The Fast and the Furious: Tokyo Drift (2006)

Halálos iramban: Tokiói hajsza

Az epikus saga harmadik, buta szójátékok helyett buta alcímmel operáló felvonásában minden eddiginél nagyobb a tét: főszereplőnknek mindössze 16 órája van arra, hogy megmentse rákos kisöccse életét. Ehhez pedig meg kell mutatnia a japán alvilágot irányító félelmetes jakuzának, hogy milyen jól tud hegyen lejtmenetben driftelni…

Na jó, picit talán kiszíneztem az eseményeket, de az eredeti történethez képest ez a rákos gyerek ötlet határozott előrelépés lett volna. Az egész amúgy annyi, hogy a balhés gyerek szarba keveredik otthon, ezért anyu Japánba küldi apuhoz, hogy ott majd megjavul. Persze nem javul, mert a szar szép tányérra téve is szar marad, így hősünk egész véletlenül ismét motorbőgető hülyék közé kerül. Persze a festett hajú/körmű/egyebű japó fiatalság egész másra gerjed, ők a sebesség helyett inkább a driftelésre vannak ráparázva, amiről viszont hősünk szart sem tud. Pedig pontosan ez a képesség kell ahhoz, hogy megdughassa a jakuzavezér unokaöccsének csaját és még el is dicsekedhessen vele (megnéztem, nincs drift-technikus vagy hasonló OKJ-s képzés, szóval senki se rohanjon jelentkezni).

A TFATF:TD nem csak tökéletesen beleillik a „buta szar” kategóriájába, de majdnem új mélységet is ad neki. Míg az előző részekben a szereplőknek volt valamiféle motivációja, itt mindenki csak azért cselekszik, mert a forgatókönyvíró azt gépelte le éppen. A főhősről annyit tudni, hogy balhés, de igazából jó gyerek, de hogy miért tesz valamit, az már nem derül ki. A többi karakter pedig még nála is kidolgozatlanabb. A történet még úgy is harmatgyenge, hogy igénytelenek vagyunk (az utalás megfejtője NJP bögrét gondolhat oda az asztalára nyereményként), és az egész nyakon van öntve ezzel a driftelős trógerkedéssel, ami sajnos nagyon gáz. Ezt egyébként csak azért jegyeztem meg, mert Chris Morgan első írása, a Cellular egy fasza pörgős akció, amihez képest ez határozottan visszalépés volt.

Nathalie Kelley a Tokyo Driftből

Az ész nélküli tuningolás mellett egyébként a driftelést is faszságnak tartom, szóval ne legyen meglepő a negatív vélemény. Ennek amúgy nem valami gyerekkori trauma az oka, hanem két dologra vezethető vissza. Az első, hogy az általam kipróbált összes Need for Speed játékban csalt a kurva gép a driftelős pályáknál, a második pedig, hogy szerintem egy autó alapvetően közlekedési eszköz, és mint olyan, nem majomkodásra való. A film amúgy mindenhol megtalálta a közönségét, mert balfaszok az egész világon vannak. Magyarországon is, ezt a plázák mély- és magas garázsainak falai, valamint a bemutató után tömegesen letört kocsik is bizonyíthatják. De vissza a filmhez és a szereplőkhöz. A kötelező mexikói csaj ezúttal becserélődött a perui születésű Nathalie Kelley-re (a képen), ami ugyan még mindig nem az igazi, de Rodriguez és Mendes után mindenképpen előrelépés. Az első két filmből egy nyúlfarknyi megjelenést leszámítva senki sem tér vissza, az újak pedig teljesen érdektelenek, ezért ez a bekezdés most ilyen kurtán-furcsán véget is ér.

A pontozás persze nem lesz objektív, de ez is olyan film, ahol igazából nem is törekszem rá, mert minek. Szóval számilag ez bizony 2/10, és az halálbiztos, hogy a másik hárommal ellentétben ezt soha az életben nem fogom újranézni.

Slither (2006)

Slither Féltél már nevetve?

Még 2006-ban, mikor elindítottam ezt a blogot, a Slither volt az első film, amiről írni akartam. Aztán persze máshogy alakult (lustaság nyilván), és ez a piszkozat már vagy két és fél éve néz velem szembe és rázza a fejét elitélően minden egyes alkalommal, amikor bekattintom a freeblog admint. Ez persze a film szempontjából egyáltalán nem releváns, de azért leírtam. És ha már ez a bekezdés úgyis nélkülöz minden információt, még idevésem, hogy a film magyar alcíme (Féltél már nevetve?) mindenképpen az egyik legidiótább, amit valaha. De legalábbis semmi értelme.

– Thank you for saving my ass back there.
– You’re welcome.
– Of course, when l tell that story, it’s gonna be the other way around.
– What do you mean?
– Like l saved you.

