It is the forty-first millennium. In the grim darkness of the far future, there is only war. The Emperor of Mankind wages a constant battle to protect humanity from the horrors of space. On the fringes of the lmperium, alien races lurk and plot, and Chaos daemons leak into our reality from the torment of the Warp. All that stands in their way are the mighty Space Marines. They are more than mortal. They are steel and they are doom. They are the champions of Mankind. And the greatest of them all are the Ultramarines.
Az Ultramarines leginkább úgy jellemezhető, mint „elvesztegetett lehetőség”. Pedig benne volt a siker ígérete, világszerte gondolom rajongók milliói várták évek óta, hogy a rengeteg könyv, a táblás- és számítógépes játékok és sok egyéb merchandise-termék után végre mozgóképen is megjelenjenek a W40K világának legkeményebb, legbrutálisabb harcosai – ha nem is élőszereplős filmben, de legalább animálva. Azt persze tudjuk, hogy a felfokozott várakozást szinte mindig csalódás követi, de az esélyek talán növelhetők lettek volna, ha nem egy kezdő csapat dolgozik a franchise további mozgóképes lehetőségeit definiáló első filmen, kvázi amatőr körülmények között.
Az amatőrt úgy kell érteni, hogy nagyobb stúdió támogatása, promóció vagy megfelelő disztribúciós hálózat nélkül készült (a megjelent kiadványt csak a hivatalos honlapról lehet megrendelni, ráadásul elég húzós áron – még úgy is az, hogy díszdobozról van szó). Az ilyen független próbálkozások általában kétféleképpen sikerülhetnek: vagy úgy, hogy a világ seggre ül egy tehetséges újonc alkotása láttán, aztán kicsit több pénzt alá téve felkarolja, vagy úgy, ahogy az Ultramarines esetében történt. Ez a függetlenség – és a vele járó pénzhiány – ugyanis egyben a film halálos ítélete is volt. Erre a legjobb példát az animáció minősége jelenti: alapvetően elég jól néz ki minden (az arcokat kivéve, mert azok borzalmasak), de nagyon kevés, mintha csak félig lenne kész. A beszélő karaktereket leszámítva nincs semmi, az egész üres, a hátterek is halottak. Sehol egy dolgát végző npc vagy bármi olyan, ami természetesebbé, élethűbbé tenné a világot. Emellé még az elmondható, hogy a harcokat leszámítva vizuálisan eléggé unalmas, olyan érzés volt, mintha folyamatosan ugyanazt a kameraállást látnám, pedig ennek aztán nem kellene gondnak lennie egy animációs filmnél.
De nem csak az animációval vannak gondok. A forgatókönyvet a Warhammer-veterán Dan Abnett írta, ezért is érthetetlen, hogy miért lett ennyire… nem jó. Úgy tűnik ugyanis, hogy a két tucatnál is több könyv szerzője hirtelen teljesen elfelejtette a karaktereket, amikről ír. Bár a fő sztori sem túl eredeti, azért elfogadható (segélykérő jelzés miatt odamennek, nincsenek egyedül, nagy harc, ilyesmi), a részleteknél jönnek elő igazán a problémák. Az Ultramarines űrgárdistái elvileg genetikailag megtervezett tökéletes gyilkológépek, akik még a legdurvább sérülések után is képesek harcolni, ennek ellenére itt egy-egy gyengébb ütéstől is úgy hullanak, mint a legyek egy flakon Chemotox után. Aztán ott van az is, hogy szinte semmi háttérinfót nem ad, így annak, aki nem járatos ebben a világban, meg kell elégednie a kezdő monológból kihámozható „ők a rosszak, mi vagyunk a jók” egyszerűsítéssel, na meg a pár percenként bedobott pro-császár és pro-Macragge jelmondatokkal (amik a történet ismerete nélkül ugyancsak nem jelentenek túl sokat).
