Max Payne – Egyszemélyes háború
Ha osztanának díjat a kihagyott lehetőségeknek, a Max Payne filmváltozata tuti kapna egyet. Pedig pár nyerő tényező adott volt: az alapanyag kitűnő, hiszen a Max Payne a modern számítógépes játékok egyik legjobbja, ezen kár is vitatkozni. Aztán ott van a tény, hogy a filmben szerepel Mila Kunis és Olga Kurylenko is. Ráadásul Mark Wahlbergnek is fekszenek az ilyesmi szerepek. Akkor mégis, mi a franc történt?
2001 több szempontból is fontos év volt az életemben. Egyrészt végre legálisan ihattam alkoholt (ez a lehetőség azóta is ott porosodik kihasználatlanul), másrészt megkaptam az első olyan számítógépem, amin nem csak Pasziánszt meg Commander Keen-t lehetett játszani. Ezen a számítógépen pedig a Half-Life mellett a Max Payne volt az a játék, amit a legtöbbször játszottam végig, és nem azért, mert nem volt más játékom. Kicsit talán már közhelyes is ezt leírni, de tényleg ezek voltak azok, ahol a látvány mellett lényegesen nagyobb szerepet kapott a történet is.
A Max Payne már nem arról szólt, hogy elindítom a játékot, aztán klikk-klikk-klikk és már lövöldözhetek is. Persze arról is, hiszen az általunk irányított rész, amennyiben jól csináltuk, percenként hatalmas vérfürdőbe torkollt, de ezeket az adrenalin-löketeket olyan animációk kötötték össze, amikre érdemes volt odafigyelni. A remek sztori és a főhős narrálása hatalmas pluszt adott az egész hangulathoz, és gyakorlatilag úgy szerettette meg velem a film noirt, hogy azt sem tudtam, mi az. 2001 óta már jó sok év eltelt, de a Max Payne még mindig rendszeresen előkerül, hogy az időközben elkészült második részével karöltve megajándékozzon pár nosztalgikus órával.
De visszatérve a filmre, mert ez az írás tulajdonképpen arról kellene, hogy szóljon, szerintem ott lett elrontva az egész, hogy nem volt egy normális koncepció az alkotók fejében, amit követhettek volna. Az első pár perc a narrálással ugyanis remekül indult, de aztán gyorsan be is fulladt. Az első 60-70 perc unalmas, 90-es évekbeli tévésorozatokra emlékeztető nyomozása bármiféle akció híján, valamint Olga Kurylenko szokásos ukrán prostituált szerepe után teljesen leült, és onnantól kezdve szinte végig az motoszkált a fejemben, hogy mikor lesz már vége. Az utolsó félóra persze felpörög, és ott már visszaköszön a plakátok és képek remek látványvilága is, de addigra már úgyis mindegy.
There’s an army of bodies under this river, people who ran out of time, out of friends. I could feel the dead down there, reaching up to welcome me as one of their own. It was an easy mistake to make.
Nem tudom más mit várt, de én például nagyon szívesen végignéztem volna egy hardcore nyomozós filmet, tele pengeéles párbeszédekkel és a főhős éjsötét monológjaival. Vagy akár egy Wanted-szerű látványakciót a noir elemek nélkül, vagy – mint ahogy a játékban láthattuk, és ésszerű lett volna – a kettőt gondosan összemixelve. De így, egymás után fűzve sajnos nagyon nem működik, az egész teljesen ritmustalan lett, amit a buta és sablonos fordulat pedig csak még jobban szétzilált.
A film kapcsán általában szokás Wahlberget minősíteni, de én nem fogom megtenni. Persze nem azt mondom, a beszédes nevű címszereplőt a játékban a hangját adó James McCaffrey (a Rescue Me Jimmy-je), vagy akár Clive Owen is játszhatta volna, de szerintem egyáltalán nem Marky Markon, vagy bármelyik másik szereplőn, hanem a fentebb említett koncepción dőlt el a dolog. Sajnos ez történik, ha idiótákat szerződtetnek a forgatókönyvírásra és rendezésre.
A fentiek fényében már sejthető, hogy az értékelés nem lesz túl pozitív, de azért teljesen negatív sem, hiszen azt elismerem, hogy a végén az akció tetszett, és szerintem a víziók megvalósítása is nagyon jól sikerült, az első bekezdésben említett két hölgyike pedig minimum plusz egy pontot ér. A végeredmény így 5/10 lesz, bónusznak pedig itt egy kép, amin Max Payne már majdnem cool.
Fanboys – Rajongók háborúja
Végre itt van a film, amire a világ Star Wars-rajongói már jó ideje vártak – vagy nem. Én mindenesetre vártam, és még ha nem is sikerült felnőnie teljesen ahhoz a szinthez, amit ennyi hercehurca után megérdemeltünk volna, azért örülök, hogy végül mégsem került a film a hulladéktömörítőbe. De kezdem az elején.
1998-ban járunk, George Lucas hamarosan újra szabadjára engedi az Erőt, hogy aztán a Baljós árnyak rátelepedjenek… Szóval az új Star Wars-trilógia első filmjének bemutatója előtt vagyunk, amikor is a világ geekjeinek fénykardokkal hadonászó fele már alig bírja zsebkendővel a várakozást. A Fanboys hősei – mint ahogy a film címéből talán kitalálható – is ezt a tábort erősítik. Amikor rádöbbennek, hogy a halálos beteg Linus már nem fogja látni a filmet, elindulnak, hogy ellopják a Skywalker Ranch-ről a film munkakópiáját.
