Harc a Terra bolygóért
A pontosan nem behatárolt jövőben járunk, amikor az emberiség minden ügyességét és tudását latba vetve végre sikeresen szétkúrta a bolygónkat (és még pár másikat). Az egyetlen esélyt a túlélésre egy távoli planéta jelenti. Annak lakói azonban – akik mellesleg mesés békében és harmóniában élnek egymással és a környezetükkel – érthető okok miatt nem szándékoznak átadni élőhelyüket az emberiség nevében háborút hirdető gonosz ezredesnek. De nem mindenki osztja a katonai vezetés nézeteit, így a fiatal idegen lány szövetségesre lel egy földi katona személyében…
Oké, szándékosan fogalmaztam így az előző bekezdést, de a Battle for Terra és a „félmilliárdos film” története között tényleg akkora a hasonlóság, hogy arra már felfigyelhet a néző (ha pedig nem tenné, most jól felhívom rá a figyelmet). Annak eldöntésére, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb, nézzük a tényeket: a Terra 2007-ben készült, de a rendező-forgatókönyvíró Aristomenis Tsirbas már 2003-ban elkészítette a nagyfilm alapjául szolgáló Terra című rövidfilmet. James Cameron állítólag már több, mint tíz éve érlelgette saját ötletét, és 1997-ben mind a ketten dolgoztak a Titanicon, előbbi a digitális részlegnél, utóbbit meg tudjuk, ugye. Mindezek ismeretében pedig teljesen egyértelmű, hogy… A mondatot mindenki fejezze be tetszése szerint.
De ha a történet hasonlóságokat mutat, akkor valahol sorsszerű, hogy a Battle for Terra is pont ebben a versenyszámban teljesítsen gyengén. Nem azért, mert annyira rossz lenne – a legtöbb hiba nem zavaró nézés közben (csak utána ne kezdjen el rajta gondolkodni az ember) – hanem mert annyira átlagos. Minden fordulat, minden történés kiszámítható, és a sokszor látott események szórakoztató, érdekes tálalásához tényleg kell tehetség, ami sajnos a kimondhatatlan nevű rendezőnek nem állt rendelkezésére (Cameron azért jobban csinálta).
A hasonlóság viszont itt véget is ér, hiszen a Battle for Terra „rendes” digitális animációval készült, élő karakterek nélkül. Ráadásul nem kapott túl nagy nyilvánosságot sem (én is teljesen véletlenül akadtam rá), bár jól meg van tömve sztárokkal. Többek között Evan Rachel Wood, Luke Wilson, Chris Evans, Ron Perlman, Danny Glover és Justin Long is beálltak a mikrofon mögé, hogy életre keltsék az animált karaktereket, és amennyire megítélhető, elég jó munkát is végeztek. Ugyanez elmondható az animátorokról is, a film képi világa ugyanis remekül sikerült. Minden tárgy és űrhajó a helyén van, a csaták és robbanások – még ha a jelenetek nem is túl innovatívak – leírására pedig a pazar jelző a legjobb.
Animációs filmeknél fontos még beszélni magukról a karakterekről, ami ebben az esetben eléggé megosztó lehet. Amióta elindult a nagy CGI-bumm a filmvilágban, mindig arra törekedtek, hogy a legutolsó pattanásig minden a helyén legyen az arcokon, és úgy általában az egész a lehető legtermészetesebbnek tűnjön. Aztán pár éve a tökéletességre törekvés abbamaradt, és mostanra az élethű mimikai ráncok helyett inkább a minél stilizáltabb karakterek hódítanak. Ez a helyzet a Terra esetében is, és bevallom nekem annyira nem tetszik. A normális (nem rajzfilmszerű) környezetből ugyanis eléggé kilógnak ezek a kissé karikatúra-karakterek, de a mostanában készült vagy készülő animációsokat elnézve a közönséget nem zavarja, így a következő pár évre még biztos ez lesz a trend.
Ugyan közel sem tökéletes, ráadásul pofátlanul másolja a Függetlenség napja kulcsjelenetét, mégis érdemes lehet megnézni, ha épp nincs más talonban. Nálam 7/10-et kap, és majd pár év múlva ismét előkerülhet egy megtekintésre.