És akkor a filmről. A Slither James Gunn író-rendező első írás-rendezése, és a klasszikus inváziós horrorok nyomvonalán halad. Ezek azok a filmek, amikor jön valami trutyi/féreg/egyéb az űrből, és szépen elkezdi zombivá vagy darálthús-arcúvá változtatni az addig békés kisváros lakosságát. Egy maroknyi túlélő pedig próbál túlélni. Na pontosan ez történik a Slitherben, csak éppen a nagy elődökre nem annyira jellemző humorral megszórva. De nem ám olyan humorral, hogy párszor elmosolyodsz rajta, hanem a „francért ittam pont most, folyik a kóla az orromon” fajtával.

Slither” title=

James Gunn amellett, hogy filmjével már önmagában is tiszteleg a zsáner előtt, amit valószínűleg imád, rengeteg kisebb-nagyobb utalást és kikacsintást is bezsúfolt, az értő közönség legnagyobb megelégedésére. Itt jönne most az, hogy felsorolok néhányat, de inkább hagyom, hogy mindenki magának fedezze fel (vagy csekkolja az imdb-n például). Persze ha valakit nem érdekelnek az ilyesmi plusz tartalmak (gondolom a nézők nagyobb része ilyen), a Slither még akkor is kurva jó szórakozást nyújt. Azért is faszák az ilyen „írta-rendezte egyszemélyben” filmek egyébként, mert az esetleges hibák ellenére (a Slither sem tökéletes nyilván) is érződik, hogy szeretetproject volt. Ezt az érzést csak erősíti az R1-es dvd található kommentár (a magyar kiadású dvd-n persze nincs rajta), amit hallgatva végig az járt az eszemben, hogy milyen kurva jó lett volna ott lenni a forgatáson, és hogy tutira végigbaromkodták az egészet.

– Hey Kylie, why don’t you tell Ms. Grant that story ’bout how I saved you from that deer?
– Oh yeah. Bill saved me from a deer.

Persze Gunn nem csak csomó jó ötletet dobált be a filmbe, hanem összehozott egy ütős színészgárdát is. Főszereplőnek rögtön itt van Nathan Fillion, akiről majd valamikor bővebben is értekezek (picit már dicsértem itt), most legyen elég annyi, hogy ha valaha is filmet forgatnék, tutira ő lenne benne a főszereplő. The. Coolest. Canadian. Ever. – no offence, Wolverine. Mellette feltűnik még Gregg Henry és Michael Rooker, valamint Elizabeth Banks, akiről elsőnek biztos nem az ugrik be, hogy milyen jó színész, viszont mindig nagyon jól néz ki. Ráadásként pedig még az imádnivaló Jenna Fischer is felbukkan egy kisebb szerepben.

Slither

Ha néha okoz is gondot a pontozás, ennél a filmnél biztos nem fog. A Slither egy kevés pénzből, de nagyon jól megcsinált, baromi vicces horror-vigjáték, ami még ötödjére látva sem unalmas, ráadásul még a zenék is jól lettek kiválogatva. És amúgy is Nathan Fillion, szóval nyilván 10/10 a pontszám.

Bug (2006)

Agnes pincérnő egy bárban, az élete eléggé lepukkant, egy motelben lakik, éjszakánként pedig a volt férje – aki nemrég szabadult a börtönből – zaklatja telefonon. Egyik este egy barátnőjén keresztül megismerkedik egy furcsa férfival. Mi persze már az első percben tudjuk, hogy ezzel a Peter Evans-szel nincs minden rendben, sőt, ezt ő maga is elismeri. Ennek ellenére Agnes mégis megengedi neki, hogy nála maradjon éjszakára, majd huzamosabb időre is. Egy éjszakai hancúrt követően Peter egy apró bogarat talál az ágyban. Agnes először nem is látja, de a férfi lassacskán meggyőzi a nőt, hogy a bogár valódi, és hogy mindketten egy összeesküvés áldozatai, ami mögött a kormány áll…

William Friedkint – ahogy ez gyakran történik olyan rendezőknél, akik egyszer tényleg alkottak valami nagyot – szinte csak az Ördögűző kapcsán szokták emlegetni. A Bug marketingje is erre épült, de a laikusok számára ez némileg félrevezető lehet. Ugyanis ha valaki nem ismeri Friedkin munkásságát, és azt látja, hogy az Ördögűző egy horror (pedig nem is az), akkor azt hiheti, hogy ez a film a hangtalan fekete helikopterekből a gyanútlan lakosságra szórt, genetikailag módosított bogarak inváziójáról szól (pedig szintén nem).

