1

The Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bay (2004)

The dark… are you afraid? I’m not. The dark is afraid of me.

Még 2004-ben történt, hogy hatalmas örömmel töltöttem le, majd telepítettem ezt a játékot, hogy aztán hangos kurvaanyázások közepette figyeljem, ahogy már a főmenü animációját sem bírja el az egész jónak hitt számítógépem. Akkor az élmény elmaradt, és azóta nem is jutott eszembe a játék. Aztán tavaly év végén, a Steam karácsonyi bonanzájának keretében egész jó áron vesztegette a folytatással együtt (arról majd később), így megújult lelkesedéssel és jelentősen komolyabb hardverrel vetettem rá magam újra a kihívásra. És ha már így történt, miért ne osszam meg az élményt?

Hangulat

A Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bay (a továbbiakban Butcher Bay) a Sötétség krónikájával egy időben, 2004-ben jelent meg a Starbreeze Studios és a Tigon Studios együttműködésének eredményeként. Cinikus módon gyorsan rávághatnánk, hogy biztos csak a bevételmaximalizálás lehetett a cél, betámadni minden oldalról a piacot, de ebben az esetben ez nem teljesen igaz. A Butcher Bay ugyanis nem a film szimpla adaptációja, hanem egy prequel, ami Riddick előtörténetére fókuszál. Időben a Pitch Black eseményei előtt járunk, a fejvadász Johns a Butcher Bay nevű börtönben készül lepattintani Riddicket és felvenni az érte járó pénzt. Butcher Bay egyébként inkább egy pöcegödörre hasonlít, mint börtönre. Az univerzum mocskának gyűjtőhelye, azoké, akik még a söpredéknek is a legalját képviselik. Az őrök pedig még náluk is rosszabbak. Riddick persze úgy gondolja, hogy szívesen letesztelné azon állítás valóságtartalmát, miszerint innen lehetetlen megszökni.

The Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bay

A Butcher Bay stílusát tekintve lopakodós-mászkálós fps, ami elsőre furcsa keveréknek tűnhet, de néhány kivételtől eltekintve elég jól működik. Az fps-nézet ellenére nem mindig csak a géppuskás hentelés az egyetlen járható út, a lőfegyverek – mivel más játékokkal összehasonlítva jóval kevesebb töltény áll rendelkezésünkre – inkább csak végső esetben használandók, amikor kéz(ifegyverr)el nem tudunk rendet tenni. Amúgy pedig inkább a sötét szellőzőkben mászkálás és lesből támadás lehet a megoldás. Ez a remek klausztrofóbiás körítés rengeteget tesz hozzá a hangulathoz, ami egyébként is telitalálat. Nem egyszerű ezt leírni, de a következő kép talán elég szemléletes lesz. Tegyük fel, hogy a vaksötétben odalopakodunk egy őr mögé, aztán egy fasza ingame animációban látjuk, ahogy főhősünk néhány gondosan elhelyezett szúrással ártalmatlanítja, majd az aktus zárásként még elereszt egy kőkemény egysorost. Ha valaki érti, hogy ez miért fasza, annak szerintem világos, hogy miért lehet élmény ez a játék. Aki nem, annak egy kis puska: Riddick ugyanis tényleg ilyen. Egy igazi vadász, a tökéletes ragadozó. A sötétben megbújva, hangtalanul cserkészi be a prédát, akinek akkor sem lenne esélye, ha tudná, mi vár rá. És hát kurva jó egy ilyen karakter bőrébe bújni.

