1

Warrior (2011)

Warrior – A végső menet

A Warrior a felszínen nem más, mint két testvér utazása: egyikük az anyagi biztonságot és a családja jövőjét, másikuk a megbocsátást – „a megváltást” – keresi. Ha pedig a felszín alá nézünk, a kitartásról kaphatunk leckét; arról, hogy soha nem szabad feladni, mindig harcolni kell azért, amit akarunk. A kérdés viszont, amit a film után felteszünk magunknak az lesz, hogy az univerzális (és aranybánya) téma ellenére miért nem lett jó film a Warrior.

Warrior

Az előző bekezdés persze annak ellenére tipikusan újságírós, hogy nem vagyok az. A Warrior ugyanis jó film, de nem film. Profi módon elkészített dráma, összeszedett rendezéssel és remek alakításokkal, de épp ez az átka is: annyira kiszámított, annyira pontos minden egyes jelenet és vágás, mintha egy tökéletes gépezet végterméke lenne. A gépekkel előállított termékek – legyenek bármilyen minőségiek is – a legritkább esetben egyediek. Nincs bennük semmi, ami különlegessé tenné őket, ami miatt helyet adnánk a szívünkben nekik. Egyszerűen megcsodáljuk a tökéletességüket, majd gyorsan el is felejtjük őket.

Pontozda

Pozitívumként azt mindenképpen ki kell emelni, hogy a Warrior sikeresen kikerült jópár olyan klisét, amibe más filmek simán belesétálnak, illetve amiket használt, azokat jó érzékkel tette. Ennek ellenére a fent említett probléma miatt sajnos nem szerethető a film, nem olyan, ami többszörös újranézést követelne. 7/10

2

Cedar Rapids (2011)

Céges buli

A Cedar Rapids kapcsán azon gondolkodtam, eljutunk-e valaha is addig, hogy egy színész új filmjét ne egy régebbi sikere farvizén próbáljanak eladni – főleg ha a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. A trailert megnézve ugyanis az lehet az ember érzése, hogy ez kb. a Hangover kicsiben, pedig…

Ted Lippe (Ed Helms) az álmos kisváros, Brown Valley biztosítójánál dolgozik ügynökként, szabadidejében pedig egykori tanárával (Sigourney Weaver) folytat nem túl érdekes viszonyt. Amikor a cég legjobb ügynöke David Carradine-ért kiáltó körülmények meghal, a főnöke Timnek adja a feladatot, hogy képviselje őket a Cedar Rapids-ben évente megrendezett keresztény szellemiségű biztosítók konferenciáján, és lehetőleg hozza haza a presztízst jelentő díjat. Tim addigi langyos víz élete persze „felforr” Cedar Rapidsben, és az események hatására ő maga is megváltozik, stb.

Cedar Rapids

Nem tudom pontosan, mikor kezdődött, de egy ideje már megfigyelhető, hogy a független filmek átszivárogtak a stúdiófilmek világába. Ezeket az öszvéreket úgy kell elképzelni, hogy van egy alapvetően indie jellegű ötlet, amihez aztán hozzávágnak egy kalap pénzt (nem blockbuster nagyságút, de azért eleget), és pár valamennyire ismert színészt is. Ha emellé van egy normálisabb rendező/forgatókönyvíró és félúton nem döntenek úgy, hogy mégis inkább romkomot csinálnak belőle, akkor a végeredmény még értékelhető is lehet. Valami olyasmi, amit tipikusan a „nem világmegváltó, de jó nézni” sablonnal jellemezhetünk.

Ez kritikai szempontból egyébként eléggé szívás, mert megköti a magamfajta bloghuszár kezét: mivel nem rossz, lehúzni nem lehet, de az egyenletes színvonal miatt a dicsérethez is nehéz kapaszkodót találni. Ha például lenne a filmben legalább egy fél Jennifer Aniston, akkor máris lenne mibe belekötni, de így csak annyit írhatok, hogy a szereplőgárda összeszedése is elég jól sikerült. Helms és John C. Reilly mellett Anne Heche (a korral egyre jobban néz ki) és Isiah Whitlock Jr., mellékszerepekben pedig olyan arcok tűnnek fel, mint Rob Corddry, Stephen Root, Tom Lennon, Alia Shawkat vagy a már említett Weaver.