Ez a rövidfilm 2007-ben, az Elle Fashion Series keretein belül (bármi is legyen ez) készült. A főszerepben Zooey Deschanel és Bill Irwin, a rendezői székben pedig Julia Stiles (igen, az a Julia Stiles), aki nem mellesleg a forgatókönyvet is írta. A történetből nem szeretnék sokat lelőni, így csak annyit mondok, hogy van benne egy utcán pénzt kunyizó lány, egy nem működő beléptető kártya és egy Armani ruha is. A végén pedig felcsendül a Hello Dolly.
Az a helyzet, hogy nem ez lett Zooey legsikerültebb rövidfilmje, és bár nem rossz, de túlságosan befejezetlennek tűnik az egész. Persze ez lehet koncepció is, de általában akkor koncepcionálnak igy, ha nincs elég ötlet. A hangulat viszont jól eltalált, igy mindenképpen érdemes megnézni egy szabad húsz percben. És persze Zooey miatt is.
még több jóság »
A Flakes egy New Orleans-i pehely-bár, vagyis olyan hely, ahová odamész és gabonapelyhet meg mindenféle egyéb, reggelire való, tejjel leöntött cuccot ehetsz. Pont mint otthon, csak drágábban és nem lehet pizsamában betolni. Itt dolgozik Neal, aki amúgy közben zenész is, csak nem nagyon sikerül befejeznie az albumát a meló miatt. Ezen próbál segíteni Neal barátnője, Pussy Katz, aki célja elérése érdekében a szomszédban nyíló konkurenciánál kezd el dolgozni…
A sablonok szerint persze tudjuk, mi következhet ezek után – összeveszés, kibékülés, happy end – és a Flakes egészen addig jó film is volt, amíg valamennyire elkerülte ezeket a sablonokat. Aztán az utolsó 20 percre sajnos elfogyott az eredetiség, és akkor már nem volt olyan jó. Igazából most csak én vagyok nagyon kemény, mert azért még mindig az átlagos romantikus komédiák fölött teljesít a film, de valahogy mégis úgy éreztem a végén, lehetett volna jobban is. Mintha a film nagy részében uralkodó indie hangulat elment volna egy cigiszünetre egy kis időre. Aztán a végére még benézett a résnyire nyitott ajtón, de már nem tért vissza végleg.
A dvd boritóján a cím fölött szép sárga betűkkel hirdetik, hogy „From the director of Heathers”, vagyis a Gyilkos játékok rendezőjétől. Sajnos a Flakes nem éri el az előbb említett, szerintem remek film színvonalát, ugyanakkor szerencsére Michael Lehmann előző rendezésének szintjére sem süllyed le. Mindenesetre én inkább őt okolom, mint a szereplőket, akik ebből következően jók voltak. Az ismertebb nevek, csak felsorolásként: Aaron Stanford, Christopher Lloyd és Izabella Miko, és Zooey Deschanel, aki szokás szerint egy kissé furcsa lányt játszik, és továbbra is nagyon aranyos. Egyszer amúgy felmerült bennem egy fél pillanatra, hogy megnézném valami teljesen más szerepben, mondjuk agyatlan plázacicaként, de aztán ezt nagyon gyorsan el is felejtettem. Zooey maradjon csak olyan, amilyen, és pont.
Bár próbálok elfogulatlan lenni, azért az a helyzet, hogy a női főszereplő okán mégis sokkal többet vártam ettől a filmtől. Persze ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne, de sajnos nem is igazán jó. Zooey nélkül simán átlagos lenne, vele viszont sikerült egy pontot javulnia, így a végeredmény 7/10 lesz.
Törés
Nem tudom, más hogy van vele, de én ha egy olyan filmmel találkozom, amiben Anthony Hopkins és Ryan Gosling a két főszereplő, akkor minimum elsőrendű színészi játékot várok, illetve bízva a két említett név értékítéletében, valami jófajta, izgalmas történetet is. Szerintem ezek nem extrém elvárások egyébként, hogy ne lehetne őket teljesíteni. A Törésnek mégsem sikerült.