Kivitelezés

A Butcher Bay filmszerűsége nem csak az animációkban mutatkozik meg. A történet ugyan nagyjából annyira csavaros, mint egy vonalzó, de ettől függetlenül teljesen jól működik, és simán vállalható lenne filmként is. Ugyanez vonatkozik a játékokhoz képest szokatlanul jó párbeszédekre (figyelem, még mindig 2004-es játékról van szó), amiken érezhető, hogy az írók elég jól ismerik a címszereplő karaktert. A Riddickre jellemző egysorosok például nagyon jól időzítettek, nem egyszer hangos röhögést váltottak ki belőlem az átvezető animációk. A karakter ismerete mondjuk annyira nem meglepő, hiszen a készítésében közreműködő Tigon Studios egyik főnöke Vin Diesel (tulajdonképpen eleve a játék miatt jött létre a Tigon), aki az arcán és hangján kívül valószínűleg némi ötletet is dobott a mixerbe. És ha már hangok, Diesel mellett Cole Hauser is magára öltötte négy évvel korábbi szerepét, de rajta kívül olyan nevek szólaltatják meg a karaktereket, mint Ron Perlman, Michael Rooker vagy Dwight Schultz, hogy csak a legismertebbeket említsem. Szóval elég jó a gárda.

The Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bay

Grafikailag a játék pont olyan, amilyen egy jobbfajta volt hat évvel ezelőtt. Szerintem még manapság is simán vállalható, de számomra a Half Life 2-vel elért oda a vizuális megvalósítás, amivel már elégedett vagyok. Persze mindig maximális beállításon megy minden, hülye lennék nem kihasználni, de attól nem fogom lefosni a bokám, hogy milyen szépen csillog vagy élethűen hullámzik a víz valahol, vagy hogy egy szétlőtt ládánál ténylegesen annyi forgács repül fel, amennyi a valóságban lenne. Amit várok, hogy végre alapvetővé váljon és taktikailag használható legyen, hogy objektumok átlőhetők, vagy mondjuk egy csillár tartókábeleit szétlőve leesik (és ne csak akkor, ha azon a részen a továbbjutás úgy van megtervezve, hogy szét kell lőni a csillárt). De akár említhetném azt is, hogy végre jussunk el addig, hogy a játékos karaktere nem akad el valami apró tereptárgyban vagy valaki másban, hanem simán átlép rajta, az útjában álló npc-t meg félrelöki. Bocs, elkalandoztam.

Negatívumok

Merthogy vannak ilyenek is. A legzavaróbb éppen a játék lopakodós stílusából és a kevésbé hangsúlyosabb fegyverhasználatból adódik, van ugyanis egy olyan – elég hosszú – rész, amikor nem áll rendelkezésünkre semmiféle lőfegyver, az ellenfeleink között viszont olyan mecha-szerű páncélba öltözött őrök is vannak, akiket természetesen lehetetlen késsel lenyomni. Ilyenkor egy lehetőség marad, a futás, ami lássuk be, elég degradáló egy Riddick kaliberű karakter számára. Olyan is előfordul, hogy rejtőzködő módban simán elidőzünk egy őr orra előtt észrevétlenül, máskor viszont teljesen lehetetlen helyeken, tőlünk sok-sok méterre, nekünk háttal állva is kiszúrnak és elkezdenek lőni ránk.

The Chronicles of Riddick: Escape from Butcher Bay

A küldetések környékén sincs minden rendben. A fő történetszál, vagyis a szökés mellett bizonyos szereplőkkel beszélgetve beleegyezhetünk, hogy teszünk nekik pár szívességet, természetesen némi ellenszolgáltatásért – fegyver vagy pénz – cserébe. Ezek azonban igazából fölöslegesek, ugyanis a fegyvereket felszedhetjük máshol, a pénz pedig semmi másra nem jó, mint fegyvereket venni… Arról nem is beszélve, hogy van egy olyan mellékküldetés, amiről a felvétele időpontjában már lecsúsztunk, ugyanis korábbi, már nem elérhető pályaszakaszra kellene visszamennünk, ami lehetetlen. Aztán van még itt cigisdoboz gyűjtögetés extra tartalmakért (a főmenüből elérhető artworkök és hasonlók), ami ugyan nem rossz, de számomra majdnem teljesen érdektelen volt, hogy mindet megtalálom vagy sem.

