6

The Girl with the Dragon Tattoo (2011)

A tetovált lány

luft fn ~ot rúg. Levegőbe rúg a labda helyett. [ném. Luft „levegő”]

Valahogy így lehetne röviden definiálni a svéd csodatrilógia első könyvéből készített amerikai feldolgozást. Ez történt David Fincherrel is.

Ugyan nem vagyok a legnagyobb rajongója, de szeretem a munkáit. Jellemző rá, hogy képes egyedi atmoszférát teremteni, ami megragadja a figyelmemet és meg is tartja a film végéig. Nem érdekes, hogy már sokadjára nézem A Játékot vagy a Hetediket, az összeszedett rendezésnek köszönhetően ugyanazt a feszültséget érzem, mint első alkalommal. Még a Zodiákus dokumentumfilmszerűsége, vagy a Benjamin Button lassan csordogáló története is képes hatást kiváltani, aminek köszönhetően egyáltalán nem unalmasak (annak ellenére, hogy „nem sok minden történik bennük”). A Tetovált lány a rendező első olyan filmje, aminél egyértelműen kijelenthetem, hogy nem tetszett. Több okból sem.

The Girl with the Dragon Tattoo

A film túl hosszú – vagy túl üres a hosszához képest. A játékidő 158 percét érzésem szerint simán le lehetne szorítani két órára anélkül, hogy a történetet vagy a karakterizációt bármilyen kár érné. Már ha lenne karakterizáció. Visszagondolva Fincher előző filmjeire, mindig úgy tűnt, hogy érti és ismeri a szereplőit és nem kényszeríti őket olyan dolgokra, amit maguktól sosem tennének. Talán ennek az eredeti könyv is az oka, de A tetovált lány esetében sokszor éreztem azt, hogy nincsenek megfelelően megalapozva a karakterek. Az ellenkezőjét teszik annak, amit én tennék, de nem látom, nem értem a motivációjukat.

Ugyanez igaz a cselekményre: nincs megalapozva. A film lényegében egy nyomozásról szól, de a véletlennek lényegesen nagyobb szerepe van, mint a tényleges „nyomozói munkának”. A negyven éves, de hiánytalanul meglévő bizonyítékok valahogy mindig felbukkannak, hogy továbblendítsék az akadozó történetet, más részleteket pedig egészen a végsőkig visszatartanak előlünk. Egy kriminél fontos, hogy a néző is kombinálhasson, felállíthassa az elméleteit a birtokában lévő információk alapján. A tetovált lányban erre nem igazán van lehetőség. Bár sejthető, hogy mi lesz a megoldás, inkább csak a filmes logika és a klisék ismerete, mint a nyomok alapján.

A fentebb említettek is komoly hibák persze, de ami számomra ténylegesen megölte a filmet az két kreatív eredetű döntés Fincher részéről. Az első, hogy megtartotta az eredeti svéd settinget, a szinészek pedig akcentussal beszélnek. Bármilyen filmben akkor van értelme akcentusok, dialektusok használatának, ha az adott szereplő aranyelve eltér az „alapnyelvtől” vagy éppen szinesíti a karakterét. Ez a történet viszont Svédországban játszódik, minden karaktere svéd, és mindannyian ugyanazt a nyelvet beszélik, ami svéd, nem pedig svéd akcentusú angol. Érteni vélem a koncepció mögött meghúzódó logikát, de szerintem alapvetően hibás. A Vadászat a Vörös Októberre már bemutatott egy megoldást arra, hogyan lehet tudatosítani a nézőkben, hogy a szereplők idegen nyelven beszélnek. Gondolom más módszert is ki lehet találni, a lényeg viszont az, hogy az itteni nagyon nem volt megfelelő, felhúzott egy olyan falat közém és a film közé, amit a végéig sem sikerült áttörni.

The Girl with the Dragon Tattoo

A második a zene környékén keresendő. Szerintem egy filmzenének az a feladata, hogy támogassa az adott jelenetet, fokozza annak hangulatát, extra töltést adjon neki. Itt viszont nagyon előtérbe került, túlságosan tolakodó volt, gyengítette a látottak által kiváltott érzelmi hatást. Ez nem Trent Reznor munkájának kritikája, önálló zenei albumként ugyanis tényleg remek, de a filmben sajnos túl erősen jelen van, szinte „leugrik” róla. Ezt egyébként már a Social Network esetében is problémának éreztem, de ott Sorkin forgatókönyve és párbeszédei megmentették a filmet. Steven Zaillian viszont nem volt erre képes.