Bug

A film igazából arról a folyamatról szól, amikor valaki lassacskán elveszíti minden racionalitását. Egyszerűbben szólva ez a film a megőrülésről szól, ráadásul mesterien ábrázolva és baromi hatásosan. Persze nem láttam még senkit megőrülni, de pont ilyen folyamatként képzelem el. Ahogy a befolyásolható Agnes a furcsa és szuggesztív Peter hatása alá kerül, és egyre jobban elhiszi a férfi téveszméit, nézőként is egyre jobban éreztem a tehetetlenséget. Azt a fajtát, amikor tudjuk, hogy úgysem győzhetünk meg valakit, de mégis meg kell tennünk valahogy, az ő érdekében. Gondolom nem ezért választották ezt a fajta marketinget, de ebből a szempontból azért mégis hasonlít az említett kultikus filmre, hiszen ott is tehetetlenség érzése és annak képi megjelenítése adta a film fojtogató hangulatát.

Bug

Persze nem csak Friedkin érdeme, hogy a film jó lett, a színészek is jól teljesítettek. Michael Shannon nekem nem volt ismerős semmiből, és ahogy néztem, nem is volt neki másik nagyobb szerepe, pedig igazán megérdemelné, hiszen remek volt a zavart Peter szerepében. Ashley Judd – aki a szegény ember Charlize Theronja – viszont jól meglepett, mert ő általában mindig ugyanazon az elfogadható szinten szerepel, se nem jó, se nem rossz. Itt viszont ő is nagyon élethű volt, és azt mindig öröm látni, ha egy színésznek sikerül kilépni az xy-t látom színészkedni kategóriából. Kisebb szerepekben előfordul még a mostanság Wolverine szerelmeként domborító Lynn Collins és Harry Connick, Jr. is.

A végére csak annyit, hogy valószínűleg nem sikerült rendesen érzékeltetnem, de a Bug egy tényleg kitűnő thriller az őrületről, remek színészekkel és rendezéssel. Nem az a fajta, ami arcon csap és nem ereszt, de azért elég rendesen arcon csap. Mindenképpen érdemes megnézni, simán 8/10-es.

Bring It On: All or Nothing (2006)

Hajrá csajok 3.

A Hajrá csajok 3. része következik, és sajnos túlzás nélkül állíthatom, hogy a képzeletbeli sorszám növekedésével (eredetileg csak kiegészítő félmondatok vannak, a sorszámozás nem menő) fordított arányosságban csökken a színvonal. Az előzőhöz képest nem sok változás történt, ugyanúgy a történet és a bonyodalom csökkenti a film élvezeti értékét és teszi tönkre a szórakozásunkat. A főszerepben ezúttal Hayden Panettiere bénázik, aki meglepő módon egy szurkolólányt alakít.

Ráadásul egy olyan lányt, aki megígéri a csapattársainak, hogy az új iskolában nem fog szurkolni, de ezt persze nem tartja be, mert egy akaratgyenge kis picsa. De amúgy is mi a töknek ígér olyat, amit valójában nem is akar? Na mindegy, az új helyen ott van a szokásos „itt én vagyok a király” ribi, és még a volt csapatával is meg kell küzdenie egy klipben szereplési lehetőségért. Észvesztő. Sőt, ha jól emlékszem van valami romantikus szál is.

Ezúttal kapunk ám „világsztárt” is Rihanna személyében, és ez jól mutatja, hogy nagyon nem én vagyok a film célcsoportja, a tinilányok annál inkább. Mert nekik jó a szar is, ezek szerint. A pontszámként kiosztott 3/10 meg szerintem a határtalan jóindulatom jele.

You, Me and Dupree (2006)

Én, a nő és plusz egy fő

A fent olvasható cím alatt futó film alkotói egészen különös és szerencsére nem sokszor látott bravúrt hajtottak végre: létrehozták a poén nélküli vígjátékot. Most biztos a blogolvasó tömegek tízezrei (not!) hördülnek fel eme kijelentés miatt, hiszen számtalanszor előfordul, hogy egy nem vicces vígjátékkal futunk össze itt vagy amott, akkor vajon mitől lenne különleges ez a hülye című darab? Attól különleges, hogy míg a nem vicces vígjátékok azért szarok, mert szar poénok vannak bennük, a Dupree azért szar, mert nincs benne poén. Persze biztos van egyébként, de így, egy-két hét elteltével egyszerűen képtelen vagyok felidézni akár egyet is. Összehasonlításképpen még a Magyar Vándorból is emlékszem a borzalmasan kínos „Máj ném iz Ond, Ond Kond.” blődlire, pedig azt a filmet tényleg jobb elfelejteni örökre.

