Dragonball: Evolúció
Széllel szemben nem jó pisálni – tartja a mondás, én pedig maximálisan egyet is értek ezzel, feltéve, hogy ténylegesen pisálásról van szó. Viszont ha úgy érzem, hogy valamivel kapcsolatban az árral szembeforduló véleményt kell megfogalmaznom, azt is megteszem. A Dragonball Evolution esetében ez azt jelenti, hogy nem állok be a sorba és írom le én is, hogy mennyire szar, hogy meggyalázták az animét, na meg hogy hogy mertek Songokuból egy középiskolás lúzert csinálni és Roshi miért nem egy szakállas vén kujon. Ehelyett inkább kijelentem, hogy a film igenis nézhető és még szórakoztató is. És a legfelháborítóbb ebben az egészben, hogy komolyan gondolom.
Mert ha túltesszük magunkat azon, hogy nem egy eredetihez hű adaptációt látunk (tudom, pont ez okozza a gondot a rajongóknak, de hát a legtöbb adaptáció nem hű az eredetihez, ez már nem újság), akkor a Dragonball nem lesz teljesen negatív élmény. A történet olyan amilyen, nagyjából a sorozatra épül, csak persze csillió dolgot kihagyva, párat megváltoztatva és összesűrítve. Nem tökéletes, néhol akkora lyukak vannak rajta, mint ide Lacháza (innen pedig jó messze van, higgyétek el), de lehetne sokkal rosszabb is. A legnagyobb felhördülés ezért volt egyébként, mert mi az, hogy Goku egy szerencsétlen tini, mikor kicsinek kéne lennie. Szerintem viszont azt is figyelembe kellene venni a szarozás előtt, hogy ami egy animében működik, az élő szereplőkkel nem fog. Egy karatéjos kung-fu harcos ötéves? Na hiszen. Ráadásul akkor hogy lett volna a filmben Jamie Chung? Roshi és Piccolo kinézetére ugyanez a válaszom. Irdatlan gonosz antennákkal a fején?
Technikailag szintén elfogadható lett a film, de azért korántsem tökéletes. Az effektek és egyéb CG-részek például marhajók, viszont a stuntos mutatványok már nem annyira. Bár igazából nem is emlékszem láttam-e már valahol jól kinéző ugrálást, sajnos minden filmben látszik, hogy köteleznek ezerrel. Amivel viszont egyetértek, az a verekedési jelenetek mennyiségét és minőségét kifogásoló kritikák. Egy Dragonball című filmtől azért az ember elvárna pár arcleszakító erejű fightot, de sajnos ilyet nem kapunk. Az egyetlen dicsérhető harc az autószétverős jelenet, de az inkább a viccessége miatt. A végső bossfight szintén erőtlen és rövid volt, ami tényleg szégyen.
Szóval a rajongók nagyobbik része magán kívül van, felháborodva oltja a filmet és mindenféle változatos halálnemeket vagy közeli családtagokkal lebonyolított szexuális aktust képzel el a készítőknek. Nem mondom egyébként, hogy nem értem meg őket, de nem tudok egyetérteni. Egyébként a film írója, Ben Ramsey, aki a zseniális The Big Hit című filmet is pötyögte (meg egy random fekás filmet, lényegtelen), igenis gondolt a fanboyokra. Nyilván nem szeretetproject volt a Dragonball, de az olyasmikért, mint a Roshi karakterébe átmentett kéjenc megnyilvánulások (vagy megjelenésekor a görnyedt testtartás, a teknőspáncélt imitálandó), a Capsule Corp. járműve, vagy éppen Goku piros ruhája igenis érdemel egy pirospontot. A kamehamehától meg egyenesen beszartam, mármint ilyet egy filmbe? Nyilván a rajongóknak, mi másért?
A rendezői székre James Wong neve volt felírva, akire a a tévébuzik (/me) a Chris Carter-közeli sorozatok stáblistájáról (X-Akták, Millennium, The Lone Gunmen plusz Űrháború: 2063), a filmnézők pedig a remek Végső állomás-trilógia vagy a kevésbé remek Jet Li-féle Az Egyetlen kapcsán emlékezhetnek. Nála sem volt szeretetproject a film, de teljesen korrekt munkát végzett azért.
Kezd már hosszú lenni az írás, mostanra már biztos az is abbahagyta az olvasást, akit érdekelt (akit meg nem, az el sem kezdte), de azért még a szereplőkről ejtek pár mondatot. Csak egy mondatban a legrosszabbat: a Yamchát megformáló melírozott hajú ázsiai pinabubus valami hihetetlen módon félrement. Nem sokat szerepel, de már a fejére ránézve rúgtam volna amíg mozog, és egy kicsit utána is. A többiekkel viszont nem volt nagy gond. A Gokut alakító Justin Chatwinnél már a Világok harcában is azért szurkoltam, hogy cincálják cafatokra a tripodok, és később a nagyon rossz Láthatatlannal sem tett rám jobb benyomást, de itt igazából nem volt különösebb gond vele.
Jamie Chung (Chi-Chi) is teljesen jól játszott, de nála igazából a DF (dekoratív faktor) számított, arra pedig magas pontszámot érdemel mindenképp. Nem úgy a másik női szerep megformálója, Emmy Rossum. Nála nem is értettem, mi van, a normális képeken teljesen jól néz ki, erre a filmben kap valami elbaszott sminket. Piccolo világoszöldes maszkja alatt James Marsters rejtőzött, akit a Buffy rajongók (/me ismét) Spike karaktere után ismét valami cool rosszfiúként akartak látni – sajnos ez nem jött össze. Az egész filmben kb. 5 mondata van, ami elég durva elpazarlása egy geekkörben kedvelt színésznek. A végén pedig jöjjön Chow Yun-Fat, aki viszont tényleg király volt, bohóckodásával kétségtelenül megidézte Zseniális Teknős figuráját.