A két húzónév nagyon semleges alakítást nyújt, teljesen olyan, mintha csak a pénzért vállalták volna. Na jó, Goslingnál talán ott volt, hogy Hopkinssal dolgozhat, vagy nem tudom, mindenesetre egész biztosan nem a karakterekben találták meg a fő okot. A többiek meg még náluk is rosszabbak voltak.
A sztori pedig, a csavart ugyebár az jelenti, hogy az egyértelműnek tűnő bizonyítékok ellenére a boríték kibontása után mégsem a „Zöldi Miklós, kamra és méreg” kártyákkal nézhetünk szembe. Ez a fordulat adná a film izgalmas részét, ha nem dőlne be rögtön az elején. Krimiket nézve amúgy nem vagyok egy nagy megoldáskereső, általában direkt nem is gondolkozom a megfejtésen, itt viszont csak úgy beugrott, hogy aha! Onnantól kezdve viszont véget ért a móka, és mivel a szinészek sem tették oda magukat, el volt rontva az élmény.
Ha nem félnék leírni, hogy tisztességes iparosmunka, akkor már sütném is rá a filmre, de állítólag filmmel kapcsolatban ez a jelző elég cikinek számit (legalább nem hívom őket dolgozatnak), inkább maradok annál, hogy a Fracture egy jó alapötlet és remek színészek elfecsérlése egy átlagos halivúdi thrillerre. És mint ilyen, 5/10-nél nem is érdemel jobbat.
Hajrá csajok 4.
A negyedik és eddigi utolsó részben (szerintem még simán jönni fog pár videós folytatás) egy szurkolótáborban zajlanak az események, ahol is két rivális csapat küzd a győzelemért, miközben az egyik csapat vezetője beleszeret a másik csapat egy tagjába (micsoda West Side Story utánzat). Aztán egy éjszakai leszámolás után mindkét csapatot felfüggesztik, így össze kell fogniuk, hogy ne a nevető harmadik szerezze meg a trófeát végül.
A „világsztár” ezúttal Ashley Tisdale, amiből azért látszik, hogy a költségvetés szigorúan monoton csökkenő volt az előzőekhez képest. Ez persze azt is jelenti, hogy ide már tényleg nem jutottak normális szereplők, akik legalább egy picit tudnának játszani vagy aranyosak lennének. Sehol egy Eliza Dushku vagy akár csak egy Kristen Dunst kaliber. Az itteni lányokra már nem is a plasztik, hanem inkább a bakelit megnevezés illik.
Gondolom mostanra már unalmas, hogy mantraként hajtogatom, de azért továbbra is igaz: a kötelező konfliktusok beleerőltetése ezt a filmet is tönkrevágta. Az ellenszenves szereplőket is beszámítva minimál pontszám járna, de jóindulatúan felpontozom 2/10-re (mégis csak szurkolólányokról van szó).
Férj és férj
Az előző Sandleres kisiklásomnál is azt ígértem, hogy rövid leszek, de most tényleg az leszek, hiszen az ott írtak nagy része erre a filmre is tökéletesen igaz. A sandleritis, vagy más néven a VNT-kór (Végső Nagy Tanulság) tényleg létezik, nincs mese. Adott egy logikai hibáktól és fejfogós hülyeségektől sem mentes, de azért nagyjából nézhető film. Adottak a filmbéli karaktereket korrektül eljátszani képes színészek és adott Jessica Biel vizesen és bugyi-melltartó kombóban. És akkor mindezek mögé odatolnak egy olyan gyomorforgató befejezést, ami minden jobb érzésű embert több napos okádásra késztet.
És nem is arról van szó, hogy a „szeresd a szivárványos bácsikat” jeligét hangoztatták volna túl sokat, bár tény, hogy a film közben előforduló kevésbé PC poénok ellensúlyozására kaptunk egy jó adagot a végére. Meg vagyok róla győződve, hogy a normálisabb melegek ugyanúgy megvernék a forgatókönyvírókat, mint a „gyűlöld a buzit” feliratú pólóban parádézó intelligens fiatalok. Mert ez a testrabló idegenek által irányított agymosott szektás hülyeség tényleg túlmegy minden határon.
