6

The Girl with the Dragon Tattoo (2011)

A tetovált lány

luft fn ~ot rúg. Levegőbe rúg a labda helyett. [ném. Luft „levegő”]

Valahogy így lehetne röviden definiálni a svéd csodatrilógia első könyvéből készített amerikai feldolgozást. Ez történt David Fincherrel is.

Ugyan nem vagyok a legnagyobb rajongója, de szeretem a munkáit. Jellemző rá, hogy képes egyedi atmoszférát teremteni, ami megragadja a figyelmemet és meg is tartja a film végéig. Nem érdekes, hogy már sokadjára nézem A Játékot vagy a Hetediket, az összeszedett rendezésnek köszönhetően ugyanazt a feszültséget érzem, mint első alkalommal. Még a Zodiákus dokumentumfilmszerűsége, vagy a Benjamin Button lassan csordogáló története is képes hatást kiváltani, aminek köszönhetően egyáltalán nem unalmasak (annak ellenére, hogy „nem sok minden történik bennük”). A Tetovált lány a rendező első olyan filmje, aminél egyértelműen kijelenthetem, hogy nem tetszett. Több okból sem.

The Girl with the Dragon Tattoo

A film túl hosszú – vagy túl üres a hosszához képest. A játékidő 158 percét érzésem szerint simán le lehetne szorítani két órára anélkül, hogy a történetet vagy a karakterizációt bármilyen kár érné. Már ha lenne karakterizáció. Visszagondolva Fincher előző filmjeire, mindig úgy tűnt, hogy érti és ismeri a szereplőit és nem kényszeríti őket olyan dolgokra, amit maguktól sosem tennének. Talán ennek az eredeti könyv is az oka, de A tetovált lány esetében sokszor éreztem azt, hogy nincsenek megfelelően megalapozva a karakterek. Az ellenkezőjét teszik annak, amit én tennék, de nem látom, nem értem a motivációjukat.

Ugyanez igaz a cselekményre: nincs megalapozva. A film lényegében egy nyomozásról szól, de a véletlennek lényegesen nagyobb szerepe van, mint a tényleges „nyomozói munkának”. A negyven éves, de hiánytalanul meglévő bizonyítékok valahogy mindig felbukkannak, hogy továbblendítsék az akadozó történetet, más részleteket pedig egészen a végsőkig visszatartanak előlünk. Egy kriminél fontos, hogy a néző is kombinálhasson, felállíthassa az elméleteit a birtokában lévő információk alapján. A tetovált lányban erre nem igazán van lehetőség. Bár sejthető, hogy mi lesz a megoldás, inkább csak a filmes logika és a klisék ismerete, mint a nyomok alapján.

A fentebb említettek is komoly hibák persze, de ami számomra ténylegesen megölte a filmet az két kreatív eredetű döntés Fincher részéről. Az első, hogy megtartotta az eredeti svéd settinget, a szinészek pedig akcentussal beszélnek. Bármilyen filmben akkor van értelme akcentusok, dialektusok használatának, ha az adott szereplő aranyelve eltér az „alapnyelvtől” vagy éppen szinesíti a karakterét. Ez a történet viszont Svédországban játszódik, minden karaktere svéd, és mindannyian ugyanazt a nyelvet beszélik, ami svéd, nem pedig svéd akcentusú angol. Érteni vélem a koncepció mögött meghúzódó logikát, de szerintem alapvetően hibás. A Vadászat a Vörös Októberre már bemutatott egy megoldást arra, hogyan lehet tudatosítani a nézőkben, hogy a szereplők idegen nyelven beszélnek. Gondolom más módszert is ki lehet találni, a lényeg viszont az, hogy az itteni nagyon nem volt megfelelő, felhúzott egy olyan falat közém és a film közé, amit a végéig sem sikerült áttörni.

The Girl with the Dragon Tattoo

A második a zene környékén keresendő. Szerintem egy filmzenének az a feladata, hogy támogassa az adott jelenetet, fokozza annak hangulatát, extra töltést adjon neki. Itt viszont nagyon előtérbe került, túlságosan tolakodó volt, gyengítette a látottak által kiváltott érzelmi hatást. Ez nem Trent Reznor munkájának kritikája, önálló zenei albumként ugyanis tényleg remek, de a filmben sajnos túl erősen jelen van, szinte „leugrik” róla. Ezt egyébként már a Social Network esetében is problémának éreztem, de ott Sorkin forgatókönyve és párbeszédei megmentették a filmet. Steven Zaillian viszont nem volt erre képes.