Amúgy ha már hasonlítgatni kell valamihez, Helms helyett inkább a másik főszereplő irányában érdemes keresgélni, és ha azt mondom, hogy olyan hangulatú, mint a Cyrus vagy a Promotion, akkor szerintem elég jól be is lőhető, hogy tetszene vagy sem. Az említett filmeket nem ismerők számára pedig itt vannak a kulcsszavak: keserédes hangulat, középkorú férfi identitáskeresése, részeg prosti, Anne Heche pucéran a medencében, „you can fuck me in the ass”, Omar a Wire-ből és „I don’t trust people with ponytails”. Gondolom így már minden világos.

Pontozda

A Cedar Rapids szerintem szépen beleillik a 7/10-es dobozba. Olyan film, amit magamtól nem biztos, hogy ajánlanék, de ha rákérdeznek, akkor nem volt vele semmi gondom, szerintem nyugodtan nézd meg.

Infestation (2009)

Ismét idegeninvázió, ezúttal hatalmas rovarok okoznak gondokat a Coopernek (Chris Marquette) és kompániájának, akik a srác nyugdíjas katona apjához, de leginkább annak óvóhelyéhez akarnak eljutni. A történet nem kínál túl sok újdonságot, nagyjából a szokásos fordulatokat követi, miközben egyenként hullanak a túlélők; szerencsére a tipikus jeleneteket feldobták némi humorral, így némileg frissebbnek hat az egész és még a nagyobb logikai bakikat is sikerült elkerülni. Szintén pozitív, hogy nem túl sok felvezetést kapunk, kb. 10-15 perc után beindul a futás meg a sikítás, ráadásul a mozgalmasabb részek között sem ül le a film, végig fenntartja az érdeklődést.

Infestation

A film amúgy a SyFy (lánykori nevén Sci-Fi) jobb napjait idézi: jobbfajta tévés minőség elfogadható effektekkel, normálisabb, ismerős (nem élvonal, de nem is Antonio Sabato, Jr.) színészekkel. Közülük kiemelendő Brooke Nevin, mint eyecandy-de-tud-játszani-is, és Ray Wise, aki nem eyecandy, de szintén tud játszani.

Pontozda

Lehet, hogy felértékelem az Infestationt, de mivel az Alien Trespassal párban néztem meg, annál pedig mindenképpen jobbnak érzem, így simán kap egy 7/10-et. Nem világmegváltó, de szórakoztató majdnem 90 perc.

1

Your Highness (2011)

Király!

Nem igazán kedvelem a füves filmeket. Itt most nem azokról a filmekről van szó, ahol a szereplők elszívnak valamit (vagy ha már itt tartunk: szúrnak, szippantanak, nyalnak, stb.), mert a sztorihoz szükséges, hanem ahol az egész öncélúan történik és az adott karakterek legfőbb tulajdonsága, hogy be vannak állva. Nem magával a füvezéssel van gondom egyébként, ha valaki elfogadja a tevékenységért esetlegesen járó büntetőjogi retorziókat, tőlem megteheti. Viszont nem tetszik a dicsőítése, életformának beállítása, vagy ha úgy kezelik, mintha valami nagyon bátor és rebellis cselekedet lenne – hiszen nem az. Mint ahogy a Your Highness sem füves film a fent leírt értelemben (bár James Franco valószínűleg végig hatás alatt volt – de ő mikor nincs?), szóval ha a trailerek esetleg ezt sugallták és emiatt felkeltették valaki érdeklődését, az most érezze magát átba–

Magic, motherfucker!

A sztori egy közepes Nemes-könyvbe illik, fő- és mellékküldetésekkel, varázstárgyakkal, lényekkel, harcokkal, vagyis erősen tucatfantasy: Tallious király két fia közül Fabious a bátor és nemes, aki minden alkalommal nagy hőstetteket végrehajtva tér vissza apjához, míg Thadeous az, akit Danny McBride játszik, az összes szokásos karakterjegyével felszerelkezve. Amikor Fabious újdonsült menyasszonyát, Belladonnát elrabolja a gonosz Leezar, a két testvér együtt vállalja a veszélyes küldetést, hogy megmentsék a szépséges szüzet. Útjuk során veszélyes ellenségekre és hű barátokra tesznek szert, stb.