Pontozda
Pozitívumként annyi mindenképpen elmondható az Ultramarinesről, hogy a harcoknál legalább volt elég tökük odarajzolni a vért, és ugyan nem emeltem ki külön, de a fő hangok (Terence Stamp, Sean Pertwee, John Hurt) is elég jók voltak, na meg átment az újranézném-teszten, így a 6/10 azért jár neki.
Harc a Terra bolygóért
A pontosan nem behatárolt jövőben járunk, amikor az emberiség minden ügyességét és tudását latba vetve végre sikeresen szétkúrta a bolygónkat (és még pár másikat). Az egyetlen esélyt a túlélésre egy távoli planéta jelenti. Annak lakói azonban – akik mellesleg mesés békében és harmóniában élnek egymással és a környezetükkel – érthető okok miatt nem szándékoznak átadni élőhelyüket az emberiség nevében háborút hirdető gonosz ezredesnek. De nem mindenki osztja a katonai vezetés nézeteit, így a fiatal idegen lány szövetségesre lel egy földi katona személyében…
Oké, szándékosan fogalmaztam így az előző bekezdést, de a Battle for Terra és a „félmilliárdos film” története között tényleg akkora a hasonlóság, hogy arra már felfigyelhet a néző (ha pedig nem tenné, most jól felhívom rá a figyelmet). Annak eldöntésére, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb, nézzük a tényeket: a Terra 2007-ben készült, de a rendező-forgatókönyvíró Aristomenis Tsirbas már 2003-ban elkészítette a nagyfilm alapjául szolgáló Terra című rövidfilmet. James Cameron állítólag már több, mint tíz éve érlelgette saját ötletét, és 1997-ben mind a ketten dolgoztak a Titanicon, előbbi a digitális részlegnél, utóbbit meg tudjuk, ugye. Mindezek ismeretében pedig teljesen egyértelmű, hogy… A mondatot mindenki fejezze be tetszése szerint.
De ha a történet hasonlóságokat mutat, akkor valahol sorsszerű, hogy a Battle for Terra is pont ebben a versenyszámban teljesítsen gyengén. Nem azért, mert annyira rossz lenne – a legtöbb hiba nem zavaró nézés közben (csak utána ne kezdjen el rajta gondolkodni az ember) – hanem mert annyira átlagos. Minden fordulat, minden történés kiszámítható, és a sokszor látott események szórakoztató, érdekes tálalásához tényleg kell tehetség, ami sajnos a kimondhatatlan nevű rendezőnek nem állt rendelkezésére (Cameron azért jobban csinálta).
A hasonlóság viszont itt véget is ér, hiszen a Battle for Terra „rendes” digitális animációval készült, élő karakterek nélkül. Ráadásul nem kapott túl nagy nyilvánosságot sem (én is teljesen véletlenül akadtam rá), bár jól meg van tömve sztárokkal. Többek között Evan Rachel Wood, Luke Wilson, Chris Evans, Ron Perlman, Danny Glover és Justin Long is beálltak a mikrofon mögé, hogy életre keltsék az animált karaktereket, és amennyire megítélhető, elég jó munkát is végeztek. Ugyanez elmondható az animátorokról is, a film képi világa ugyanis remekül sikerült. Minden tárgy és űrhajó a helyén van, a csaták és robbanások – még ha a jelenetek nem is túl innovatívak – leírására pedig a pazar jelző a legjobb.
Animációs filmeknél fontos még beszélni magukról a karakterekről, ami ebben az esetben eléggé megosztó lehet. Amióta elindult a nagy CGI-bumm a filmvilágban, mindig arra törekedtek, hogy a legutolsó pattanásig minden a helyén legyen az arcokon, és úgy általában az egész a lehető legtermészetesebbnek tűnjön. Aztán pár éve a tökéletességre törekvés abbamaradt, és mostanra az élethű mimikai ráncok helyett inkább a minél stilizáltabb karakterek hódítanak. Ez a helyzet a Terra esetében is, és bevallom nekem annyira nem tetszik. A normális (nem rajzfilmszerű) környezetből ugyanis eléggé kilógnak ezek a kissé karikatúra-karakterek, de a mostanában készült vagy készülő animációsokat elnézve a közönséget nem zavarja, így a következő pár évre még biztos ez lesz a trend.