Pontozda

Azt elismerem, hogy a szinészek mind remek munkát végeztek (Rooney Mara alakítása tényleg az év egyik legjobbja volt), kihozták a maximumot az egydimenziós karakterekből, de ez sajnos nagyon nem volt elég. Sokat gondolkoztam a pontszámon és végül a 4/10 mellett döntöttem. Kegyetlenség, tudom, és tényleg szerettem volna többet adni neki, de sajnos nem megy.

1

Our Idiot Brother (2011)

Az Our Idiot Brother nem azért érdekes, mert hasonlít a többi Paul Rudd-filmhez, hanem mert jó példa arra, amikor van egy jó szereplőgárda, de a rossz írás-rendezés miatt a képességeik teljesen elsikkadnak. A bűnös ezúttal Jesse Peretz, akinek az egyik előző filmje, a The Ex is nagyon nagy luft lett. És meglepetés: ott is egy elég kompetens gárdából nem sikerült kihoznia, amit ki kellett volna.

Our Idiot Brother

Csak érdekességképpen a nevek, akiktől azért jobbat várna az ember: Paul Rudd, Elizabeth Banks, Zooey Deschanel, Emily Mortimer, Adam Scott, Rashida Jones, Steve Coogan, T.J. Miller… Nem zseniális szinészek, de gyakorlott vígjátékosok. És mégis, a legemlékezetesebb pillanat a filmben, amikor Zooey csókolózik Rashida Jones-szal. De ezt a jelenetet a többi nélkül is leforgathatták volna.

Egyébként nem csak az a baj, hogy unalmas, hanem az is, hogy a főszereplő Ned karakterén keresztül a „lengessük a faszunkat, minden jó ahogy van” hippimentalitást propagálja, amit sajnos nem tudok tolerálni. Gondolom másnál akár be is találhat.

Pontozda

Nagyon nem fogom lehúzni, mert igazából nem rossz, csak semmilyen, viszont ettől a sótlanságtól nagyon hosszúra nyúlt még ez a 90 perc is. 5/10 maximum.

1

Warrior (2011)

Warrior – A végső menet

A Warrior a felszínen nem más, mint két testvér utazása: egyikük az anyagi biztonságot és a családja jövőjét, másikuk a megbocsátást – „a megváltást” – keresi. Ha pedig a felszín alá nézünk, a kitartásról kaphatunk leckét; arról, hogy soha nem szabad feladni, mindig harcolni kell azért, amit akarunk. A kérdés viszont, amit a film után felteszünk magunknak az lesz, hogy az univerzális (és aranybánya) téma ellenére miért nem lett jó film a Warrior.

Warrior

Az előző bekezdés persze annak ellenére tipikusan újságírós, hogy nem vagyok az. A Warrior ugyanis jó film, de nem film. Profi módon elkészített dráma, összeszedett rendezéssel és remek alakításokkal, de épp ez az átka is: annyira kiszámított, annyira pontos minden egyes jelenet és vágás, mintha egy tökéletes gépezet végterméke lenne. A gépekkel előállított termékek – legyenek bármilyen minőségiek is – a legritkább esetben egyediek. Nincs bennük semmi, ami különlegessé tenné őket, ami miatt helyet adnánk a szívünkben nekik. Egyszerűen megcsodáljuk a tökéletességüket, majd gyorsan el is felejtjük őket.

Pontozda

Pozitívumként azt mindenképpen ki kell emelni, hogy a Warrior sikeresen kikerült jópár olyan klisét, amibe más filmek simán belesétálnak, illetve amiket használt, azokat jó érzékkel tette. Ennek ellenére a fent említett probléma miatt sajnos nem szerethető a film, nem olyan, ami többszörös újranézést követelne. 7/10

2

Cedar Rapids (2011)

Céges buli

A Cedar Rapids kapcsán azon gondolkodtam, eljutunk-e valaha is addig, hogy egy színész új filmjét ne egy régebbi sikere farvizén próbáljanak eladni – főleg ha a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. A trailert megnézve ugyanis az lehet az ember érzése, hogy ez kb. a Hangover kicsiben, pedig…

Ted Lippe (Ed Helms) az álmos kisváros, Brown Valley biztosítójánál dolgozik ügynökként, szabadidejében pedig egykori tanárával (Sigourney Weaver) folytat nem túl érdekes viszonyt. Amikor a cég legjobb ügynöke David Carradine-ért kiáltó körülmények meghal, a főnöke Timnek adja a feladatot, hogy képviselje őket a Cedar Rapids-ben évente megrendezett keresztény szellemiségű biztosítók konferenciáján, és lehetőleg hozza haza a presztízst jelentő díjat. Tim addigi langyos víz élete persze „felforr” Cedar Rapidsben, és az események hatására ő maga is megváltozik, stb.