A bevételi adatokat nézegetve látszik, hogy elég durván hasalt a Dragonball, amit őszintén szólva meg is értek. Ha átlag mozibajáró lennék, valószínűleg engem sem érdekelne, a rajongók meg nyilván szándékosan bojkottálták a trailer után (vagy még előtte). Én is rajongó vagyok, viszont nem bojkottáltam, és az a helyzet, hogy sokkal-sokkal jobban sikerült, mint vártam, ráadásul bármikor hajlandó lennék újranézni, úgyhogy meg is kapja a 7 pontot. Igazából csak egyvalamire lennék kíváncsi: mi a szar az az Evolúció?
Dollhouse – A felejtés ára
Elöljáróban annyit, hogy feltétel nélküli Whedon rajongó vagyok, nagyjából az a típus, aki tőle még a telefonkönyv tévéváltozatát is valódi izgalommal várná és örömmel nézné végig (hm, betűnként egy rész, meg is lenne két kábeles évad). Így nyugodtan mondhatom, hogy a Dollhouse számomra az utóbbi évek leginkább várt tévés eseménye volt. Még mielőtt elkezdeném taglalni, álljon itt a figyelmeztetés, hogy apróbb spoilerek előfordulhatnak, de azért semmi olyan, ami tönkretenné az élményt. Vagyis remélem, hogy semmi olyan. Tehát nem árulom el, hogy… Haha, azt hittétek, mi? Aki csak a sorozatra kíváncsi, ugorjon a harmadik bekezdéshez, mert a következőben a szokásos Whedon vs. FOX sírás következik.
Egy kis eredettörténet nagy vonalakban. A sorozat rögtön azzal a hendikeppel indul, hogy Joss Whedon készíti és a FOX adja. Az előző mondat első fele persze remekség rajongói szempontból, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy valami különlegeset és szórakoztatót fogunk kapni, viszont az a bizonyos három betű rögtön aggodalmakra ad okot. Whedon már szopott jó nagyokat a múltban a csatorna miatt, és annak ellenére, hogy szerinte most teljesen más lesz, a történések nem ezt látszottak beigazolni. A klasszikus Firefly-sors előjelei mutatkoztak a Dollhouse-nál is (újraforgatott majd kidobott pilot, felcserélt részek, pénteki adásnap, stb.), és ez valószínűleg a sorozat végéig tartani is fog, akármikor is legyen az. Tippem szerint a berendelt és elvileg kötelezően levetítendő 13 rész után.
Szóval Dollhouse. Az elnevezés egy olyan szervezetet takar, ami mindenféle célokra jól képzett ügynököket szolgáltat azoknak, akik meg tudják fizetni a szolgáltatást. A csavar ott van a történetben, hogy a jól képzett részt úgy érik el, hogy kitalált személyiségeket és azok emlékeit, képességeit vésik be az embereik agyába. Aztán amikor az esemény lezajlott, egyszerűen törölnek mindent, az ügynök pedig szépen visszakerül a dobozba, hogy üres fejjel, személyiség nélkül várakozzon a következő bevetésre.
Ahogy írtam, abszolút Whedon rajongó vagyok, ennek ellenére mégsem vetemednék arra, hogy a tökéletes jelzőt használjam a Dollhouse pilottal kapcsolatban. A Mestert kevésbé ismerőknek elmondom, hogy az általa fémjelzett alkotások általában nem azzal ragyognak ki a tömegből, hogy teljesen eredetiek, hanem azzal, hogy képes a sokszor látott sablonokat úgy megcsavarni, egy olyan pluszt beletenni, amitől az egész berobban a képedbe. A történet most sem túl eredeti, nézés közben többször is eszembe jutott a Nikita, és azt is el kell ismerni, hogy van hasonlóság a a Christian Slater által főszerepelt és tavaly csúnyát bukott My Own Worst Enemyvel is, csak annál azért sokkal jobban össze van rakva. Mindenesetre az biztos, hogy ennek az alapnak egy adag whedonizmussal jó nagyot kellett volna robbannia. Hogy mégsem tette, arra egy magyarázatot tudok mondani: nincs whedonizmus.
Ugyan arról meggyőzött, hogy ezt néznem kell továbbra is, de őszintén szólva ha nem tudnám, hogy az ő keze munkája, akkor bizonyosan bekerülne a „nem rossz, de semmi extra” dobozba. Ugyanis pontosan erről van szó, egyáltalán nem lett rossz, de semmi extrát, semmi Whedonosat nem nyújt. Persze az is lehet, hogy ez csak a pilot és főleg a FOX hibája volt (a fejesek szerint az eredeti pilot nem volt túl érthető, ezért kellett egy új, ami jobban megmagyarázza a dolgokat), és a továbbiakban majd fülig érő szájjal fogok bólogatni. Nagyon remélem, hogy így lesz. Nem gondolom egyébként, hogy ezt jobban ki kellene fejteni, akiket érint azok úgyis értik, akiket meg nem, azokat talán nem is fogja zavarni.
A Whedon-fanboyok amúgy rögtön kétszer is örülhetnek a szereplők miatt, hiszen kapunk Eliza Dushkut és Amy Ackert is, ami szerintem már majdnem tökéletes duplázás. Természetesen mindketten jól játszanak, de főleg Acker, ráadásul neki a karaktere is elég érdekesnek tűnik, nagyon remélem, hogy kiderül a háttértörténete rendesen. Dushku is jó persze, csak nála a szerepből adódóan nem lehet karakterről beszélni.