Nobody calls Han Solo a bitch!
És amit látunk, az tulajdonképpen egy road movie, ami négyük (Chris Marquette, Jay Baruchel, Sam Huntington, Dan Fogler plusz Kristen Bell) utolsó nagy kalandjáról szól, a film végéig mindenféle szentimentalitás nélkül, hiszen a Fanboys a komolynak is nevezhető felütés ellenére tényleg a fanboyságra van kihegyezve. Ezért is érthetetlen a gyártást finanszírozó Weinstein Company idiótasága (a fent említett hercehurca). A produkciós cég illetékesei ugyanis nem elég, hogy nem mutatták be a már egy éve elkészült filmet, de még újra is vágatták (vagy akarták) az elkészült anyagot, eltörölve minden képkockát, ami az eredeti történetben a halállal kapcsolatos. Szerencsére a rajongók kitartóak voltak, így végül mégis az a változat jelent meg, amiben Han Solo lőtt először.
Nem kezdek most méltatásba, vagy a legjobb jelenetek felidézésébe (William Shatner, ofkorz), inkább elmondom azt, hogy mi választotta el számomra a Fanboyst attól, hogy kurva jó film legyen. Két dolog, illetve a hiányuk. Az egyik a zene. Nem a soundtrackre gondolok, mert ott volt pár nagyon jó választás (Rush!), hanem az egyebekre. Bazi nagyot dobott volna a hangulaton, ha a film bizonyos pontjain a vonatkozó eredeti SW vagy Trek zene szólal meg, a nagyon gagyi utánzat helyett. Ugyanez vonatkozik a Trekes kosztümökre. Értem én, hogy másik stúdió, meg copyright meg faszom, de pont az ilyen esetekben kellene a józan észnek működésbe lépni, az illetékeseknek meg rábólintani, hogy oké, srácok, használjátok a cuccot. A film végén meg simán kaphatnának egy egészképernyős köszönömöt, és mindenki happy lenne. Minthogy ez nem történt meg, maradtak a másolatnak sem csúfolható jelmezek és zenék, ráadásul nem csak a Trekesek. Pedig ha a film elején a klasszikus kiírás alatt felcsendültek volna John Williams taktusai, szerintem ott helyben magam alá is élvezek.
I’m William Shatner. I can score anything.
Miután újra meghallgattam az említett intrót (Darth Vader témájával együtt), jöjjenek a színészek. A főszereplők tipikusan olyan arcok, akiknél elmondható, hogy egyikük sem híresebb a többieknél (kivétel Kristen Bell, persze), de páran tuti elgondolkodnak majd, hogy hol és mikor látták már őket. Közülük természetesen Dan Fogler viszi a show-t, akit még annak ellenére is elismerek, hogy ki nem állhatom az általa megszemélyesített karaktertípust (az a fajta kövér, visszataszító, szexmániás lúzer, akit nagyjából csak Jack Black tudott valamennyire kedvelhetővé tenni). Azért a többiek sem rosszak persze, de igazából egy ilyen extrovertált karakter mellett bárki másnak esélye sincs. A további mellékszereplők között olyan ismerős arcok bukkannak fel, mint Seth Rogen, a Kirknek öltözött trekkie trekker, Kevin Smith, aki Jason Mewes-re építi az üzletét, illetve Billy Dee Williams, Carrie Fisher és Ray Park is tiszteletét teszi egy-egy szerepben. Meg még sokan mások, tényleg.
Mindig azt szoktam mondani, hogy a Star Wars-trilógia egyszerűen olyan mérföldkő a film történetében, amit mindenkinek látnia kell. Nem kötelező szeretnie, de látnia kell. Ugyanez a Fanboysról nem mondható el, ez ugyanis kizárólag azoknak való, akik Star Wars és/vagy Star Trek fanok, és lehetőleg ismerik is a két univerzumot. A film viccessége ugyanis nagyjából egyenesen arányos azzal, hogy mennyire fan és önkritikus az ember. A nem rajongó nézők nem fognak felismerni minden poént, a nem önkritikus rajongók pedig nem fognak nevetni rajta. Én továbbra is tartom magam ahhoz a nézethez, hogy bármilyen film reputációjának a fanatikusok (Star Trek-pizsama és vulkáni fülek ezerrel) ártják a legtöbbet, és rajongó létemre az ilyenektől próbálok minél távolabb maradni, ugyanakkor el kell ismernem, hogy filmen nézni őket határozottan vicces. Éppen ezért nem tudok nem engedékeny lenni a filmmel kapcsolatban, úgyhogy még a fentebb említett negatívumok ellenére is simán kap egy 8/10-et a Fanboys, mert amit el kell ismerni, azt el kell ismerni.
Alkonyat
A film megnézése után felmerült bennem egy kérdés, ami azóta sem hagy nyugodni. Miért vannak annyira oda ezért a tinilányok? Illetve most eszembe jutott még egy, nevezetesen, hogy ezek vajon ugyanazok a tinilányok, akiknek rögtön elkezd nedvesedni a bugyija, ha szóba kerül a High School Musical? Mert akkor végképp nem értem. Na jó, persze értem én. Közhelyes, de tényleg nincs új a nap alatt, és ez igaz erre a sztorira is. Ezerszer láttuk-olvastuk már, csak sokkal jobb kivitelezésben. Viszont ez nem igaz a mai fiatalokra.