A pontszám azért 5/10, mert a Férj és férj csak a végére lesz elviselhetetlenül szar, ellentétben például a Mr. Deeds-szel, ami végig az, és egyébként is a legrosszabb Sandler-film, amit eddig láttam.
Arra egyébként kíváncsi lennék, hogy vajon mennyit használ a homoki szexuálisok megítélésének egy olyan teljesen életszerűtlen karakter, aki sok év titkolózás után végre kijön a budiból, és azzal a lendülettel egyből ellenszenves integetős buzi lesz belőle (igen, Ving Rhamesről van szó)?
Transformers
Ezúton is szeretném kifejezni sajnálatomat a filmsznobok felé, amiért egy ilyen “értéktelen szar” filmmel kezdem az évet, de ez van. A Transformers nálam az utóbbi egy-két év egyik legnagyobb kedvence volt, és így a harmadik megnézés után gondoltam végre írok róla pár sort ide is.
Az a helyzet, hogy a gyermekkori rajongásom sok-sok tárgya közül a Transformerek valamiért kimaradtak. Összesen talán egy képregényt olvastam, de akkor valamiért nem szippantott be a világa. Aztán felnőttebb fejjel nagyjából megismertem, hogy miről is van szó, de akkor sem mélyedtem el benne túlzottan. Nem hiszem, hogy a képregényforma miatt, hiszen az egyéb comicoknál egyáltalán nem volt akadály, sőt. De tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy ehhez a filmhez abszolút nem a sorozat rajongójaként közelítek, hanem csak olyan nézőként, akit simán meg lehet vezetni azzal, ha óriási robotok harcolnak egymással, lehetőleg nagy robbanások kíséretében. Ez a film pedig pontosan ilyen.
A képregények felületes ismerőjeként fenntartások nélkül elhiszem bárkinek, ha azt mondja, hogy Michael Bay ezzel a mozival meggyalázta az eredeti karaktereket és úgy egyáltalán a Transformers szellemiségét. Elhiszem, csak nem érdekel, amíg ilyen a végeredmény. Mert szerintem a látvány szinte tökéletes volt, egy olyan vizuális bukkake, ami után a néző arcára öröm és boldogság ül, amit nem szívesen törölne le. Kedvenc részem például az autobotok és álcák átalakulása, jó azt látni, hogy végre minden résznek megvan a helye, nem csak úgy lesz a nagy valami a kisebb valamiből, mint általában bármilyen átalakulós filmben (amikor a 170 centis ember átváltozik négyméteres űrgecivé, csápokkal meg lángszóróval). Az akciójeleneteket összekötő poénok és párbeszédek pedig csak további jó pontokat jelentenek. Komolyan, milyen viccesek voltak a szülők képsorai, meg az ülj az ölembe rész is, nem?
Rengeteg ismerős arc teszi tiszteletét a filmben hosszabb-rövidebb időre, és sokakkal ellentétben én sem John Turturro karakterét, sem az alakítását nem éreztem cikinek, az azért egészen máshol kezdődik (mondjuk Ray Liotta a Dungeon Siege-ben). Shia LaBeoufot is divat lett fikázni, de őt is meg kell védenem. Illetve nem is kell, de meg fogom (úgy, de úgy), mert a srác egyrészt jól hozta a viszkető farkú tinit a vígjáték részben, másrészt pedig akcióhősként is teljesen elfogadható volt. Azt pedig már régebben is írtam, hogy ott a tárcámban a Megan Fox rajongói klub tagságija, szóval az ő részvételével kapcsolatban nem is nagyon kell egyebet hozzátennem, gondolom.
– Are you running a diagnostic?
– Should I be?
– Yes, you should.
– So I am.