Pontozda

Azt elismerem, hogy a szinészek mind remek munkát végeztek (Rooney Mara alakítása tényleg az év egyik legjobbja volt), kihozták a maximumot az egydimenziós karakterekből, de ez sajnos nagyon nem volt elég. Sokat gondolkoztam a pontszámon és végül a 4/10 mellett döntöttem. Kegyetlenség, tudom, és tényleg szerettem volna többet adni neki, de sajnos nem megy.

12

2011 legjobb filmjei

Idén már nem valószínű, hogy lesz rajta változás, úgyhogy akár ki is kerülhet. A tavalyival ellentétben ez az év nem volt túl jó filmes szempontból: egyrészt nagyon sok alkotásra nem volt időm, másrészt amiket láttam, azok sem voltak igazán jók (például csak egy 10/10-es akadt). A 2010-es listára például nem biztos, hogy az első pár helyezett kivételével felfértek volna.

Most is a tavaly kitalált rendszer szerint állt össze a sorrend, vagyis az eredeti bemutató dátumától függetlenül minden olyan film számított, ami idén vált elérhetővé. Jellemző persze, hogy ennek ellenére sem sikerült még az esélyes 2010-es filmeket sem letudni, jövőre pedig már nem játszanak… Lehet, hogy kellene egy „időhiány miatt parkolópályás top 10” lista?

Mindenesetre itt vannak a szerintem legjobbak, az elkövetkező hetekben talán bővebben is írok róluk:

10. Like Crazy

Drake Doremus a saját forgatókönyvéből rendezte ezt a szokásos giccsektől és sablonoktól mentes, szívszorító és hihető romantikus drámát, Felicity Jones pedig végleg befúrta magát a kedvencek közé. Nem a romkomok közönségének való.

9. True Grit

Coen-testvérek, Jeff Bridges, a legendás John Wayne-film újrája. Kell tovább magyarázni? Az az igazság, hogy western mivolta miatt akkor is megpróbáltam volna valahogy feltenni a listára, ha nem ennyire jó. Meglepően „könnyed” film.

8. 30 Minutes or Less

Idén nagyon nem dúskáltunk jó vígjátékokban, így mindenképpen felüdülés volt ez a pörgős haverkomédia. Jesse Eisenberg és Aziz Ansari nagyon jól működnek együtt, Danny McBride pedig csak hab a tortán. A gorillajelmez menő.

7. The Adjustment Bureau

Sci-fi akciót vártam, romantikus fi-t kaptam. Nagyjából semmi köze P. K. Dick novellájához, de ez nem is baj. Igazi feelgood mese a előre elrendelt sorsról és a véletlenről, Emily Blunt pedig hajaj… Vigyázz a kalapodra.

6. 50/50

A feelgood rákos film, ami úgy tud pozitív és vicces maradni, hogy nem válik komolytalanná. Néhányan húzzák a vége miatt, de néha egyszerűen kellenek az ilyen 100%-ban pozitív, életigenlő filmek. Rossz ötlet volt a hajvágás.

5. Drive

Vagy elkap, vagy nem. Csendes Ryan hosszan néz a kamerába, és mosolyog, aztán elrendezi a dolgokat, miközben szól a nyolcvanas évek. Carey Mulliganért szerintem sokan cselekednénk hasonlóan. Bárcsak jól állna a skorpiós kabát.

4. Rango

Az utóbbi évek elnagyolt, sematikus animáció-tengeréből kiemelkedő sziget a csodálatos képeivel, a western-hangulattal és Clint Eastwood szellemével azonnal megvett magának. Egyáltalán nem gyerekmozi.

3. Flipped

Rob Reiner filmje az első szerelemről, Madeline Carroll elbűvölő alakításával. A legjobb gyerekfilmek nyomdokain jár, de egyáltalán nem csak gyerekeknek szól. Bárcsak ilyenekből készülne több a kék genyók helyett.

2. Captain America: The First Avenger

Egyértelműen az év legjobb képregényfilmje, az egyik all-time kedvencem (Rocketeer) rendezőjétől. Chris Evans tökéletes Kapi, remélem az Avengers után jön majd ennek a folytatása is.