Cedar Rapids

Nem tudom pontosan, mikor kezdődött, de egy ideje már megfigyelhető, hogy a független filmek átszivárogtak a stúdiófilmek világába. Ezeket az öszvéreket úgy kell elképzelni, hogy van egy alapvetően indie jellegű ötlet, amihez aztán hozzávágnak egy kalap pénzt (nem blockbuster nagyságút, de azért eleget), és pár valamennyire ismert színészt is. Ha emellé van egy normálisabb rendező/forgatókönyvíró és félúton nem döntenek úgy, hogy mégis inkább romkomot csinálnak belőle, akkor a végeredmény még értékelhető is lehet. Valami olyasmi, amit tipikusan a „nem világmegváltó, de jó nézni” sablonnal jellemezhetünk.

Ez kritikai szempontból egyébként eléggé szívás, mert megköti a magamfajta bloghuszár kezét: mivel nem rossz, lehúzni nem lehet, de az egyenletes színvonal miatt a dicsérethez is nehéz kapaszkodót találni. Ha például lenne a filmben legalább egy fél Jennifer Aniston, akkor máris lenne mibe belekötni, de így csak annyit írhatok, hogy a szereplőgárda összeszedése is elég jól sikerült. Helms és John C. Reilly mellett Anne Heche (a korral egyre jobban néz ki) és Isiah Whitlock Jr., mellékszerepekben pedig olyan arcok tűnnek fel, mint Rob Corddry, Stephen Root, Tom Lennon, Alia Shawkat vagy a már említett Weaver.

Amúgy ha már hasonlítgatni kell valamihez, Helms helyett inkább a másik főszereplő irányában érdemes keresgélni, és ha azt mondom, hogy olyan hangulatú, mint a Cyrus vagy a Promotion, akkor szerintem elég jól be is lőhető, hogy tetszene vagy sem. Az említett filmeket nem ismerők számára pedig itt vannak a kulcsszavak: keserédes hangulat, középkorú férfi identitáskeresése, részeg prosti, Anne Heche pucéran a medencében, „you can fuck me in the ass”, Omar a Wire-ből és „I don’t trust people with ponytails”. Gondolom így már minden világos.

Pontozda

A Cedar Rapids szerintem szépen beleillik a 7/10-es dobozba. Olyan film, amit magamtól nem biztos, hogy ajánlanék, de ha rákérdeznek, akkor nem volt vele semmi gondom, szerintem nyugodtan nézd meg.

The Kids Are All Right (2010)

A gyerekek jól vannak

Néha vannak olyan filmek, amik számomra érthetetlen módon sokkal nagyobb figyelmet kapnak, mint amit alanyi jogon megérdemelnének. Tökéletes példa erre az utóbbi pár évből a Juno, ami ugyan nem volt annyira rossz, de a gimmickje (a sztriptíztáncosból lett Oscar-díjas forgatókönyvíró) a saját szintjénél jóval magasabbra repítette. Érzésem szerint ugyanez a helyzet a Kids Are All Right-tal: a „leszbikus szülők gyereket nevelnek” téma alapból magával hozza a címkét, miszerint ez egy olyan film, amire oda kell figyelni. Pedig nem olyan.

Azt, hogy a négy Oscar-jelölés túlzás, már a megnézés előtt lehetett sejteni, utána pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy még egy (tetszés szerint választott) is sok lenne. Mint sok más esetben, most sem arról van szó, hogy a film rossz, csak éppen semmi kiemelkedő, semmi olyan extra nincs benne, ami miatt megérdemelné a kirívó figyelmet. A színészek alakítására a legmegengedőbb hangulatban is a korrekt a megfelelő szó, vagyis szó sincs semmiféle legjobb alakításról. Mark Ruffalo korrektül alakítja a szokásos, némileg out-of-sync, de azért szerethető, szomorúbohóc Mark Ruffalo-karaktert, Anette Bening pedig egy minden szempontból sablonos – és sajnos teljesen érdektelen, szürke – irányításmániás anyát, akivel nézőként sajnos egy pillanatra sem lehet együtt érezni.