És ebben rejlik szerintem a Twilight sikere, mert igaz, hogy ugyanazokat a kliséket, fordulatokat használja fel, mint a régi klasszikusok, ugyanakkor olyan formában, ami a fiatalok számára könnyebben érthető, könnyebben befogadható. Mi meg fanyalgunk, pedig igazság szerint nem kéne. Őszintén hiszem egyébként, hogy egyes alkotások negatív megítélésének maguk a rajongók a legfőbb okai. Mert milyen lehet egy olyan könyv vagy film, aminek a legfőbb rajongói bázisa a 18 év alatti lányok köréből kerül ki? Nyilvánvalóan nyálas szar. Pedig a Twilight (a film, a könyvet nem olvastam) közel sem annyira nyálas, mint gondolnánk a körülötte kialakult hisztériából.
Az persze igaz, hogy eléggé klisés és nagyjából semmi eredeti nincs benne, de mégis egy vállalható romantikus film két tiniről, akik közül az egyik történetesen vámpír. Ez a tény pedig mindenféle gondokat okoz kettőjük kapcsolatában. Közben jönnek más vámpírok is, akik gonoszak, és akkor a jó vámpírok blablabla. Mindenki el tudja képzelni, ha valaha olvasott vagy látott bármi hasonlót. A különböző vámpiros témák összefűzése elég jól sikerült amúgy Stephenie Meyernek, viszont az olyan jelenetekkel nem nagyon tudok mit kezdeni, mint amikor Bella neten rákeres egy könyvre, majd a könyvet áruló könyvesboltra, hogy aztán amikor hazaviszi, egy találomra kinyitott oldalpáron talált szóra ismét a neten keressen rá…
Ami egyébként nagyon tetszett, az a történések helyszínéül szolgáló Forks városát körülvevő természet. Ilyen helyeket látva mindig arra gondolok, hogy mennyire kurva jó lehet ott élni. Eső, sár, még eső, kis napsütés, és ha úgy akarja az ember, senkit nem lát hetekig. Álom.
Az Edwardot alakító Robert Pattinson jellemzésére még a film megnézése előtt kitaláltam a nyálas kis geci kifejezést, amit az egész normális színészi játékával ugyan sikerült egy kicsit árnyalnia, de nem sokkal. Mondanám, hogy szerintem egyáltalán nem jóképű, de akkor tuti megkapnám, hogy csak irigy vagyok, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy nem kifejezetten szimpatikus. Már a Harry Potter valamelyik részében is eléggé sunyi menyétképűnek tűnt, és azóta sem változott, de ez persze csak az én véleményem.
Kristen Stewarttal pedig az a helyzet, hogy a kezdeti nem annyira tetszést már egy ideje felváltotta az egyre jobban tetszés, köszönhetően annak a megfoghatatlan valaminek vele kapcsolatban, amit nem tudok jobban definiálni, de elég izgalmas. Ugyanakkor Bellaként a filmben eléggé vérszegény (haha, rossz vámpíros poén, értitek), eszköztára nagyjából a tátott szájas mély gondolatokat tükröző nézést jelenti. Azért nem tudok haragudni rá.
Nem fogom túlzottan felpontozni az Alkonyatot, de ha azt nézem, hogy a nem kevés előítéletem és a két órás játékidő ellenére is sikerült a filmnek a pozitív oldalon maradnia, akkor egy 7/10-et mindenképpen érdemel.
Az ördög fia
Ismét egy olyan film, aminek „csak úgyból” jó ideig a közelébe sem mentem volna (ha egyáltalán), viszont szerepel benne Sarah Thompson, és ez már elegendő indok volt arra, hogy a valószínűsíthető nem jósága ellenére is kíváncsi legyek. A blogolvasó tömegek most biztosan egyként morajlanak fel, miszerint „Ki a f— az a Sarah Thompson?” Az ő kedvükért elárulom, hogy az Angel 5. évadjában alakította az Eve nevű karaktert, méghozzá nem is rosszul. Ez a film pedig egy jó alkalom volt rá, hogy megnézzem, mire képes egy teljesen más karakterben. Aztán kiderült, hogy a Babysitter Wanted alanyi jogon is érdemes a megtekintésre.
Angie, a mélyen vallásos lány az első évét kezdi a motague-i főiskolán. Mivel a vastag dollárkötegek nem repesztik szét a pénztárcáját, elvállal egy gyerekvigyázói állást a semmi közepén lévő farmon. Már előtte is furcsa érzései vannak, mintha valaki figyelné, aztán az éjszaka közepén egyszer csak csöngeni kezd a telefon…
Remélem a fenti kis leírás eléggé tévéújságos-figyelemfelkeltő lett, de azért folytatom. A Babysitter Wanted legnagyobb erénye a jól eltalált atmoszféra. A fojtogató, baljós légkör remekül megalapozza a hangulatot, még mielőtt bármi is történne. Sajnos tipikus elsőfilmes hiba, hogy a feszültség íve párszor megtörik picit, de ez egy jelenetet leszámítva szerencsére egyáltalán nem zavaró. Aztán ott van a történet, amit bár szintén díszítenek kisebb-nagyobb (inkább kisebb) lyukak, mégis hoz némi frissességet a műfajban megszokott fordulatok mellé. Ezeket a lyukakat egyébként szintén a tapasztalatlanság számlájára írom, és ha így nézzük, akkor Jonas Barnes és Michael Manasseri máris túlteljesítette például David Goyert, hiszen már az első próbálkozásuk jobban sikerült, mint Goyer sokadikja.
