Revans
Jay Cochran 12 év után leszerel a légierőtől, és úgy dönt, elfogadja régi barátja, a mexikói gazdag ember, Tiburon Mendez invitálását. Cochrant nem nagyon nyűgözik le Mendez üzletfelei, „barátai”, annál inkább fiatal felesége, Miryea. Hamarosan össze is gabalyodik a nővel, azonban Mendez rájön, és barátság ide vagy oda, egy ilyen sértést nem tűrhet el…
Kezdem azzal, hogy én sem teketóriáztam volna, ha a 32 éves Madeleine Stowe-ról van szó, aki ebben a filmben szerintem nagyon szép (mondhatnám azt is, gyönyörű, mert szerintem tényleg az), de igazság szerint még most, majdnem 50 évesen is elbújhat mellette sok fiatalabb (nézzetek Raines-t, meglátjátok). De ez csak egy kis kitérő volt, vissza a filmhez, ami nekem még most is bejött. Mai szemmel nézve talán egy kissé lassú, de szerintem ez a „hagyjunk időt mindenre” felfogás kifejezetten illik a filmhez, és a mexikói hangulathoz. Ennek megfelelően a történet elég jól kidolgozott, nem dob fel több labdát, mint amivel még képes játszani, de kevesebbet sem, hogy aztán a vége előtt ott álljunk bambán bámulva, hogy most mi van.
A szereplők szintén jók, főleg Anthony Quinn, akiről egyből elhiszem, hogy szivélyes vendéglátó és bőkezű barát, egészen addig, amíg nem teszel valami olyat, amivel feldühíted… Kevin Costner sem rossz, bár ő nagyjából mindig ugyanazt hozza minden filmjében, nem kimagasló, de nem is zavaró, szóval egy megbízható iparos. Madeleine Stowe-ról meg már fent írtam, hogy milyen szép a filmben, és ezzel nagyjából ki is merül a szerepe. Ahol kell, ott jól tud szomorú szemekkel nézni vagy mosolyogni is. De a lényeg, hogy szép.
Cochran is a friend of mine. He says no to me and I… I respect that.
A Revans amúgy leginkább a karakterekre megy rá, és a köztük lévő kapcsolat ábrázolására. Az életükből csak annyit tudunk meg, hogy Cochran pilóta volt (de lényegtelen, lehetett volna bróker is), Mendez pedig valami befolyásos mexikói, aki elég sok mindenre képes, ha az elveiről van szó. Kettőjük konfliktusa szerintem jól fel lett építve, így az utolsó jelenetük tényleg hihető, nem hat olyan blőd módon, mint a Seraphim Falls befejezése.
A végére szokás szerint a pontszám, ami ez esetben 7/10, és egy pár év múlva tuti megint előveszem a filmet.
Die Hard 4.0 – Legdrágább az életed
Anno, amikor a harmadik rész a mozikba került, sokat poénkodtunk azzal, hogy ha lesz még egy folytatás, akkor biztos „Legdrágább az életed” lesz a magyar címe, erre most, hogy a mozikba került a folytatás, mi lett a címe? Nagyon remélem, hogy nincs összefüggés, mert akkoriban elég népszerű volt a „Halál halálának a halálos halála” cím is, mint a következő Alien magyar megfelője…
De jöjjön a lényeg: John McClane visszatért, és nem is akárhogy! Igaz, hogy kissé már ráncos, alig-alig káromkodik, és a cigiről is leszokott, de azért bizonyos dolgokban sosem változik. Még mindig ő az alkalmatlan ember az alkalmatlan helyen és alkalmatlan időben, és ha egyszer nekiindul, senki sem állíthatja meg. Már a film első akciójánál tudjuk, hogy itt bizony komoly hirig és az abból eredő fogköpdösés várható. Annak ellenére, hogy ezúttal nincs fehér trikó (vér azért van), engem egyből berántott a film, és nem engedett el egészen a végéig. A kivitelezés abszolút modern (szűrők, robbanások, miegymás), de az akciók hangulata teljesen old school, semmi pisztolybalett vagy lassított felvételben ugrás-pörgés, himbálózó és/vagy körbeforgó kamera, hálisten. Még az előzetesben neccesnek tűnő jelenetek (két autó közé lebukás a harmadik elől, helikopter kontra autó) is teljesen jól illeszkednek, nem lógnak ki. Azt hiszem valahogy így kell átemelni egy akcióklasszikust a XXI. századba.
– You just killed a helicopter with a car!
– I was out of bullets.
Nem szeretnék spoilerezni, de két jelenetet ki kell emelnem, az egyik amikor McClane lezúzza Maggie Q-t (aztán még húzza is vele a főgonoszt, mekkora már!), a másik pedig a pisztoly vs. parkour. Mindkettő zseniális, és a legjobb Die Hard-pillanatokat idézi. Nem mehetek el szó nélkül amellett sem, hogy a rendező Len Wiseman tényleg remek munkát végzett. Őszintén, az Underworld után voltak bárkinek is elvárásai? Szerintem mind sokkal kevesebbet vártunk, de valószínűleg tudta ő is, hogy ha ezt elszúrja, akkor a rajongók letépik a tökeit kisvártatva.
