A word of advice, girls. If you’re picking the wrong fight… at least pick the right weapon.
A sztori nagyon röviden: egy sorozatgyilkos elkezd rendőröket ölni, Tom Brant nyomozó pedig meg akarja állítani. Nem egy soha nem hallott történet, de ettől még lehetne jó, ugye? A Blitz viszont abba a halmazba tartozik, amire a bejáratott, „kihagyott lehetőség” jelzőt szoktam használni. Az pedig közismert, hogy ezekre haragszom a legjobban. Ugyanis ha csak egy kicsivel több energiát fektettek volna bele…
A film egy remek cold opennel kezd: Statham enyhén másnaposnak tűnő fejjel felébred egy kanapén, majd némi „tökvakarás” után lenyom pár wannabe autótolvajt. A jelenetnek van ritmusa, van benne humor és stílus, amihez később egy jó adag majdnem-noiros karcosság is társul, néhány nagyon jó pillanatot eredményezve. A gond ott van, hogy ezek a fasza jelenetdarabkák a szétcsúszó, gyenge rendezés és főleg a lusta, következetlen írás miatt nagyon nem állnak össze. A film tele van ostoba és nevetséges logikai bakikkal, amik Grand Canyon méretű lyukakat hoznak létre a történetvezetésben (ez azért is szomorú, hiszen a forgatókönyvet a Moont is elkövető Nathan Parker írta, ráadásul jobbféle alapanyagból*).
Az említett két kreatív mészáros mellé beállhat harmadiknak a zeneszerző is, aki szintén azon dolgozott, hogy a film minél rosszabb élményt nyújtson. Ilan Eshkeri score-ja ugyanis kábé a legbénább, amit idén hallottam (ez magánvélemény), és nagyon nem illik a filmbe sem (ez tény). Itt megjegyzendő, hogy ez kb. minden Statham-filmre igaz, valamiért azt hiszik az illetékesek, hogy neki ilyen „pörgős” aláfestés dukál.
És ha már Statham: rajta nem múlt a dolog. Nem egy nagy szinész, de azon kevesek egyike, aki sosem okoz csalódást. Itt is megbízhatóan hozza ugyanazt az elfogadható szintet – annak ellenére, hogy a Blitz inkább krimi, mint akció. Mellé érkezett Paddy Considine és Aiden Gillen, aki szépen el is lopta a showt az előző kettőtől (pszichopatát játszani persze mindig hálásabb feladat).
Pontozda
A film a témának megfelelően erőszakos és sötét, ami jót tesz neki, és vizuálisan is elég erősre sikerült – végre nem a tipikus londoni képeket látjuk – de az említett negatívumok miatt mégis keserű szájízt hagyott maga után. Így utólag már örülök, hogy anno kimaradt a moziban, és nem hiszem, hogy egy-két konkrét jelenetet leszámítva újra fogom nézni, szóval pontszámilag max. 5/10 lehet. A hurley pedig tényleg brutális egy jószág, abban a részben nem volt hiba.
* Ken Bruen ír krimiíró kritikailag és a közönség által is elismert Brant-sorozatának 2002-ben megjelent könyve nyújtja az alapot (ennek milyenségéről sajnos személyesen egyelőre nem tudok nyilatkozni, mert ugyan a film kapcsán újra megjelent, de ez a negyedik kötet – sorozatokat az elején kezdünk –, az első három pedig nagyon nehezen beszerezhető).
Salt ügynök
A filmek promóciós anyagait összehozó kreatívokat általában csak negatívan és csak akkor emlegetjük, ha valamit nagyon elkúrnak, a Salt kapcsán viszont pont a rosszul végzett munka miatt illeti őket dicséret. A plakátokon elhelyezett, egyébként végtelenül semmitmondó „Who is Salt?” – magyar fordításban „Kicsoda Salt?” – jelmondat ugyanis valószínűleg kritikusok ezreit mentette meg a fenyegető leadási határidő rémétől. Nem kellett gondolkodni semmilyen frappáns alcímen vagy bevezetésen, egyszerűen csak odabökték az említett kérdést, majd rögtön meg is válaszolták: ki a francot érdekel?