Az értékeléssel kicsit gondban vagyok, és most elő fogom venni a kettős mércét. Ugyanis a készítő miatt már megnézés nélkül járt volna a 10 pont ész nélkül, de megnézés után már tudom, hogy ez sajnos túlzás lenne. Sőt, ha úgy nézem, hogy ez kinek a sorozata, akkor csak kb. 6 pontot ér az elvárások nem teljesítése miatt. A későbbiekben a kreatív stáb bővülni fog egy bizonyos Tim Minnearral és Jane Espensonnal, és remélhetőleg egy nagy adag Whedon-mojóval is, és akkor majd lehet szó magasabb pontszámról ezen a skálán is, de jelenleg ez így kevés hozzá. Viszont ha sima sorozatként tekintek a Dollhouse-ra, akkor a pilotnak jár 8 pont, mert technikailag jól összerakott és érdekes volt, és a behozott kisebb-nagyobb szálak és utalások eléggé pozitívan mutatnak előre a továbbiakra. Legyen a kettő közötti 7/10. Csak az a baj, hogy nem akarok sima sorozatként tekinteni rá…
Transformers
Ezúton is szeretném kifejezni sajnálatomat a filmsznobok felé, amiért egy ilyen “értéktelen szar” filmmel kezdem az évet, de ez van. A Transformers nálam az utóbbi egy-két év egyik legnagyobb kedvence volt, és így a harmadik megnézés után gondoltam végre írok róla pár sort ide is.
Az a helyzet, hogy a gyermekkori rajongásom sok-sok tárgya közül a Transformerek valamiért kimaradtak. Összesen talán egy képregényt olvastam, de akkor valamiért nem szippantott be a világa. Aztán felnőttebb fejjel nagyjából megismertem, hogy miről is van szó, de akkor sem mélyedtem el benne túlzottan. Nem hiszem, hogy a képregényforma miatt, hiszen az egyéb comicoknál egyáltalán nem volt akadály, sőt. De tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy ehhez a filmhez abszolút nem a sorozat rajongójaként közelítek, hanem csak olyan nézőként, akit simán meg lehet vezetni azzal, ha óriási robotok harcolnak egymással, lehetőleg nagy robbanások kíséretében. Ez a film pedig pontosan ilyen.
A képregények felületes ismerőjeként fenntartások nélkül elhiszem bárkinek, ha azt mondja, hogy Michael Bay ezzel a mozival meggyalázta az eredeti karaktereket és úgy egyáltalán a Transformers szellemiségét. Elhiszem, csak nem érdekel, amíg ilyen a végeredmény. Mert szerintem a látvány szinte tökéletes volt, egy olyan vizuális bukkake, ami után a néző arcára öröm és boldogság ül, amit nem szívesen törölne le. Kedvenc részem például az autobotok és álcák átalakulása, jó azt látni, hogy végre minden résznek megvan a helye, nem csak úgy lesz a nagy valami a kisebb valamiből, mint általában bármilyen átalakulós filmben (amikor a 170 centis ember átváltozik négyméteres űrgecivé, csápokkal meg lángszóróval). Az akciójeleneteket összekötő poénok és párbeszédek pedig csak további jó pontokat jelentenek. Komolyan, milyen viccesek voltak a szülők képsorai, meg az ülj az ölembe rész is, nem?
Rengeteg ismerős arc teszi tiszteletét a filmben hosszabb-rövidebb időre, és sokakkal ellentétben én sem John Turturro karakterét, sem az alakítását nem éreztem cikinek, az azért egészen máshol kezdődik (mondjuk Ray Liotta a Dungeon Siege-ben). Shia LaBeoufot is divat lett fikázni, de őt is meg kell védenem. Illetve nem is kell, de meg fogom (úgy, de úgy), mert a srác egyrészt jól hozta a viszkető farkú tinit a vígjáték részben, másrészt pedig akcióhősként is teljesen elfogadható volt. Azt pedig már régebben is írtam, hogy ott a tárcámban a Megan Fox rajongói klub tagságija, szóval az ő részvételével kapcsolatban nem is nagyon kell egyebet hozzátennem, gondolom.
– Are you running a diagnostic?
– Should I be?
– Yes, you should.
– So I am.
A rajongást picit visszafogva azért leírom, hogy nagyon jól tudom, hány száz sebből vérzik ez a film, nem kell felnyitni a szemem. Tekintélyes listát tudnék írni a sok hülyeségről és logikátlanságról, de az a helyzet, hogy amikor óriási robotok csatáznak robbanások közepén, akkor valahogy nem tud érdekelni, ha beleraknak a filmbe egy viccesnek szánt, de sajnos nem vicces karaktert tök fölöslegesen (igen, a világ legjobb hekkerére gondolok, engem ő zavart a legjobban). A pontszám természetesen tükrözi a gyermeki lelkesedésemet is (még egyszer mondom: óriási robotok!), de azért bőven nem csak amiatt lett 9/10 a vége, hanem mert számomra a tinivígjáték jelleg nagyon feldobta, és mert kurva jó, na.
Veszélyes Bangkok
A legnyilvánvalóbb ténnyel kezdeném: Nicolas Cage haja filmről-filmre egyre nevetségesebb lesz. Tulajdonképpen egy kicsit sajnálom is ezért, és őszintén hiszem, hogy nem csak neki, de nekünk is sokkal jobb lenne, ha sikerülne végre megbékélnie a természetes folyamatokkal, és egyszerűen ledúratná nullásgéppel, ahogy az egy rendes kopaszodó emberhez illik. Amúgy nincs gondom Cage-dzsel: bár elég közepes, mondhatni egyarcú (bután, fogalmatlanul néz) színésznek tartom, a filmjei rajta kívül álló okok miatt azért nagy többségben beleesnek az átlagosnál picit jobb kategóriába (itt egy példa a kisebbségre). A Bangkok Dangerous is ide tartozik, épphogy.
Az alapfelállás nem is rossz, még úgy sem, hogy ezerszer láttuk már – egy bérgyilkos Bangkokba megy, hogy elvégezze az utolsó pár melót, mielőtt visszavonulna. Csak ez nem megy olyan simán, jön a szokásos hülyeség, a lelkiismeret, meg az ő furdalása, a következményeket pedig szerintem mindenki ki tudja találni. Bangkok, mint helyszín baromi jó egyébként, főleg úgy, hogy sikerült elkerülni a szokásos, „Bangkokban mindenkit letartóztatnak drog miatt” jellegű sablonosságokat, helyette inkább kapunk ladikos üldözést a csatornán és egy szép templomot is.