Konklúzió

A Butcher Bay sajnos nem tökéletes játék, viszont a hibái ellenére is majdnem tökéletes szórakozást nyújt. Nem túl hosszú, de nem is olyan rövid, hogy a vége főcím közben azon morgolódjak, mennyire nem érte meg az árát. Pontozni szerintem játékot is simán lehet, ez például egy erős 7/10-es.

Hellboy (2004)

Pokolfajzat

Nagy és vörös. Van farka (hátul is) és a jobb keze keze ultrakemény. Reszeli a szarvát és szivarozik. És a végletekig cinikus. Ő Hellboy, avagy lánykori nevén Pokolfajzat. Egy dolgot kell még tudnod róla: ha valami rosszat tennél, inkább ne kerülj az útjába.

There are things that go bump in the night. We are the ones who bump back.

Hellboyt 1993-ban alkotta meg képregényformában Mike Mignola, és mivel még életemben nem lapoztam át egyetlen füzetet sem, az eredettörténetből most elég is ennyi. Az előbb megosztott tényből viszont logikusan következik, hogy nem képregényfeldolgozásként tekintek rá, hanem egy fantasy akcióként, és az a helyzet, hogy annak kurva jó.

Azt is elmondom, hogy miért. Hellboy alapvetően olyan, mint egy kiégett zsaru. Állandóan morgolódik, cinikus és rohadtul nincs kedve bármit is tenni az emberiségért. Ennek ellenére mégis megteszi, mert képes rá, és mert más úgysem fogja. Igazi negatív hős, az olyat pedig szeretjük. Tulajdonképpen nem lehet megölni, de azért rendszeresen jól helyben hagyják. Ilyenkor van az, hogy bedühödik, és akkor kő kövön nem marad. És amiért nagyon működik ez a figura mozgóképen, az nem más, mint Ron Perlman, aki olyan lazasággal kelti életre a vörös démont, amire más színész egész biztosan nem lenne képes. Minden mozdulatából, minden megszólalásából egyvalami sugárzik: cool.

Oh, crap.

Aztán ott van a látványvilág, ami gondolom alapvetően a képregényből ered, viszont mindenképpen a zseniális Guillermo Del Toro-nak köszönhető, hogy mozgóképen úgy elevenedik meg, ahogy. Vagyis lenyűgözően. A gótikus és modern stílusjegyek összeházasítva egy kis steampunkkal, és máris csorog a nyálam. Hellboy rengeteg régi tévéje meg baromi jó, bár nekem alapból tetszik ez a régies formatervezés. És ne feledjük az egyéb lényeket sem, mert nem csak a kedvenc Vörösünk létezik ám. Az alapcsapat tagja még a kék Abe Sapien, a halember és Liz, a lány, aki mindig tüzel. A gonoszok oldaláról pedig Hitler felhúzhatós bérgyilkosa vagy éppen a sátán kutyái (vagy mik). Szóval a látvány elsőrangú, és mivel a film alapvetően a zúzós akciókról szól, elsőrangúnak is kell lennie. Ugyanakkor a humorral sem spóroltak szerencsére, így amikor Hellboy épp nem valami gonosz szörnyeteget mészárol le, mindig elereszt pár poénos megjegyzést. Persze sokszor még mészárlás közben is.

Did you ever lose track of him?
Well let’s see – there was that moment, when I had the train on top of my head…

A történet röviden, hátha valaki még nem ismeri: a második világháború végén Hitler megbízásából Raszputyin (igen, akit már a Boney M is megénekelt) egy kaput akar nyitni valami ocsmány helyre. A hős amerikaiak persze megakadályozzák, azonban egy kis vörös ördögszerű izének mégis sikerül átjutnia. Ő Hellboy, aki felnőve a BPRD (Paranormális Kutató- és Védelmi Hivatal) ügynöke lesz, és mindenféle csúnya gaz lényeket hatástalanit. Aztán visszatér Raszputyin, és még mindig ki szeretné nyitni azt a kaput, így Hellboy kénytelen kelletlen felölti ballonkabátját, és elindul dolgozni…

Nem tagadom egyébként, hogy elkötelezett rajongója vagyok a filmnek, hiszen jópárszor láttam már, de talán nem csak az elfogultság miatt hiszem, hogy jó. Lenyűgöző látványvilág, jól megcsinált akciók, poénos beszólások. Mi kell még egy igazi szórakoztató popcornmozihoz? Nekem semmi egyéb. A pontszám simán 9/10.