Az alaptörténet szerint Molly és Carl éppen házasodnak, aztán a lagzi után jóhiszeműen befogadják Carl legjobb barátját, akinek épp rosszul mennek a dolgai. Persze ők csak egy rövidebb időre gondolnak, Dupree viszont láthatóan nem tervezi a gyors továbblépést. Közben Carlnak gondjai vannak a főnökével is, aki történetesen az apósa is egyben, és nem kifejezetten rajong a kislánya választottjáért…

You, Me and Dupree

Szerintem egy ilyen ötletből azért simán ki lehetett volna hozni valami használhatót, de legalább vicceset. Ehhez képest nagyjából úgy pöckölték el maguktól a lehetőséget a készítők, mint… Szóval nagyon gyorsan és bután, és inkább mindenféle nevetséges, mondvacsinált konfliktusokat próbáltak nekünk eladni, amit bemondásra el kellene hinnünk. Valahogy úgy, hogy „most az van, hogy Dupree nagyon idegesítő”, de közben meg nem is az, csak kicsit prosztó. Ami amúgy nem lenne baj, ha egyébként szimpatikus lenne a figura. Sajnos nem az, nekem legalábbis, de én mindig gyűlöltem az ilyen sültgalamb-váró figurákat (KÜLÖNÖSEN KITÁRULKOZÓ VALLOMÁS ON: néha magamat is, mert van rá hajlamom, hogy ilyen legyek. KÜLÖNÖSEN KITÁRULKOZÓ VALLOMÁS OFF). Viszont nem kizárólag a forgatókönyvet hibáztatom, a színészek éppúgy hozzájárultak ehhez a kellemetlen filmélményhez.

Owen Wilson ismét bebizonyította, hogy nála nagyon fontos, kivel kerül közös filmbe, ugyanis egy jobb társszereplő mellett egész működőképes tud lenni, de egyedül sajnos kevés megtölteni egy filmet. A béna szkriptnek köszönhetően ez a támasz viszont sehol nem volt. Amúgy már a koncepciót sem értem, hiszen Matt Dillonnal, aki Dupree állítólagos legjobb barátját játssza, nem szerepeltek annyit és olyan közös jelenetben, hogy egy jó párost alkothattak volna. Dillon egyébként is rokon Wilsonnal lyen szempontból, inkább adogató szerepkörben, valami hülye mellékkarakterként tud nagyjából értékelhetőt alkotni, az ilyen normálisabb szerepekben teljesen lecserélhető.

Kate Hudsonnal meg az a helyzet, hogy bár a tehetsége szerintem megvan, általában elég rosszul választ szerepet. Most is ez történt. Néha ugyan közelít ahhoz az „eljátszhatná a női főszereplőt egy romantikus filmben” ideálhoz (mármint ő maga, nem a szerepei, mert azok rendre elrúgják a pöttyöst), aki leginkább csak a fejemben él, de mivel a Dupree nem romantikus film, így ezt a helyzeti előnyt most nem tudta kihasználni. Ehelyett inkább csak mosolyog és szép. Ez is valami. A két további ismert arcról (Michael Douglas, Seth Rogen) inkább nem is írnék semmit, annyira minősíthetetlenül gyengék voltak minden szempontból.

Nagyjából 2800 karakternyi szapulás után gondolom nem lesz már meglepetés a pontszám sem, szóval el is árulom gyorsan, hogy 3/10 az annyi. Gondolkodtam rajta, hogy Kate Hudson bája mennyit is ér ezúttal, de mivel a karaktere tényleg egy nagy nulla a filmben, így csak egy fél pontot tudok érte beszámítani. Bocs Kate, majd legközelebb javíthatsz.

I’m Reed Fish (2006)

Szívek hullámhosszán

Először gyorsan megfejteném a magyar címet: Szívek, mert szerepel benne az egyik Gilmore girl, és hullámhosszán, mert a főszereplő egy rádióműsort vezet. Igen, szerintem is hülyeség, mert valami romantikus filmet sejtet, pedig igazából nem az, sokkal inkább egy kihagyott lehetőség. Nem mondom, hogy különösebben vártam a filmet, de azért mégis sikerült csalódást okoznia.

Reed Fish egy kisváros rádiójában hírolvasó, műsorvezető, problémamegoldó, aki apja helyét vette át a mikrofon mögött. Ráadásul éppen nősülni készül, de aztán amikor a nyári szünetre hazalátogat az egyetemről a kisvárosból kiemelkedett Jill, kicsit felkavarodnak a dolgok Reed életében…

I'm Reed Fish

Bár az alapötlet egész jó, és a kisvárosok általában remek helyszínt biztosítanak az ilyen önmagunk-keresős indie-filmeknek, de sajnos ebben az esetben nagyon érződik, hogy mind a rendező, mind az író első műve a Reed Fish. Az egész valahogy unalmas, összeszedetlen és következetlen, a közepén lévő valóság-szakadás pedig nem csak zavaró, de teljesen fölösleges is. Azt meg csak bónuszként, hogy ez egy önéletrajzi film, Reed Fish valóban létezik, ráadásul ő a fentebb említett forgatókönyvíró is. És ha már a saját életedet írod meg, illene normálisan csinálni, nem?