Az a legnagyobb baj a filmmel, hogy a Cage által megformált állítólagos profi teljesen amatőr módon, logikátlanul viselkedik, és nem csak azután, hogy rájön a mostantól jó leszek, hanem már előtte is. Ettől pedig hiteltelenné válik. Ehhez kapcsolódik, hogy Cage igazából sosem volt akciósztár, és bár a Rock/Con Air/Face/Off hármas valamennyire működőképes volt 12 évvel ezelőtt, manapság már nem tudom komolyan venni fegyvert szorongatva. Biztos a haja tehet róla.
A történetnek van ám egy „romantikus” vonulata is, ami bevallom tetszett, mert nem volt kifejezetten nyálas, és aránylag jól oldották meg a lezárását is. A Font alakító Charlie Young pedig szép, vele akár egy külön akciómentes, romantikus filmet is el tudnék képzelni a néma patikuslányról. Azt még nem mondtam, de ide jól be tudom kapcsolni, hogy ez a Bangkok Dangerous az azonos című, 1999-es thai film remake-je, ráadásul ugyanúgy a Pang tesók műve, mint az eredeti, és például abban különbözik, hogy abban nem a patikuslány néma, hanem a bérgyilkos. Durva, nem?
Igazából az a fura ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy bár leginkább akciónak készült, mégis azok a részek lettek a leggyengébbek és okoztak csalódást, ugyanakkor az átvezető részek hangulata és az operatőri munka szerintem nagyon rendben volt, sőt még a zene is kellemesre sikerült. Ezek a momentumok és a befejezés nálam felhúzták a filmet a már említett átlag fölé, így meg is kapja a 6/10-et jól.
Halálos fegyver 1-4. (1987, 1989, 1992, 1998)
Bár vannak olyan idióta vélemények, hogy a filmeket nem érdemes többször megnézni, hiszen olyan sok van belőlük, és minden újranézéssel egy még nem látott alkotástól vesszük el az időt és lehetőséget, én ebben egyáltalán nem hiszek. Egy új film esetében nagy az esély rá, hogy csalódás lesz a vége, hogy nem azt kapjuk, amit vártunk. A régi kedvenc filmeknél viszont ilyesmi nem fordulhat elő, mert nyilván pont azért lett kedvenc és került be a többször nézendő kategóriába, mert mindig képes ugyanazt az élményt nyújtani, többszöri fogyasztás után sem érezzük, hogy csökkent a minőség. Nálam a Halálos fegyver-sorozat ennek a kategóriának a legfőbb főszereplője, mondhatni az etalon. Nagyjából negyedévente megnézem, körülbelül ennyi idő kell, amíg elkezdem érezni, hogy milyen jó lenne már újra látni.
– Nem, ez így nagyon gyenge.
– Harmatgyenge.
– Nem baj, én igénytelen vagyok.
– A feleséged főztje mellett nem is csodálom…
Ha pedig jön az inger, az ellen nem sokat lehet tenni, tehát ilyenkor az történik, hogy a tetralógia lekerül a polcról, majd nagy mennyiségű rágcsálnivaló társaságában szép sorban elfogyasztásra is kerül. Elindul a Jingle Bells, én pedig a képernyőre tapadva nézem Riggs és Murtaugh kalandjait egészen a 4. rész fényképes főcímének végéig. Igazából egyértelműnek tűnhet, hogy ezek a filmek már minden akciókedvelőnek megvoltak (még ha nem is lelkesedik érte mindenki úgy, mint én, de akkor is, klasszikusokról van szó, amiket látni kell a műfaj iránt érdeklődőknek), de már hallottam olyan fiatalról, aki nem látta a Die Hardot (aztán persze nagyon bejött neki, amikor megnézte), és mivel nemrég ejtettem meg az aktuális újranézést, gondoltam firkantok pár szót arról, miért is jó a Lethal Weapon-sorozat.
– Mi ez a zaj? A csomagtartóban van.
– Gondolod? Lőj bele, kidumállak.
Természetesen a rengeteg akció és humor, a remekül eltalált főszereplők, valamint az őket életre keltő remek színészek miatt. Az ugyebár adott, hogy Mel Gibson kisebbfajta istenséggé vált, még a messiáskomplexusa előtt, és kb. annyira illik rá Riggs őrült karaktere, mint Bruce Willisre McClane. Danny Glover is tökéletesen hozza a családos törvény emberét, aki folyton aggódik a nyugdíja miatt, de azért végül mégis mindig belemegy minden balhéba. Kettőjük dinamikája viszi a hátán a filmeket, és ez a dinamika pedig Shane Blacknek köszönhető, aki a jóérzésű akciórajongók körében szintén piedesztálon van már jó ideje, és ha végül mégis összejönne a mostanság pletykált ötödik rész, akkor még fentebb is emelkedhetne onnan.
– Hé, Cole, nincs valami a fejemre?
– De, a szekrényben egy kalap.
A főszereplőkön kivül persze ott vannak még a mellékek is, akik szintén sok-sok jósággal járultak hozzá a duó sikeréhez. A gonoszok oldalán kiemelendő Gary Busey (1.) és Jet Li (4.), a szupporterek csapatában pedig Joe Pesci (2-4.) és Chris Rock (4.). És hogy ne maradjunk jócsajok nélkül se, megkapjuk Patsy Kensitet (2.), aki képes volt nem hányingerkeltővé varázsolni a holland akcentust, és Rene Russót (3-4.), akiről mindenki maga döntse el, hogy jócsaj vagy sem.
Hinthetném még a dumát sokáig, de igazából nem sok értelme lenne, ugyanis ez a négy film is az a kategória, amit látni kell, nem olvasni róla. A végére pedig következzen az értékelés, bár a pontszám a fenti sorok alapján már egyértelmű lehet. Egyes vélemények szerint az első kettő az igazi, míg a második kettő már jóval gyengébb színvonalat képvisel, de szerintem ez nem igaz (nem, még a temetős-békás jelenetet sem utálom). Tény, hogy a 3-4. már nem annyira adja vissza az old school akciók hangulatát, de ettől függetlenül ugyanúgy zseniálisak, és részemről mindenképpen 10/10-et adok az összesnek.
