értéket képvisel, mert az bizony nincs benne. Azonban meglepően szórakoztató és önironikus, valamint egyáltalán nem spórol a politikai korrektség sírjára szórt trágyával.

Mielőtt azonban továbbmennék, egy kis közbevetés a rendezőről. Aki kicsit is továbblépett a fogalom nélküli filmnézés állapotából (hallott már az IMDb-ről) az általában fájóan szisszen fel, ha valahol felmerül a német csodadoktor neve, és siet leszögezni, hogy milyen szarok a filmjei, golyót érdemelne, és egyébként is, hogy kaphat pénzt egy ilyen tehetségtelen őrült? A következő lépcsőfok a Boll-gyalázásban az „ez a kedvenc játékom, a kurva anyját, hogy így elbaszta”, illetve az „én tudom, hogy Németországban adókedvezmény jár a filmek után, ezért forgathat”. De nagyon kevés olyan nethuszárt láttam eddig, aki ténylegesen meg is tudja fogalmazni, hogy miért szarok a filmjei. Én most megmondom. Azért, mert ez az arrogáns német látszólag bármiféle hozzáértés nélkül tapsol el milliókat. A rosszul elhelyezett kamerák, teljesen szétkúrt filmdinamika, rosszul összevágott, szinte véletlenszerűen egymás után pakolt jelenetek, valamint a legrosszabbkor megszólaló és teljességgel oda nem illő zene az, amik rosszá teszik Boll filmjeit. Ez a szomorú tény.

Only my father and my priest are allowed to touch me there!

És mindez hogy néz ki a Postal esetében? Azt nem mondom, hogy itt nem fedezhetjük fel a fentebb felsorolt ismertetőjegyeket, mert megtalálhatóak (tulajdonképpen Boll védjegyei), de korántsem olyan zavaróak, mint az előző filmekben. Szóval a matéria sehol sem türemkedik ki komolyabban a felszakadt varrás mentén. Természetesen a köze sincs a játékhoz érvet még most is elő lehet húzni, mert valóban nem sok van, de őszintén szólva ez nem nagyon érdekel. Sosem szerettem a Postal játékokat, mert még jó gépeken is olyan bazi hosszú volt a töltési idő az egyes területek közt, hogy… (ide most mindenki találjon ki valami frappánsat, nekem semmi nem jut eszembe). A sztori egyébként annyi, hogy főhősünk éldegél unalmasan egy Paradise nevű porfészekben, aztán amikor rajtakapja anyakoca méretű feleségét, amint éppen a lakókocsipark gondnokával kufircolnak (már ha azt lehet annak nevezni) belemegy szektavezér nagybátyja pénzszerzési ötletébe, ami érint egy német fesztivált és a csak ott kapható, némileg fasz formájú, beszélő babák ellopását. Közben Bin Laden emberei is épp itt akcióznának.

Ahogy írtam, a film meg sem próbál politikailag korrekt lenni, és pontosan ez a mindenkinek beszólás az, ami nézhetővé teszi a szokásos bollizmus ellenére. Már a kezdés is remek, végre megtudhatjuk, mi is történt pontosan a WTC-be becsapódó repülőn (az egész a szüzek miatt van), aztán kiderül, miért lehet jó üzlet szektát alapítani (a jó nők miatt), és hogy mivel keresik a rendőrök a fizetéskiegészitésüket. Boll ráadásul személyesen is megjelenik a filmben, összeverekszik a Postal játék atyjával a film koncepcióján (elégtétel a játék rajongóinak), és azt is elárulja, miből telik neki a filmjeire, és kapunk egy kis betekintést a szexuális irányultságába is. Én amúgy mindig is tiszteltem azokat, akik önmagukat is képesek fikázni, úgyhogy ezért mindenképpen jár a kalapemelés. Ja, és vannak még karszalagos-hitlerbajszos bikinis lányok is. És a vallás is megkapja a magáét, ahogy kell.

You people are fighting each other in war and destroy the world in the name of God. God doesn’t need your help to destroy the world. He is God, hello?