A horroroknál általában azért szoktam sírni, mert nincs elég aprítás, de ezt nem úgy kell érteni, hogy szívesen nézek egy másfél órás húsipari oktatóvideót (ezért is maradnak ki a klasszikus olasz belezősök). Csupán arról van szó, hogy ha valahová kell erőszak, akkor ott legyen, ne forduljon el szemérmesen a kamera. Ebben az esetben viszont pont az ellenkezője áll, mert ugyan a film hosszához arányosítva nem volt túl sok véres jelenet, viszont a vége felé az a bizonyos egyperces nagyon nem kellett volna. Nagyon kilógott, nem illett a film stílusához, teljesen öncélú volt, és még az addig szépen felépített hangulatot is megtörte kicsit. Ráadásul a film addig a pontig inkább thrillerként könyvelődött el, és szerintem annak is kellett volna maradnia.
Egyik kedvenc fordulatommal élve a Babysitter Wanted nem váltja meg a világot, és tutira nem fogja felrobbantani az agyad és megváltoztatni mindent, amit a horrorról gondoltál, de az elvárásokat bőven túlteljesíti, és hát felüdülés néha valami olyat nézni, ami megkavarja a műfaj szokásos sablonjait. A pontszám pedig 7/10 lesz.
Katasztrófafilm
A film címe ugyan nagyon magas labda, de annyira adja magát, hogy egy valamire való kritikus egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy lecsapja. Olcsó húzás lenne, na. Másrészről viszont én nem vagyok kritikus, szóval: a Katasztrófafilm egyszerűen katasztrófa. Ahogy már a Friedberg-Seltzer párostól megszokhattuk (itt vagy itt), kapunk egy teljesen összefüggéstelen, egymásra dobált, viccesnek szánt szánalmakkal telenyomott másfél órát. Komolyan nem fogom megérteni soha, miért is vicces az, ha a főszereplők random módon elkezdenek táncikálni az utcán, mintegy párbajképpen. A két idióta viszont biztos imádja, mert ez kb. minden filmjükben benne volt eddig. Ugyanúgy ahogy a tehetségtelen barmok a MadTV-ből (ami a legszarabb műsor lehet az amcsi tv-ben), és szegény Carmen Electra is megint kapott egy párperces, menetrend szerinti csöcsös-segges megjelenést (nem győzöm hangsúlyozni, hogy simán elbírna egy normális szereppel is).
Az a fura egyébként, hogy ez a páros követte el forgatókönyvileg a Spy Hardot és a Scary Movie 1-2-t is, amik még teljesen vállalható paródiák voltak. Na mindegy, ez nem az, szóval az 1/10-es pontszám nem lesz meglepő gondolom. Minek is kínzom magam ilyen szarokkal?
Hajrá boldogság!
Emlékszem, amikor megnéztem ezt a filmet – jópár hónapja már – nem sok értelmes reakcióra futotta szerény képességeimből. Jobbára csak ültem és pislogtam magam elé miközben a stáblista futott a képernyőn. Aztán ahogy lassacskán beindult az agyam, különféle gondolatok cammogtak át rajta: „Ez most tényleg igaz? Valóban azt láttam, amit gondolok, hogy láttam? Ilyen létezik?” Valahogy annyira hihetetlennek tűnt.
A következő találkozásunk akkor esett meg, amikor átfutottam az Oscar-jelöltek listáját, és a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó díjra esélyesek között megláttam ezt a bizonyos címet. Ekkor már gyorsvonatként robogott át az agyamon: „Ez tényleg megtörténik? A Happy-Go-Lucky akár Oscar-díjas is lehet?” Még mindig hihetetlen.
Tényleg csak ámulok és bámulok. Ez a film ugyanis mindent összevetve számomra az utóbbi évek egyik legrosszabb filmélménye volt, és már az eddigi különböző filmfesztiválos jelölésekhez és győzelmekhez is meglehetős értetlenséggel viszonyultam. Az pedig, hogy pont a legjobb forgatókönyv kategóriában jelöljék a legnépszerűbb filmes versenyen, egyenesen viccszámba megy.
A forgatókönyv ugyanis semmilyen szempontból nem különleges, nagyjából kétmilliószor láttunk már ugyanilyen hangulati elemekre építkező filmet. A cselekményszerűség is pont annyira bonyolult, mint egy szöveges egyenlet retardáltaknak (Van két répám. Hány répám van?) Eddig ez nem baj egyébként, pár jó szereplővel még egy fasza indie film is kijöhetne belőle. Ami viszont tönkreteszi – illetve a rajongók szerint a legjobbak közé emeli – az a főszereplő karaktere, vagyis a kedvesnek és optimistának szánt Poppy.