Igazából a film olyan, mintha egy komolytalan rpg-partiba csöppenne az ember, ahol a mesélő próbálja összetartani a sztorit és némi komolyságot vinni a dologba, a többiek viszont folyamatosan torpedózzák ezt az elképzelést a hülye ötleteikkel. Ilyenkor a résztvevők viccességétől függően vagy hatalmas röhögés lesz, vagy egy teljesen szétcsúszott parti, ahol csak idő kérdése, hogy valaki – jellemzően aki a legkomolyabban veszi a dolgot – sértődötten otthagyja az egészet. A Your Highness nagyjából a két szék közé esett, mert tudomásom szerint nem szállt ki senki menet közben, de sajnos a hatalmas röhögéseket sem sikerült szállítani.

Pedig vannak vicces pillanatok bőven, ellensúlyozandó a meglepően sok vért: beszélő nevek (a „vicces” és a „férfinak női” kategóriából is), idióta beszólások, a középkori Kenny Powers és a film legjobb részét szállító minotaurusz, de valahogy mégis kevés volt. Az is lehet persze, hogy nem a megfelelő hangulatban kapott el, de sajnos számomra nem ez lesz az idei év Get Him to the Greekje. Még úgy sem, hogy Natalie Portman középkori tangában parádézik. Még Zooey miatt sem.

Your Highness

Pontozda

Fentebb már mindent elmondtam, szóval csak a pontszám maradt. Jóindulatból, na meg a két említett hölgy (plusz Natalie és Zooey) miatt adok egy 7/10-et, de a blu-ray megjelenésekor minimum egy bővített fürdőzős jelenetet várok cserébe…

The Kids Are All Right (2010)

A gyerekek jól vannak

Néha vannak olyan filmek, amik számomra érthetetlen módon sokkal nagyobb figyelmet kapnak, mint amit alanyi jogon megérdemelnének. Tökéletes példa erre az utóbbi pár évből a Juno, ami ugyan nem volt annyira rossz, de a gimmickje (a sztriptíztáncosból lett Oscar-díjas forgatókönyvíró) a saját szintjénél jóval magasabbra repítette. Érzésem szerint ugyanez a helyzet a Kids Are All Right-tal: a „leszbikus szülők gyereket nevelnek” téma alapból magával hozza a címkét, miszerint ez egy olyan film, amire oda kell figyelni. Pedig nem olyan.

Azt, hogy a négy Oscar-jelölés túlzás, már a megnézés előtt lehetett sejteni, utána pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy még egy (tetszés szerint választott) is sok lenne. Mint sok más esetben, most sem arról van szó, hogy a film rossz, csak éppen semmi kiemelkedő, semmi olyan extra nincs benne, ami miatt megérdemelné a kirívó figyelmet. A színészek alakítására a legmegengedőbb hangulatban is a korrekt a megfelelő szó, vagyis szó sincs semmiféle legjobb alakításról. Mark Ruffalo korrektül alakítja a szokásos, némileg out-of-sync, de azért szerethető, szomorúbohóc Mark Ruffalo-karaktert, Anette Bening pedig egy minden szempontból sablonos – és sajnos teljesen érdektelen, szürke – irányításmániás anyát, akivel nézőként sajnos egy pillanatra sem lehet együtt érezni.

The Kids Are All Right

Számomra amúgy a drámánál, vagyis a gyenge forgatókönyvnél bukott el a film, ez pedig elég vicces, hiszen pont a forgatókönyvért kapta a harmadik jelölését. Nem akarom ezt hosszan elemezni, de a legnagyobb gond a már fentebb írt érzelmi kötődés teljes hiánya volt. Ahhoz, hogy filmen látott történések nyomot hagyjanak bennünk, a karaktereknek ugyanezt kell tenniük, itt viszont ez nem történt meg. Az érzelmi csúcspontok egyáltalán nem csúcsosodnak, a szereplők meg csak úgy lógnak a levegőben, élettelenek, nem tartanak sehová. Erre a legjobb példa Laser, akivel ugyan történnek dolgok, ám ő szinte nem is reagál az eseményekre. Ez persze nem feltétlenül baj, láttunk már sok filmet, ahol nincs karakterfejlődés, de akkor minimum jó dialógusok és egy érdekes sztori kellene, itt viszont egyik sem található meg.