Persze a popcorn ennél jóval szofisztikáltabb, ezért az olcsó húzások és szövegmennyiség-növelő, tartalom nélküli sorok helyett rögtön rá is térek arra, hogy mik azok a momentumok, amik alapjaiban rontották el a filmet. Az első, hogy az eredeti koncepciótól eltérően a főszereplő karakterét átoperálták nővé. Nem a soviniszta énem beszél belőlem, de az a helyzet, hogy amióta Sigourney Weaver és Linda Hamilton kiszálltak a harcból, nincsenek női akcióhősök, és ez tény. Vannak olyan színésznők, akik el tudnák játszani, hogy akcióznak és még jól is állna nekik, de – és itt jön a második hiba, amit elkövettek – Jolie nem ilyen, legalábbis már nem.
Bár sosem kedveltem igazán, azt elismerem, hogy annak idején bejött Lara Croftként, de hát azok még más idők voltak: én fiatal voltam, rajta meg ténylegesen feszült a feszülős top… Mostanra viszont Jolie minden esetleges báját elveszítette: a kerekded formák leeresztettek és a sovány, beesett archoz sem illik a szopós száj. A girhes Jolie-ról pedig elég nehéz elhinni, hogy megvan az állóképessége a filmbeli akciókhoz. Bár igazából mindegy is, úgyse nagyon látszana – az operatőröknél szakmai ártalom lehet a Parkinson-kór. Lassan pedig meg kellene már szokni, mert nem úgy tűnik, mintha kihalófélben lenne ez a divat.
Amúgy érthetetlen, hogy az egyébként használható, viszonylag érdekes forgatókönyvből az akciók és a szakajtónyi csavar ellenére a régebben jó pár izgalmas thrillert összehozó Phillip Noyce rendezésében egy teljesen lapos film készült. De akkora unalombomba, hogy a film közben valahol félúton egyszerűen elvesztettem az érdeklődést, pedig még javában jöttek a csavarok. És ha már csak az elveid tartanak a film előtt… Hát az nem jó.
Pontozda
A Salt ebben a formában tényleg azoknak lehet érdekes, akik kevés filmet láttak életükben, vagy csak azért néznek filmeket, hogy ne a falat bámulják. A többiek meg higgyék el, hogy ez egyáltalán nem egy szórakoztató akció, hanem egy 4/10-es vacak.
Jonah Hex
Jonah Hex a DC Comics azonos című képregénysorozatának filmfeldolgozása. Hex egy fejvadász cool fegyverekkel, aki mellesleg képes beszélni a halottakkal és baromi nehéz megölni. Valaha a déliek oldalán harcolt a polgárháborúban, de egy idő után elege lett az ártatlanok gyilkolászásából, és úgy döntött, inkább hazamegy családozni. A tábornoka persze nem hagyta annyiban (közben némi bosszú is bejátszott) és ezzel gyorsan fel is vette Hex nemezisének szerepét, ráadásul még az Egyesült Államokat is letarolná egy házibarkács tömegpusztító fegyverrel. Hex úgy gondolja, hogy ezt mégsem kéne. És Megan Fox egy kurvát játszik.
A Jonah Hex tipikusan olyan film, amit nagyon le lehet húzni és még csak nagyítóval sem kell keresni a hibákat hozzá. Igazából az a gondja, hogy megvolt benne a potenciál, csak a forgatókönyvírók (a Crankes-Gameres páros) nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. Ha például a tök fölösleges és kusza flashbackes meg ide-oda kapkodós szerkezet helyett egy sima lineáris történet lett volna, Hex „megszületése” után egy nagyobb ugrással a film jelenébe… Aztán ott van az is, hogy az egész csak 80 perc, így a karakterek megismerésére, megkedvelésére esély sincs, teljesen egydimenziósak maradnak. Mindezek ellenére mégsem tudom utálni a filmet, mert valahol azért tetszett.