Csakhogy Poppy karaktere nem optimista, hanem gyerekes, de nem a szeretnivaló, hanem a szellemi fogyatékos módon. A pozitív gondolkodásban ugyanis ott van egy nagyon fontos kulcsszó: a gondolkodás. Anélkül nagyjából lószart sem ér a fene nagy hurráoptimizmus. Persze azt is meg lehet tenni – ahogy filmünk főszereplője is teszi – hogy felülünk egy biciklire, aztán elindulunk lefelé egy domboldalon, méghozzá tapsikolva és kurjongatva, a kormánnyal meg majd lesz valami… Az esély mindenképpen megvan rá, hogy végül valami jó következik be, de azért inkább valószínű, hogy arccal a porban és biciklikormánnyal a tüdőnkben végezzük. És ha mégsem, az sem rajtunk múlt, hanem csak a vakszerencsén.
Poppy pont ilyen. Csak úgy éli a maga kis életét, jó adag pozitív életszemlélettel felvértezve, és vidámságát semmi sem törheti le. Ebben a vidámságban rejtőzik a film legnagyobb átverése. Poppy nem azért ilyen, mert akkora lelkiereje van, hanem egyszerűen túl buta ahhoz, hogy felfogja, mi is történik vele. Az ő vigyorex viselkedése pont olyan beteges, mint a filmbéli ellenpontjaként szerepeltetett pesszimista, magába fordult, embergyűlölő Scotté. Ellenkező előjelű, de ugyanúgy deviancia. Persze egyértelmű, hogy az autósoktató sem lehet követendő példa, de annak ellenére, hogy a filmben ő a negatív figura, mégis sokkal inkább tudtam vele azonosulni, átérezni a helyzetét. Szívből kívántam például, hogy ez a szerencsétlen, vihogó tanárnőféleség felfogja végre, hogy vannak helyzetek, amikor értelmesen KELL viselkedni. Ilyen például, ha az ember egy mozgó autó volánja mögött ül.
Persze nem fogta fel. Poppy ugyanis képtelen a változásra, hiszen Mike Leigh, aki forgatókönyvíró-rendező minőségben érintett a filmben, így alkotta meg. Ugyanaz az ember, aki a fentebb említett oktatót belekényszerítette egy olyan helyzetbe, amiből sosem engedte ki, nem kapott feloldozást. Ez két súlyos, megbocsáthatatlan forgatókönyvi, de még inkább karakteralkotási hiba. Éppen ezért érthetetlen, hogy mi a fenét keres ez a film a jelöltek között. Azt ki kell emelnem viszont, hogy ebben a karaktereket életre keltő színészek egyáltalán nem hibásak. Sally Hawkins és Eddie Marsan brilliáns játékot adnak nekünk, az igazán nem rajtuk múlt, hogy ezt kellett eljátszaniuk.
A pozitívan nyilatkozó, vagy akár rajongóvá is váló nézők részéről amúgy nagyon olcsó húzás azt mondani, hogy ez a film a boldogságról meg a pozitív gondolkodásról szól, majd amikor valaki ellenvéleményt fogalmaz meg, akkor annyival elintézni, hogy „negatív vagy”. Nem erről van szó. Csak nem vagyok boldogságszarka, aki minden pozitívnak látszó darabkára kétségbeesetten lecsap, hogy aztán abból próbáljon valamit összeeszkábálni magának.
Ebben a filmben szerintem nincsenek valódi értékek, csak szeretne feelgood lenni, de sajnos köze nincs ahhoz, hogy kiváltson bármiféle ahhoz hasonló érzést. Vagy én keveredtem nagyon messzire az erdőben. Nem akarok egy pontot adni, mert a színészek tényleg jók voltak, és a film többi része is elmegy, de a fő karakter sajnos annyira lehúzta, hogy 3/10-nél egyszerűen nem lehet jobb.
Gazdátlanul Mexikóban
Mindenekelőtt három dolgot kell tisztázni:
1. Kedvelem a kutyákat (boxerek FTW), de a direkt, avagy szándékosan kutyás filmeket ki nem állhatom. Az a film a direkt kutyás, ahol a kutya nem egyenrangú társként, hanem nagyjából csak nézőcsalogatóként szerepel, mert arra úgyis harapnak a gyerekek.
2. Az utóbbi pár évben terjedő csivavadivat szerintem undorító és szánalmas. Nem, nem azoknak szólok be, akik csivavát tartanak, hanem azoknak, akik azért tartják, mert trendi és tök jól megy a táskához és amúgy is jól lehet mutogatni az ismerősöknek. Igen, azokról van szó, akik gügyögnek a kutyájuknak – na őket a saját lábukkal verném agyon (vö. Jamie Lee Curtis karaktere a tárgyalt filmben – szánalom a köbön).
3. Utálom az olyan filmeket, ahol állatok beszélnek, akár egymás közt, akár emberek számára érthetően. Ezalól a szabály alól maximum a rajzfilmek képezhetnek kivételt.
Ennek ellenére mégsem fogom meggyalázni ezt a valamit (pedig tudnám, de nagyon), mert tisztában vagyok vele, hogy nem nekem készült. Persze attól, hogy nem én vagyok a célcsoport, a film még ugyanúgy szar marad, de egy ilyet oltani olyan, mint egy leragasztott szemüveges kövér kisfiútól elvenni a csattogós lepkét: nagyon könnyű, de egy bizonyos életkor és értelmi képesség fölött már nem okoz örömet. A célcsoport, vagyis a gyerekek és a nullaagyú csivavabuzik pedig tudom, hogy imádni fogják, miért is ne tennék? Van benne sok beszélő állat meg egy könnyen felfogható sztoriféleség, és a végére még egy kis tanulságot is sikerült beleerőszakolni, miszerint az állat nem játék.