Egyébként ha van a Kids Are All Right-nak pozitív oldala, akkor mindenképpen az, hogy még egy címet hozzáadott Mia Wasikowska filmográfiájához. Bár itt nem volt túl sok mozgástere, a hozzá hasonló fiatal tehetségeket még rossz filmekben is jó látni.

Pontozda

Ahogy írtam, a Kids Are All Right nem rossz film, de minden percéből sugárzik az átlagosság. Megnézhető, de akár ki is hagyható, szóval 6/10.

1

The Switch (2010)

Sejtcserés támadás

Az a baj a legtöbb romantikusnak szánt filmmel, hogy a készítők marhára nem mernek kockázatot vállalni, nem mernek eltérni a bejáratott sablonoktól, ezért aztán minimális változtatásokkal mindig ugyanazt a sztorit látjuk, ami mostanra már kezd rohadt unalmas lenni. Ráadásul, ha egy filmben esetleg mégis van valami szerethető, valami egyedi, a segítő kezek gondoskodnak róla, hogy az a végeredményben még csak véletlenül se kapjon nagyobb teret a műdráma és a kiszámítható fordulatok ellenében. A jelenleg tárgyalt Sejtcserés támadással (újabb piros pont a bámulatosan ötletes magyar címért) ezeken felül még az is baj, hogy alapvetően nagyon nem romantikus filmnek készült, csak utólag beleerőltették. Legalábbis szerintem az történt, hogy elkészült egy jó forgatókönyv, aztán szóltak az író Allan Loeb-nek, hogy a stúdió a női főszerepre megszerezte Jennifer Anistont, szóval jó lenne kihúzni a komolyabb részeket és beletoldani valahogy Rachelt, mert Jenny-hez úgyis az illik.

A karaktere (Kassie) alapból nem passzol a filmbe, és nem feltétlenül a kvalitásai miatt (oké, egysíkú színész, de legalább nem egy Heigl). Egyszerűen nem passzol a többiek mellé, annyira papírmasé, semmilyen. Egyáltalán nem hihető, hogy a Jason Bateman által remekül alakított Wally-val bármiféle kölcsönhatásban lennének egymással. De nem csak Kassie, hanem szinte minden vele kapcsolatos momentum kilóg. A Juliette Lewis által teljesen jelentéktelenül megformált legjobb barátnő teljesen fölösleges, nem tesz hozzá semmit a sztorihoz. Egy oka lehet, hogy bekerült: az álromantikusokba mindig kell egy legjobb barátnő. Ezzel szemben a másik oldalon hasonló szerepet betöltő Jeff Goldblum azért valamilyen szinten résztvevője az eseményeknek, szerepe van a történésekben (még ha nem is túl sok). A Kassie-sztori fő mozgatórugója, vagyis a címadó cserét eredményező szál is teljes hülyeség egyébként. Mintha ment volna az ötletelés, hogy mivel lehetne a bonyodalmat hozzákapcsolni a drámához, és végül a „kiöntöm a spermát a csapba, de otthagyom helyette a sajátom jelenet” nyert, mert az olyan vicces megoldás.

The Switch

Olyan érzés amúgy, mintha két filmet ollóztak volna össze: egyrészt ott vannak a Wally-Sebastian jelenetek a remek párbeszédekkel és színészi játékkal (köztük megvan az Anistonnal sosem létező chemistry), másrészt viszont ezekbe valahogy befércelték a Kassie-féle részeket, amik teljesen szétzilálják az egységet. Lehet, hogy ezt az egészet csak belelátom amúgy, de nem jut eszembe jobb magyarázat arra, hogy a rossz jeleneteket hogy követhetik olyanok, mint például Wally vakrandin előadott monológja (egyperces szerepben Caroline Dhavernas a Wonderfallsból), amire elég csak visszagondolnom és rögtön összeszorul a gyomrom. Vagy amikor Sebastian elmegy Wally-hoz a parkból, vagy… Egyszerűen túl nagy a kontraszt ahhoz, hogy csak simán ingadozó minőségű írásról legyen szó.