The Kids Are All Right

Számomra amúgy a drámánál, vagyis a gyenge forgatókönyvnél bukott el a film, ez pedig elég vicces, hiszen pont a forgatókönyvért kapta a harmadik jelölését. Nem akarom ezt hosszan elemezni, de a legnagyobb gond a már fentebb írt érzelmi kötődés teljes hiánya volt. Ahhoz, hogy filmen látott történések nyomot hagyjanak bennünk, a karaktereknek ugyanezt kell tenniük, itt viszont ez nem történt meg. Az érzelmi csúcspontok egyáltalán nem csúcsosodnak, a szereplők meg csak úgy lógnak a levegőben, élettelenek, nem tartanak sehová. Erre a legjobb példa Laser, akivel ugyan történnek dolgok, ám ő szinte nem is reagál az eseményekre. Ez persze nem feltétlenül baj, láttunk már sok filmet, ahol nincs karakterfejlődés, de akkor minimum jó dialógusok és egy érdekes sztori kellene, itt viszont egyik sem található meg.

Egyébként ha van a Kids Are All Right-nak pozitív oldala, akkor mindenképpen az, hogy még egy címet hozzáadott Mia Wasikowska filmográfiájához. Bár itt nem volt túl sok mozgástere, a hozzá hasonló fiatal tehetségeket még rossz filmekben is jó látni.

Pontozda

Ahogy írtam, a Kids Are All Right nem rossz film, de minden percéből sugárzik az átlagosság. Megnézhető, de akár ki is hagyható, szóval 6/10.

1

The Switch (2010)

Sejtcserés támadás

Az a baj a legtöbb romantikusnak szánt filmmel, hogy a készítők marhára nem mernek kockázatot vállalni, nem mernek eltérni a bejáratott sablonoktól, ezért aztán minimális változtatásokkal mindig ugyanazt a sztorit látjuk, ami mostanra már kezd rohadt unalmas lenni. Ráadásul, ha egy filmben esetleg mégis van valami szerethető, valami egyedi, a segítő kezek gondoskodnak róla, hogy az a végeredményben még csak véletlenül se kapjon nagyobb teret a műdráma és a kiszámítható fordulatok ellenében. A jelenleg tárgyalt Sejtcserés támadással (újabb piros pont a bámulatosan ötletes magyar címért) ezeken felül még az is baj, hogy alapvetően nagyon nem romantikus filmnek készült, csak utólag beleerőltették. Legalábbis szerintem az történt, hogy elkészült egy jó forgatókönyv, aztán szóltak az író Allan Loeb-nek, hogy a stúdió a női főszerepre megszerezte Jennifer Anistont, szóval jó lenne kihúzni a komolyabb részeket és beletoldani valahogy Rachelt, mert Jenny-hez úgyis az illik.

A karaktere (Kassie) alapból nem passzol a filmbe, és nem feltétlenül a kvalitásai miatt (oké, egysíkú színész, de legalább nem egy Heigl). Egyszerűen nem passzol a többiek mellé, annyira papírmasé, semmilyen. Egyáltalán nem hihető, hogy a Jason Bateman által remekül alakított Wally-val bármiféle kölcsönhatásban lennének egymással. De nem csak Kassie, hanem szinte minden vele kapcsolatos momentum kilóg. A Juliette Lewis által teljesen jelentéktelenül megformált legjobb barátnő teljesen fölösleges, nem tesz hozzá semmit a sztorihoz. Egy oka lehet, hogy bekerült: az álromantikusokba mindig kell egy legjobb barátnő. Ezzel szemben a másik oldalon hasonló szerepet betöltő Jeff Goldblum azért valamilyen szinten résztvevője az eseményeknek, szerepe van a történésekben (még ha nem is túl sok). A Kassie-sztori fő mozgatórugója, vagyis a címadó cserét eredményező szál is teljes hülyeség egyébként. Mintha ment volna az ötletelés, hogy mivel lehetne a bonyodalmat hozzákapcsolni a drámához, és végül a „kiöntöm a spermát a csapba, de otthagyom helyette a sajátom jelenet” nyert, mert az olyan vicces megoldás.