A Postal a korábbi filmektől eltérően kevesebb nagy nevet vonultat fel, de azért lehet pár ismerős arc. Például Dave Foley, JK Simmons, Michael Paré, Ralf Moeller, Rick Hoffmann, Erick Avari vagy Verne Troyer. És most tegye fel a kezét, aki legalább 4 nevet felismert. Egyébként mindenki teljesen jól teszi a dolgát, a főszereplő Zack Warddal egyetemben, de végül is a Boll-filmekben soha nem a színészekkel volt a legnagyobb gond.

És itt jön az írás különösen szentségtörő része, amikor leírom, hogy én erre könnyedén kiszórok egy 7/10-et. Talán soknak tűnhet, de most, ahogy megnéztem másodszor is, még mindig helyénvalónak tűnik, úgyhogy marad. Valahol Boll azt nyilatkozta, hogy a Postal forgatókönyvénél csomó személyes dolgot is beletett, ami meg is látszik. Lehet egyébként, hogy Bollnak inkább vígjátékokkal kellene foglalkoznia, mert ugyan ez a script még közel sem tökéletes, de már így is látszik, hogy ebben egyértelműen tehetségesebb. Ugyan személyes tapasztalatom nincs, de ahogy olvastam, a korábbi ilyen irányultságú német munkái szintén egészen tűrhetőek, úgyhogy Uwe, kövesd az utad!

Postal

1

Black Irish (2007)

Fehér bárány

Mivel Emily Vancamp volt az oka annak, hogy egyáltalán tudomást szereztem a film létezéséről, rögtön itt az elején szeretném elmondani, hogy természetesen most is csodálatosan szép és aranyos volt, de sajnos túl keveset szerepelt, úgyhogy ha valaki csak miatta nézné meg, és a film egyáltalán nem érdekli, akkor inkább hagyja a fenébe. Hozzáteszem, ez nagy hiba lenne, ugyanis a Black Irish abszolút érdemes a megtekintésre.

A történetből nem fedek fel nagyobb részleteket, legyen elég annyi, hogy egy Bostonban élő amerikai ir családról, illetve főként a fiatalabbik fiúról, Cole-ról szól. A család amúgy sajnos tipikus, szóval bárhol máshol is élhetnének. Adott egy érzelmileg távolságtartó apa, aki nem veti meg a seritalt (talán még éppen nem alkoholista) és akinek az apai kötelességek teljesítése kimerül abban, hogy „ételt tesz az asztalra”. A felesége már régóta elhidegült tőle, de persze a „mehet a szőnyeg alá és mosoly” szellemében próbálja kommandírozni a családot. Cole bátyja a tipikus dühös kamasz, amúgy egy piti bűnöző-szerűség, a nővére pedig a fent említett cukorborsó Emily, aki a többiekhez képest tényleg kevesebbet szerepel, de azért fontos része van a történetben. Így éldegélnek ők szépen, amíg pár esemény be nem kopogtat, és kicsit megkavarja a dolgokat.

Black Irish

A jól megirt, valóságos, hihető karakterek mellett a film azért is működik, mert nem azt nyújtja, amit a hasonló alaphelyzetű sztoriknál várnánk. Általában ha a munkásosztályról látunk filmet, mindig az a bonyodalom, hogy a főszereplő ki akar törni az ideálisnak éppen nem nevezhető családi- és élethelyzetből, és a film végére – bár nagy nehézségek árán – sikerül is neki. Na itt semmi ilyen nincs. Egyszerűen csak egy család életébe nyerünk bepillantást a film játékideje alatt, ami nekem nagyon bejött. Szeretem az olyan filmeket, amiknél érződik, hogy a látott szereplőknek a film előtt is volt és utána is lesz életük. Nem valami nagy, sorsfordító eseményre van kihegyezve az egész, ami után jön a stáblista, a karakterek meg csak lógnak a levegőben, egyszerűen csak az történések egy pontján beszállunk egy másikon pedig ki. Jól körbemagyaráztam, de remélem érthető azért.