Ugyan közel sem tökéletes, ráadásul pofátlanul másolja a Függetlenség napja kulcsjelenetét, mégis érdemes lehet megnézni, ha épp nincs más talonban. Nálam 7/10-et kap, és majd pár év múlva ismét előkerülhet egy megtekintésre.
A Csodanő
Sok ezer évvel ezelőtt az amazonok nagy csatát vívtak Ares, a görög hadisten seregei ellen. Hyppolita, az amazonok királynője legyőzte Arest, aki az istenek közbenjárásának köszönhetően ugyan életben maradt, de büntetésként az amazonok börtönébe került. Az amazonok békésen éltek a világ többi része elől elrejtett szigeten, Themyscirán, ahol Hyppolita homokból/agyagból formázott magának egy kislányt, akit Hera életre keltett. Az amazon hercegnő a Diana nevet kapta.
– Here the true nature of men is laid bare. What other depraved thoughts must you be thinking?
– God, your daughter’s got a nice rack.
A bonyodalom akkor kezdődik, mikor egy Steve Trevor nevű pilóta kényszerleszállást hajt végre a kis időre láthatóvá váló Themyscirán. Ezzel egy időben (de ettől függetlenül) Ares kiszabadul, és gyorsan hozzá is lát, hogy újra elhintse a halált és pusztulást az időközben a XXI. századba lépett civilizáción. És persze Dianára vár a feladat, hogy visszakísérje ebbe a civilizációba a pilótát, és mellékesen megállítsa Arest és seregét.
A két nagy képregénykiadó közül mindig is a Marvelt részesítettem előnyben, a DC Comics hősei közül csak Batmannel és Supermannel van egy kicsivel mélyebb ismeretségem, a Csodanőről nagyjából annyit tudtam, hogy övé az igazság lasszója, amivel jól meg tudja kötözni a férfiakat (sóhaj). Szerencsére a képregény animációs feldolgozásának készítői gondoltak rám, így a fent olvasható eredettörténetettel kezdődik a film, hogy mindenki képbe kerüljön. Azt mondjuk nem tudom, hogy ez a sztori az eredeti képregényből, vagy esetleg valamelyik újabb újraértelmezésből való, de tulajdonképpen nekem mindegy is.
– Mr. President, the threat has been neutralized.
– How?
– It seems by a group of armored supermodels.
A DC biztos elirigyelte a Marvel egész estés animációit, és úgy döntött, hogy beszáll a ringbe, és szerintem jól tette. A Wonder Woman ugyanis eléggé bejött, de miért is ne jött volna? A történet teljesen rendben van, bár én amúgy is szeretem a mindenféle mitológiával kevert sztorikat. A karakterek és az akciók animációja szintén jó, bár nyilván nem érdemes olyan szintű vizuális élményt várni, mint egy 80-100 millióba kerülő mozis animációnál. A hangok irányába szintén csak dicsérő szavaim szállnak. Úgy tűnik egyébként, hogy ebben a tekintetben nem kispályáznak, hiszen az előző DC-féle animációsoknál is szép kis stáblistát szedtek össze, és itt sincs ok panaszra. A Wonder Woman rajzolt karaktereit olyan színészek szólaltatják meg, mint Keri Russell, Nathan Fillion, Alfred Molina, Rosario Dawson, Marg Helgenberger, Virginia Madsen vagy éppen Oliver Platt. Csak azt sajnálom picit, hogy nem egységesek a hangok, de mivel Keri Russellt szeretjük, annyira nem bánom, hogy ő váltotta Lucy Lawlesst.