1. Sucker Punch

Esélytelen volt, hogy bármi is letaszítsa az első helyről, nem is emlékszem másik filmre, amit négyszer néztem volna meg ugyanabban az évben. Én is tudom, hogy bele lehet kötni nagyon sok mindenbe, de fölösleges. Csak dőlj hátra és élvezd a látványorgiát, ami az utóbbi évek egyik legjobb soundtrackjével van megtámogatva. És ha azt mondod, hogy ez a legrosszabb film, amit valaha láttál, akkor: 1., nem láttál még annyi filmet, hogy releváns legyen a véleményed; b. idióta vagy és direkt lepontozod, így nincs miről beszélnünk.

1

Our Idiot Brother (2011)

Az Our Idiot Brother nem azért érdekes, mert hasonlít a többi Paul Rudd-filmhez, hanem mert jó példa arra, amikor van egy jó szereplőgárda, de a rossz írás-rendezés miatt a képességeik teljesen elsikkadnak. A bűnös ezúttal Jesse Peretz, akinek az egyik előző filmje, a The Ex is nagyon nagy luft lett. És meglepetés: ott is egy elég kompetens gárdából nem sikerült kihoznia, amit ki kellett volna.

Our Idiot Brother

Csak érdekességképpen a nevek, akiktől azért jobbat várna az ember: Paul Rudd, Elizabeth Banks, Zooey Deschanel, Emily Mortimer, Adam Scott, Rashida Jones, Steve Coogan, T.J. Miller… Nem zseniális szinészek, de gyakorlott vígjátékosok. És mégis, a legemlékezetesebb pillanat a filmben, amikor Zooey csókolózik Rashida Jones-szal. De ezt a jelenetet a többi nélkül is leforgathatták volna.

Egyébként nem csak az a baj, hogy unalmas, hanem az is, hogy a főszereplő Ned karakterén keresztül a „lengessük a faszunkat, minden jó ahogy van” hippimentalitást propagálja, amit sajnos nem tudok tolerálni. Gondolom másnál akár be is találhat.

Pontozda

Nagyon nem fogom lehúzni, mert igazából nem rossz, csak semmilyen, viszont ettől a sótlanságtól nagyon hosszúra nyúlt még ez a 90 perc is. 5/10 maximum.

Blitz (2011)

A word of advice, girls. If you’re picking the wrong fight… at least pick the right weapon.

A sztori nagyon röviden: egy sorozatgyilkos elkezd rendőröket ölni, Tom Brant nyomozó pedig meg akarja állítani. Nem egy soha nem hallott történet, de ettől még lehetne jó, ugye? A Blitz viszont abba a halmazba tartozik, amire a bejáratott, „kihagyott lehetőség” jelzőt szoktam használni. Az pedig közismert, hogy ezekre haragszom a legjobban. Ugyanis ha csak egy kicsivel több energiát fektettek volna bele…

Blitz

A film egy remek cold opennel kezd: Statham enyhén másnaposnak tűnő fejjel felébred egy kanapén, majd némi „tökvakarás” után lenyom pár wannabe autótolvajt. A jelenetnek van ritmusa, van benne humor és stílus, amihez később egy jó adag majdnem-noiros karcosság is társul, néhány nagyon jó pillanatot eredményezve. A gond ott van, hogy ezek a fasza jelenetdarabkák a szétcsúszó, gyenge rendezés és főleg a lusta, következetlen írás miatt nagyon nem állnak össze. A film tele van ostoba és nevetséges logikai bakikkal, amik Grand Canyon méretű lyukakat hoznak létre a történetvezetésben (ez azért is szomorú, hiszen a forgatókönyvet a Moont is elkövető Nathan Parker írta, ráadásul jobbféle alapanyagból*).

Az említett két kreatív mészáros mellé beállhat harmadiknak a zeneszerző is, aki szintén azon dolgozott, hogy a film minél rosszabb élményt nyújtson. Ilan Eshkeri score-ja ugyanis kábé a legbénább, amit idén hallottam (ez magánvélemény), és nagyon nem illik a filmbe sem (ez tény). Itt megjegyzendő, hogy ez kb. minden Statham-filmre igaz, valamiért azt hiszik az illetékesek, hogy neki ilyen „pörgős” aláfestés dukál.