Az egész filmnek van egy furcsa hangulata egyébként. Nem mondanám, hogy pesszimista, de egy kicsit mindenképpen nyomasztó, morózus atmoszféra lengi körül, ami szerintem sosem baj. Az is furcsa, hogy nem lehet megmondani, mikor játszódik a film. A használati tárgyak (tévé, autók, bútorok) illetve azok hiánya (mobil, modernebb eszközök) a nyolcvanas éveket sugallja, a sokszor feltűnő baseballos utalások (emlegetett meccsek, játékosok, plakátok) az ezredforduló utáni időpontokra utalnak, a légkör és a szereplők viselkedése pedig az ötvenes-hatvanas évekbe illik. Bár tulajdonképpen a mai korba is passzolhat ugyanúgy, hiszen vannak olyan emberek, családok, akik a gondolkodásmódjukat tekintve 50-60 év késésben vannak a világhoz képest. Jó példa erre a filmben, amikor Cole-t kiveszik az egyházi iskolából, de az apa inkább arra fogja, hogy a fiúban tombolnak hormonok és már nem akar odajárni, minthogy megmondja az igazi okát.

A szereplőkről szintén csak jót irhatok. A két fiútestvért alakító srácok (Michael Angarano és Tom Guiry) filmográfiájuk alapján már elég sokat szerepeltek ezelőtt is (bár én semmiből sem emlékszem rájuk), és valóban hitelesen és jól játszottak, egyáltalán nem lógott ki náluk a lóláb. A szülők is jók voltak természetesen, bár sejtem, hogy Brendan Gleeson rutinból hozta az apa figuráját. Rajtuk kívül volt még a filmben Michael Rispoli a Sopranosból, aki jó volt, illetve Francis Capra a Veronica Marsból, aki hozta a szokásos büdös mexikói bűnöző karakterét, de hát ő amúgy is csak egy büdös mexikói (a bűnözőt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom), szóval nem érdekel senkit, milyen volt.

Összefoglalva tehát, a Black Irish leginkább családi drámának tekinthető, remek alakításokkal, nagy és hamis tanulságok nélkül. Gondolkoztam rajta, hogy hány pontot kapjon, de a nyolc talán már sok lenne, és Vancamp kisasszony is szerepelhetett volna többet, így végül maradok a 7/10-nél.

Doomsday (2008)

Végítélet

Alapvetés, hogy a posztapok jó. Hogy is lehetne rossz egy olyan téma, ami az emberiség (vagy legalább egy tetemes része) pusztulása utánra helyeződik? Na ugye. Másik alapvetés, hogy az a film, amiben Rhona Mitra szerepel, ugyancsak előnnyel indul nálam. Rakjuk össze a kettőt, és megvan a verhetetlen kombó? Majdnem. Sajnos a Doomsday-nek nem sikerült kihoznia a maximumot ebből a mixből, csak egy olyan film jött létre, ami sokszor buta, néhol blőd, de azért végig szórakoztató. Ez is valami.

Anglia már megkapta a magáét a 28-as duológiában (nappal, héttel), most pedig Skócia van soron. A közeli jövőben meg is jelenik egy vírus, ami rövid idő leforgása alatt szépen megritkítja a derék szoknyás lakosságot. A kormány nem pöcsöl sokat, ellenszer híján blokád alá vonják az egész országot, és onnantól fogva vagy 20 évig se ki, se be nem juthat senki. A vírusokról persze tudjuk, hogy nem adják olyan könnyen magukat, így nézőként már nem is lesz meglepő a fordulat, amikor kiderül, hogy már Londonban is felütötte a fejét a fertőzés, ami ugye elég nagy gond.