James Bond: Csak kétszer élsz
A Csak kétszer élsz egy nagyon fontos szempontból pionír szerepet tölt be a sorozatban: ez az első epizód, amiben főhősünk személyesen is találkozik első (valamint legtöbbször előkerülő) ősellenségével. Bizony, Bond és Blofeld szemtől szemben, ebből csak jó sülhet ki, nem? Nem. De kezdem az elejéről. Az egész galiba ott kezdődik, hogy valaki ellop egy amerikai űrhajót, de nem ám a szárazdokkból, hanem az űrből, mert hát a Bond-filmekben ez már csak így megy. A csillagos-sávos hazafiak persze egyből az oroszokat vádolják, végtére is velük hidegháborúznak, milyen lenne már, ha mondjuk Romániát rángatnák bele (pedig… az űrhajó is színesfém, vagy mi). A ruszkik tiltakoznak, hogy ők aztán nem, az angolok viszont meg is mondják a frankót a „de akkor ki az anyátok” kérdésre: természetesen a japcsik. Na jó, az angolok nem mondanak ilyet, csak annyit, hogy az űrhajót bekebelező űrhajó Japán partjainál szállt le valahol. Oda is küldik Bondot, hogy megnézze mi a helyzet, és kurva gyorsan találja meg a Matyit (a ludast), valamint ha már ott van, dugjon meg pár kócos fogú sárga lánykát is. Ez utóbbit persze nem biztos, hogy parancsba kapta, lehet magánszorgalom is.
JB persze valóban kurva gyorsan rá is jön mindenre, amiből két dolog következhet: vagy elég erőteljesen el van baszva a forgatókönyv ennél a résznél, vagy én aludtam át a nyomozás három percét. De végülis ez mindegy, a lényeg, hogy a japánok ártatlan bárányok, csakúgy, mint az oroszok, hiszen a csúnya gonosz űrhajó-eltérítések mögött (is) a SPECTRE áll, akik a kopasz macskabuzi Blofeld vezényletével megint valami csúnyára készülnek.
Ezt pedig Bond egyetlen módon képes megakadályozni, ha japán parasztnak maszkírozva beépül a sziget lakói közé. El nem tudom képzelni, mit szívhatott a forgatókönyvíró, mikor ezt kitalálta, hiszen már maga az alapötlet is nevetséges, a kivitelezés pedig csak ront a helyzeten, hiszen Connery pont annyira lett japános az átváltozás után, mint amennyi gyümölcs van a gyümölcsjoghurtokban. Pedig simán meg lehetett volna játszani egy egyszerű rejtőzködéssel a bejutást, ahogy az egyébként is zajlik egy Bond-filmben, hiszen a maskarázás nem éppen kedvenc ügynökünk kedvenc módszere. Azt már meg sem említem, ahogy egy fél óra alatt szupernindzsaharcossá képzik át…
De sajnos nem ez volt az egyetlen negatívum, ami jelentősen lehúzta a filmet nálam. A másik a fentebb már megpendített gigászok háborúja, vagyis a Bond-Blofeld örökrangadó. Egy ilyen eseménynek az elképzelésem szerint tényleg monumentálisnak kellene lennie – persze nem csillaghullást és másodpercenként két becsapódó kamehameha támadást várok –, de ehhez képest semmi sem történt. Ezért a semmiért pedig személyesen a kopaszt alakító Donald Pleasence-t, illetve a tehetségének hiányát teszem felelőssé. Alakításában Blofeld az eddig csak kézügyileg látott, félelmetes és könyörtelen SPECTRE-vezérből átvedlett valami immunhiányos gonosz kisfiúvá, aki apu embereinek próbál parancsot osztogatni, és amikor a kamera nem látja, nagyítóval sütöget hangyákat. Legalábbis ránézésre valami ilyesmit képzelek el róla. Ez az antitálentum egy puhapöcsöt, nevetséges tökfilkót csinált Blofeldből, de ezt nem lehet bűntetlenül. Nyilván nem véletlen, hogy pont az általa megformált karakterből alakult ki később a pojáca Dr. Genya (Mike Myersnek még rájátszania sem kellett sokat).
Pedig tényleg ott volt a lehetőség a filmben, de valami nagyon félrecsúszott menet közben. Bár a nagy léptékű terv és a titkos bázis a vulkán alatt annyira Bondos, hogy már önmagukban megérdemelnének pár pontot, a filmre mégsem tudok 5/10-nél jobbat adni, a fent taglalt negatívumok egyszerűen ennyire lehúzták. Kár érte.
(Egyébként itt is látszik, hogy mennyire szubjektív a minden, hiszen olyan véleményt is olvastam, hogy Pleasence az egyik legjobb és legfélelmetesebb gonosz a vásznon… És akkor most mindenki döntse el magának, hogy nekem van igazam, vagy igen.)
Elrabolva
Bryan valaha a kormány problémákat megelőző embere volt (csak sejtjük, hogy ez mit jelenthet), de kilépett, hogy több időt lehessen a lányával. Ez ugyan kicsit problémás, hiszen a felesége már más férfit boldogít, de azért főszereplőnk próbál jó apa lenni. A jó apa pedig aggódik, például amikor a kislánya Párizsba készül. De aztán aggodalma ellenére mégis elengedi, a baj pedig természetesen be is következik. A Taken fő kérdése, hogy vajon mi történik, ha valamivel magadra haragítasz egy profit? Természetesen utánad megy, és addig nem áll le, amíg ki nem nyírt, és vissza nem szerezte a lányát. És mi történik, ha ezt a bizonyos profit Liam Neeson játssza? Nos, akkor van egy kurva jó filmünk.
I don’t know who you are. I don’t know what you want. If you are looking for ransom, I can tell you I don’t have money. But what I do have are a very particular set of skills. Skills I have acquired over a very long career. Skills that make me a nightmare for people like you. If you let my daughter go now, that’ll be the end of it. I will not look for you, I will not pursue you. But if you don’t, I will look for you, I will find you, and I will kill you.