Ha bele akarnék kötni (de nem fogok), akkor én is az autópályás részt venném elő, mint általában mindenki. De az a helyzet – és itt most lehet ütni – hogy annak a John McClane-nek, aki egy locsolótömlőn leugrik a Nakatomi-torony tetejéről, én bemondásra elhiszem, hogy kenyérszervóval megfog egy kisodródó kamiont is. A vadászgép szárnyán való egyensúlyozásról pedig csak annyit, hogy szerintem mind láttuk a második részt…
Szintén bele lehetne kötni a sztori fő vonalát alkotó digitális bohóckodásba (miért kell Del-t nyomni a programokból való kilépéshez?), de ez is olyan dolog, amit minden filmben látunk, egyszerűen fogadjuk el: a mozivilágban bármilyen számítógépet meg lehet hackelni, ha elég nagy wpm-mel gépelsz, pont. Arról nem is beszélve, hogy az első rész Theo-féle széftörése is elég érdekes volt, technikailag.
A harmadik, amibe bele lehet kötni, és ebbe bele is fogok, az a Timothy Olyphant által alakított főgenyó. Sajnos nagyon kevés volt, mind a karakter, mind Olyphant. Erőtlen és nyöszögős, az a fajta csúnya, gonosz, vöröshajú gyerek, aki a játszótéren szeretne mindenkit megfélemlíteni, de egyszerűen nincs elég puca a vérében, így csak nevetséges lesz.
A végső értékelést is ő húzta le, így hosszas kalkulációk után kijött a 9/10, amiről tudom, hogy könnyű dobálózni, de ez akkor is ennyi. Ahogy vége lett, néztem volna még egyszer, és az biztos, hogy még nagyon sokszor fogom is. Méltó folytatása az elődöknek, és ennyi a lényeg. Na meg az, hogy Bruce Willis is John McClane.
Die Hard 3. – Az élet mindig drága
Az első kettő után, de még a negyedik előtt következzen a harmadik Die Hard, amiben az élet mindig drága, és amit ezzel a frappáns kezdőmondattal fel is vezettem. McClane ezúttal szintet lép, már nem csak Holly-t és a toronyházban/repülőn rekedt többieket kell megmentenie, hanem kvázi egész New Yorkot. Azért persze a személyes érintettség most is megvan, a rejtélyes és nagyon akcentusos bombagyáros Simon a kedvenc Johnunkat (kíegészülve Sammy Jacksonnal) hívja játékba, aki éppen baromira másnapos, és még mindig elég rosszul reagál, ha basztatják…
A harmadik rész egy kicsit más, mint az első kettő, egyrészt a kitágult játéktér, másrészt a nem-karácsony és az irgalmas szamaritánus miatt is. De ettől függetlenül ugyanúgy berobban a Die Hard hangulat (amit majd a négyesnél kifejtek), és egyszerűen szórakoztató az egész, élvezet nézni, ahogy McClane a rosszemberekkel „tárgyal”, közben szokás szerint elereszt pár poént, a trikó pedig egyre csak véresebb és véresebb lesz…
– Nils? You can close in now. Nils?
– Attention! Attention! Nils is dead! I repeat, Nils is dead, fuck-head. So’s his pal, and those four guys from the East German All-Stars, your boys at the bank? They’re gonna be a little late.
– John… in the back of the truck you’re driving, there’s $13 billon dollars worth in gold bullion. I wonder would a deal be out of the question?
– Yeah, I got a deal for you. Come out from that rock you’re hiding under, and I’ll drive this truck up your ass.
– How colorful.
A végére pedig az értékelés maradt, és mivel ez a film bármikor és bárhol újranézhető, a pontszám nem meglepő módon 9/10-re jön ki. Akció kategóriában ott a helye a legjobbak dicsőségfalán.
Még drágább az életed!
John McClane-nek nincs szerencséje a karácsonyokkal. Tavaly ott volt a Nakatomi-torony, most meg ez… Egy csapat terrorista ki akarja szabadítani a kiadatás előtt álló Esperanza tábornokot, és ehhez pont azt a repteret szemelték ki, ahol kedvenc rendőrünk becses nejét szállító gép is landolna. Persze ehhez McClane-nek is van hozzáfűznivalója, a terroristák pedig csak hullanak és hullanak…
– You’re the wrong guy at the wrong place at the wrong time.
– Story of my life.
Általános nézet, hogy a folytatások mindig sokkal gyengébbek, de ebben az esetben ez nincs így, szerintem. A Die Harder majdnem hozza (a miértről lentebb) ugyanazt a szintet, mint az elődje. Nincs üresjárat, nincs faszlengetés, csak akció és akció, meg néhány jól elhelyezett beszólás, ahogy azt kell.
Oh man, I can’t fucking believe this. Another basement, another elevator. How can the same thing happen to the same guy twice?