És ha már Statham: rajta nem múlt a dolog. Nem egy nagy szinész, de azon kevesek egyike, aki sosem okoz csalódást. Itt is megbízhatóan hozza ugyanazt az elfogadható szintet – annak ellenére, hogy a Blitz inkább krimi, mint akció. Mellé érkezett Paddy Considine és Aiden Gillen, aki szépen el is lopta a showt az előző kettőtől (pszichopatát játszani persze mindig hálásabb feladat).

Pontozda

A film a témának megfelelően erőszakos és sötét, ami jót tesz neki, és vizuálisan is elég erősre sikerült – végre nem a tipikus londoni képeket látjuk – de az említett negatívumok miatt mégis keserű szájízt hagyott maga után. Így utólag már örülök, hogy anno kimaradt a moziban, és nem hiszem, hogy egy-két konkrét jelenetet leszámítva újra fogom nézni, szóval pontszámilag max. 5/10 lehet. A hurley pedig tényleg brutális egy jószág, abban a részben nem volt hiba.

* Ken Bruen ír krimiíró kritikailag és a közönség által is elismert Brant-sorozatának 2002-ben megjelent könyve nyújtja az alapot (ennek milyenségéről sajnos személyesen egyelőre nem tudok nyilatkozni, mert ugyan a film kapcsán újra megjelent, de ez a negyedik kötet – sorozatokat az elején kezdünk –, az első három pedig nagyon nehezen beszerezhető).

1

Warrior (2011)

Warrior – A végső menet

A Warrior a felszínen nem más, mint két testvér utazása: egyikük az anyagi biztonságot és a családja jövőjét, másikuk a megbocsátást – „a megváltást” – keresi. Ha pedig a felszín alá nézünk, a kitartásról kaphatunk leckét; arról, hogy soha nem szabad feladni, mindig harcolni kell azért, amit akarunk. A kérdés viszont, amit a film után felteszünk magunknak az lesz, hogy az univerzális (és aranybánya) téma ellenére miért nem lett jó film a Warrior.

Warrior

Az előző bekezdés persze annak ellenére tipikusan újságírós, hogy nem vagyok az. A Warrior ugyanis jó film, de nem film. Profi módon elkészített dráma, összeszedett rendezéssel és remek alakításokkal, de épp ez az átka is: annyira kiszámított, annyira pontos minden egyes jelenet és vágás, mintha egy tökéletes gépezet végterméke lenne. A gépekkel előállított termékek – legyenek bármilyen minőségiek is – a legritkább esetben egyediek. Nincs bennük semmi, ami különlegessé tenné őket, ami miatt helyet adnánk a szívünkben nekik. Egyszerűen megcsodáljuk a tökéletességüket, majd gyorsan el is felejtjük őket.

Pontozda

Pozitívumként azt mindenképpen ki kell emelni, hogy a Warrior sikeresen kikerült jópár olyan klisét, amibe más filmek simán belesétálnak, illetve amiket használt, azokat jó érzékkel tette. Ennek ellenére a fent említett probléma miatt sajnos nem szerethető a film, nem olyan, ami többszörös újranézést követelne. 7/10

Bad Teacher (2011)

Rossz tanár

Bizonyos filmek megnézése előtt beáll az a lelkiállapot, amikor nem parázol azon, hogy vajon milyen lesz a megnézendő, hiszen előre lehet tudni, hogy nem jó. Aztán mégis meglepődsz, amikor a saját szemeddel is meglátod, hogy mennyire szar. Pont ez a helyzet a Bad Teacherrel is.

A pontozásos írásnál utaltam arra, hogy vannak filmek, amik már a gyökerüknél rohadnak, és ilyenkor hiába bármilyen mentő körülmény. Már a viccbe sem illő alapsztori is gyanús: pénzvadász nő új melleket akar, hogy gazdag pasit fogjon magának. Ebből azért még lehetne valami, ha nem Cameron Diaz alakítaná ezt a bizonyos nőt. Egy jó „rossz” karakterhez ugyanis kell egy jó színész is, aki képes kedvelhetővé tenni az alapvetően ellenszenves figurát. Billy Bob Thorntonnak sikerült (Bad Santa), William H. Macy-nek is (Shameless), de Diaz se nem Thornton, se nem Macy. Sőt, manapság már eyecandy-nek sem nagyon nevezhető, szóval még ez a mentőöv is elúszott.