Neeson ugyanis tényleg remek, nagyon hihetően alakítja az aggódó apát, aki azért aggódás ellenére sem felejti el a kiképzést, és végig higgadtan viselkedik. Zseniális például, amikor a lányát éppen elrabolják, és ő nem a bullshitet löki a telefonban, hogy minden rendben lesz és ne félj, hanem próbálja a legtöbb infót begyűjteni, amin aztán elindulhat. Ez így leírva béna, de szerintem a film egyik legjobb jelenet volt. Ez a profizmus egyébként az egész filmre jellemző, főszereplőnk semmit sem tesz fölöslegesen, módszeresen halad a végcélja felé. Talán ez a film egyik hibája is egyben (már ha annak lehet nevezni), hogy nincsenek tévutak. Mindig ott van egy nyom, ami elvezet a következőhöz, emberünk sosem téved vakvágányra. Emiatt sajnos nem annyira valósághű a film, de igazából ez nem akkora nagy hiba, ami élvezhetetlenné tenné a Takent, hiszen ahogy írtam, Neeson simán befoltozza ezeket a kisebb-nagyobb lukakat az alakításával.
Az elrabolt lányt egyébként Maggie Grace alakítja, és az a helyzet, hogy nem is rosszul, hiszen amíg a végén meg nem láttam a nevét, nem is tudatosult bennem, hogy őt látom. Aztán van itt még nekünk Famke Janssen pár percnyi szerepléssel, akinek szerintem évről-évre egyre kockább feje (de legalábbis álla van). Rövid szerepekben feltűnik még Xander Berkeley és Holly Valance is. A film forgatókönyvírója pedig Luc Besson, akinek hosszú idő óta ez az első tényleg értékelhető munkája. És ha már az adatoknál tartok, a rendező előző és egyben első filmje a B13 című ostoba, de amúgy látványos és szórakoztató film volt.
A forgatókönyv hibáival ellentétben viszont az akciók szinte tökéletesek. Talán a tűzpárbajoknál van egy kis „ezt hogy úszta meg?” érzés, de a puszta kezes harcok ezt is kiküszöbölik. Az új trendnek megfelelően itt is Bourne-szerű közelharcok vannak, csak kamerarángatás nélkül, ami nekem nagyon bejött. Mindig is imádtam azokat a filmeket, amik az önvédelem hatékony módját mutatják be, és nem a percekig tartó látványos verekedésekre mennek. Szűk helyeken, fölösleges mozdulatok nélkül elintézni valakit sokkal életszerűbb, sokkal inkább látszik profinak, mint valami rúgkapálós izé. De nem húzom tovább ezt az írást, mert még csomó filmről kellene firkantani, és a lényeg már úgyis itt van. A Taken egy teljesen korrekt film, kellemes másfél óra az akcióra vágyó nézőknek, úgyhogy meg is kapja a 8 pontot.
Na jó, jöjjön aminek jönnie kell, még akkor is, ha ezzel magamra szabadítok valami olyan borzalmat, ami már az ősidők óta várakozik a mélyben, vérre szomjazva. Még ilyen kilátások mellett is leírom: a Postal nem rossz film. És nem úgy nem rossz, hogy ahhoz képest, hogy Uwe Boll rendezte… vagy a többi filmjéhez viszonyítva… hanem egyszerűen önmagában nézve sem az. Ha nagyon merész akarnék lenni, akár még azt is mondhatnám, hogy jó film. Persze nem úgy jó, hogy értéket képvisel, mert az bizony nincs benne. Azonban meglepően szórakoztató és önironikus, valamint egyáltalán nem spórol a politikai korrektség sírjára szórt trágyával.
Mielőtt azonban továbbmennék, egy kis közbevetés a rendezőről. Aki kicsit is továbblépett a fogalom nélküli filmnézés állapotából (hallott már az IMDb-ről) az általában fájóan szisszen fel, ha valahol felmerül a német csodadoktor neve, és siet leszögezni, hogy milyen szarok a filmjei, golyót érdemelne, és egyébként is, hogy kaphat pénzt egy ilyen tehetségtelen őrült? A következő lépcsőfok a Boll-gyalázásban az „ez a kedvenc játékom, a kurva anyját, hogy így elbaszta”, illetve az „én tudom, hogy Németországban adókedvezmény jár a filmek után, ezért forgathat”. De nagyon kevés olyan nethuszárt láttam eddig, aki ténylegesen meg is tudja fogalmazni, hogy miért szarok a filmjei. Én most megmondom. Azért, mert ez az arrogáns német látszólag bármiféle hozzáértés nélkül tapsol el milliókat. A rosszul elhelyezett kamerák, teljesen szétkúrt filmdinamika, rosszul összevágott, szinte véletlenszerűen egymás után pakolt jelenetek, valamint a legrosszabbkor megszólaló és teljességgel oda nem illő zene az, amik rosszá teszik Boll filmjeit. Ez a szomorú tény.
Only my father and my priest are allowed to touch me there!
És mindez hogy néz ki a Postal esetében? Azt nem mondom, hogy itt nem fedezhetjük fel a fentebb felsorolt ismertetőjegyeket, mert megtalálhatóak (tulajdonképpen Boll védjegyei), de korántsem olyan zavaróak, mint az előző filmekben. Szóval a matéria sehol sem türemkedik ki komolyabban a felszakadt varrás mentén. Természetesen a köze sincs a játékhoz érvet még most is elő lehet húzni, mert valóban nem sok van, de őszintén szólva ez nem nagyon érdekel. Sosem szerettem a Postal játékokat, mert még jó gépeken is olyan bazi hosszú volt a töltési idő az egyes területek közt, hogy… (ide most mindenki találjon ki valami frappánsat, nekem semmi nem jut eszembe). A sztori egyébként annyi, hogy főhősünk éldegél unalmasan egy Paradise nevű porfészekben, aztán amikor rajtakapja anyakoca méretű feleségét, amint éppen a lakókocsipark gondnokával kufircolnak (már ha azt lehet annak nevezni) belemegy szektavezér nagybátyja pénzszerzési ötletébe, ami érint egy német fesztivált és a csak ott kapható, némileg fasz formájú, beszélő babák ellopását. Közben Bin Laden emberei is épp itt akcióznának.