Doomsday

A jó bűvész mindig elő tud húzni egy trükköt az ingujjból (a mentalisták meg csak erőlködve szuggerálnak, de ez most nem ide tartozik), a forgatókönyvírók pedig ugyanezt szokták tenni a reménysugárral. Itt is megérkezik menetrendszerűen, méghozzá pár műholdfelvétel formájában. Kiderül ugyanis, hogy az illetékesek már pár éve tudnak róla, hogy a lezárt Skóciában még élnek emberek, ami egy ellenszer meglétét jelentheti. Gyorsan be is küldenek érte egy kis csapatot, hogy ugyan, szerezzék már meg azt a szérumot…

Nem túl eredeti ötlet, ugye? Naná, hogy nem, de szerintem ezt a készítők sem állították (vagy nagyon vastag a bőr az arcukon). A Doomsday ugyanis egy eredetiséget nélkülöző, klisékből és más filmekből ismerős jelenetekből összelapátolt akciófilm. Fellelhetünk ugyanis ötleteket, sőt komplett jeleneteket is olyan korábbi klasszikusokból, mint a Mad Max, a Menekülés New Yorkból vagy akár az Utolsó cserkész. Szerencsére ezt a lapátolást nagyjából jól oldották meg, a közepe felé tapasztalható hangulati törést leszámítva teljesen szórakoztatóra sikerült. Mondjuk ez a törés tényleg elég kényelmetlen és kellemetlen, teljesen „pakoljuk még bele ezt is” érzést kelt, de ezt a logikátlanságot azért jól feledteti az akciók minősége. A vágatlan változatban ugyanis a mostanság megszokott akciókhoz képest eléggé brutális a film. Szép számban hullanak a fejek és egyéb testrészek, és ez mindenképpen jó érzéssel töltheti el a vérre és gyilokra vágyó nézőket (engem).

Ahogy írtam, a téma mellett a másik kulcstényezőt Rhona Mitra jelentette nekem. Nyilván nem fogok mindenféle szuperlatívuszokat írni a színészi képességeiről, de az a helyzet, hogy ő a tökéletes erre a szerepre. Amellett, hogy minden további nélkül elmehetne Pavlov csengőjének, tényleg jól áll a kezében a fegyver, ez pedig nem sok nőről mondható el a vásznon (a másik ilyen néni Kate Beckinsale). És bár nincs különösebb összefüggésben a filmmel, Rhona ezennel megkapja tőlem a legvonzóbb hát tulajdonosának járó dijat is. A többi szereplőre nem nagyon térnék ki, van néhány ismertebb arc (a jobb napokat is látott Bob Hoskins, Dr. Bashir a DS9-ből, Mickey a Hustle-ből), és nagyjából mind hozzák az elvárható minimumot. Igazából egy kérdés merült fel bennem, vajon Malcolm McDowell nem unja még, hogy az utóbbi 10-20 évben mindig ugyanazt a figurát kell játszania? Oké, én is tudom, hogy valamiből fizetni kell a ház/kocsi törlesztőrészleteit, de akkor is, egy kis változatosságot, légyszi.

Jöjjön az értékelés. Szerintem ha nem akartak volna minden áron minden posztapok klisét bezsúfolni, de legalábbis a középkoros részt kihagyják, egy hangulatilag sokkal egységesebb film jöhetett volna létre, de mivel az akció részek tényleg bejöttek, így sem kell szégyenkeznie a pontszám miatt, ami 7/10 lesz. És nekem kell egy olyan Bentley.

From Russia with Love (1963)

James Bond: Oroszországból szeretettel

Gondolom már mindenki halálra aggódta magát, hogy mi van a beharangozott heti Bond-adaggal, így most megnyugtatásul közlöm, hogy természetesen nem halt meg az ötlet rögtön az elején, csak más irányú, nagyon fontos elfoglaltságok elszólítottak (némi GTA IV és a rám törő retro-hullám kiélésére egy kis Half-Life). De most már tényleg itt van a második, és egy sűrített ütemterv keretén belül majd érkezik a többi is, egészen addig, míg be nem hozom a lemaradást.