The Switch

Olyan érzés amúgy, mintha két filmet ollóztak volna össze: egyrészt ott vannak a Wally-Sebastian jelenetek a remek párbeszédekkel és színészi játékkal (köztük megvan az Anistonnal sosem létező chemistry), másrészt viszont ezekbe valahogy befércelték a Kassie-féle részeket, amik teljesen szétzilálják az egységet. Lehet, hogy ezt az egészet csak belelátom amúgy, de nem jut eszembe jobb magyarázat arra, hogy a rossz jeleneteket hogy követhetik olyanok, mint például Wally vakrandin előadott monológja (egyperces szerepben Caroline Dhavernas a Wonderfallsból), amire elég csak visszagondolnom és rögtön összeszorul a gyomrom. Vagy amikor Sebastian elmegy Wally-hoz a parkból, vagy… Egyszerűen túl nagy a kontraszt ahhoz, hogy csak simán ingadozó minőségű írásról legyen szó.

A szereplőket a fentebbiekből már be lehet tájolni szerintem, de mindenképpen ki kell emelnem Thomas Robinsont Sebastian szerepében, aki simán ellop minden jelenetet a tapasztalt színészek elől. Nagyjából hatévesen ilyen konzisztensen megformálni a kissé neurotikus, szorongó, szomorú arcú ősöreg gyereket… Tényleg le a kalappal előtte. Remélem idősebb korában sem kallódik el és még sok értékes szerepben láthatjuk majd.

Pontozda

A Switch-et úgy lehetne jellemezni röviden, hogy amikor jó, akkor nagyon jó, amikor rossz, akkor meg nagyon rossz. Vagy úgy, hogy eltékozolt lehetőség? Igazából „csak” annyi kellett volna, hogy a minőségi drámai részekhez színvonalban végig passzoljon a többi jelenet, és akkor ez az írás most végig éltetés lenne. Bár e kettősség miatt talán logikus lenne a közepes pontszám, de az a helyzet, hogy hosszas gondolkodás után nincs szívem 7/10-nél kevesebbet adni, pedig összességében a hathoz közelebb állna.

Dare (2009)

A filmmel kapcsolatban öt megállapítást érdemes tenni:

1. Emmy Rossum gyönyörű. Emellett persze tehetséges is, de ahogy (emlékeim szerint) már írtam, a színésznők elsősorban nem a játékuk alapján ítéltetnek meg – kivéve persze a csúnyákat, mert nekik azért tehetségben is fel kell mutatni valamit, hogy átmenjenek a teszten. Tudom, durva férfisoviniszta szemlélet, de ez van.

2. Rooney Mara is szép. Nem annyira visszafogottan, mint a főszereplő, de azért nincs oka panaszra.

3. Először azt hittem, hogy Zach Gilford végre egy másfajta karaktert fog alakítani, de a film végére mégsem hozta elő a badass arcát, inkább kaptunk némi ismétlést a zavart, motyogó Saracenből. Ez nem baj egyébként, én bírom Gilfordot, de most már jó lenne tudni, hogy nem csak a komplexusos elbaszott szomszéd srác van a tarsolyában.

Dare

4. Ha eddig Jesse Eisenberg volt a Michael Cera-hasonmás, akkor mostantól Ashley Springer lesz a Jesse Eisenberg-hasonmás. Nagyjából úgy, mint amikor valahol fel akarják használni Donald kacsa karakterét, de jogi okokból nem lehet, ezért rajzolnak egy teljesen elbaszott Donald kacsa-szerű figurát.

5. A fiatalabbaknak talán nem fog feltűnni, de ez a film igazából nem más, mint a remek Threesome remake-je a mostani felnövő generáció számára (na jó, ezzel rájátszok a kor témára, én is csak 11 voltam, amikor elkészült, szóval lehettem vagy 12, mikor először láttam). A remake-et persze idézőjelben kell érteni (így: „remake”), a Dare nagyjából úgy viszonyítható az említett filmhez, mint a Sziget című Michael Bay-klasszikus a Logan futásához.

Pontozda

Bár ahhoz nem elég bevállalós, hogy korszakos film legyen, a Dare egyáltalán nem rossz, csak egy kicsit elkésett: 10-15 évvel ezelőtt biztosan kavart volna némi port az ábrázolt szexuális „devianciák” miatt, de a mai fiatalokat elnézve a filmben lévő dolgok maximum egy prűdebb társaság átlagos szerda délutánját fedhetik le. Ennek ellenére a befektetett energiát értékelni kell, szóval a pontszám legyen 7/10 (plusz lásd az 1-2. pontot).