McClane még mindig végtelenül cool, William Sadler pedig egy pillanatra sem lesz nevetséges attól, hogy rezzenéstelen arccal, fegyelmezetten katonáskodik, és ezt azért nem sok színész mondhatja el magáról. Az összképet egyedül a két Lorenzo (Dennis Frantz és Robert Costanzo) rontja le valamelyest, de még így is egy kövér 8/10, vastagon aláhúzva, és megbillogozva a a kőkemény szórakozás cimkével.
Drágán add az életed
Nyakunkon a 4. rész, ideje volt hát újranéznem ezt az akcióklasszikust (és persze a két folytatását), ami gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt, és bár évente egyszer biztos előveszem, azóta sem fakult semmit sem a fénye. A legnagyobb kedvencekről mindig nehéz írni, de azért megpróbálom, bár kicsit hihetetlen, hogy lehet olyan, aki nem látta legalább egyszer ezt a mesterremeket.
John McClane, a New York-i zsaru Los Angelesbe repül a feleségéhez, hogy együtt ünnepeljék a karácsonyt, és megpróbáljanak kibékülni. A nej a Nakatomi vállalat egyik fejes-féléje, a cég pedig éppen karácsonyi bulit tart, ide érkezik meg John is az érte küldött limóval. Meg persze egy rakás zsoldos, Hans Gruberrel az élükön, és mondanom sem kell, hogy nem a sütemény miatt jönnek. De egy dolgot pedig érdemes tudni John McClane-ről: drágán adja az életét…
A kissé tévéújság-szerű bevezetés után lássuk, hogy miért is olyan kurva jó ez a film. Először is, a szereplők. Alan Rickman, mint Hans Gruber egyszerűen fenomenális, a hangsúlyok, mimika, gesztusok, minden a helyén van. Ennek az embernek jól áll a gonoszkodás. A lényeg persze itt is a főszereplőn van, és bár más filmekben is szeretem, az tény, hogy Bruce erre a szerepre született, egyszerűen cool a véres atlétában. Nehéz elhinni, hogy előtte Schwarzit, Burt Reynolds-ot, de még Richard Gere-t is megkínálták McClane szerepével… Szóval annak ellenére, hogy két Shyamalan-filmben is szerepelt, ezt az embert egyszerűen respektálni kell, amiért olyan kőkemény kultokat tett fel a polcokra, mint a Die Hardok vagy az Utolsó cserkész. Félisten és ennyi.
Másodszor pedig az akciók miatt is kurva jó ez a film. Nem azt mondom, hogy nem látszik meg rajta az eltelt 19 év, de az, hogy ezek a jelenetek még ennyi idő elteltével sem unalmasak (sokadszorra nézve sem), azért jelent valamit. Az üvegszilánkok, a berobbanó akna, a székhez kötözött monitor, a mikulásnak beöltöztetett hulla (rajta a mára szállóigévé vált mondattal) mind-mind olyan jelenetek, amiket sosem felejtek el, és biztos vagyok benne, a következő húsz év elteltével is pont ugyanazt a hatást fogják kiváltani, mint most.
És ez a harmadik, amiért kurva jó ez a film. Mert hatást vált ki. Mert ha megnézem, úgy érzem, fel kell vennem egy fehér trikót (lehetőleg véreset), és azonnal szétcsapni pár rosszfiút. Újra McClane akarok lenni, mint 10 évesen a játszótéren. Mert ennek a filmnek még van lelke, nem csak mérnöki pontossággal kiszámított és összerakott látványvilága. És mert yippee-ki-yay, motherfucker!
Amerikai nindzsa
Akcióklasszikus vagy fostalicska? A kép alatt kiderül.
Sajnos inkább az utóbbi. Mindig rokonszenveztem a b (c, d, zs) kategóriás akciószarokkal, gyerekkoromban a Frank Zagarino-összestől a Matthias Hues-kollekcióig mindent megnéztem, így erről a műremekről is kellemes emlékeim voltak, de sajnos ismét bebizonyosodott, hogy az idő megszépíti a dolgokat. Vannak olyan filmek, amik kiállják az idő próbáját, vannak olyanok, amiket a nosztalgia-hatás fel tud javítani, de ehhez Dudikoff sajnos nagyon kevés.
Igazából a film annál a jelenetnél hasalt el, amikor Joe a legelején elővette a kését, majd valami iszonyú szúrós szemmel nézett rá. Egy ilyen jelenet baromi jó lehetne valami önironikus filmben, ami semmilyen szinten nem veszi magát komolyan, de ez persze nem az a film. Itt ugyanis láthatóan komolyan gondolnak minden egyes ránk szabadított képkocka-borzalmat. Azt pedig sosem fogom megérteni, hogy a 90-es évek előtt készült akciófilmek többségében miért volt kötelező a női főszereplőknek ennyire tehetségtelennek lenniük.
Írnék még róla, hogy mi mindenhez képest béna, és mennyire gyenge a színészi alakítás (lehet ezt így hívni egyáltalán?) és a történet, de nem éri meg a betűt, már így is többet kapott, mint illene. Ez a film szigorúan 1/10, és mivel a kellemes emlékekhez már nem tudok visszatérni, inkább felejtsem el örökre.