A rajongást picit visszafogva azért leírom, hogy nagyon jól tudom, hány száz sebből vérzik ez a film, nem kell felnyitni a szemem. Tekintélyes listát tudnék írni a sok hülyeségről és logikátlanságról, de az a helyzet, hogy amikor óriási robotok csatáznak robbanások közepén, akkor valahogy nem tud érdekelni, ha beleraknak a filmbe egy viccesnek szánt, de sajnos nem vicces karaktert tök fölöslegesen (igen, a világ legjobb hekkerére gondolok, engem ő zavart a legjobban). A pontszám természetesen tükrözi a gyermeki lelkesedésemet is (még egyszer mondom: óriási robotok!), de azért bőven nem csak amiatt lett 9/10 a vége, hanem mert számomra a tinivígjáték jelleg nagyon feldobta, és mert kurva jó, na.
Ha ez az írás a film vágott változatának megtekintése eredményeként született volna meg, így nézne ki:
Ez most mégis mi volt? Megmondom. Egy sablonos tucat-thriller, kiszámítható és sokszor látott fordulatokkal, oltári nagy blődségekkel és logikátlanságokkal. Pedig a zinternet szerint a Captivity egy igazán véres és hátborzongató horror, amit egyébként legalább 13 országban be is tiltottak. Nem mellesleg a plakátokkal is botrány volt, mert ugyebár túl brutálisak voltak, ezért eltávolításra ítéltettek. Na akkor ezúton jelentem (legmélyebb sajnálatommal persze), hogy ha ebben a filmben volt is valami érték, akkor az az ollókezű eduárdok szorgos munkájának köszönhetően a vágószoba padlóján el is halálozott. Ami pedig maradt, azt úgy lehetne összefoglalni, hogy „Fűrész-utánzat elrablós thriller, amiben Elisha Cuthbert nagyon szép, és a férfi főszereplő meg is dugja”. De azt hiszem ez még Cuthbert kisasszony rajongóinak (nekem) is csak mérsékelten elég. Nagyon remélem, hogy érkezni fog egy unrated változat is, mert ezt így, ebben a formában fölösleges volt erőltetni.
Nos, valóban érkezett egy vágatlan változat, ami viszont nem a moziban bemutatott kibővített verziója, hiszen még rövidebb is annál. Ez inkább egy újravágott, kicsit véresebbé, kegyetlenebbé tett verzió, amiből kihagyták a thriller néhány jelenetét (a Jennifer eltűnése utáni nyomozás teljesen kimaradt). Ennek még örülhetnénk is, és mondhatnánk, hogy két filmet kapunk egy áráért, de mivel nem létezik olyan kiadás, ami mindkét vágást tartalmazná, így nem mondhatjuk. De befejezem a hülyeséget, és gyorsan elmondom, milyen lett a Captivity Unrated.
Nem jobb, az biztos. Igazából ezek a plusz jelenetek simán elfértek volna az eredeti változatban is, hiszen annyira nem horrorisztikusak (néhány enyhébb kínzás, véritatás, ilyesmi). Szerintem egyébként csak a korhatár miatt szedték ki őket, ami valahol érthető is. Ha három perc kivágásával szerezhetek egy rakás új nézőt, anélkül, hogy lényegében csonkítanám a filmemet, én is biztos megtenném. Viszont ebből következik az is, hogy a gyilokra éhes nézők számára az új változat sem ad annyit, amitől jobb megítélés alá esne a film. Van azonban egy másik, sokkal lényegesebb eltérés a mozis változathoz képest: a film végére bekerült pár percnyi új jelenet, ami folytatja a sztorit, és gondolom a meghökkentés lenne a célja, de nálam nem működött. Sokkal inkább az „ezt most így tényleg?” nem pozitív reakciót váltotta ki. Persze a tankönyvek szerint akár meg is magyarázható, hogy miért úgy, ahogy, de szerintem akkor is fölösleges volt, és az addigra már leszerepelt filmet sem tette jobbá vagy hitelesebbé.