1

Buried (2010)

Élve eltemetve

2006-ban járunk Irakban, ahol Paul Conroy teherautósofőrként dolgozik egy magánvállalatnál. Egy nap felkelők megtámadják a konvojukat, Paul pedig egy faládába zárva tér magához egy telefon és egy öngyújtó társaságában. Paul a pánik határán egyensúlyozva próbál kiszabadulni, miközben a levegő – és ezzel Paul ideje – egyre csak fogy…

Ha pár éve valaki azt mondja, hogy eljön az idő, amikor Van Wilder komoly filmekben szerepel, talán nem nevetem ki, de mindenképpen megkérdeztem volna, hogy mégis mire alapozza ezt az állítását. Ryan Reynolds nekem mindig is egy szimpatikus, de egyoldalú színésznek tűnt, aki ugyan megoldja a Berghöz (Two Guys and A Girl) hasonló karaktereket, de nem valószínű, hogy valaha is tovább tud lépni minőségileg. Ahogy teltek az évek, Reynolds, bezsákolt magának pár normálisabb szerepet (és Scarlett Johanssont, de ezt most inkább hagyjuk*), de hiába játszott jobbfajta romantikus vígjátékban vagy bújt bele Deadpool rohadó bőrébe, az igazi áttörés váratott magára. Aztán eljött 2010, és egy Rodrigo Cortés nevű spanyol rendező egyszemélyes kamarafilmjében végre kiderült, hogy Reynolds simán el tud vinni a hátán egy komolyabb filmet is.

Buried

A Burieddel kapcsolatban egyvalamit kell nagyon gyorsan eltenni az útból, mert érzésem szerint a negatív vélemények legnagyobb része ebbe köthet bele (én is itt próbálnék fogást találni, ha húzni akarnám a filmet): van térerő a föld alatt és kész. Ha ezt sikerül még a nem tipikus főcím alatt elfogadni, akkor a következő 90 percben egy nagyon intenzív és nyomasztó érzelembomba lesz a jutalmunk. Ez a film és egyben Reynolds legnagyobb érdeme is, sikerült valóssá, átélhetővé tenni a bezártságot. Felültetnek egy hullámvasútra és Paullal együtt mi is átéljük a félelmet, dühöt, a tehetetlenség érzését vagy éppen a feltámadó reményt – ha pedig egy film érzelmileg is behúz, akkor a készítők valamit tényleg jól csináltak.

Ennek a remek atmoszférának a megteremtésében az operatőr Eduard Grau is „bűnös”, akinek extra közeli felvételei és a helyhiányból adódó különleges beállításai nélkül egész biztosan nem működhetne ennyire jól a film. Ez a vizuális majdnem tökély mindössze kétszer törik meg, és bár mindkettőnél érthető a mögöttes jelentés, de szerintem picit azért kilógtak. Ezt a bakit viszont simán ellensúlyozza a megítélésnél a film utolsó 10 perce, ami a kitalálhatósága ellenére (az alapállásból következően csak két lehetséges végkimenetel van, szóval egyik sem lehet túl nagy meglepetés) is nagyon hatásosra sikerült.

Pontozda

Ebben az évben ez volt a második olyan film, ahol kifejezetten zavaró, kényelmetlen érzés volt, hogy vége a filmnek és nem ülhetek még egy kicsit a sötétben emészteni a látottakat. Néha annyira jó lenne egy olyan mozi, ahol foglalkoznak a filmélménnyel is, és nem nyomják fel a fényeket abban a pillanatban, ahogy elsötétül a kép. De vissza a pontokhoz, részemről a Buried simán megkapja a nagy kövér nyolcast, Reynoldsnak pedig meg van bocsátva a Bullockos kisiklás.