Hellboy

1

Rap, revü, Rómeó (2004)

Figyelem! A Rap, Revü, Rómeó című magyar film egy rakás szar. Értékelhetetlen vacak fos, sőt trágya. Köszönöm a lehetőséget.

A Bourne-trilógia

The Bourne Identity / A Bourne-rejtély (2002)

Ismeretlen férfit vesz fel a tenger közepén egy halászhajó. Hátában golyók, a csípőjében pedig egy bankfiók adatai. A feje viszont üres, nem emlékszik semmire saját magával kapcsolatban. Ilyen helyzetben ki ne akarná kideríteni, hogy ki ő és mi történt?

A Bourne-utálók azzal szoktak érvelni, hogy a filmnek nem sok köze van a könyvhöz, de én azt mondom ez egyáltalán nem baj, ugyanis sikerült egy rohadt jó filmet összehozni. Jason Bourne karakteréről tényleg elhiszem, hogy vérbeli profi. Nem gyilkolászik agyba-főbe, de a túléléshez nélkülözhetetlen cselekvéseket reflexből végzi, teketória nélkül. A film megfelelő arányban adagolt krimi és akció keveréke, nagyon profin megoldott kézikamerázással, aminél lehet is látni, hogy mi történik (általában nagyon elkúrják a túlrángatással), éppen ezért (és mert legalább négyszer láttam már, de még mindig nem vált unalmassá) nálam 8/10-et érdemel.

The Bourne Supremacy / A Bourne-csapda (2004)

Az előző rész végén abban maradtunk, hogy Jason Bourne eltűnik, és cserébe csak annyit akar, hogy ne baszogassák, különben baj lesz. Természetesen baszogatják, ő pedig beindul, és igéretéhez hűen addig meg sem áll, míg be nem darálja az ellent…

Itt már szintet lépünk, minden értelemben. A cég (és egyéb érdekeltségek) bekeményítenek, mert amíg ügynökünk életben van, kitudódhatnak bizonyos dolgok, amiket jobb lenne a szőnyeg alatt tartani. Akció is jóval több van a filmben, de a M:I II-vel ellentétben itt ez nem megy a történet rovására, megmarad az első rész hangulata és az általa felállított szabályok is, szóval csak még pörgősebb, izgalmasabb Bourne-t kapunk. Az elsőhöz hasonlóan 8/10 ez is.

The Bourne Ultimatum / A Bourne-ultimátum (2007)

A harmadik rész nagyon ötletesen a második végébe van beleszőve, vagyis nem lineárisan, az előző vége után játszódik, hanem a moszkvai események fonalát veszi fel, hogy aztán végül a helyére kerüljön a kirakós minden darabja.

Hihetetlen módon a trilógiává bővült Bourne úgy váltott át akciólöketbe, hogy végig sikerült valószerűnek maradnia. Bourne továbbra sem terminátor, és még mindig vérprofi, ahogy az operatőr is. Nem is tudom, láttam-e már ennyire életszerű autósüldözést, ahol a koccanásoknak tényleg súlya van, még a képernyőn keresztül is. Ésszel és nézőbarát módon használt kézikamera a kulcs, és ezért még a pedálokat taposó lábak bevágását is megbocsátom. Az egyetlen hibaként talán Julia Stiles kissé erőltetett visszahozását tudnám említeni, de mivel a zárórészről (remélem legalábbis, kerek a történet, nem szabad bolygatni) van szó, tulajdonképpen megbocsátható.

Tényleg ritka, hogy egy trilógia minden része megtartsa, sőt emelje a színvonalat, a Bourne-nak mégis sikerült, így a harmadik rész pontszáma 9/10.