A történetben ugye elég nagy szerepet játszanak az amazonok, ebből következik, hogy alapvetően feminista hangulatú az egész (nem véletlen, hogy Joss Whedon már jó régóta akar WW filmet csinálni), de szerencsére nem viszik túlzásba. Mondjuk nem lenne sok értelme, hiszen a címszereplő figuráján az erős személyisége mellett azért mégis csak látszik, hogy a ruháját férfiak találták ki.
Azt még megemlítem, hogy eléggé erőszakos lett a film, legalábbis a megszokottakhoz képest. Mármint a szuperhősös animációkban mindig hullanak az ellenfelek, de inkább csak elájulnak vagy egyszerűen a földön maradnak, annyira nem jellemző a halál egyértelmű ábrázolása. Nem fröcsög ám a vér itt sem, de a két főszereplő jó pár ellenfelüknek egyértelműen kitöri a nyakát. Ezt a PG-13 ellenére is furcsa volt látni, főleg úgy, hogy alapvetően ez nem egy sötétebb hangulatú akciófilm.
Mit is mondhatnék még? Ha az ember nem ragad le ott, hogy „fúj képregény”, meg „a rajzfilm gyerekeknek való” – és nagyon remélem hogy most már egyre kevesebben vannak az ilyen szűklátókörű idióták – akkor kaphat egy igazán jó, szórakoztató másfél órát. A Wonder Woman simán elérte a 8 pontot még úgy is, hogy abszolút nem voltam rajongója, maximum úgy általában a képregény és animációs műfajnak.
Dragonlance – Az őszi alkony sárkányai
Elképzelésem szerint az történhetett, hogy az első prezentáláson bemutatták a dvd-borítót, az „ilyen lesz az egész!” mondat kíséretében, majd az így megkapott költségvetési keretből valaki kihasított egy bazi nagy szeletet, és már nem maradt elég a tényleges munkára. Ha máshogy történt, akkor egyszerűen nem értem, ki volt az az őrült, aki erre a vizuális gyengélkedésre pénzt adott. A hagyományos animáció és a CGI keverése teljesen elhibázott ötlet, leginkább azért, mert mindkettő gyenge minőségű. A digitális sárkányok és sárkányfattyak halványan ugyan emlékeztetnek az eredeti Elmore-festményekre (bár lehet csak engem), de a törődés hiánya miatt sajnos csak felületes, összecsapott másolatokat sikerült összehozni, hangulat nélkül.
A hagyományos rajzoknál sem jobb a helyzet, hiszen a színek sokszor tompák, a rajztechnika pedig a nyolcvanas éveket idézi, ami alapból nem is lenne baj (a nyolcvanas évekhez visszanyúlni sosem baj, ugyebár), de itt egyszerűen nem működik. 2007-ben egy Dragonlance-rajzfilmhez ez egyszerűen kevés. Valahogy olyan jelentéktelen, egyáltalán nem sugallja, hogy most a valaha létezett egyik legjobb fantasy-t látjuk (ezzel lehet ugyan vitatkozni, de az ellenkezőjéről meggyőzni úgysem fog senki), sokkal inkább egy random, „gyerekek, hoztam mesét” rajzfilmnek tűnik, ami a félillegális VHS-ek korszakából maradt itt valahogy (Ivanhoe és társai, avagy a VICO-élmény, ha még emlékszik valaki).
Az in medias res negatív kezdés és a dvd csalóka borítója (vajon hányan veszik meg azzal a tudattal, hogy a tartalom is ilyen minőségű?) után át is térek a pozitív említeni valókra, mert azért azok is vannak. Anno a trailer után, amikor már nem kellett azon aggódni, hogy mílyen lesz az animáció, azért imádkoztam, hogy legalább a történetet ne szabják el teljesen. A végeredményt látva úgy tűnik, valamennyire be is jött a zsolozsma. Persze egy több, mint 500 oldalas könyvet nem könnyű másfél órába adaptálni, így értelemszerű, hogy sok részlet kimaradt (illetve újak kerültek be a karakterek árnyalása végett), de még így is nagyjából korrekt feldolgozást láthatunk. A karakterek megszólaltatóinak (Michael Rosenbaum, Michelle Trachtenberg, Lucy Lawless, hogy csak a legismertebbeket említsem) kiválasztása is jól sikerült, legtöbbjük jól passzol, sehol nem volt olyan érzésem, hogy nagyon kilógnának a karakter mögül. Kiefer pedig nevet változtathat Raist-re, mert ő maga a mágus, legalábbis hangilag. A végén még megemlítem a zenét, ami ugyan nem lesz klasszikus, de végig kellemes aláfestésként szolgál, kicsit feldobja a bágyadt, unalmas képeket.