Ahogy írtam, a film meg sem próbál politikailag korrekt lenni, és pontosan ez a mindenkinek beszólás az, ami nézhetővé teszi a szokásos bollizmus ellenére. Már a kezdés is remek, végre megtudhatjuk, mi is történt pontosan a WTC-be becsapódó repülőn (az egész a szüzek miatt van), aztán kiderül, miért lehet jó üzlet szektát alapítani (a jó nők miatt), és hogy mivel keresik a rendőrök a fizetéskiegészitésüket. Boll ráadásul személyesen is megjelenik a filmben, összeverekszik a Postal játék atyjával a film koncepcióján (elégtétel a játék rajongóinak), és azt is elárulja, miből telik neki a filmjeire, és kapunk egy kis betekintést a szexuális irányultságába is. Én amúgy mindig is tiszteltem azokat, akik önmagukat is képesek fikázni, úgyhogy ezért mindenképpen jár a kalapemelés. Ja, és vannak még karszalagos-hitlerbajszos bikinis lányok is. És a vallás is megkapja a magáét, ahogy kell.
You people are fighting each other in war and destroy the world in the name of God. God doesn’t need your help to destroy the world. He is God, hello?
A Postal a korábbi filmektől eltérően kevesebb nagy nevet vonultat fel, de azért lehet pár ismerős arc. Például Dave Foley, JK Simmons, Michael Paré, Ralf Moeller, Rick Hoffmann, Erick Avari vagy Verne Troyer. És most tegye fel a kezét, aki legalább 4 nevet felismert. Egyébként mindenki teljesen jól teszi a dolgát, a főszereplő Zack Warddal egyetemben, de végül is a Boll-filmekben soha nem a színészekkel volt a legnagyobb gond.
És itt jön az írás különösen szentségtörő része, amikor leírom, hogy én erre könnyedén kiszórok egy 7/10-et. Talán soknak tűnhet, de most, ahogy megnéztem másodszor is, még mindig helyénvalónak tűnik, úgyhogy marad. Valahol Boll azt nyilatkozta, hogy a Postal forgatókönyvénél csomó személyes dolgot is beletett, ami meg is látszik. Lehet egyébként, hogy Bollnak inkább vígjátékokkal kellene foglalkoznia, mert ugyan ez a script még közel sem tökéletes, de már így is látszik, hogy ebben egyértelműen tehetségesebb. Ugyan személyes tapasztalatom nincs, de ahogy olvastam, a korábbi ilyen irányultságú német munkái szintén egészen tűrhetőek, úgyhogy Uwe, kövesd az utad!
Pokolfajzat
Nagy és vörös. Van farka (hátul is) és a jobb keze keze ultrakemény. Reszeli a szarvát és szivarozik. És a végletekig cinikus. Ő Hellboy, avagy lánykori nevén Pokolfajzat. Egy dolgot kell még tudnod róla: ha valami rosszat tennél, inkább ne kerülj az útjába.
There are things that go bump in the night. We are the ones who bump back.
Hellboyt 1993-ban alkotta meg képregényformában Mike Mignola, és mivel még életemben nem lapoztam át egyetlen füzetet sem, az eredettörténetből most elég is ennyi. Az előbb megosztott tényből viszont logikusan következik, hogy nem képregényfeldolgozásként tekintek rá, hanem egy fantasy akcióként, és az a helyzet, hogy annak kurva jó.
Azt is elmondom, hogy miért. Hellboy alapvetően olyan, mint egy kiégett zsaru. Állandóan morgolódik, cinikus és rohadtul nincs kedve bármit is tenni az emberiségért. Ennek ellenére mégis megteszi, mert képes rá, és mert más úgysem fogja. Igazi negatív hős, az olyat pedig szeretjük. Tulajdonképpen nem lehet megölni, de azért rendszeresen jól helyben hagyják. Ilyenkor van az, hogy bedühödik, és akkor kő kövön nem marad. És amiért nagyon működik ez a figura mozgóképen, az nem más, mint Ron Perlman, aki olyan lazasággal kelti életre a vörös démont, amire más színész egész biztosan nem lenne képes. Minden mozdulatából, minden megszólalásából egyvalami sugárzik: cool.
Oh, crap.
Aztán ott van a látványvilág, ami gondolom alapvetően a képregényből ered, viszont mindenképpen a zseniális Guillermo Del Toro-nak köszönhető, hogy mozgóképen úgy elevenedik meg, ahogy. Vagyis lenyűgözően. A gótikus és modern stílusjegyek összeházasítva egy kis steampunkkal, és máris csorog a nyálam. Hellboy rengeteg régi tévéje meg baromi jó, bár nekem alapból tetszik ez a régies formatervezés. És ne feledjük az egyéb lényeket sem, mert nem csak a kedvenc Vörösünk létezik ám. Az alapcsapat tagja még a kék Abe Sapien, a halember és Liz, a lány, aki mindig tüzel. A gonoszok oldaláról pedig Hitler felhúzhatós bérgyilkosa vagy éppen a sátán kutyái (vagy mik). Szóval a látvány elsőrangú, és mivel a film alapvetően a zúzós akciókról szól, elsőrangúnak is kell lennie. Ugyanakkor a humorral sem spóroltak szerencsére, így amikor Hellboy épp nem valami gonosz szörnyeteget mészárol le, mindig elereszt pár poénos megjegyzést. Persze sokszor még mészárlás közben is.
Did you ever lose track of him?