A szereplőket a fentebbiekből már be lehet tájolni szerintem, de mindenképpen ki kell emelnem Thomas Robinsont Sebastian szerepében, aki simán ellop minden jelenetet a tapasztalt színészek elől. Nagyjából hatévesen ilyen konzisztensen megformálni a kissé neurotikus, szorongó, szomorú arcú ősöreg gyereket… Tényleg le a kalappal előtte. Remélem idősebb korában sem kallódik el és még sok értékes szerepben láthatjuk majd.

Pontozda

A Switch-et úgy lehetne jellemezni röviden, hogy amikor jó, akkor nagyon jó, amikor rossz, akkor meg nagyon rossz. Vagy úgy, hogy eltékozolt lehetőség? Igazából „csak” annyi kellett volna, hogy a minőségi drámai részekhez színvonalban végig passzoljon a többi jelenet, és akkor ez az írás most végig éltetés lenne. Bár e kettősség miatt talán logikus lenne a közepes pontszám, de az a helyzet, hogy hosszas gondolkodás után nincs szívem 7/10-nél kevesebbet adni, pedig összességében a hathoz közelebb állna.

Dare (2009)

A filmmel kapcsolatban öt megállapítást érdemes tenni:

1. Emmy Rossum gyönyörű. Emellett persze tehetséges is, de ahogy (emlékeim szerint) már írtam, a színésznők elsősorban nem a játékuk alapján ítéltetnek meg – kivéve persze a csúnyákat, mert nekik azért tehetségben is fel kell mutatni valamit, hogy átmenjenek a teszten. Tudom, durva férfisoviniszta szemlélet, de ez van.

2. Rooney Mara is szép. Nem annyira visszafogottan, mint a főszereplő, de azért nincs oka panaszra.

3. Először azt hittem, hogy Zach Gilford végre egy másfajta karaktert fog alakítani, de a film végére mégsem hozta elő a badass arcát, inkább kaptunk némi ismétlést a zavart, motyogó Saracenből. Ez nem baj egyébként, én bírom Gilfordot, de most már jó lenne tudni, hogy nem csak a komplexusos elbaszott szomszéd srác van a tarsolyában.

Dare

4. Ha eddig Jesse Eisenberg volt a Michael Cera-hasonmás, akkor mostantól Ashley Springer lesz a Jesse Eisenberg-hasonmás. Nagyjából úgy, mint amikor valahol fel akarják használni Donald kacsa karakterét, de jogi okokból nem lehet, ezért rajzolnak egy teljesen elbaszott Donald kacsa-szerű figurát.

5. A fiatalabbaknak talán nem fog feltűnni, de ez a film igazából nem más, mint a remek Threesome remake-je a mostani felnövő generáció számára (na jó, ezzel rájátszok a kor témára, én is csak 11 voltam, amikor elkészült, szóval lehettem vagy 12, mikor először láttam). A remake-et persze idézőjelben kell érteni (így: „remake”), a Dare nagyjából úgy viszonyítható az említett filmhez, mint a Sziget című Michael Bay-klasszikus a Logan futásához.

Pontozda

Bár ahhoz nem elég bevállalós, hogy korszakos film legyen, a Dare egyáltalán nem rossz, csak egy kicsit elkésett: 10-15 évvel ezelőtt biztosan kavart volna némi port az ábrázolt szexuális „devianciák” miatt, de a mai fiatalokat elnézve a filmben lévő dolgok maximum egy prűdebb társaság átlagos szerda délutánját fedhetik le. Ennek ellenére a befektetett energiát értékelni kell, szóval a pontszám legyen 7/10 (plusz lásd az 1-2. pontot).