Pedig a színészek egyáltalán nem rosszak, kivéve a főszereplő Jay Baruchelt. Szerencsétlennek sajnos egyáltalán nincs meg a kvalitása egy főszerephez, ráadásul állandóan pofákat vág és végig csücsörit, ami egy fél óra után kifejezetten idegesítővé válik. De legalább mellette olyan lánykákat nézhetünk, mint Alexis Bledel és Schuyler Fisk, valamint a mellékszerepekben tiszteletét teszi DJ Qualls, A.J. Cook, Katey Sagal és Shiri Appleby is. És hogy még egy pozitívum megemlítődjön, a zenét egész jók voltak. Nem kiemelkedők azért, de olyan tipikusan indie-s dalok, ráadásul kettőt a Jillt játszó Schuyler Fisk énekelt, akinek a jövőre megjelenő lemeze mindenképp megér majd egy-két hallgatást.

Összefoglalva tehát a Reed Fish sajnos egy nem jól kihasznált lehetőség, nagy jóindulattal 5/10.

1

Click (2006)

Távkapcs

Rövid leszek, mint a borravaló, mert dögfáradt vagyok, meg azért mégis csak egy Adam Sandler-filmről van szó, és ez mind tudjuk, mit jelent. Szóval, a Távkapcsot is ott siklott félre, ahol általában az összes többi Adam Sandler-film is félre szokott siklani. Nem, nem a főszereplő-választásról beszélek, sokakkal ellentétben nekem nincs különösebb gondom magával Sandlerrel. Közepesen tehetséges komikus, közepesen jó színészi képességekkel. A banánhéj, amit úgy tűnik, minden Sandler-fémjelzett filmnél odakerül az útba, nem más, mint a gonosz emberek által kitalált t-a-n-u-l-s-á-g, amit Hollywood pénzesebbik része sok-sok adandó alkalommal megpróbál minél erőteljesebben a nézők szájába rágni. Ettől persze a jobb érzésű embereknek minimum, hogy felfordul a gyomra, de még a kevésbé jó érzésűek is úgy konstatálják, hogy „de szar volt ez”.

Ebben az esetben is ez történt természetesen, és ezt sosem fogom megérteni. Adva van egy átlagos sztori, semmi kiemelkedő, de elfogadható azért. Adottak a színészek, akik képesek lennének prezentálni ezt a normális sztorit. Erre mi történik? A forgatókönyv becses írói beveszik a világmegváltás feliratú pirulát, aminek hatására szárnyalni kezdenek a gondolataik… Mi lenne, ha az egészet arra hegyeznénk ki, hogy milyen fontos a család, és hogy törődnünk kell a szeretteinkkel, és hogy nem rohanhatunk végig csak úgy az életünkön, eltekerve a kellemetlenebb részeket, mert akkor csomó fontos dolgot kihagyhatunk, és nincs második lehetőség? Ez is történik, a végeredmény pedig a Click. Persze nem hibáztathatjuk őket, biztos azért csapták össze ezt az ezerszer lerágott csontot befejezésnek, hogy a normális vég megírásának elmulasztásával felszabadított időt a családjukkal tölthessék…

Pedig alapvetően tényleg vicces volt a film, legalábbis én elég sokszor tudtam nevetni a poénokon, főleg a szomszéd gyerekkel kapcsolatosakon (hiába, mindenkinek van ilyen kis köcsög a környezetében), és még a Hoffos necces asztalramászós is belefért, de amikor elindult a VNT (Végső Nagy Tanulság) felvezetése, onnantól elkezdett inogni a léc, és mire elindult a stáblista, le is esett, ahogy kell. Éppen ezért a pontszám nagy kegyesen 6/10 lesz, de még az utolsó pont előtt két dolgot megemlítenék. Az első: Christopher Walken ahogy öregszik, úgy lesz egyre félelmetesebb. Komolyan, pár jelenetnél ezzel az őrült tudós hajjal elég félelmetes volt, mindenféle rossz érzések fogtak el tőle, mintha valami horrort néznék. A második és egyben lényegesebb, hogy vele ellentétben Kate Beckinsale pedig ahogy érik (ezt minden fiatalabb olvasó jegyezze meg egy életre, hogy a nők érnek, és nem öregszenek… kivéve persze a csúnya nőket), úgy lesz egyre szebb, vonzóbb és kívánatosabb. Ezt azért fontosnak tartottam leszögezni.