Ha rádiójáték lenne, akkor most simán megkapná a 8 pontot, de mivel vizuális alkotásról van szó, az a része pedig erősen közepes, úgy gondolom, a 6/10 teljesen jogos, sajnos. Pedig a Dragonlance többet érdemelt volna.
– In fact, you were fired two years ago. That’s when we were shut down by the delivery network. Yes, I’m afraid the brainless drones who run the network canceled our License. (…) Good news, everyone! Those asinine morons who canceled us were themselves fired for incompetence. And not just fired, but beaten up, too. And pretty badly. In fact, most of them died from their injuries. And then they were ground up into a fine pink powder. (…)
– So what does this mean for us and our many fans?
– It means we’re back on the air! Yes, flying on the air in our mighty spaceship.
És így történt, hogy végre megérkezett a Futurama első egész estés folytatása. Ha valaki látott már egy Futurama epizódot, szerintem tudja, hogy mit várhat a Bender’s Big Score-tól. Aki nem tudja, annak meg elmondom: természetesen másfél óra eszetlen agymenést jópár zseniális ötlettel és hatalmas poénokkal, egy – már magában is ötletes – több szálon futó alapra ráépítve.
Hogy mi ez az alap? Nudista információszaglászó (igen, szó szerint szaglásszák) spammerek teleszemetelik az emberek levelesládáját (bizony, még 3000-ben is gondot okoz a sok faroknövelő meg ingyenpornó), akik jól be is dőlnek nekik, aztán már csak azt veszik észre, hogy a Föld jól el van adva. Közben persze Fry még mindig szerelmes Leelába, aki viszont egy Lars nevű fejetetővel smúzol. Aztán előkerül egy Bender-tetoválás (Fry seggén, hol máshol?), amibe egy időutazást lehetővé tevő kód van rejtve. Na innen indul a teljes őrület, amit majd jól megnéz mindenki magának.
Ahogy a fenti idézetből is kitűnik (ami ténylegesen elhangzik a film elején), a Bender’s Big Score a rajongóknak készült. Persze előtanulmány nélkül is simán megnézhető és élvezhető, de az apró vagy nagyobb poénok és visszautalások a sorozat ismeretében ülnek igazán (ahogy ez általában lenni szokott ilyen nagyfilmesítések esetében). Számomra ez persze nem negatívum, de tény, hogy az avatatlan nézők számára biztos nem lesz akkora durr, amikor feltűnik Zapp Brannigan (nyúlfarknyi szerep, de én végig vigyorogtam ahogy eszembe jutottak a korábbi nagy pillanatai). Hiába, a limitált hossz miatt kényszerű kompromisszumokat kellett kötni, nincs idő mindenkire, sajnos. Remélhetőleg a folytatásokban majd mások kerülnek előtérbe, és így végül mindenki jól jár, vagy mi.
Talán már kiderült a fenti sorokból, hogy eléggé Futurama-rajongó vagyok, szóval a 8/10 ne lepjen meg senkit. Ha ezt háttérbe szorítva próbálom értékelni, és eltekintek az animáció milyenségétől (nyilván nem ronda vagy szar, ez direkt ilyen, take it or leave it), szerintem a dumák és utalások akkor is érnek olyan 7 pontot. Szóval részemről kérem a következőt.