Battle for Terra (2007)

Harc a Terra bolygóért

A pontosan nem behatárolt jövőben járunk, amikor az emberiség minden ügyességét és tudását latba vetve végre sikeresen szétkúrta a bolygónkat (és még pár másikat). Az egyetlen esélyt a túlélésre egy távoli planéta jelenti. Annak lakói azonban – akik mellesleg mesés békében és harmóniában élnek egymással és a környezetükkel – érthető okok miatt nem szándékoznak átadni élőhelyüket az emberiség nevében háborút hirdető gonosz ezredesnek. De nem mindenki osztja a katonai vezetés nézeteit, így a fiatal idegen lány szövetségesre lel egy földi katona személyében…

Battle for Terra

Oké, szándékosan fogalmaztam így az előző bekezdést, de a Battle for Terra és a „félmilliárdos film” története között tényleg akkora a hasonlóság, hogy arra már felfigyelhet a néző (ha pedig nem tenné, most jól felhívom rá a figyelmet). Annak eldöntésére, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb, nézzük a tényeket: a Terra 2007-ben készült, de a rendező-forgatókönyvíró Aristomenis Tsirbas már 2003-ban elkészítette a nagyfilm alapjául szolgáló Terra című rövidfilmet. James Cameron állítólag már több, mint tíz éve érlelgette saját ötletét, és 1997-ben mind a ketten dolgoztak a Titanicon, előbbi a digitális részlegnél, utóbbit meg tudjuk, ugye. Mindezek ismeretében pedig teljesen egyértelmű, hogy… A mondatot mindenki fejezze be tetszése szerint.

De ha a történet hasonlóságokat mutat, akkor valahol sorsszerű, hogy a Battle for Terra is pont ebben a versenyszámban teljesítsen gyengén. Nem azért, mert annyira rossz lenne – a legtöbb hiba nem zavaró nézés közben (csak utána ne kezdjen el rajta gondolkodni az ember) – hanem mert annyira átlagos. Minden fordulat, minden történés kiszámítható, és a sokszor látott események szórakoztató, érdekes tálalásához tényleg kell tehetség, ami sajnos a kimondhatatlan nevű rendezőnek nem állt rendelkezésére (Cameron azért jobban csinálta).

Battle for Terra

A hasonlóság viszont itt véget is ér, hiszen a Battle for Terra „rendes” digitális animációval készült, élő karakterek nélkül. Ráadásul nem kapott túl nagy nyilvánosságot sem (én is teljesen véletlenül akadtam rá), bár jól meg van tömve sztárokkal. Többek között Evan Rachel Wood, Luke Wilson, Chris Evans, Ron Perlman, Danny Glover és Justin Long is beálltak a mikrofon mögé, hogy életre keltsék az animált karaktereket, és amennyire megítélhető, elég jó munkát is végeztek. Ugyanez elmondható az animátorokról is, a film képi világa ugyanis remekül sikerült. Minden tárgy és űrhajó a helyén van, a csaták és robbanások – még ha a jelenetek nem is túl innovatívak – leírására pedig a pazar jelző a legjobb.

Animációs filmeknél fontos még beszélni magukról a karakterekről, ami ebben az esetben eléggé megosztó lehet. Amióta elindult a nagy CGI-bumm a filmvilágban, mindig arra törekedtek, hogy a legutolsó pattanásig minden a helyén legyen az arcokon, és úgy általában az egész a lehető legtermészetesebbnek tűnjön. Aztán pár éve a tökéletességre törekvés abbamaradt, és mostanra az élethű mimikai ráncok helyett inkább a minél stilizáltabb karakterek hódítanak. Ez a helyzet a Terra esetében is, és bevallom nekem annyira nem tetszik. A normális (nem rajzfilmszerű) környezetből ugyanis eléggé kilógnak ezek a kissé karikatúra-karakterek, de a mostanában készült vagy készülő animációsokat elnézve a közönséget nem zavarja, így a következő pár évre még biztos ez lesz a trend.

Battle for Terra

Ugyan közel sem tökéletes, ráadásul pofátlanul másolja a Függetlenség napja kulcsjelenetét, mégis érdemes lehet megnézni, ha épp nincs más talonban. Nálam 7/10-et kap, és majd pár év múlva ismét előkerülhet egy megtekintésre.

Doodlebug (1997)

Minden rendezőnek van első filmje, de a legtöbben nem százmilliós blockbusterekkel kezdik, hanem például ilyen rövidfilmekkel, mint az alant látható Doodlebug. Akár tippelde is lehetne, hogy kinek az első szárnypróbálgatása ez az alig három perces alkotás, de mivel kábé semmit nem tükröz a későbbi nagyfilmek stílusából, elárulom, hogy Christopher Nolanről van szó.