Kár, hogy ez már nem fog eljutni a megfelelő fejekbe, mert a kitölthető légüres teret addigra elfoglalják Chloe és Delgado „fergeteges kalandjai”. Annyit még hozzátennék, hogy a 94 milliós amerikai bevétel nagyjából előrevetíti a második részt, amiben majd biztosan a „kedvenc kutyusaink kis porontyai” kerülnek veszélybe, és lesz majd embergyerek is, vagy rögtön kettő, ha már az első részből kimaradt. A nagy adag fikafelhő feloszlása ellenére a pontszám azért természetesen 1/10, és még mielőtt az utolsó írásjelet legépelném, ezúton kiosztok Edward James Olmosnak egy virtuális eztmégishogyképzeltedet. A fosatóhangját ilyesmire pazarolni… Na mindegy, az asszonynak biztos új konyha kellett.
Dollhouse – A felejtés ára
Elöljáróban annyit, hogy feltétel nélküli Whedon rajongó vagyok, nagyjából az a típus, aki tőle még a telefonkönyv tévéváltozatát is valódi izgalommal várná és örömmel nézné végig (hm, betűnként egy rész, meg is lenne két kábeles évad). Így nyugodtan mondhatom, hogy a Dollhouse számomra az utóbbi évek leginkább várt tévés eseménye volt. Még mielőtt elkezdeném taglalni, álljon itt a figyelmeztetés, hogy apróbb spoilerek előfordulhatnak, de azért semmi olyan, ami tönkretenné az élményt. Vagyis remélem, hogy semmi olyan. Tehát nem árulom el, hogy… Haha, azt hittétek, mi? Aki csak a sorozatra kíváncsi, ugorjon a harmadik bekezdéshez, mert a következőben a szokásos Whedon vs. FOX sírás következik.
Egy kis eredettörténet nagy vonalakban. A sorozat rögtön azzal a hendikeppel indul, hogy Joss Whedon készíti és a FOX adja. Az előző mondat első fele persze remekség rajongói szempontból, hiszen biztosak lehetünk benne, hogy valami különlegeset és szórakoztatót fogunk kapni, viszont az a bizonyos három betű rögtön aggodalmakra ad okot. Whedon már szopott jó nagyokat a múltban a csatorna miatt, és annak ellenére, hogy szerinte most teljesen más lesz, a történések nem ezt látszottak beigazolni. A klasszikus Firefly-sors előjelei mutatkoztak a Dollhouse-nál is (újraforgatott majd kidobott pilot, felcserélt részek, pénteki adásnap, stb.), és ez valószínűleg a sorozat végéig tartani is fog, akármikor is legyen az. Tippem szerint a berendelt és elvileg kötelezően levetítendő 13 rész után.
Szóval Dollhouse. Az elnevezés egy olyan szervezetet takar, ami mindenféle célokra jól képzett ügynököket szolgáltat azoknak, akik meg tudják fizetni a szolgáltatást. A csavar ott van a történetben, hogy a jól képzett részt úgy érik el, hogy kitalált személyiségeket és azok emlékeit, képességeit vésik be az embereik agyába. Aztán amikor az esemény lezajlott, egyszerűen törölnek mindent, az ügynök pedig szépen visszakerül a dobozba, hogy üres fejjel, személyiség nélkül várakozzon a következő bevetésre.
Ahogy írtam, abszolút Whedon rajongó vagyok, ennek ellenére mégsem vetemednék arra, hogy a tökéletes jelzőt használjam a Dollhouse pilottal kapcsolatban. A Mestert kevésbé ismerőknek elmondom, hogy az általa fémjelzett alkotások általában nem azzal ragyognak ki a tömegből, hogy teljesen eredetiek, hanem azzal, hogy képes a sokszor látott sablonokat úgy megcsavarni, egy olyan pluszt beletenni, amitől az egész berobban a képedbe. A történet most sem túl eredeti, nézés közben többször is eszembe jutott a Nikita, és azt is el kell ismerni, hogy van hasonlóság a a Christian Slater által főszerepelt és tavaly csúnyát bukott My Own Worst Enemyvel is, csak annál azért sokkal jobban össze van rakva. Mindenesetre az biztos, hogy ennek az alapnak egy adag whedonizmussal jó nagyot kellett volna robbannia. Hogy mégsem tette, arra egy magyarázatot tudok mondani: nincs whedonizmus.
Ugyan arról meggyőzött, hogy ezt néznem kell továbbra is, de őszintén szólva ha nem tudnám, hogy az ő keze munkája, akkor bizonyosan bekerülne a „nem rossz, de semmi extra” dobozba. Ugyanis pontosan erről van szó, egyáltalán nem lett rossz, de semmi extrát, semmi Whedonosat nem nyújt. Persze az is lehet, hogy ez csak a pilot és főleg a FOX hibája volt (a fejesek szerint az eredeti pilot nem volt túl érthető, ezért kellett egy új, ami jobban megmagyarázza a dolgokat), és a továbbiakban majd fülig érő szájjal fogok bólogatni. Nagyon remélem, hogy így lesz. Nem gondolom egyébként, hogy ezt jobban ki kellene fejteni, akiket érint azok úgyis értik, akiket meg nem, azokat talán nem is fogja zavarni.