Click

All the Boys Love Mandy Lane (2006)

Majd meghalnak Mandy Lane-ért

Bizony, minden srác imádja Mandy Lane-t, és ez alól én sem vagyok kivétel, ugyanis a filmben őt alakító Amber Heard-re hirtelen egyetlen kifejezés jut eszembe: f—ing hot! Talán a képpel együtt ennyi elég is bevezetésnek.

Mandy a pornós neve és külseje ellenére teljesen visszafogott lány. Normális ruhákban jár, lúzerekkel is barátkozik, nem hülyepicsa, és bár az összes fiú szeretné farkélre hányni, ő nem adja be a derekát vagy egyéb testrészét. Azért nem otthon ülő, Bibliát olvasgató tipus nyugi, szóval eljár bulikra meg ilyesmi, csak nem fetreng a saját hányásában utána. A filmbéli bonyodalom pedig abból ered, hogy Mandy öt másik fiatallal elmegy egyikük hétvégi házába, ami a kibaszott nagy semmi közepén található. Itt aztán mindenki jól érzi magát, van szex, drog és rock and roll (leginkább a piálás része), nem feltétlenül ebben a sorrendben. Kivéve persze Mandy-nek, aki egy szolid lubickolást (ómájgád, az a test…) leszámítva leginkább csak zavart mosolygással száll be a közös programokba. Aztán amikor leszáll az éj, és megjelenik az addig csak szemsarokból elkapott árnyként jelen lévő gyilkos, már Mandy sem mondhatja, hogy kösz, de én inkább kihagynám. Pláne mert ő jelenti a végső trófeát…

– You know we are all trying to get you right?
– Get me?
– Get with you. Here’s the deal, I’m not like the other guys.

Oké, azzal kezdem, hogy én egy kicsit tévedésben voltam ezzel a filmmel kapcsolatban. Valamiért a plakát azt sugallta, hogy ez valami természetfeletti gyilkosos film lesz, ahol páran megerőszakolják és megölik Mandy Lane-t, ő pedig visszajön a halálból, hogy bosszút álljon. Aztán rájöttem, hogy ezt az elképzelt filmet már láttam, Tamara a címe, és elég gyenge volt. A Mandy Lane viszont nem az, ezt már most megmondom. Mivel kicsit lassan indul be a gyilkolás, az eleje unalmasnak tűnhet, de ez csak érzékcsalódás, mert a teljes hosszhoz viszonyítva átlagos időt kap a felvezetés. Talán ha kicsit több nyálcsorgatásra alkalmas jelenet lett volna benne (Amber Heard felöltözve is jelenség, de mivel sekélyes vagyok, jobb szerettem volna minél több jelenetben minél kevesebb ruhában látni), akkor ez az érzés egyáltalán nem jelenik meg, de így is jó volt azért.

Tekintve, hogy egy horror(-szerűséggel) van dolgunk, ejtenék pár szót a gyilkolások milyenségéről is. Nem feltétlenül dicsérő szavakat, én legalábbis ezt tekintem a film gyenge pontjának. Bár van némi gore, közel sem annyi, mint elvárható lenne egy trancsírozós filmtől. Vagy csak én hittem, hogy ez egy trancsírozós film lesz? Végül is, ha megnézzük az utóbbi évek filmjeit a műfajban, egyre inkább jellemző, hogy csak ijesztgetés plusz némi vér van, normálisan kiontott beleket már csak elvétve látunk. Hogy ez jó vagy sem, mindenki döntse el maga. Részemről mindenképpen a nemre megy a szavazat, amíg nem egy Disney-logo után tolják be, addig igenis legyen véres és gusztustalan, hiszen a műfaj része. Pozitívum viszont, hogy legalább a szöveg nem teljesen életszerűtlen, azaz a fiatal szereplők száját el-elhagyja némi fuckolás.

All the Boys Love Mandy Lane

És ha már a szereplőkről ejtettem szót, fel is veszem náluk rögvest. Az ilyen típusú filmekben jellemző, hogy nem bajolnak sokat a karakterizációval, ami végül is érthető, hiszen nagyobb részükből a stáblista előtt úgyis néhai lesz. Akkor meg minek jellemet építgetni? A Mandy Lane-ben a készítők szerint ez másként van, az itteni fiatalok sokkal összetettebbek jellemileg, mint általában a műfajra jellemző. Őszintén szólva én ezt annyira nem vettem észre, de ha ők mondják, biztos úgy van. A lényeg viszont, hogy Amber Heard egyszerűen tökéletes választás Mandy Lane szerepére. Na nem azért, mert annyira drámaian sikoltozik (nem is nagyon teszi egyébként), hanem mert nagyon erős a kisugárzása, jelenléte a képkockákon. Róla tényleg elhiszem, hogy minden srác be akar mászni a bugyijába, és mindegyik magának akarja a bajingóját. És ez nem csak itt van így beállítva, már a Hidden Palms-ban is hasonlóan vibráló jelenség volt a lány. Vele ellentétben áll a másik szőke lány, aki – bár nem rossz anyagból van összerakva, és még cicit is mutat – csak álmodozhat ilyen hatás kiváltásáról. Azért a többi szereplővel együtt korrektül teljesít, nem botrányosan rossz a játéka vagy ilyesmi. Csak hát mégsem Amber (na jó, befejeztem). Ja igen, gondolom mindenki kiszúrta (not) az ismerős arcokat, úgy mint Marcus a Jack és Bobby-ból vagy Luke Girardi a Joan of Arcadia-ból.