Voltak például egész korrekt akciók, bár a film végére olyan érzésem lett, mintha egy Michel Bay-jointot néznék a rengeteg robbanáspornó miatt (boom, Boom, BOOM!), és a cgi is rendben volt nagyjából, pár apróbb bakit leszámítva. A szereplőkről meg csak annyit, hogy Josh Brolin nagyon jó volt Hexként, hiába, nagyon fekszik neki a western. Malkovich hozta a szokásos „nagyon gonosz ember” sablont, de ebbe a filmbe nyilván nem is kellett több. Azért a „gonosz szerepet nehezebb eljátszani” közhelyet ki lehetne egészíteni arra, hogy „gonosz szerepet nehezebb jól eljátszani”, mert néha már baromi unalmas nézni, hogy meg sem próbálják megerőltetni magukat (referenciaként lásd Ben Kingsley utolsó x filmjét).
Mindenképpen külön bekezdést érdemel – gondolom erre páran majd ugranak, de hát ez van – a tény, hogy Megan Fox élete és karrierje során ebben a filmben volt a legszebb. Nem tudom, mi történt, de a sminkesek valamit nagyon eltaláltak. Alakításilag nyilván semmi említésre méltó nem történt, azt majd jövőre valami indie romantikus filmben kapjuk meg. Vagy nem.
Elég csapongó lett ez az írás, de a lényeg talán így is meglesz: a Jonah Hex egy elviselhető és nagyjából szórakoztató film, de igazából semmi újat nem nyújt. A színészek rajongói gondolom már úgyis megnézték, a többieknek meg nyugodtan kihagyható, ők inkább várják meg a pár év múlva érkező remake-et. Először majdnem hét pontot adtam rá, de azért az túlzás lenne, viszont pár év múlva simán újranézném, szóval 6/10-nél kevesebbet sem érhet.
Eredet
Szeretem azt az érzést, amikor valamiről már az elején kiderül, hogy imádni fogom. Nem kell megvárni a kötelező 20-30 percet, amikorra megismerjük a sztorit és a szereplőket, egyszerűen csak van egy olyan momentum, ami egy pillanat alatt beránt, és onnan már sima ügy. Bármi történhet azután, a végén akkor is úgy állok fel a film elől, hogy ez bizony kurva jó volt. Az Inceptionben ez a pillanat az volt, amikor alig pár perccel a kezdés után DiCaprio egy hangtompítós pisztollyal nyomul és teljesen természetesen elkapja a kirepülő hüvelyeket, hogy azok se csapjanak zajt. Ha valaki odafigyel egy ilyen részletre, abban azért lehet bízni.
Az a helyzet, hogy Christopher Nolan nem egy M. Night Shyamalan, és ezért örökre hálásak lehetünk. Nála ugyanis nem a film végi csavar köré van felhúzva minden, és nem is ugyanazt az egy trükköt ismétli folyamatosan, mint egy rossz mutatványos, szóval biztosak lehetünk, hogy minden alkalommal valami újat, valami egyedit mutat úgy, hogy közben nagyon is hű marad saját stílusához.
A filmjei alapján amúgy élmény lehet vele együtt dolgozni, ritka az olyan rendező, akinek a munkáiból ennyire sugárzik a fegyelmezettség, céltudatosság, összeszedettség. Pont ezek a jelzők mondhatóak el az Inceptionről is. Persze ha egy film forgatókönyve nyolc évig készül, akkor elvárható, hogy ilyen legyen, de mégis marha jó látni egy olyan alkotást, ami ennyire átgondolt és logikusan felépített, de mégis van benne pont annyi lazaság, hogy ne valami vonalzóval készült tervrajznak tűnjön.
Egyébként már olvashatóak olyan vélemények, hogy a film sztorija zavaros és követhetetlen, de ez finoman fogalmazva is hülyeség. A történet ugyan tényleg több rétegű és az átlagosnál „sűrűbb”, de végig tökéletesen követhető marad. Ez pedig egyértelműen az író-rendező zsenijének köszönhető. Meggyőződésem, hogy mások simán betrappoltak volna az aknamezőre és cafatokra robbantják magukat, de Nolannek a rengeteg bevitt változó ellenére is sikerült minden tipikus hibát elkerülnie. És ha valaki összehoz egy hibák nélküli filmet, ahol a végén minden kérdésre logikus válasz adható, az bizony teljesítmény.