A Whedon-fanboyok amúgy rögtön kétszer is örülhetnek a szereplők miatt, hiszen kapunk Eliza Dushkut és Amy Ackert is, ami szerintem már majdnem tökéletes duplázás. Természetesen mindketten jól játszanak, de főleg Acker, ráadásul neki a karaktere is elég érdekesnek tűnik, nagyon remélem, hogy kiderül a háttértörténete rendesen. Dushku is jó persze, csak nála a szerepből adódóan nem lehet karakterről beszélni.
Az értékeléssel kicsit gondban vagyok, és most elő fogom venni a kettős mércét. Ugyanis a készítő miatt már megnézés nélkül járt volna a 10 pont ész nélkül, de megnézés után már tudom, hogy ez sajnos túlzás lenne. Sőt, ha úgy nézem, hogy ez kinek a sorozata, akkor csak kb. 6 pontot ér az elvárások nem teljesítése miatt. A későbbiekben a kreatív stáb bővülni fog egy bizonyos Tim Minnearral és Jane Espensonnal, és remélhetőleg egy nagy adag Whedon-mojóval is, és akkor majd lehet szó magasabb pontszámról ezen a skálán is, de jelenleg ez így kevés hozzá. Viszont ha sima sorozatként tekintek a Dollhouse-ra, akkor a pilotnak jár 8 pont, mert technikailag jól összerakott és érdekes volt, és a behozott kisebb-nagyobb szálak és utalások eléggé pozitívan mutatnak előre a továbbiakra. Legyen a kettő közötti 7/10. Csak az a baj, hogy nem akarok sima sorozatként tekinteni rá…
Az igenember
Némi kényszerű és kreativitásgátló szünet után, a blogomolvasó tömegek legnagyobb örömére visszatért a popcorn, hogy a meg nem fogadott újévi fogadalmam szellemében (legalább) napi egy pompás írást szolgáltasson jó és kevésbé jó filmekről, a köz javára. És mivel ez a visszatérés éppen január 17-re esik, természetesen nem hagyom ki a lehetőséget, hogy megemlékezhessek a mára eső jeles ünnepnapról.
Gondolom nem mindenkinek egyértelmű, vagy inkább szinte senkinek sem az, hogy miről is van szó, így hát fellebbentem a leereszkedett ködöt és elárulom, hogy az egyetlen lehetséges feleségjelöltem, vagyis Zooey Deschanel születésnapjáról. Ráadásul Jim Carrey is pont ma öregedett még egy évet, így nagyjából adja magát, hogy új közös filmjük legyen a mai írás főszereplője.
Ez a film pedig a Yes Man, vagyis az Igenember. És akkor mondom is azt a momentumot, amire nemet kellett volna mondani a filmmel kapcsolatban: a régi Jim Carrey vissza-visszajáró szelleme. Az a helyzet, hogy a vicces Carrey és a drámai Carrey együtt sajnos nem teljesen működőképes. Persze nem arról van szó, hogy a némileg komolyabb filmeket fapofával kellene végigjátszania, de ide egyáltalán nem illett az Ace Venturás vagy Dumb és Dumberes pofavágós-celluxos stíl. Szerencsére nem volt sok belőle, de amik voltak, azok ténylegesen rombolták picit a film hangulatát. Azért így is maradt bőven a jóból, nyugalom.
Az alaptörténet amúgy annyi, hogy Carl egy eléggé magának való, besavanyodott alak, aki mindenféle kifogásokkal menti ki magát mindenféle helyzetekben, olyan lehetőségeket is lepasszolva, amik esetleg pozitívan is alakulhatnának. Aztán találkozik egy régi ismerősével, aki meggyőzi, hogy vegyen részt egy előadáson, ahol megtanulhatja, hogy igent mondjon a dolgokra. Carl el is megy, és egy nem túl hihető győzködés után el is kezdi alkalmazni azt a bizonyos szót, aminek hatására sikerül belemásznia néhány hülye helyzetbe, de azért lassacskán tényleg elkezd javulni az élete. Közben persze találkozik egy lánnyal is (Zooey), és onnantól a film vígjátékból átvált romantikus komédiába, hogy aztán a kötelező, de szerencsére nem túlhúzott bonyodalom után megkapjuk a happy endet (remélhetőleg nem Tillie-től – majd ha megnézed a filmet, megérted).
Szerintem a film egyik legnagyobb erőssége, hogy a fentebb már említett, apróbb hibákat leszámítva végig egyenletes szintet nyújt, és úgy sikerült beletenni a tanulságot, ahogy Adam Sandler sosem tudja. Ez lefordítva annyit jelent, hogy a vége sem lett szájbarágós belemkifúvom. Emellett még azt is sikerült elérnie, hogy elgondolkodjak a dolgon egy kicsit, ami nagy szó. Na nem azon, hogy ezentúl majd mindenre igent mondok, szóval ne kezdjen senki őrült telefonálásba mindenfélét kérni, de tényleg mennyi lehetséges élményt szalasztunk el azzal, amikor teljesen lezárjuk magunkat mások elől, és hogy ezek az élmények akár pozitívak is lehetnek.