A hardcore vér és belek rajongóknak valószínűleg nem fog bejönni a film (bár őket amúgy is nehéz megörvendeztetni), de a hozzám hasonló nézők számára, akik szintén hiányolják, de azért elviselik a hiányát, simán tud egy szórakoztató másfél órát nyújtani, hiszen a forgatókönyv nem rossz, és a kivitelezés is jól sikerült. Én pedig erőt veszek magamon, és nem adok maximális pontszámot, csak a címszereplő lányka miatt. Így marad egy 7/10, ami nagyjából reális. Nagyjából.

2

The Ex (aka. Fast Track) (2006)

Csapd le Chip-et

Szörnyű érzés, amikor egy kedvenc színész/rendező új filmet készít, hiszen akaratlanul is elvárásokkal tekintünk (illetve én mindenképpen) ilyenkor az új produkcióra. Az elvárásokhoz pedig nem könnyű felnőni. Jelen esetben is ez a helyzet, Zach Braff ugyanis nagy kedvencem, egyrészt sorozatfronton a Scrubs miatt, másrészt pedig a Garden State és a Last Kiss „személyében” letett két olyan filmet az asztalra, amik mellett nem lehet pár jó szó nélkül elmenni. És ha ehhez még hozzáteszem, hogy a film másik főszereplője az a Jason Bateman, aki az Arrested Developmenttel alkotott szintén maradandót, akkor máris érthetővé válik, hogy miért is vártam fokozott érdeklődéssel ezt a filmet.

Ezután a zavaros bevezető után most már ideje elárulnom azoknak is, akik eddig még nem jöttek rá, hogy az Ex-nek (avagy eredeti címén Fast Track-nek) sajnos nem sikerült felnőnie az említett elvárásokhoz.

The Ex

Nem arról van szó, hogy a film ne lenne nézhető, mert teljesen az, és néha vannak igen jó pillanatai is, de összességében semmi kiemelkedőt nem mutat. Semmi olyat, amit egy ilyen szereplőgárdától látni szeretnék. Nagyjából olyan érzésem volt, mintha egy Steve Martin filmet néznék. Elnevetgél rajta a néző, de nincs benne semmi, ami megfogna, amiről évekkel később is nosztalgiáznánk. Tucatvígjáték, na. Legnagyobb bánatomra a Csapd le Chip-et (ezúton is gratulációm a magyar cím kitalálójának, remélem felnyársalja a heréit egy jó hosszú acélsodrony) pontosan ilyen: tucatvígjáték.

A történet amúgy annyi, hogy a frissen szülővé vált házaspár a nagyvárosból vidékre költözik, Tom (Braff) pedig az apósa munkahelyén, egy reklámcégnél kap állást. A bonyodalmat az okozza, hogy ennél a cégnél dolgozik Chip Sanders (Bateman) is, aki Tom feleségének régi kanja, és amúgy egy tolószékes kerekesszékes (ha minden igaz, ez a PC kifejezés rá) szemétláda, aki el is kezdi szívatni Tomot, a forgatókönyv lapjain leírtak szerint, és közben persze Sophiát is megpróbálja bezsákolni magának. Ez a lebénult genyó vs. rendes srác elég sok poén forrásául szolgálhatott volna, és a film el is indult ezen az úton, de aztán végül mégsem mert McFly lenni, inkább maradt nyuszipózban. Abba most nem megyek bele, hogy ez mennyire képmutató szarakodás, és semmi értelme, mert nem ide tartozik, a lényeg, hogy talán pár merészebb poénnal lehetett volna menteni a helyzeten, és nem csak egy lagymatag szalonkuncogásra futotta volna a viccesnek szánt helyeken.