A film kapcsán elmerengtem azon, hogy mennyire megvalósíthatatlan a teljes spoilermentesség a filmszerető közönség számára, és hogy néha mennyivel jobb lehet átlagos nézőként, tényleg nulla előtudással beülni valamire. Saját magamat példaként véve: a legelső kép feltűnése óta tudatosan kerültem minden információt, teljes Inception hírzárlat volt. Nem néztem trailereket, plakátokat, nem olvastam kapcsolódó írásokat sem, és mégis határozott prekoncepcióim voltak, pusztán a rendező és a főszereplő személye miatt. Ugyanakkor azoknak, akik csak időtöltésként nézik a filmeket és akiknek semmit sem jelent Nolan neve, egész biztosan nem volt ilyen problémájuk. Bár az is igaz, hogy nekik az Inception csak annyi volt, hogy épp kezdődik és pont addig tart amíg menni kell valahová, szóval nem is biztos, hogy jobb nekik. Na mindegy.
Az írás már erőteljesen Nolan-ajnározásba fordult (teljesen jogosan persze), de a dicséret maximálisan jár a remek színészgárdának akik közül talán csak Ellen Page játéka lógott ki – a film egyetlen negatívumaként – egy nagyon picit, de a többiek ezt is bőven ellensúlyozták. Azt pedig csak úgy leírom, hogy Hans Zimmer ismét nagyot alkotott a zenével.
A no spoiler policy miatt sajnos nem könnyű leírni, hogy miért volt olyan jó az Inception (nem is nagyon sikerült), de tényleg ritka, hogy egy ilyen, minden szempontból „proper” film kerüljön a mozikba, ezt pedig mindenképpen díjaznom kell, jelen esetben a teljesen megérdemelt 10/10-zel.
Getting shot’s never easy. Bullets tend to hurt. A lot.
Ha meghallasz egy ilyen első sort és még emlékszel a remek trailerre, neked nem indulna mosolyra a szád? Akkor tök fölösleges ezt az írást tovább olvasni. Nekem elindult, és majdnem úgy is maradt. De kezdem az elején.
A történetről elég annyit tudni, hogy a címszereplő egy elég tekintélyes reputációval rendelkező „intéző”, akinek legújabb munkája egy táska megszerzése. De ahogy ezt a noir szabályai is diktálják, az ügy közel sem ilyen egyszerű, és minden egyes hullával csak bonyolultabb lesz. Azokból pedig jó sok akad…
A Malone tipikusan az a film, amiből akár az utóbbi idők egyik legjobb filmje is lehetett volna. Tudom ám, hogy ez merész kijelentés, de akkor is tartom. A sztori ugyan nem túl eredeti (bár egyáltalán nem rossz), viszont Mark Hosack forgatókönyvíró nagyon jó érzékkel pakolta tele zseniális párbeszédekkel és egysorosokkal, amik simán érdemesek lennének arra, hogy a következő években idézgessük őket. Mindössze egy erős, egyéni látásmóddal rendelkező rendező kellett volna, de Russell Mulcahy sajnos nem ilyen. Filmográfiájában ugyan találunk jó vagy elfogadható filmeket (Highlander, Resurrection, Silent Trigger, hogy csak hármat említsek), de azért egyikről sem állítható, hogy túlzottan különlegesek lennének.
Talán az elvárásaim voltak túl magasak, nem tudom, mindenesetre a remek szövegek mellé valami rendes noir látványvilág és hangulati elem elfért volna. Kevesebb nappali jelenet például, és az elmaradhatatlan, ám itt mégis elmaradó eső, amely eltünteti a mocskot az utcáról. Ja igen, nem igazán volt mocsok sem. Persze az is lehet, hogy egy olyan koncepció hiányát kérem most számon, ami igazából nem is létezett a filmmel kapcsolatban. Nekem azért hiányzott.