Nolan még iskolába járt a forgatás idején, szóval a röpke valószínűleg egy kihagyott ebéd árából készült, vagyis technikailag olyan-amilyen, viszont a hangulatot – bár nem sok eredetiség van benne, inkább Kafkás-Lynches, amit a zene is megtámogat – egész jól sikerült elkapnia.

még több jóság »

1

The Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bay (2004)

The dark… are you afraid? I’m not. The dark is afraid of me.

Még 2004-ben történt, hogy hatalmas örömmel töltöttem le, majd telepítettem ezt a játékot, hogy aztán hangos kurvaanyázások közepette figyeljem, ahogy már a főmenü animációját sem bírja el az egész jónak hitt számítógépem. Akkor az élmény elmaradt, és azóta nem is jutott eszembe a játék. Aztán tavaly év végén, a Steam karácsonyi bonanzájának keretében egész jó áron vesztegette a folytatással együtt (arról majd később), így megújult lelkesedéssel és jelentősen komolyabb hardverrel vetettem rá magam újra a kihívásra. És ha már így történt, miért ne osszam meg az élményt?

Hangulat

A Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bay (a továbbiakban Butcher Bay) a Sötétség krónikájával egy időben, 2004-ben jelent meg a Starbreeze Studios és a Tigon Studios együttműködésének eredményeként. Cinikus módon gyorsan rávághatnánk, hogy biztos csak a bevételmaximalizálás lehetett a cél, betámadni minden oldalról a piacot, de ebben az esetben ez nem teljesen igaz. A Butcher Bay ugyanis nem a film szimpla adaptációja, hanem egy prequel, ami Riddick előtörténetére fókuszál. Időben a Pitch Black eseményei előtt járunk, a fejvadász Johns a Butcher Bay nevű börtönben készül lepattintani Riddicket és felvenni az érte járó pénzt. Butcher Bay egyébként inkább egy pöcegödörre hasonlít, mint börtönre. Az univerzum mocskának gyűjtőhelye, azoké, akik még a söpredéknek is a legalját képviselik. Az őrök pedig még náluk is rosszabbak. Riddick persze úgy gondolja, hogy szívesen letesztelné azon állítás valóságtartalmát, miszerint innen lehetetlen megszökni.

The Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bay

A Butcher Bay stílusát tekintve lopakodós-mászkálós fps, ami elsőre furcsa keveréknek tűnhet, de néhány kivételtől eltekintve elég jól működik. Az fps-nézet ellenére nem mindig csak a géppuskás hentelés az egyetlen járható út, a lőfegyverek – mivel más játékokkal összehasonlítva jóval kevesebb töltény áll rendelkezésünkre – inkább csak végső esetben használandók, amikor kéz(ifegyverr)el nem tudunk rendet tenni. Amúgy pedig inkább a sötét szellőzőkben mászkálás és lesből támadás lehet a megoldás. Ez a remek klausztrofóbiás körítés rengeteget tesz hozzá a hangulathoz, ami egyébként is telitalálat. Nem egyszerű ezt leírni, de a következő kép talán elég szemléletes lesz. Tegyük fel, hogy a vaksötétben odalopakodunk egy őr mögé, aztán egy fasza ingame animációban látjuk, ahogy főhősünk néhány gondosan elhelyezett szúrással ártalmatlanítja, majd az aktus zárásként még elereszt egy kőkemény egysorost. Ha valaki érti, hogy ez miért fasza, annak szerintem világos, hogy miért lehet élmény ez a játék. Aki nem, annak egy kis puska: Riddick ugyanis tényleg ilyen. Egy igazi vadász, a tökéletes ragadozó. A sötétben megbújva, hangtalanul cserkészi be a prédát, akinek akkor sem lenne esélye, ha tudná, mi vár rá. És hát kurva jó egy ilyen karakter bőrébe bújni.