Zooey filmről van szó, így természetesen rá külön is kitérek egy bekezdés erejéig (azért ez még nem centrikus, remélem). Való igaz, hogy minden filmjében ugyanezt a kissé furcsa, bolondos, érdekes ruhákban járó, kb. azonnal megszerethető karaktert hozza, de mivel ez a karakter kb. saját maga, így sosem lesz unalmas. Ráadásul a filmben még énekel is, és mivel a hangját még egy kicsit jobban imádom mint őt magát, ott már teljesen megvett magának. Az a legjobb egyébként, hogy ő tényleg az a lány, akibe szerintem az első személyes találkozáskor valóban fülig beleszeretnék, hogy aztán amikor valami hülyeséggel elszúrom a dolgot, életem végéig üssem magam, így aztán teljesen elhiszem, Carrey-nek is, hogy hasonlóan érez.
És akkor ezzel a frappáns átkötéssel rátérek a többi színészre. Ahogy fentebb írtam, ez alkalommal a gumiarcú nevettető (hogy ezzel az ezeréves béna jelzővel éljek) nem teljesítette maradéktalanul az elvárásaimat. Valahogy olyan érzésem volt, hogy bizonyos jelenetek csak azért vannak a filmben, mert ő a főszereplő (pl. csípős szósz felszívás orron át). A többiek rendben voltak, a sok sorozatos arc (Bradley Cooper, Sasha Alexander, Molly Sims) hozta a szerepüknél elvárható semmi különöset. Terence Stamp pedig kicsit az alatt, de az egyik jeleneténél eszembe jutott, hogy őt azért nagyon megnézném valami kiöregedett badass harcos szerepében, aki élete utolsó csatájában azért még durván szétvágja az ellent, mielőtt halálával okot szolgáltatna a bosszúra a fiatal tanítványának.
Pontszámként eredetileg egy jó kis nyolcast akartam megajánlani, és talán egy másik férfi főszereplővel meg is lett volna, de a fentebb részletezett carrey-izmusok miatt sajnos nem lehetséges. Zooey persze 11 pontot kap, de nem akarok nagyon elfogultan értékelni, így a film maga 7/10-es lesz.
Veszélyes Bangkok
A legnyilvánvalóbb ténnyel kezdeném: Nicolas Cage haja filmről-filmre egyre nevetségesebb lesz. Tulajdonképpen egy kicsit sajnálom is ezért, és őszintén hiszem, hogy nem csak neki, de nekünk is sokkal jobb lenne, ha sikerülne végre megbékélnie a természetes folyamatokkal, és egyszerűen ledúratná nullásgéppel, ahogy az egy rendes kopaszodó emberhez illik. Amúgy nincs gondom Cage-dzsel: bár elég közepes, mondhatni egyarcú (bután, fogalmatlanul néz) színésznek tartom, a filmjei rajta kívül álló okok miatt azért nagy többségben beleesnek az átlagosnál picit jobb kategóriába (itt egy példa a kisebbségre). A Bangkok Dangerous is ide tartozik, épphogy.
Az alapfelállás nem is rossz, még úgy sem, hogy ezerszer láttuk már – egy bérgyilkos Bangkokba megy, hogy elvégezze az utolsó pár melót, mielőtt visszavonulna. Csak ez nem megy olyan simán, jön a szokásos hülyeség, a lelkiismeret, meg az ő furdalása, a következményeket pedig szerintem mindenki ki tudja találni. Bangkok, mint helyszín baromi jó egyébként, főleg úgy, hogy sikerült elkerülni a szokásos, „Bangkokban mindenkit letartóztatnak drog miatt” jellegű sablonosságokat, helyette inkább kapunk ladikos üldözést a csatornán és egy szép templomot is.
Az a legnagyobb baj a filmmel, hogy a Cage által megformált állítólagos profi teljesen amatőr módon, logikátlanul viselkedik, és nem csak azután, hogy rájön a mostantól jó leszek, hanem már előtte is. Ettől pedig hiteltelenné válik. Ehhez kapcsolódik, hogy Cage igazából sosem volt akciósztár, és bár a Rock/Con Air/Face/Off hármas valamennyire működőképes volt 12 évvel ezelőtt, manapság már nem tudom komolyan venni fegyvert szorongatva. Biztos a haja tehet róla.
A történetnek van ám egy „romantikus” vonulata is, ami bevallom tetszett, mert nem volt kifejezetten nyálas, és aránylag jól oldották meg a lezárását is. A Font alakító Charlie Young pedig szép, vele akár egy külön akciómentes, romantikus filmet is el tudnék képzelni a néma patikuslányról. Azt még nem mondtam, de ide jól be tudom kapcsolni, hogy ez a Bangkok Dangerous az azonos című, 1999-es thai film remake-je, ráadásul ugyanúgy a Pang tesók műve, mint az eredeti, és például abban különbözik, hogy abban nem a patikuslány néma, hanem a bérgyilkos. Durva, nem?
Igazából az a fura ezzel a filmmel kapcsolatban, hogy bár leginkább akciónak készült, mégis azok a részek lettek a leggyengébbek és okoztak csalódást, ugyanakkor az átvezető részek hangulata és az operatőri munka szerintem nagyon rendben volt, sőt még a zene is kellemesre sikerült. Ezek a momentumok és a befejezés nálam felhúzták a filmet a már említett átlag fölé, így meg is kapja a 6/10-et jól.