*már nem aktuális, de így jár az, aki hónapokig ül egy félkész íráson

14

Inception (2010)

Eredet

Szeretem azt az érzést, amikor valamiről már az elején kiderül, hogy imádni fogom. Nem kell megvárni a kötelező 20-30 percet, amikorra megismerjük a sztorit és a szereplőket, egyszerűen csak van egy olyan momentum, ami egy pillanat alatt beránt, és onnan már sima ügy. Bármi történhet azután, a végén akkor is úgy állok fel a film elől, hogy ez bizony kurva jó volt. Az Inceptionben ez a pillanat az volt, amikor alig pár perccel a kezdés után DiCaprio egy hangtompítós pisztollyal nyomul és teljesen természetesen elkapja a kirepülő hüvelyeket, hogy azok se csapjanak zajt. Ha valaki odafigyel egy ilyen részletre, abban azért lehet bízni.

Inception

Az a helyzet, hogy Christopher Nolan nem egy M. Night Shyamalan, és ezért örökre hálásak lehetünk. Nála ugyanis nem a film végi csavar köré van felhúzva minden, és nem is ugyanazt az egy trükköt ismétli folyamatosan, mint egy rossz mutatványos, szóval biztosak lehetünk, hogy minden alkalommal valami újat, valami egyedit mutat úgy, hogy közben nagyon is hű marad saját stílusához.

A filmjei alapján amúgy élmény lehet vele együtt dolgozni, ritka az olyan rendező, akinek a munkáiból ennyire sugárzik a fegyelmezettség, céltudatosság, összeszedettség. Pont ezek a jelzők mondhatóak el az Inceptionről is. Persze ha egy film forgatókönyve nyolc évig készül, akkor elvárható, hogy ilyen legyen, de mégis marha jó látni egy olyan alkotást, ami ennyire átgondolt és logikusan felépített, de mégis van benne pont annyi lazaság, hogy ne valami vonalzóval készült tervrajznak tűnjön.

Egyébként már olvashatóak olyan vélemények, hogy a film sztorija zavaros és követhetetlen, de ez finoman fogalmazva is hülyeség. A történet ugyan tényleg több rétegű és az átlagosnál „sűrűbb”, de végig tökéletesen követhető marad. Ez pedig egyértelműen az író-rendező zsenijének köszönhető. Meggyőződésem, hogy mások simán betrappoltak volna az aknamezőre és cafatokra robbantják magukat, de Nolannek a rengeteg bevitt változó ellenére is sikerült minden tipikus hibát elkerülnie. És ha valaki összehoz egy hibák nélküli filmet, ahol a végén minden kérdésre logikus válasz adható, az bizony teljesítmény.

Inception

A film kapcsán elmerengtem azon, hogy mennyire megvalósíthatatlan a teljes spoilermentesség a filmszerető közönség számára, és hogy néha mennyivel jobb lehet átlagos nézőként, tényleg nulla előtudással beülni valamire. Saját magamat példaként véve: a legelső kép feltűnése óta tudatosan kerültem minden információt, teljes Inception hírzárlat volt. Nem néztem trailereket, plakátokat, nem olvastam kapcsolódó írásokat sem, és mégis határozott prekoncepcióim voltak, pusztán a rendező és a főszereplő személye miatt. Ugyanakkor azoknak, akik csak időtöltésként nézik a filmeket és akiknek semmit sem jelent Nolan neve, egész biztosan nem volt ilyen problémájuk. Bár az is igaz, hogy nekik az Inception csak annyi volt, hogy épp kezdődik és pont addig tart amíg menni kell valahová, szóval nem is biztos, hogy jobb nekik. Na mindegy.

Az írás már erőteljesen Nolan-ajnározásba fordult (teljesen jogosan persze), de a dicséret maximálisan jár a remek színészgárdának akik közül talán csak Ellen Page játéka lógott ki – a film egyetlen negatívumaként – egy nagyon picit, de a többiek ezt is bőven ellensúlyozták. Azt pedig csak úgy leírom, hogy Hans Zimmer ismét nagyot alkotott a zenével.

Inception

A no spoiler policy miatt sajnos nem könnyű leírni, hogy miért volt olyan jó az Inception (nem is nagyon sikerült), de tényleg ritka, hogy egy ilyen, minden szempontból „proper” film kerüljön a mozikba, ezt pedig mindenképpen díjaznom kell, jelen esetben a teljesen megérdemelt 10/10-zel.

8

Whip It (2009)

Hajrá Bliss!

Nem szeretem Drew Barrymoore-t, ennek ellenére mégis kíváncsi voltam az első rendezésére, hiszen előfordult már, hogy valaki sokkal jobbnak bizonyult abban a bizonyos kempingszékben ülve, mint a kamera előtt. Sajnos rá pont nem igaz ez a tézis, rendezőként is pont ugyanolyan unalmas és rosszul összerakott filmet tett le elénk, mint amilyenekben szerepelni szokott.