Szerencsére, ezt ellensúlyozandó a színészek mind remekül alakítanak. Thomas Jane lehet, hogy mostanság jól lengeti a faszt az HBO háza táján, de azért remélhetőleg vissza fog térni a filmekhez, és letesz még pár ehhez hasonló jóságot az asztalra. Alakításában ugyanis Malone nagyon kemény figura, és tényleg hihető, ahogy a többiek félelemmel a hangjukban beszélnek róla. Ezért érthetetlen, hogy a Punisherben… De ez egy másik történet. Ha pedig hinni lehet az imdb triviának, még a filmben használt ’52-es Buickot (eszméletlen jó kocsi) is ő szerezte be. Ráadásul Malone nem csak kemény, hanem végtelenül cool is, tényleg afféle XXI. századi noir-hős, amit Jane a Bogart-beszédstílussal még jobban erősít. Azt meg csak úgy mellékesen említem meg, hogy tök jó látni, ahogy a filmekben és sorozatokban előkerül a kalap, mint kiegészítő.
De hogy ne csak róla essen szó: Ving Rhamest gondolom nem nagyon kell részletezni, ő azon kevés fekák egyike, akiknél nem szánalmas és nevetséges, ha keménynek próbálnak látszani – és természetesen most is jó volt. Akit viszont ki kell emelnem, az nyilván Elsa Pataky (rutinos olvasók már meg sem lepődnek rajta, három női karakter van a filmben, nyilván nem Malone anyjáról kerül ide kép), aki nem csak nagyon szép – lássunk át a festéken – hanem jól is játssza a végzet asszonyát. És a szokásostól eltérően még a spanyol akcentusa is bájos.
– You’ve changed.
– So’s your underwear.
Összefoglalva tehát, a Malone egyes részelemei külön-külön mind jók, de együtt mégsem hozzák azt a hatást, amit lehetett volna. Na mindegy, talán majd a 30 év múlva elkészülő remake kiköszörüli ezt a csorbát. Addig is ennek jár egy 7/10, a végére meg bónuszkép.
Halálos iram
A gyors és dühös sorozat eddigi utolsó installációjában (mely címét tekintve a legújabb trendnek megfelelően az első rész kinyilatkoztatásos hangzású változata) minden fontosabb és még életben lévő szereplő visszatért, és gyorsan össze is rántották a sorozat legjobb darabját. Persze ez szubjektív, de vannak érveim: a FaF kevesebb majomkodást és jobb történetet kínál, mint az elődjei, ráadásul van egy remek gyalogos üldözéses jelenet is, és még M. Rodriguez is… Majd meglátjátok.
A film kronológiailag a második és harmadik rész közé ékelődik, és ugyan az előbbi végét egy hatalmas tér-idő szakadást létrehozva nagylelkűen ignorálja, legalább magyarázatot ad arra az amúgy senkit sem érdeklő kérdésre, hogy miért ment Dominic Tokióba és honnan ismeri Hant. Az említett ellentmondást leszámítva viszont nincs baj a filmmel, sőt. A készítők a tokiói baromságból jöttek, így nem voltak túl magas elvárásaim, de – és ez tényleg meglepő – a film nem csak az előzőekhez képest jobb, hanem önmagában is egy szórakoztató darab. Azt viszont nem tudom, hogy mennyire ajánlható újoncoknak, mert bár a karakterek nagyjából el vannak magyarázva, nem árt legalább az első rész történéseinek ismerete.
Amit még megemlítenék a pontozás előtt, hogy Jordana Brewster álla egyre inkább kockásodik, de azért továbbra is aranyos, csak most már ideje lenne tényleg ledobni azokat a ruhákat, mielőtt az évek tova szállnak… De visszatérve a pontozásra: először 8-at akartam adni, de végül csak 7/10 lesz, a minőségbeli különbséget pedig próbáltam az előzőeknél valamivel összeszedettebb írással érzékeltetni (legalább próbálkozom).