Persze a többi szereplő körül sincs minden rendben. Az amúgy szerethető Lucy Punch-ot legszívesebben fejbe rúgnám, Justin Timberlake-et nem különben. A legrosszabb mégis az Office-ból szalajtott Phyllis Smith az undorító, nagy, sárga fogaival. A sorozatban is gyűlölöm, itt meg főleg elviselhetetlen volt. Az egyetlen értékelhető alakítás (és karakter) Jason Segelé, aki szerencsére hozta a tipikus karakterét, túlélhetővé téve a filmet.

Az jutott még eszembe amúgy a filmről, hogy az egész egy mélypont, de a legrosszabb az a rész, amikor Timberlake farmerben szárazdugja Diazt, majd a kamera elidőz a sötét folton. Ott tényleg örültem, hogy nem moziban néztem ezt a fost, mert kurva kényelmetlen lett volna az idióta szülők által a filmre behozott 10-12 éves gyerekek között nézni egy ilyen jelenetet…

Pontozda

Ha 10 évvel ezelőtt valaki azt mondja, hogy egy filmben szerepel Cameron Diaz, és én nem fogom ezt a tényt felhasználni, hogy legalább egy fél ponttal többet adjak rá, körberöhögöm. És mégis megtörténik. A Bad Teacher max. 3/10, és ajánlanám mindazok figyelmébe, akik pl. a Transformers franchise miatt szólják le Hollywoodot.

2

Cedar Rapids (2011)

Céges buli

A Cedar Rapids kapcsán azon gondolkodtam, eljutunk-e valaha is addig, hogy egy színész új filmjét ne egy régebbi sikere farvizén próbáljanak eladni – főleg ha a kettőnek nem sok köze van egymáshoz. A trailert megnézve ugyanis az lehet az ember érzése, hogy ez kb. a Hangover kicsiben, pedig…

Ted Lippe (Ed Helms) az álmos kisváros, Brown Valley biztosítójánál dolgozik ügynökként, szabadidejében pedig egykori tanárával (Sigourney Weaver) folytat nem túl érdekes viszonyt. Amikor a cég legjobb ügynöke David Carradine-ért kiáltó körülmények meghal, a főnöke Timnek adja a feladatot, hogy képviselje őket a Cedar Rapids-ben évente megrendezett keresztény szellemiségű biztosítók konferenciáján, és lehetőleg hozza haza a presztízst jelentő díjat. Tim addigi langyos víz élete persze „felforr” Cedar Rapidsben, és az események hatására ő maga is megváltozik, stb.

Cedar Rapids

Nem tudom pontosan, mikor kezdődött, de egy ideje már megfigyelhető, hogy a független filmek átszivárogtak a stúdiófilmek világába. Ezeket az öszvéreket úgy kell elképzelni, hogy van egy alapvetően indie jellegű ötlet, amihez aztán hozzávágnak egy kalap pénzt (nem blockbuster nagyságút, de azért eleget), és pár valamennyire ismert színészt is. Ha emellé van egy normálisabb rendező/forgatókönyvíró és félúton nem döntenek úgy, hogy mégis inkább romkomot csinálnak belőle, akkor a végeredmény még értékelhető is lehet. Valami olyasmi, amit tipikusan a „nem világmegváltó, de jó nézni” sablonnal jellemezhetünk.

Ez kritikai szempontból egyébként eléggé szívás, mert megköti a magamfajta bloghuszár kezét: mivel nem rossz, lehúzni nem lehet, de az egyenletes színvonal miatt a dicsérethez is nehéz kapaszkodót találni. Ha például lenne a filmben legalább egy fél Jennifer Aniston, akkor máris lenne mibe belekötni, de így csak annyit írhatok, hogy a szereplőgárda összeszedése is elég jól sikerült. Helms és John C. Reilly mellett Anne Heche (a korral egyre jobban néz ki) és Isiah Whitlock Jr., mellékszerepekben pedig olyan arcok tűnnek fel, mint Rob Corddry, Stephen Root, Tom Lennon, Alia Shawkat vagy a már említett Weaver.

Amúgy ha már hasonlítgatni kell valamihez, Helms helyett inkább a másik főszereplő irányában érdemes keresgélni, és ha azt mondom, hogy olyan hangulatú, mint a Cyrus vagy a Promotion, akkor szerintem elég jól be is lőhető, hogy tetszene vagy sem. Az említett filmeket nem ismerők számára pedig itt vannak a kulcsszavak: keserédes hangulat, középkorú férfi identitáskeresése, részeg prosti, Anne Heche pucéran a medencében, „you can fuck me in the ass”, Omar a Wire-ből és „I don’t trust people with ponytails”. Gondolom így már minden világos.