Whip It

Anélkül, hogy sokat elárulnék a sztoriból (nem azért, mert majd mindenki megnézi magának, hanem mert marhára érdektelen), arról van itt szó, hogy a 17 éves Bliss-t mindenféle mucsaröcsögei szépségversenyre hurcolja a valaha jobb napokat látott, ötvenes évekből itt ragadt világszemlélethez makacsul ragaszkodó anyja, ő meg rájön, hogy a csinos pofijának mutogatása helyett inkább görkorin zúzna egy kör alakú arénában pár tetovált lakókocsipark-amazon társaságában.

Látszik, hogy DB nem akart semmit a véletlenre bízni, ezért majdnem minden létező klisét bezsúfolt a filmbe, ami az ilyen önmagát megtaláló tinilányos filmekben előfordulhat, valamelyik csak működik majd. Van itt összeveszés a legjobb baráttal, hazudozás a csapatnak, a szülők ellenkezése, „nemezis” az ellenfél csapatban, hűtlen pasi, estébé. És természetesen a végén minden jóra fordul, ahogy kell. Egyedül a végső nagy győzelem panel maradt ki (upsz, spoiler volt, de nem baj, nem ez fogja tönkretenni a filmélményt), de addigra már annyira érdektelenné válik az egész, hogy tulajdonképpen mindegy is.

A Whip It legnagyobb hibája szerintem az – és most már harmadjára írom le az érdektelen szót – hogy teljesen érdektelen (négy) a váz, amire az egész fel van fűzve. Nekünk nézőknek ugyebár a nyilvánvaló mögé kellene látnunk, és észrevenni, hogy a központi témaként szerepeltetett roller derbi valójában csak egy metafora, és igazából arról van szó, hogy a blablabla. Nem írom le ötödjére azt a bizonyos szót, de ez a második réteg teljesen olyan. Fogja a jól bejáratott kliséket, majd a jól bejáratott módon prezentálja, a legkisebb erőfeszítést sem téve, hogy valamiben különbözzön.

Whip It

A filmbeli sport, vagyis a roller derbi egyébként tényleg létezik, és a film forgatókönyvét jegyző Shauna Cross is űzte jópár évig, szóval önéletrajzi ihletésről van itt szó, csak azt nem értem, miért gondolta, hogy ez majd bárkit is érdekel a filmben szerepeltetett kisvárosi tahó rétegen kívül? Na de ezért nem én ülök a döntéshozó székben, ugyanis a film elég jó fogadtatásra talált (7,2 az IMDb-n), ráadásul a demográfiai adatokat megnézve szinte minden korcsoportnál, és az Államokon kívül is. Oké, a non-US lehet Kanada is, ahol szintén sok a tahó, de akkor is meglepő és számomra érthetetlen a dolog. Amúgy ha 2004 előtt készült volna, azt mondanám, ez a film volt az egyik alap, amire a Ben Stilleres Kidobóst felhúzták, a roller derbi ugyanis annyira Silány Sportok Lapjába illik, hogy kitalálni sem lehetne jobban.

Mielőtt még befordulnék a célegyenesbe ezzel az írással, mindenképpen kell pár szót ejtenem a szereplőgárdáról. A Whip It ugyanis pár meglepően jó alakítással büszkélkedhet, sokkal jobbal, mint amit a film vagy a rendezés miatt elvárható lenne. Nem a főszereplőt megformáló Ellen Page-ről van szó, ő ugyanazt a karaktert hozza, amit minden más filmjében a Juno óta (azért kedveljük), hanem mondjuk a szüleit alakító Daniel Stern és Marcia Gay Harden párosról, de Kristen Wiig is jól teljesít Maggie Mayhem szerepében.

Elérkezett az ítélet órája, és Drew Barrymoore rendezőként ugyanúgy elbukott, mint színészként. Pedig tényleg ott volt a lehetőség, hiszen okosan nem valami fajsúlyos drámával kezdett, hanem egy könnyedebb darabbal, de így sem jött össze. A Whip It fájóan lapos közhelyek puffogtatása majdnem két órán keresztül, amit csak pár alakítás ment meg a teljes csődtől. Tőlem semmiképpen sem érdemel többet 3/10-nél.