Kivitelezés

A Butcher Bay filmszerűsége nem csak az animációkban mutatkozik meg. A történet ugyan nagyjából annyira csavaros, mint egy vonalzó, de ettől függetlenül teljesen jól működik, és simán vállalható lenne filmként is. Ugyanez vonatkozik a játékokhoz képest szokatlanul jó párbeszédekre (figyelem, még mindig 2004-es játékról van szó), amiken érezhető, hogy az írók elég jól ismerik a címszereplő karaktert. A Riddickre jellemző egysorosok például nagyon jól időzítettek, nem egyszer hangos röhögést váltottak ki belőlem az átvezető animációk. A karakter ismerete mondjuk annyira nem meglepő, hiszen a készítésében közreműködő Tigon Studios egyik főnöke Vin Diesel (tulajdonképpen eleve a játék miatt jött létre a Tigon), aki az arcán és hangján kívül valószínűleg némi ötletet is dobott a mixerbe. És ha már hangok, Diesel mellett Cole Hauser is magára öltötte négy évvel korábbi szerepét, de rajta kívül olyan nevek szólaltatják meg a karaktereket, mint Ron Perlman, Michael Rooker vagy Dwight Schultz, hogy csak a legismertebbeket említsem. Szóval elég jó a gárda.

The Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bay

Grafikailag a játék pont olyan, amilyen egy jobbfajta volt hat évvel ezelőtt. Szerintem még manapság is simán vállalható, de számomra a Half Life 2-vel elért oda a vizuális megvalósítás, amivel már elégedett vagyok. Persze mindig maximális beállításon megy minden, hülye lennék nem kihasználni, de attól nem fogom lefosni a bokám, hogy milyen szépen csillog vagy élethűen hullámzik a víz valahol, vagy hogy egy szétlőtt ládánál ténylegesen annyi forgács repül fel, amennyi a valóságban lenne. Amit várok, hogy végre alapvetővé váljon és taktikailag használható legyen, hogy objektumok átlőhetők, vagy mondjuk egy csillár tartókábeleit szétlőve leesik (és ne csak akkor, ha azon a részen a továbbjutás úgy van megtervezve, hogy szét kell lőni a csillárt). De akár említhetném azt is, hogy végre jussunk el addig, hogy a játékos karaktere nem akad el valami apró tereptárgyban vagy valaki másban, hanem simán átlép rajta, az útjában álló npc-t meg félrelöki. Bocs, elkalandoztam.

Negatívumok

Merthogy vannak ilyenek is. A legzavaróbb éppen a játék lopakodós stílusából és a kevésbé hangsúlyosabb fegyverhasználatból adódik, van ugyanis egy olyan – elég hosszú – rész, amikor nem áll rendelkezésünkre semmiféle lőfegyver, az ellenfeleink között viszont olyan mecha-szerű páncélba öltözött őrök is vannak, akiket természetesen lehetetlen késsel lenyomni. Ilyenkor egy lehetőség marad, a futás, ami lássuk be, elég degradáló egy Riddick kaliberű karakter számára. Olyan is előfordul, hogy rejtőzködő módban simán elidőzünk egy őr orra előtt észrevétlenül, máskor viszont teljesen lehetetlen helyeken, tőlünk sok-sok méterre, nekünk háttal állva is kiszúrnak és elkezdenek lőni ránk.

The Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bay

A küldetések környékén sincs minden rendben. A fő történetszál, vagyis a szökés mellett bizonyos szereplőkkel beszélgetve beleegyezhetünk, hogy teszünk nekik pár szívességet, természetesen némi ellenszolgáltatásért – fegyver vagy pénz – cserébe. Ezek azonban igazából fölöslegesek, ugyanis a fegyvereket felszedhetjük máshol, a pénz pedig semmi másra nem jó, mint fegyvereket venni… Arról nem is beszélve, hogy van egy olyan mellékküldetés, amiről a felvétele időpontjában már lecsúsztunk, ugyanis korábbi, már nem elérhető pályaszakaszra kellene visszamennünk, ami lehetetlen. Aztán van még itt cigisdoboz gyűjtögetés extra tartalmakért (a főmenüből elérhető artworkök és hasonlók), ami ugyan nem rossz, de számomra majdnem teljesen érdektelen volt, hogy mindet megtalálom vagy sem.

Konklúzió

A Butcher Bay sajnos nem tökéletes játék, viszont a hibái ellenére is majdnem tökéletes szórakozást nyújt. Nem túl hosszú, de nem is olyan rövid, hogy a vége főcím közben azon morgolódjak, mennyire nem érte meg az árát. Pontozni szerintem játékot is simán lehet, ez például egy erős 7/10-es.