Tehát, Oroszországból szeretettel. Nagyjából fél év telt el azóta, hogy James Bond visszaverte az anyjába Dr. No-t, majd ocsmány módon kihasználta Honey Ridert. Utóbbit valószínűleg már mindenki elfelejtette, a doktor halála viszont elég érzékenyen érintette a SPECTRE-t (szabad fordításban: Nagyon Gonoszok, Akiket James Bond Úgyis Megszívat). Éppen ezért, összekötve a kellemeset a hasznossal, legújabb pénzszerző akciójukhoz bónuszként hozzácsapnák Bond likvidi… libazsír… kinyírását is, méghozzá egy furmányos terv keretein belül. A terv (ami tényleg jó) a következő: az orosz-SPECTRE (szabad fordításban: Nagyon Gonoszok, Akiket James Bond Úgyis Megszívat) kettős ügynök, Rosa Klebb által átvert Tatjana Romanova (az isztambuli orosz nagykövetség alkalmazottja és a film rezidens jócsaja) disszidálni akar, az angolok segítségéért cserébe pedig felajánlja az orosz csoda-dekódoló masinát, a Lektort. Egy feltétele van, hogy James Bond bonyolítsa a dolgokat. A SPECTRE (szabad fordításban: Nagyon Gonoszok, Akiket James Bond Úgyis Megszívat) szándékai szerint persze Bond végül meghalna, ők pedig jó áron visszavásároltatnák a Lektort az oroszokkal. De nyilván egyértelmű, hogy ez úgysem lesz ilyen egyszerű…

From Russia with Love

Még jó, hogy a múltkor leírtam a Bond-sablonokat, hiszen már rögtön a második filmnél borulnak valamelyest. Ezúttal nincs világrengető gonosz terv, Bondot sem fogja el a főgenya, sőt, tulajdonképpen nincs is főgenya, hiszen csak egy fehér macskát simogató kéz képében és ellentmondást nem tűrő hangjával jelenik meg párszor, de sok vizet még nem zavar. Van viszont egy új sablon, amiről a múltkor nem ejtettem szót, ez pedig a pribékek feltűnése. Persze ilyenkor nem az npc tudós fiúkra kell gondolni, akik mindig meghalnak a végén a robbanásokban, hanem azokra a bérgyilkosokra és egyebekre, akik a filmek során a legtöbb fejfájást okozzák Bondnak. Igazából ők a legjobb arcok az egész szériában. Ebből a kasztból kerül ki egyébként a két kedvencem is, a kalappal dobálózó kínai drabális állat és a pedofil drabális állat. De róluk majd a saját filmjükben bővebben.

Szóval a fent említett jobbkezekből rögtön kettőt is kapunk, a már említett Rosa Klebbet és a bérgyilkos Grantet, akit direkt Bond ellen képeztek ki. Nem megyek beléjük részletesen, de azt elmondom, hogy a Klebbet alakító Lotte Lenya erősen emlékeztet az egyik középsulis matektanáromra – pont olyan undorító és rúgnivaló feje van (innen is csókolom, Pomáziné tanárnő drága, remélem már ibolyaszagolgatás van bőszen). A lényeg, hogy mindenképpen sokkal érdekesebb ellenfelek, mint Dr. No volt. Jobb ellenlábasokkal pedig csak nőhet a film színvonala, ahogy ez meg is történt. És akkor most, 2500+ karakter után el is jutok a lényeghez: a From Russia… ugyanis sokkal jobb film, mint az elődje volt. Jobb a történet, érdekesebbek a szereplők, és ami a lényeg, hogy sokkal mozgalmasabb, és emiatt természetesen izgalmasabb (nincs bealvás, mint a múltkor) a Dr. No-nál. Van itt minden, robbantás, menekülés, egy férfiért harcoló cigánylányok (akiket persze végül mégis Bond visz a sátorba), lövöldözés minden mennyiségben, és egy közepesen hosszú vonatút Isztambulból keresztül Európán. Na meg persze szex a Bond-lánnyal, akit ezúttal egy Daniela Bianchi nevű olasz modell kelt életre.