A sztorit még gyorsan idevésem, csak hogy mindenki lássa, mennyire okos. Jennifer (Cuthbert) valami hatalmas sztár, fotómodell, színésznő, akármi. A lényeg, hogy állandóan az újságok címlapján meg óriásplakátokon szerepel, így aztán nem is meglepő, hogy valami elmebeteg jól elrabolja, aztán meg mindenféle kínzásokkal gyötri. Persze Jennifer fogvatartója nem a cenobitáknál tanult, szóval azért annyira nem durvák a kínzások, leginkább csak lelkileg próbálja megtörni rabját. Aztán végül a lánynak sikerül megszöknie a szomszéd helyiségben fogva tartott srác segítségével. Hát ennyi, plusz a kötelező csavar.
Igazából nem is értem, hogy mi volt ezzel a filmmel a rendező célja, hiszen az emberi brutalitás vagy a fogságban tartottak pszichológiájának bemutatásához nem eléggé kidolgozott (sőt, egyáltalán nem), sima horrornak nem viszont nem eléggé véres. Pedig azért attól a Roland Joffé-tól, aki olyan filmekkel jött elő az évek során, mint a Misszió vagy a Gyilkos mezők (meg a Super Mario Bros., de azt most felejtsük el), mindenképpen többet vártam volna.
Összességében még mindig azt mondom, hogy ezt így nem volt túl sok értelme elkészíteni, hiszen már annyi hasonló film van a piacon, mi a fenének még egy? A két verzió összesen kapjon mondjuk 5/10-et, és akkor még nagyon-nagyon jóindulatú voltam (a plusz pár percnyi vér és Elisha Cuthbert szereplésének köszönhetően).
Na jó, jöjjön aminek jönnie kell, még akkor is, ha ezzel magamra szabadítok valami olyan borzalmat, ami már az ősidők óta várakozik a mélyben, vérre szomjazva. Még ilyen kilátások mellett is leírom: a Postal nem rossz film. És nem úgy nem rossz, hogy ahhoz képest, hogy Uwe Boll rendezte… vagy a többi filmjéhez viszonyítva… hanem egyszerűen önmagában nézve sem az. Ha nagyon merész akarnék lenni, akár még azt is mondhatnám, hogy jó film. Persze nem úgy jó, hogy értéket képvisel, mert az bizony nincs benne. Azonban meglepően szórakoztató és önironikus, valamint egyáltalán nem spórol a politikai korrektség sírjára szórt trágyával.
Mielőtt azonban továbbmennék, egy kis közbevetés a rendezőről. Aki kicsit is továbblépett a fogalom nélküli filmnézés állapotából (hallott már az IMDb-ről) az általában fájóan szisszen fel, ha valahol felmerül a német csodadoktor neve, és siet leszögezni, hogy milyen szarok a filmjei, golyót érdemelne, és egyébként is, hogy kaphat pénzt egy ilyen tehetségtelen őrült? A következő lépcsőfok a Boll-gyalázásban az „ez a kedvenc játékom, a kurva anyját, hogy így elbaszta”, illetve az „én tudom, hogy Németországban adókedvezmény jár a filmek után, ezért forgathat”. De nagyon kevés olyan nethuszárt láttam eddig, aki ténylegesen meg is tudja fogalmazni, hogy miért szarok a filmjei. Én most megmondom. Azért, mert ez az arrogáns német látszólag bármiféle hozzáértés nélkül tapsol el milliókat. A rosszul elhelyezett kamerák, teljesen szétkúrt filmdinamika, rosszul összevágott, szinte véletlenszerűen egymás után pakolt jelenetek, valamint a legrosszabbkor megszólaló és teljességgel oda nem illő zene az, amik rosszá teszik Boll filmjeit. Ez a szomorú tény.
Only my father and my priest are allowed to touch me there!