Halálos iramban: Tokiói hajsza
Az epikus saga harmadik, buta szójátékok helyett buta alcímmel operáló felvonásában minden eddiginél nagyobb a tét: főszereplőnknek mindössze 16 órája van arra, hogy megmentse rákos kisöccse életét. Ehhez pedig meg kell mutatnia a japán alvilágot irányító félelmetes jakuzának, hogy milyen jól tud hegyen lejtmenetben driftelni…
Na jó, picit talán kiszíneztem az eseményeket, de az eredeti történethez képest ez a rákos gyerek ötlet határozott előrelépés lett volna. Az egész amúgy annyi, hogy a balhés gyerek szarba keveredik otthon, ezért anyu Japánba küldi apuhoz, hogy ott majd megjavul. Persze nem javul, mert a szar szép tányérra téve is szar marad, így hősünk egész véletlenül ismét motorbőgető hülyék közé kerül. Persze a festett hajú/körmű/egyebű japó fiatalság egész másra gerjed, ők a sebesség helyett inkább a driftelésre vannak ráparázva, amiről viszont hősünk szart sem tud. Pedig pontosan ez a képesség kell ahhoz, hogy megdughassa a jakuzavezér unokaöccsének csaját és még el is dicsekedhessen vele (megnéztem, nincs drift-technikus vagy hasonló OKJ-s képzés, szóval senki se rohanjon jelentkezni).
A TFATF:TD nem csak tökéletesen beleillik a „buta szar” kategóriájába, de majdnem új mélységet is ad neki. Míg az előző részekben a szereplőknek volt valamiféle motivációja, itt mindenki csak azért cselekszik, mert a forgatókönyvíró azt gépelte le éppen. A főhősről annyit tudni, hogy balhés, de igazából jó gyerek, de hogy miért tesz valamit, az már nem derül ki. A többi karakter pedig még nála is kidolgozatlanabb. A történet még úgy is harmatgyenge, hogy igénytelenek vagyunk (az utalás megfejtője NJP bögrét gondolhat oda az asztalára nyereményként), és az egész nyakon van öntve ezzel a driftelős trógerkedéssel, ami sajnos nagyon gáz. Ezt egyébként csak azért jegyeztem meg, mert Chris Morgan első írása, a Cellular egy fasza pörgős akció, amihez képest ez határozottan visszalépés volt.
Az ész nélküli tuningolás mellett egyébként a driftelést is faszságnak tartom, szóval ne legyen meglepő a negatív vélemény. Ennek amúgy nem valami gyerekkori trauma az oka, hanem két dologra vezethető vissza. Az első, hogy az általam kipróbált összes Need for Speed játékban csalt a kurva gép a driftelős pályáknál, a második pedig, hogy szerintem egy autó alapvetően közlekedési eszköz, és mint olyan, nem majomkodásra való. A film amúgy mindenhol megtalálta a közönségét, mert balfaszok az egész világon vannak. Magyarországon is, ezt a plázák mély- és magas garázsainak falai, valamint a bemutató után tömegesen letört kocsik is bizonyíthatják. De vissza a filmhez és a szereplőkhöz. A kötelező mexikói csaj ezúttal becserélődött a perui születésű Nathalie Kelley-re (a képen), ami ugyan még mindig nem az igazi, de Rodriguez és Mendes után mindenképpen előrelépés. Az első két filmből egy nyúlfarknyi megjelenést leszámítva senki sem tér vissza, az újak pedig teljesen érdektelenek, ezért ez a bekezdés most ilyen kurtán-furcsán véget is ér.
A pontozás persze nem lesz objektív, de ez is olyan film, ahol igazából nem is törekszem rá, mert minek. Szóval számilag ez bizony 2/10, és az halálbiztos, hogy a másik hárommal ellentétben ezt soha az életben nem fogom újranézni.