From Russia with Love

Mit is mondhatnék még kedvcsinálóként? Sean Connery még mindig remekel Bondként, és ezúttal már kap egy jó kis kütyüt is Q-tól, egy aktatáska formájában (hogy kicsoda Q, és a kütyüket eddig miért nem emlitettem? Csak.) Ráadásul még nőt is ver a filmben. Így már tényleg meg kell nézni, nem? A pontszám pedig legyen mondjuk 7/10, ami nem is olyan rossz, szerintem.

All the Boys Love Mandy Lane (2006)

Majd meghalnak Mandy Lane-ért

Bizony, minden srác imádja Mandy Lane-t, és ez alól én sem vagyok kivétel, ugyanis a filmben őt alakító Amber Heard-re hirtelen egyetlen kifejezés jut eszembe: f—ing hot! Talán a képpel együtt ennyi elég is bevezetésnek.

Mandy a pornós neve és külseje ellenére teljesen visszafogott lány. Normális ruhákban jár, lúzerekkel is barátkozik, nem hülyepicsa, és bár az összes fiú szeretné farkélre hányni, ő nem adja be a derekát vagy egyéb testrészét. Azért nem otthon ülő, Bibliát olvasgató tipus nyugi, szóval eljár bulikra meg ilyesmi, csak nem fetreng a saját hányásában utána. A filmbéli bonyodalom pedig abból ered, hogy Mandy öt másik fiatallal elmegy egyikük hétvégi házába, ami a kibaszott nagy semmi közepén található. Itt aztán mindenki jól érzi magát, van szex, drog és rock and roll (leginkább a piálás része), nem feltétlenül ebben a sorrendben. Kivéve persze Mandy-nek, aki egy szolid lubickolást (ómájgád, az a test…) leszámítva leginkább csak zavart mosolygással száll be a közös programokba. Aztán amikor leszáll az éj, és megjelenik az addig csak szemsarokból elkapott árnyként jelen lévő gyilkos, már Mandy sem mondhatja, hogy kösz, de én inkább kihagynám. Pláne mert ő jelenti a végső trófeát…

– You know we are all trying to get you right?
– Get me?
– Get with you. Here’s the deal, I’m not like the other guys.

Oké, azzal kezdem, hogy én egy kicsit tévedésben voltam ezzel a filmmel kapcsolatban. Valamiért a plakát azt sugallta, hogy ez valami természetfeletti gyilkosos film lesz, ahol páran megerőszakolják és megölik Mandy Lane-t, ő pedig visszajön a halálból, hogy bosszút álljon. Aztán rájöttem, hogy ezt az elképzelt filmet már láttam, Tamara a címe, és elég gyenge volt. A Mandy Lane viszont nem az, ezt már most megmondom. Mivel kicsit lassan indul be a gyilkolás, az eleje unalmasnak tűnhet, de ez csak érzékcsalódás, mert a teljes hosszhoz viszonyítva átlagos időt kap a felvezetés. Talán ha kicsit több nyálcsorgatásra alkalmas jelenet lett volna benne (Amber Heard felöltözve is jelenség, de mivel sekélyes vagyok, jobb szerettem volna minél több jelenetben minél kevesebb ruhában látni), akkor ez az érzés egyáltalán nem jelenik meg, de így is jó volt azért.

Tekintve, hogy egy horror(-szerűséggel) van dolgunk, ejtenék pár szót a gyilkolások milyenségéről is. Nem feltétlenül dicsérő szavakat, én legalábbis ezt tekintem a film gyenge pontjának. Bár van némi gore, közel sem annyi, mint elvárható lenne egy trancsírozós filmtől. Vagy csak én hittem, hogy ez egy trancsírozós film lesz? Végül is, ha megnézzük az utóbbi évek filmjeit a műfajban, egyre inkább jellemző, hogy csak ijesztgetés plusz némi vér van, normálisan kiontott beleket már csak elvétve látunk. Hogy ez jó vagy sem, mindenki döntse el maga. Részemről mindenképpen a nemre megy a szavazat, amíg nem egy Disney-logo után tolják be, addig igenis legyen véres és gusztustalan, hiszen a műfaj része. Pozitívum viszont, hogy legalább a szöveg nem teljesen életszerűtlen, azaz a fiatal szereplők száját el-elhagyja némi fuckolás.