És mindez hogy néz ki a Postal esetében? Azt nem mondom, hogy itt nem fedezhetjük fel a fentebb felsorolt ismertetőjegyeket, mert megtalálhatóak (tulajdonképpen Boll védjegyei), de korántsem olyan zavaróak, mint az előző filmekben. Szóval a matéria sehol sem türemkedik ki komolyabban a felszakadt varrás mentén. Természetesen a köze sincs a játékhoz érvet még most is elő lehet húzni, mert valóban nem sok van, de őszintén szólva ez nem nagyon érdekel. Sosem szerettem a Postal játékokat, mert még jó gépeken is olyan bazi hosszú volt a töltési idő az egyes területek közt, hogy… (ide most mindenki találjon ki valami frappánsat, nekem semmi nem jut eszembe). A sztori egyébként annyi, hogy főhősünk éldegél unalmasan egy Paradise nevű porfészekben, aztán amikor rajtakapja anyakoca méretű feleségét, amint éppen a lakókocsipark gondnokával kufircolnak (már ha azt lehet annak nevezni) belemegy szektavezér nagybátyja pénzszerzési ötletébe, ami érint egy német fesztivált és a csak ott kapható, némileg fasz formájú, beszélő babák ellopását. Közben Bin Laden emberei is épp itt akcióznának.
Ahogy írtam, a film meg sem próbál politikailag korrekt lenni, és pontosan ez a mindenkinek beszólás az, ami nézhetővé teszi a szokásos bollizmus ellenére. Már a kezdés is remek, végre megtudhatjuk, mi is történt pontosan a WTC-be becsapódó repülőn (az egész a szüzek miatt van), aztán kiderül, miért lehet jó üzlet szektát alapítani (a jó nők miatt), és hogy mivel keresik a rendőrök a fizetéskiegészitésüket. Boll ráadásul személyesen is megjelenik a filmben, összeverekszik a Postal játék atyjával a film koncepcióján (elégtétel a játék rajongóinak), és azt is elárulja, miből telik neki a filmjeire, és kapunk egy kis betekintést a szexuális irányultságába is. Én amúgy mindig is tiszteltem azokat, akik önmagukat is képesek fikázni, úgyhogy ezért mindenképpen jár a kalapemelés. Ja, és vannak még karszalagos-hitlerbajszos bikinis lányok is. És a vallás is megkapja a magáét, ahogy kell.
You people are fighting each other in war and destroy the world in the name of God. God doesn’t need your help to destroy the world. He is God, hello?
A Postal a korábbi filmektől eltérően kevesebb nagy nevet vonultat fel, de azért lehet pár ismerős arc. Például Dave Foley, JK Simmons, Michael Paré, Ralf Moeller, Rick Hoffmann, Erick Avari vagy Verne Troyer. És most tegye fel a kezét, aki legalább 4 nevet felismert. Egyébként mindenki teljesen jól teszi a dolgát, a főszereplő Zack Warddal egyetemben, de végül is a Boll-filmekben soha nem a színészekkel volt a legnagyobb gond.
És itt jön az írás különösen szentségtörő része, amikor leírom, hogy én erre könnyedén kiszórok egy 7/10-et. Talán soknak tűnhet, de most, ahogy megnéztem másodszor is, még mindig helyénvalónak tűnik, úgyhogy marad. Valahol Boll azt nyilatkozta, hogy a Postal forgatókönyvénél csomó személyes dolgot is beletett, ami meg is látszik. Lehet egyébként, hogy Bollnak inkább vígjátékokkal kellene foglalkoznia, mert ugyan ez a script még közel sem tökéletes, de már így is látszik, hogy ebben egyértelműen tehetségesebb. Ugyan személyes tapasztalatom nincs, de ahogy olvastam, a korábbi ilyen irányultságú német munkái szintén egészen tűrhetőek, úgyhogy Uwe, kövesd az utad!
Fehér bárány
Mivel Emily Vancamp volt az oka annak, hogy egyáltalán tudomást szereztem a film létezéséről, rögtön itt az elején szeretném elmondani, hogy természetesen most is csodálatosan szép és aranyos volt, de sajnos túl keveset szerepelt, úgyhogy ha valaki csak miatta nézné meg, és a film egyáltalán nem érdekli, akkor inkább hagyja a fenébe. Hozzáteszem, ez nagy hiba lenne, ugyanis a Black Irish abszolút érdemes a megtekintésre.