Pontozda

A Cedar Rapids szerintem szépen beleillik a 7/10-es dobozba. Olyan film, amit magamtól nem biztos, hogy ajánlanék, de ha rákérdeznek, akkor nem volt vele semmi gondom, szerintem nyugodtan nézd meg.

1

Your Highness (2011)

Király!

Nem igazán kedvelem a füves filmeket. Itt most nem azokról a filmekről van szó, ahol a szereplők elszívnak valamit (vagy ha már itt tartunk: szúrnak, szippantanak, nyalnak, stb.), mert a sztorihoz szükséges, hanem ahol az egész öncélúan történik és az adott karakterek legfőbb tulajdonsága, hogy be vannak állva. Nem magával a füvezéssel van gondom egyébként, ha valaki elfogadja a tevékenységért esetlegesen járó büntetőjogi retorziókat, tőlem megteheti. Viszont nem tetszik a dicsőítése, életformának beállítása, vagy ha úgy kezelik, mintha valami nagyon bátor és rebellis cselekedet lenne – hiszen nem az. Mint ahogy a Your Highness sem füves film a fent leírt értelemben (bár James Franco valószínűleg végig hatás alatt volt – de ő mikor nincs?), szóval ha a trailerek esetleg ezt sugallták és emiatt felkeltették valaki érdeklődését, az most érezze magát átba–

Magic, motherfucker!

A sztori egy közepes Nemes-könyvbe illik, fő- és mellékküldetésekkel, varázstárgyakkal, lényekkel, harcokkal, vagyis erősen tucatfantasy: Tallious király két fia közül Fabious a bátor és nemes, aki minden alkalommal nagy hőstetteket végrehajtva tér vissza apjához, míg Thadeous az, akit Danny McBride játszik, az összes szokásos karakterjegyével felszerelkezve. Amikor Fabious újdonsült menyasszonyát, Belladonnát elrabolja a gonosz Leezar, a két testvér együtt vállalja a veszélyes küldetést, hogy megmentsék a szépséges szüzet. Útjuk során veszélyes ellenségekre és hű barátokra tesznek szert, stb.

Igazából a film olyan, mintha egy komolytalan rpg-partiba csöppenne az ember, ahol a mesélő próbálja összetartani a sztorit és némi komolyságot vinni a dologba, a többiek viszont folyamatosan torpedózzák ezt az elképzelést a hülye ötleteikkel. Ilyenkor a résztvevők viccességétől függően vagy hatalmas röhögés lesz, vagy egy teljesen szétcsúszott parti, ahol csak idő kérdése, hogy valaki – jellemzően aki a legkomolyabban veszi a dolgot – sértődötten otthagyja az egészet. A Your Highness nagyjából a két szék közé esett, mert tudomásom szerint nem szállt ki senki menet közben, de sajnos a hatalmas röhögéseket sem sikerült szállítani.

Pedig vannak vicces pillanatok bőven, ellensúlyozandó a meglepően sok vért: beszélő nevek (a „vicces” és a „férfinak női” kategóriából is), idióta beszólások, a középkori Kenny Powers és a film legjobb részét szállító minotaurusz, de valahogy mégis kevés volt. Az is lehet persze, hogy nem a megfelelő hangulatban kapott el, de sajnos számomra nem ez lesz az idei év Get Him to the Greekje. Még úgy sem, hogy Natalie Portman középkori tangában parádézik. Még Zooey miatt sem.

Your Highness

Pontozda

Fentebb már mindent elmondtam, szóval csak a pontszám maradt. Jóindulatból, na meg a két említett hölgy (plusz Natalie és Zooey) miatt adok egy 7/10-et, de a blu-ray megjelenésekor minimum egy bővített fürdőzős jelenetet várok cserébe…

4

Red Riding Hood (2011)

A lány és a farkas

Meghatározatlan időben és helyen járunk, egy Daggerhorn nevű faluban, ami tisztázatlan okokból egy négyszögletű kerekerdő közepén fekszik. A falusiak jól elvannak, nyugalmukat csak a telihold idején megjelenő farkas zavarja, aminek már vagy húsz éve a legjobb állataikat áldozzák fel a békéért cserébe. Amikor azonban a csúnya gonosz megszegi az „egyezséget” és az egyik éjjel megöli Valerie (Amanda Seyfried) testvérét, a falusiak először bölcsre isszák magukat, majd a brainstorming eredményeként kiagyalt „Öljük meg a farkast!” felkiáltásnak engedelmeskedve kést-baltát-rakétavetőt ragadnak, hiszen az a történelem során eddig mindig jól sült el, amikor részeg emberek veszélyes tárgyakat vettek magukhoz…