All the Boys Love Mandy Lane

És ha már a szereplőkről ejtettem szót, fel is veszem náluk rögvest. Az ilyen típusú filmekben jellemző, hogy nem bajolnak sokat a karakterizációval, ami végül is érthető, hiszen nagyobb részükből a stáblista előtt úgyis néhai lesz. Akkor meg minek jellemet építgetni? A Mandy Lane-ben a készítők szerint ez másként van, az itteni fiatalok sokkal összetettebbek jellemileg, mint általában a műfajra jellemző. Őszintén szólva én ezt annyira nem vettem észre, de ha ők mondják, biztos úgy van. A lényeg viszont, hogy Amber Heard egyszerűen tökéletes választás Mandy Lane szerepére. Na nem azért, mert annyira drámaian sikoltozik (nem is nagyon teszi egyébként), hanem mert nagyon erős a kisugárzása, jelenléte a képkockákon. Róla tényleg elhiszem, hogy minden srác be akar mászni a bugyijába, és mindegyik magának akarja a bajingóját. És ez nem csak itt van így beállítva, már a Hidden Palms-ban is hasonlóan vibráló jelenség volt a lány. Vele ellentétben áll a másik szőke lány, aki – bár nem rossz anyagból van összerakva, és még cicit is mutat – csak álmodozhat ilyen hatás kiváltásáról. Azért a többi szereplővel együtt korrektül teljesít, nem botrányosan rossz a játéka vagy ilyesmi. Csak hát mégsem Amber (na jó, befejeztem). Ja igen, gondolom mindenki kiszúrta (not) az ismerős arcokat, úgy mint Marcus a Jack és Bobby-ból vagy Luke Girardi a Joan of Arcadia-ból.

A hardcore vér és belek rajongóknak valószínűleg nem fog bejönni a film (bár őket amúgy is nehéz megörvendeztetni), de a hozzám hasonló nézők számára, akik szintén hiányolják, de azért elviselik a hiányát, simán tud egy szórakoztató másfél órát nyújtani, hiszen a forgatókönyv nem rossz, és a kivitelezés is jól sikerült. Én pedig erőt veszek magamon, és nem adok maximális pontszámot, csak a címszereplő lányka miatt. Így marad egy 7/10, ami nagyjából reális. Nagyjából.

Made Men (1999)

Embervadászok

Mai történetünk egy Bill Manucci nevű emberkéről szól. Bill amúgy átlagos fickó, leszámítva azt az apróságot, hogy jelenleg éppen az FBI tanúvédelmi programjában vesz részt, ugyanis a volt munkaadója, egy Skipper nevű rejtélyes bűnöző (mégpedig a senki sem találkozott még vele személyesen fajtából) ellen tanúskodott, és nem mellékesen lenyúlt tőle 12 millió tisztára mosott dolcsit is. Skipper persze igényt tart a pénzére, így nem csoda, ha Bill után küldi pár emberét, afféle hajtóvadászat céljából. A helyzet csak súlyosbodik, mikor az ügyben érintett lesz a helyi meth-labor gazdája, akinek meglepő módon szintén adósa némi pénzmaggal kedvenc főszereplőnk. Aztán még a Bill tartózkodási helyéül szolgáló kisváros, Harmony sheriffje is beszáll a fogócskába…

– Calm down Royce, Felix can handle it.
– Felix couldn’t handle his own dick if it spat a load into his own hand!