A történetből nem fedek fel nagyobb részleteket, legyen elég annyi, hogy egy Bostonban élő amerikai ir családról, illetve főként a fiatalabbik fiúról, Cole-ról szól. A család amúgy sajnos tipikus, szóval bárhol máshol is élhetnének. Adott egy érzelmileg távolságtartó apa, aki nem veti meg a seritalt (talán még éppen nem alkoholista) és akinek az apai kötelességek teljesítése kimerül abban, hogy „ételt tesz az asztalra”. A felesége már régóta elhidegült tőle, de persze a „mehet a szőnyeg alá és mosoly” szellemében próbálja kommandírozni a családot. Cole bátyja a tipikus dühös kamasz, amúgy egy piti bűnöző-szerűség, a nővére pedig a fent említett cukorborsó Emily, aki a többiekhez képest tényleg kevesebbet szerepel, de azért fontos része van a történetben. Így éldegélnek ők szépen, amíg pár esemény be nem kopogtat, és kicsit megkavarja a dolgokat.
A jól megirt, valóságos, hihető karakterek mellett a film azért is működik, mert nem azt nyújtja, amit a hasonló alaphelyzetű sztoriknál várnánk. Általában ha a munkásosztályról látunk filmet, mindig az a bonyodalom, hogy a főszereplő ki akar törni az ideálisnak éppen nem nevezhető családi- és élethelyzetből, és a film végére – bár nagy nehézségek árán – sikerül is neki. Na itt semmi ilyen nincs. Egyszerűen csak egy család életébe nyerünk bepillantást a film játékideje alatt, ami nekem nagyon bejött. Szeretem az olyan filmeket, amiknél érződik, hogy a látott szereplőknek a film előtt is volt és utána is lesz életük. Nem valami nagy, sorsfordító eseményre van kihegyezve az egész, ami után jön a stáblista, a karakterek meg csak lógnak a levegőben, egyszerűen csak az történések egy pontján beszállunk egy másikon pedig ki. Jól körbemagyaráztam, de remélem érthető azért.
Az egész filmnek van egy furcsa hangulata egyébként. Nem mondanám, hogy pesszimista, de egy kicsit mindenképpen nyomasztó, morózus atmoszféra lengi körül, ami szerintem sosem baj. Az is furcsa, hogy nem lehet megmondani, mikor játszódik a film. A használati tárgyak (tévé, autók, bútorok) illetve azok hiánya (mobil, modernebb eszközök) a nyolcvanas éveket sugallja, a sokszor feltűnő baseballos utalások (emlegetett meccsek, játékosok, plakátok) az ezredforduló utáni időpontokra utalnak, a légkör és a szereplők viselkedése pedig az ötvenes-hatvanas évekbe illik. Bár tulajdonképpen a mai korba is passzolhat ugyanúgy, hiszen vannak olyan emberek, családok, akik a gondolkodásmódjukat tekintve 50-60 év késésben vannak a világhoz képest. Jó példa erre a filmben, amikor Cole-t kiveszik az egyházi iskolából, de az apa inkább arra fogja, hogy a fiúban tombolnak hormonok és már nem akar odajárni, minthogy megmondja az igazi okát.
A szereplőkről szintén csak jót irhatok. A két fiútestvért alakító srácok (Michael Angarano és Tom Guiry) filmográfiájuk alapján már elég sokat szerepeltek ezelőtt is (bár én semmiből sem emlékszem rájuk), és valóban hitelesen és jól játszottak, egyáltalán nem lógott ki náluk a lóláb. A szülők is jók voltak természetesen, bár sejtem, hogy Brendan Gleeson rutinból hozta az apa figuráját. Rajtuk kívül volt még a filmben Michael Rispoli a Sopranosból, aki jó volt, illetve Francis Capra a Veronica Marsból, aki hozta a szokásos büdös mexikói bűnöző karakterét, de hát ő amúgy is csak egy büdös mexikói (a bűnözőt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom), szóval nem érdekel senkit, milyen volt.
Összefoglalva tehát, a Black Irish leginkább családi drámának tekinthető, remek alakításokkal, nagy és hamis tanulságok nélkül. Gondolkoztam rajta, hogy hány pontot kapjon, de a nyolc talán már sok lenne, és Vancamp kisasszony is szerepelhetett volna többet, így végül maradok a 7/10-nél.