Halálosabb iramban
Paul Walker visszatért, hogy Vin Diesel helyett valami random fekát maga mellé véve ezúttal Miami útjain rakjon rendet és jól leversenyezze a gonoszok arcát. Az első részhez képest eltelt valamennyi idő, Brian továbbra is utcai versenyekkel próbál némi pénzmagot szerezni, de aztán elkapják, és már éppen menne a börtönbe papás-mamást játszani, amikor jön a nagy lehetőség: ha segít lebuktatni a csúnya rosszembert, elkerülheti az intim kapcsolatok kényszerű kialakításának fenyegetését. Brian persze jó gyerek, ezért rögtön beszervezi régi cimboráját a gettóból, hasonló feltételekkel. Aztán van még a filmben Devon Aoki is, a kötelező latin csaj szerepére pedig Eva Mendes, ha valaki a lusta babzabálókat preferálja inkább.
Az első részhez képest nem sok minden változott, szóval nem is nagyon lehet mit kiemelni. A film még mindig ugyanazokkal a klisékkel dolgozik, de érzésre az autós jeleneteknél kevesebb a hülye vágás, és a 2F2F emiatt jobban is tetszett. Elvárások nélkül, kikapcsolt aggyal ez az epizód is elég szórakoztató, akár többször is nézhető, ebay-ről olcsón megvehető. Ha az előző 6 pontos volt, ez legyen 7, csak hogy látszódjon a különbség.
Halálos iramban
Rögtön a közepébe: számomra egyszerűen érthetetlen, hogy miért lett ez a film ennyire felkapott a sok tuningmajom által, hiszen az egészből nagyjából annyi az emlékezetes, hogy párpercenként elismétlik a NOS márkanevet, megszolgálva a termék-elhelyezési szerződésbe nagylelkűen bekanyarintott összeget. Mert amúgy a TFATF teljesen átlagos, semmi kiemelkedőt nem mutat, és az autós „alkotások” között is van szégyellni valója bőven. Ha már kocsikról van szó, akkor nem ártana például néhány normálisat is a filmbe pakolni, nem? Itt viszont csak mindenféle buzi neonos meg szarrá spoilerezett és hülyegyerek-színre festett hányadékra futotta, néhány kivételtől eltekintve (1970-es Dodge Charger). Itt mondjuk megjegyezném, hogy számomra elfogadhatatlan bármilyen külső, és a legtöbb belső pimpelés – autóról van szó, ha valaki öltöztetni akar, vegyen Barbie-babát – szóval az előző sorokat ennek figyelembevételével kéretik olvasni.
De visszatérve a filmre, számomra az akciójelenetek minősége is egyértelműen a negatív felé tendál. A versenyjelenetek bénák, aminek legfőbb oka persze a hülye vágás. Nem is értem, miért nem képesek leszokni erről, hogy minden harmadik vágókép azt mutatja, amikor a szereplő vált vagy pedálozik. Vagy ez csak szerintem rohadt idegesítő? Mindenesetre a legtöbb versenyzős filmet és autós üldözést ezzel szokták elkúrni. Ehhez képest a film másik jellegzetes izéje, a „minden csavarba belezoomol a kamera” nem is annyira zavaró, inkább csak megmosolyogtató pozőrködés, de ha ez Gary Scott Thompson elképzelése arról, hogy mi a cool, el tudom fogadni.
Bár úgy tűnhet, hogy most aztán jól le fogom pontozni a filmet, de a popcorn-tagságival rendelkező blogolvasó tömegek (harmadszor írtam le ezt a kifejezést, innentől rendszeres szófordulattá nyilvánítom) már tudják, hogy igazából az átlagosságán kívül sok gondom nincs vele, és egynél többször láttam már, szóval megkapja a 6/10-et. Lehetnék nagylelkű is 7 ponttal, mert Jordana Brewster a szögletes állkapcsa ellenére is aranyos, de Michelle „tahómexikóinagypofájúcsaj” Rodriguez miatt sajnos ez most nem fog bekövetkezni.
Max Payne – Egyszemélyes háború
Ha osztanának díjat a kihagyott lehetőségeknek, a Max Payne filmváltozata tuti kapna egyet. Pedig pár nyerő tényező adott volt: az alapanyag kitűnő, hiszen a Max Payne a modern számítógépes játékok egyik legjobbja, ezen kár is vitatkozni. Aztán ott van a tény, hogy a filmben szerepel Mila Kunis és Olga Kurylenko is. Ráadásul Mark Wahlbergnek is fekszenek az ilyesmi szerepek. Akkor mégis, mi a franc történt?