Pár szót még a szereplőkről. A fentebb említett két alfahímen kívül itt van még Amanda „mindenhol ott vagyok” Peet, akit én még nem láttam rossz szerepben… Természetesen jóban sem. Ő valahogy mindig be tudja lőni ezeket a „se ilyen, se olyan” karaktereket, akik úgy elvannak a háttérben, csendesen asszisztálnak a többieknek. Na nem mintha ez baj lenne, hiszen ilyen szerepek is kellenek, és Peet tökéletesen alkalmas az eljátszásukra. Aztán itt van még Charles „régen sokat vicceskedtem” Grodin és Mia Farrow (aki nem kap gúnyós mellék-nevet, mert sosem érdekelt semmilyen szinten) is a szülők szerepében, akik valószínűleg ugyanazt az instrukciót kaphatták, mint Peet. És a végére még megemlítem a Wesley-t játszó Lucian Maiselt, aki vagy nagyon jó színész, és marha jól játszotta el, hogy lenyomott egy egész hambit egyben, vagy tényleg lenyomott egy egész hambit egyben (persze biztos nem volt benne csalamádé, de attól még szép teljesítmény). Bárhogy is történt, a kissrác mindenképpen jófej.

Bár ez az írás is szokásosan csapongó és következetlen lett, talán az kihámozható belőle, hogy szerettem volna egy jó filmet látni az Ex-et nézve, de sajnos ez a kívánságom nem teljesülhetett. Azért nem tekintem kidobott időnek a megnézésére fordított perceket, de ezzel a nagy nehézségek árán kiharcolt (és végtelen jóindulatomat maximálisan kihasználó) 6/10-zel biztosan nem kerül be a szereplők legjobbjai közé.

1

Once (2006)

Egyszer

Az a helyzet, hogy mindig bajban vagyok az ilyen stílusú mozikkal. Mert az oké, hogy leírom, jók vagy sem, de ezt valamivel indokolni is kellene. Az mégsem járja, hogy csak belekiabálom az interweb kuszaságába, hogy „hé, ez kurva jó volt, mindenki nézze!”, minden egyéb magyarázat nélkül. Hiszen pontosan az ilyen filmeknek kell jó hátszelet csinálni, mert egy minimális hype nélkül nem sokan lennének rájuk kiváncsiak (sajnos). Mondjuk ez a bizonyos hátszél a Once esetében nélkülem is megvan (pedig tudjuk, mekkora jelentősége van egy-egy ezeken a hasábokon olvasható dícséretnek vagy lehúzásnak, hehe), legalábbis gondolom, hogy az idei legjobb betétdal Oscar-díj elnyerése miatt jóval többen kiváncsiak rá, mint egyébként lennének.

Persze felmerül a kérdés, hogy miért is érdekelné ez a független ír film az embereket, mikor alapvetően semmi nézővonzó nincs benne. Nincs kiemelkedő színészi játék, nincs ultracsavaros történet, pengeéles dialógusok vagy húsbavágó drámázás, ami fokozná az érdeklődést. De akkor vajon mit kapunk ettől a 90 perctől? Megmondom, HANGULATOT. Így, nagybetűvel, aláhúzva. A két főszereplő, Glen Hansard és Markéta Irglová zenészek, és tulajdonképpen saját magukat adják a szerepükben is, ettől pedig az egész baromira hitelessé válik. Kettőjük kapcsolatában nem a pengeéles dialógusok vagy a lángoló érzelmek dominálnak, hanem valami egész más. Egy láthatatlan kapocs, valamiféle vonzalom, ami vagy megerősödik, vagy nem, de nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy mindketten kapnak valamit a másiktól, valami fontosat, valami megfoghatatlant. Valamit, amit mi, nézők is megkapunk, ha beengedjük a világunkba ezt a filmet.

Once

A mai Dublin bemutatása szintén nagyon hiteles (nem tudom nem ismételni ezt a szót), legalábbis amit látunk belőle. Persze ez nem véletlen, olyankor történik, ha egy film tényleg a helyszínen forog. És végre valaki eljutott addig, hogy ha külföldieket mutat be, akkor nem az akcentusos angollal próbálja eladni, hanem úgy, ahogy a valóságban is tapasztalható: kevés szóval, helytelen (és kényszeredett nyelvtannal). Másnak ez lehet, hogy nem akkora jóság, de én személy szerint gyűlölöm, amikor egy filmben tökéletes nyelvtannal, akcentussal beszél egy nem angol szereplő. Ez egyszerűen hülyeség. De vissza a lényeghez.

A Once nem kifejezetten romantikus, mégis tele van érzelmekkel. Azt hiszem, épp ebben áll a nagyszerűsége, hogy nem fókuszál szándékosan egy adott műfajra, szóval nem romantikus film, musical, dráma vagy akármi, mégis mindegyik benne van. A különböző alkotórészek elegye pedig létrehozott valami olyat, amit jobb szó híján élményfilmnek tudnék nevezni, aminek a megnézése után nem csak jobban érzed magad, hanem… Á, ezt úgysem tudom elmagyarázni. Nézze meg mindenki, tényleg érdemes.