Well let’s see – there was that moment, when I had the train on top of my head…
A történet röviden, hátha valaki még nem ismeri: a második világháború végén Hitler megbízásából Raszputyin (igen, akit már a Boney M is megénekelt) egy kaput akar nyitni valami ocsmány helyre. A hős amerikaiak persze megakadályozzák, azonban egy kis vörös ördögszerű izének mégis sikerül átjutnia. Ő Hellboy, aki felnőve a BPRD (Paranormális Kutató- és Védelmi Hivatal) ügynöke lesz, és mindenféle csúnya gaz lényeket hatástalanit. Aztán visszatér Raszputyin, és még mindig ki szeretné nyitni azt a kaput, így Hellboy kénytelen kelletlen felölti ballonkabátját, és elindul dolgozni…
Nem tagadom egyébként, hogy elkötelezett rajongója vagyok a filmnek, hiszen jópárszor láttam már, de talán nem csak az elfogultság miatt hiszem, hogy jó. Lenyűgöző látványvilág, jól megcsinált akciók, poénos beszólások. Mi kell még egy igazi szórakoztató popcornmozihoz? Nekem semmi egyéb. A pontszám simán 9/10.
Az utolsó cserkész
Azt hiszem ideje már, hogy legyen egy bejegyzés arról a filmről is, ami a Die Hard mellett a klasszikus akciófilmek másik etalonja, királya, császára – minő meglepetés, szintén Bruce Willis-szel a főszerepben. Ez a film természetesen az Utolsó cserkész. Bár ez csak az én véleményem, de szerintem addig nem is érezheti magát embernek valaki, amíg ezt az örökbecsűt nem látta. Az már más kérdés, hogy tetszik-e vagy sem, de akinek nem, az is érezze kicsit kevesebbnek magát.
Szóval az Utolsó cserkész. Tudom, hogy egy újszülöttnek minden film új, ezért gyorsan rohanjunk át a sztorin. Joe Hallenbeck (Willis) valaha az elnök testőre volt, de most már csak egy lecsúszott magánnyomozó. Iszik és piál felváltva, és még a családjával is zűrök vannak. Mivel kell a pénz, elvállalja a táncosnő Cory (a fiatal Halle Berry) védelmét, de persze zűrök lesznek, és Cory-t megölik. Hallenbeck pedig kénytelen-kelletlen összeáll a lány pasijával, az ex-focis Jimmy Dix-szel, hogy kinyomozzák, ki ölte meg a lányt és miért. Maga a történet nem túl extra, egy szokásos akciósztori, viszont a filmnek van két olyan összetevője, ami magasan minden más fölé emeli.
Oké, Jimmy. Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz. Mit tenne most Joe? Hm, mindenkit lelőne, utána rágyújtana.
Az első az akciók mennyisége és minősége. Itt bizony nincs szarakodás, a felvezetést követően gyakorlatilag nem áll meg az úthenger. Folyamatosan kapjuk az arcunkba a robbanásokat, tűzharcokat és bunyókat, mégpedig a lehető legmagasabb szinten. Bár a film már 17 éves, ez abszolút nem látszik meg rajta, a minőségre nem lehet semmilyen panasz. Ezt egyébként Tony Scott-nak köszönhetjük, akit egyszer ugyan a logika alapján a kevésbé tehetséges Scott-tesónak tituláltam, de azért el kell ismernem, hogy ő is nagyon érti a dolgát, ha jó alapanyag kerül a kezébe. És itt lép be a másik összetevő, nevezetesen, hogy az alapanyagot Shane Black szállította.
Aki nem ismerné az úriembert, annak elmondom, hogy az ő agyszüleménye többek között a Halálos fegyver és legendás karakterei (egyébként ez a harmadik akcióklasszikus, amit mindenkinek látnia KELL). Black mesterien ért a buddy-movie-k írásához. Amikor összeereszti a karaktereit, azok nem kioltják, elnyomják egymást (nagyon sok filmben van ilyen, a két erős főszereplő nem fér megy egymás mellett rendesen), hanem épp ellenkezőleg. Mint valami katalizátorok, mikor berobban a bomba, egyre inkább olajat tesznek egymás tüzére, mi pedig csak lesünk tátott szájjal. És röhögünk, hiszen a párbeszédek az Utolsó cserkészben kb. a vígjátékok 90%-át simán ütik, és ez nem vicc. A két főszereplő, vagyis Bruce Willis és Damon Wayans kettőse szintén emlitésre méltó. Ugyebár alap, hogy Willis maga a KIÉGETT ZSARU, ez a karakter mindig is az övé marad, nála jobban soha nem fogja tudni senki megjeleníteni, és pont. Wayans pedig nagyon jól asszisztál neki a focista szerepében, így a párosuk remekül működik, nagyon jól dolgoznak a dialógusokkal. A rosszfiú Milo kellően ellenszenves, Vérapó pedig maga a tökély!
– Rosszkor voltál rossz helyen, semmi bajom veled.
– Azt csak hiszed. Megbasztam a feleséged.
– Tényleg megdugtad? Honnan tudod, hogy az én asszonyom volt?
– Ő mondta, hogy a férje egy nagy lapaj strici, kalapban.
Bár nem szoktam ilyesmibe belemenni, itt mindenképpen beszélnünk kell róla, hogy a film magyarországi népszerűsége valószínűleg a zseniális magyar szinkronnak is köszönhető, ami talán még jobb, mint az eredeti szöveg. Szinte már közhelyszámba megy, hogy annak idején a magyar szöveg írója, Csörögi István kocsmákban gyűjtött beszólásokat a filmhez, és az a helyzet, hogy remekül sikerült. Szerintem még azok is ismernek és használnak egy-egy szöveget a filmből (a legalapabb: Fej vagy gyomor?), akik amúgy a filmet nem szeretik vagy akár nem is látták (bár az ilyenek bújjanak el). Sajnos az finomított szinkron réme ezt is elérte, így akik csak a kiherélt párbeszédeket ismerik, talán nem is tudják, hogy mit veszítenek.
Az utolsó cserkész tehát egy örök klasszikus, ami egyértelműen nem a nosztalgia és a gyerekkori emlékek miatt értékelődik fel. Nem hiába nézem meg legalább évente egyszer. A pontszám pedig természetesen 10/10, mi más is lehetne?
Manapság odamegyünk a palikhoz, bebaszunk nekik, de előtte szólunk pár kedves szót…