2001 több szempontból is fontos év volt az életemben. Egyrészt végre legálisan ihattam alkoholt (ez a lehetőség azóta is ott porosodik kihasználatlanul), másrészt megkaptam az első olyan számítógépem, amin nem csak Pasziánszt meg Commander Keen-t lehetett játszani. Ezen a számítógépen pedig a Half-Life mellett a Max Payne volt az a játék, amit a legtöbbször játszottam végig, és nem azért, mert nem volt más játékom. Kicsit talán már közhelyes is ezt leírni, de tényleg ezek voltak azok, ahol a látvány mellett lényegesen nagyobb szerepet kapott a történet is.
A Max Payne már nem arról szólt, hogy elindítom a játékot, aztán klikk-klikk-klikk és már lövöldözhetek is. Persze arról is, hiszen az általunk irányított rész, amennyiben jól csináltuk, percenként hatalmas vérfürdőbe torkollt, de ezeket az adrenalin-löketeket olyan animációk kötötték össze, amikre érdemes volt odafigyelni. A remek sztori és a főhős narrálása hatalmas pluszt adott az egész hangulathoz, és gyakorlatilag úgy szerettette meg velem a film noirt, hogy azt sem tudtam, mi az. 2001 óta már jó sok év eltelt, de a Max Payne még mindig rendszeresen előkerül, hogy az időközben elkészült második részével karöltve megajándékozzon pár nosztalgikus órával.
De visszatérve a filmre, mert ez az írás tulajdonképpen arról kellene, hogy szóljon, szerintem ott lett elrontva az egész, hogy nem volt egy normális koncepció az alkotók fejében, amit követhettek volna. Az első pár perc a narrálással ugyanis remekül indult, de aztán gyorsan be is fulladt. Az első 60-70 perc unalmas, 90-es évekbeli tévésorozatokra emlékeztető nyomozása bármiféle akció híján, valamint Olga Kurylenko szokásos ukrán prostituált szerepe után teljesen leült, és onnantól kezdve szinte végig az motoszkált a fejemben, hogy mikor lesz már vége. Az utolsó félóra persze felpörög, és ott már visszaköszön a plakátok és képek remek látványvilága is, de addigra már úgyis mindegy.
There’s an army of bodies under this river, people who ran out of time, out of friends. I could feel the dead down there, reaching up to welcome me as one of their own. It was an easy mistake to make.
Nem tudom más mit várt, de én például nagyon szívesen végignéztem volna egy hardcore nyomozós filmet, tele pengeéles párbeszédekkel és a főhős éjsötét monológjaival. Vagy akár egy Wanted-szerű látványakciót a noir elemek nélkül, vagy – mint ahogy a játékban láthattuk, és ésszerű lett volna – a kettőt gondosan összemixelve. De így, egymás után fűzve sajnos nagyon nem működik, az egész teljesen ritmustalan lett, amit a buta és sablonos fordulat pedig csak még jobban szétzilált.
A film kapcsán általában szokás Wahlberget minősíteni, de én nem fogom megtenni. Persze nem azt mondom, a beszédes nevű címszereplőt a játékban a hangját adó James McCaffrey (a Rescue Me Jimmy-je), vagy akár Clive Owen is játszhatta volna, de szerintem egyáltalán nem Marky Markon, vagy bármelyik másik szereplőn, hanem a fentebb említett koncepción dőlt el a dolog. Sajnos ez történik, ha idiótákat szerződtetnek a forgatókönyvírásra és rendezésre.
A fentiek fényében már sejthető, hogy az értékelés nem lesz túl pozitív, de azért teljesen negatív sem, hiszen azt elismerem, hogy a végén az akció tetszett, és szerintem a víziók megvalósítása is nagyon jól sikerült, az első bekezdésben említett két hölgyike pedig minimum plusz egy pontot ér. A végeredmény így 5/10 lesz, bónusznak pedig itt egy kép, amin Max Payne már majdnem cool.