Red Riding Hood

Bár a rendező az első Twilight-mozit a világra szabadító Catherine Hardwicke, azt mindenképpen tisztázni kell, hogy a film nem a világ legjobb vámpíros sagájának egy spin-offja. A Red Riding Hood – a következő nyálas tini-szörnyfilmet sejtető trailere ellenére – sokkal inkább egy thriller, középkori környezetbe ültetett whodunit, ahol Gary Oldmannek ugyan nincs napszemüvege, de legalább akkora vehemenciával nyomoz a faluba érkező inkvizítorként a farkas után, mint Horatio Crane a miami naplementével a háttérben. Persze itt is van egy kisebb szerelmi háromszög a szép lány, a túl sok hajú fiú és a málészájú harmadik között, viszont nem az a lényeg, hogy „jajistenemúgyszeretlekhogymajdbelehalok”. És senki nem csillog a napfényben.

Hardwicke amúgy szerencsés, hiszen a Red Riding Hood is a természet ölelésében, nagyrészt télen játszódik (bár a szereplők nyugodtan járkálnak fel-alá rövid ujjú felsőruhákban), így a havas, rideg táj és a kontrasztként használt színek – például Valerie vörös köntöse vagy az erdő fái – már önmagukban sokkal értékelhetőbbé tették a végső produktumot. De a rendezőnő azért korrekt munkát végzett, pár kisebb malőrt leszámítva a film végig állandó színvonalú, nem esik szét vagy ül le, és sikerült pár „véresebb” jelenetet is forgatni. Azért ne gondoljon senki fröccsenő belekre, de arra határozottan elég volt, hogy előttem lévő sorban ülő kislányok elkezdjenek sikongatni (az más kérdés, hogy mit keresnek 10-11 éves lányok szülői felügyelet nélkül egy PG-13-as filmen).

Egyébként az is lehet, hogy szétesett, csak nem vettem észre, mert túlságosan elfoglalt, hogy Amanda Seyfriedet csodáljam, az a lány ugyanis… Hát igen. De hogy az írás többi része ne forduljon valami nagyon-kényelmetlen-olvasni jellegű szerelmi vallomásba, inkább azzal folytatom, hogy megint bebizonyosodott, milyen jó érzés régi ismerősöket látni valamiben és mennyire hozzánőhet valakihez egy szerep, amitől aztán nem tudunk elvonatkoztatni. Nem írom le, hogy kikről van szó (bár nem hiszem, hogy a sci-fi sorozatok és a Red Riding Hood metszetében túl sokan lennének), de a feltűnésükkor elkezdtem vigyorogni.

Red Riding Hood

Ha eddig volt a pozitív, most jön a lehúzás. Két dolog szúrt szemet, amit ki kell emelni: az első, hogy manapság már elég olcsó lehet a CGI, szóval nem hiszem el, hogy egy 42 milliós költségvetésű filmbe ne fért volna egy jobb vérfarkas. Vagy annyira nehéz őket normálisan meganimálni, hogy inkább nem is próbálkoznak vele? A másik pedig az, hogy a párbeszédek valóban nagyon idétlenek (ebben a tekintetben tényleg hasonlít a Twilightra). Persze egy ilyen filmtől gondolom senki nem vár sorkini dialógusokat, de ugyanaz érvényes itt is, mint az előbb – próbálkozni azért lehetett volna.

Pontozda

Két eset lehetséges. Vagy a Red Riding Hood is olyan film, ahol az eleve elrendelés miatt a kritikáknál szóba sem jöhettek normális pontszámok, vagy pedig én vagyok helikopter. Lehet, hogy az utóbbi áll fenn, de a pontszám soha nem a minőségnek szól, inkább tetszési index, és ezúttal a 7/10-ig ment a mutató (ebből egy pont bevallottan Seyfried).

1

Oscar 2011 – Még több kép

Ez már az after party rész, de azért megérdemlik, hogy kikerüljenek.

Amanda Seyfried

Amanda Seyfried

még több jóság »