Az életét menteni próbáló Bill szerepében James (aka. Jim) Belushi piruettezik, méghozzá nem is rosszul. Bár elsősorban vígjátékokból ismerjük a fejét, meglepően jól áll neki az ilyen kvázi akciószerep is. Azért senki ne képzelje, hogy Rambo-módra, izzadságtól fénylő mellkassal kaszálja az ellent, de eléggé hitelesen hozza ezt a figurát. Persze a valóságban biztos nem ilyenek a nagy pénzeket lenyúló, FBI által rejtegetett bűnözők, de a filmuniverzumban igen, szóval ahhoz képest értendő. Belushi mellett feltűnik még a filmben a Harmadik műszak Dokija (Michael Beach) és az ex-Bond (azóta konstans rosszember) Timothy Dalton is. A pár percnyi eyecandy-ről pedig Vanessa Angel (Tökös tekés, Stargate – Anise) gondoskodik, már akinek.

Az a helyzet, hogy az Embervadászok is pont olyan film, mint a Mark Wahlberg-féle Robbanófejek, vagyis a nézők többsége valószínűleg számításba sem veszi. Tucatfilmnek tűnik, pedig annál azért jóval több. Nem mondom, hogy valami egetrengetően különleges vagy egyedi, mert azért nem az, de végig lekötött (pedig nem is először láttam), szóval nagyon kellemes szórakozás egy estére, jó poénokkal, korrekt akciókkal és pár csavarral, ahogy kell. Szépen be is rakom a 7/10-es kategóriába.

1

Good Luck Chuck (2007)

A kabalapasi

Két szó, amivel mindenképpen megvett volna magának a film, akármilyen is: Jessica Alba. Innentől kezdve lehet bármilyen szar, nem tudok rá haragudni. Tudom, ez így elég felszínes, de vállalom, nekem ő az egyik olyan eyecandy, akivel bármit rámsózhatnak. Szerencsére azért annyira nem rossz a film, mint amennyire lehúzták mások.

Charlie Logant egy félresikerült gyerekkori üvegezés alkalmával megátkozza csókpartnere: a nők, akikkel kapcsolatba kerül, mindig a következő pasijuk mellett találják meg a boldogságot, de soha nem vele. Chuckot persze nem zavarja a dolog, sőt kötelességének érzi, hogy mindenkinek segítsen megtalálni az igazit. Egészen addig, míg nem találkozik Cammel, aki talán számára lehetne az igazi. Igen ám, de ott az átok! Ezért Chuck elkezd mindenféle kibúvót keresni…

Good Luck Chuck

Igen eredeti ez a történet, hiszen még soha nem láttunk olyat, hogy a két főszereplőnek valamilyen akadály(oka)t kell legyőzni a szerelmük beteljesüléséig. Az eredetiséget tovább erősítendő a filmben feltűnik Chuck legjobb barátja (legénykori nevén: sidekick), aki meglepő módon egy alacsony, köpcös, kissé visszataszító és nagyon szexmániás plasztikai sebész. És igen, aki arra tippel, hogy a film végén van egy engem válassz jelenet, majd összeborulás, az most nyert egy hangszórót.

Akkor mégis miért nem húzom le a filmet? A fő ok nem a már említett eyecandység (Jessin kívül is vannak még, illetve az unrated verzióban cicik is), bár hozzá kapcsolódik. Cam karakteréről van szó, ugyanis nagyon bejönnek az ilyen viccesen szerencsétlen, kétbalkezes lányok, hiszen velük aztán biztos nem unalmas az élet. Az meg már csak hab a jéghegy csúcsán, hogy szereplőink néha viszonylag értelmes dialógusokat is kaptak, Chuck és Cam civakodásai például kifejezetten életszerűre és viccesre sikerültek. És még a sidekick is mondott pár jó sort (bár neki végülis pont ez a rendeltetése, csak ugye általában nem jön össze).

Szóval annak ellenére, hogy nem sok eredetiség van a filmben, nekem mégis bejött, végig szórakoztató volt, még nevetni is tudtam rajta (igen, még a stáblista utáni pingvines cuccon is. Tudom, hogy beteg, de attól még vicces, na) ezért is a viszonylag magas pontszám, vagyis a 7/10.