Seraphim Falls – A múlt szökevénye
Úristen, mekkora film lehetett volna ebből, ha nem kúrják el a végét. Liam Neeson üldözi a kimerült Pierce Brosnant hegyeken-völgyeken (szó szerint) át, elszántan és megállíthatatlanul. Az üldőző bosszúra vágyik, az üldözött pedig arra, hogy hagyják végre békén. Közben flashbackekből megtudjuk, hogy miért az egész, és gyönyörködhetünk a csodás hőfödte tájban, a csontszáraz sivatagban és ami a kettő között elterül. A film nem rohan, szépen, nyugodt tempóban építkezik, hangulatot teremt, magával ragad. Aztán kapunk egy olyan befejezést, amitől egy jobb érzésű ember menten tökönszúrja magát, miközben pár hangos „Anyád!” felkiáltással lesz gazdagabb az éter.
A vége ugyanis egyszerűen gyáva. Gyáva, mert nem meri vállalni, amit kellene, elfut saját maga elől, átmegy nyálba, és ez nem jó. Pedig ha a saját magának kijelölt nyomvonalon halad, és beteljesíti a végzetét, az év egyik legjobb filmélménye lett volna. Így viszont, bár nem bántam meg, hogy megnéztem, de csalódást okozott. Legyen 7/10, és talán megnézem még valamikor.
Bazi nagy film
Rövid leszek, nyugi. Tudom, már a Date Movie-t is nagyon el kellett kalapálni (nekem sem túlzottan tetszett), ezt meg főleg, hiszen milyen gagyi már, szánalmas poénokkal, gyenge alakításokkal, stb. Kövezzetek meg, de én szinte végig tudtam rajta nevetni, bár tény, hogy sokszor a wc-humoron is tudok, szóval ez nem jelent semmit. Azt nem mondom, hogy tetszett, és őszintén remélem, hogy soha többé nem kerül az utamba, de a film kicsit több, mint másfél órája alatt csak egyszer néztem meg, hogy mennyi van még hátra, ami azért jelent valamit (hosszabb volt, mint kellett volna, hehe). Azért jóindulattal kap egy 3/10-et, mert sajnos láttam ennél rosszabbat is.
Három barát (John Doe, jócsaj, akárki) a negyedik társuk temetése után visszamennek a sírhoz, hogy közösen elbúcsúzzanak. Egyikük talál egy kártyát, amin egy táncra hívó versike van, aminek ők engedelmeskednek is. Aztán elkezdődnek a gondok…
Méghozzá nem is kicsi gondok, mert a kezdő, egészen fasza jelenet után olyan szinten leül a film, hogy egészen az utolsó 15 percig nem is sikerül talpra állnia, és még akkor sem rendesen. Pedig egy ilyen alapsztoriból valami nagyon jót is ki lehetett volna hozni, de ehelyett csak egy teljesen buta, ötlettelen vackot kapunk, sajnos. Sablonos, kiszámítható jelenetek, átlátszó karakterek, fölösleges érzelmi szálak (már ha ezt lehet annak nevezni), nevetségesen gyenge színészi játék, és közben párszor még az e-maileket is csekkoltam. Egy horror közben. Izgalmas. A műfaj rajongói persze úgyis meg fogják nézni, a borzongásra vágyó többieknek (ilyen vagyok én is) viszont nagyon nem ajánlanám. 3/10
8 Films to Die for. Hát nem tudom. Azért választottam ezt elsőnek, mert szerepel benne Josie Maran, de egy kis pokies-on kívül ő sem sok vizet zavart. Nem jó kezdet, ha már rögtön az első ilyen unalomparádé, szóval a „túl durva, hogy bemutassuk” csak üres dumának néz ki eddig. Arról nem is beszélve, hogy már 10 film az a 8. Na majd a következő, remélhetőleg.
Crank – Felpörögve
Ez volt az a film 2006-ban, amit nagyon sokan éltettek, de nem hiába mondom, hogy mindig látni kell saját szemmel, másnak hinni nem szabad. Meg is néztem, és sajnos nem vagyok elégedett. Nekem valahogy olyan kevés volt. Pörgés oké, durvulás pipálva, de mégis, valami hiányzott.
Nem az alapsztorival volt baj (fickónak beadnak egy mérget, amit csak az adrenalin képes ideig-óráig fékezni, fickó bepipul, elindul leszámolni a csúnyával, aki ilyen gazságot művelt vele), nem is a főszereplővel, hiszen Statham több, mint okés, ilyen szerepekre született (még ha egyes vélemények szerint ő nem akciószínész is). De valahogy mégsem állt össze a film. Talán a fílinggel volt baj, vagy a zene miatt, vagy a hülye kamerakezelés az oka, vagy csak egyszerűen rosszkor néztem, nem tudom.
Ami viszont tetszett az a vége, amit nyilván nem lövök most le, és persze Amy Smart. A karaktere is aranyosan naivra sikerült, és hát maga a lány is elég nyuszifül, szerintem.
I love you. Epinephrine.
Na mindegy, kár is ezt tovább ragozni. Nem mondom, hogy csalódás volt, de annyira nem is jött be. 7/10, mondjuk.
DOA: Élve vagy halva
De most komolyan, mit lehet erről a filmről írni? Azt hiszem a kép mindent elárul, jó csajok látványfájtolnak másfél órán keresztül, és ennyi. Ezzel biztosan kiállítom a szegénységi bizonyítványt, de nekem nagyon bejött, még úgy is, hogy Jaime Pressly-t valamiért nagyon nem szeretem. Azért formás domborulatokat nézni mindig jó. Hát nem? (megj.: nem, nem vertem ki rá, csak szeretem a szépet, na)
A „sztori” amúgy annyi, hogy a világ legjobb harcművészeit meghívják egy DOA (Dead or Alive) nevű viadalra, és a végén a győztes kap 10 millió dolcsit. Közben azért egyesek próbálják sütögetni a pecsenyéjüket, de a végén azért mindenki megkapja, amit érdemel. Ugye milyen eredeti?
KO. Helena wins.
Bizony, ilyet is kapunk, végülis már majdnem standard a fight-game adaptációknál. Az a jó ebben a filmben, hogy egyrészt van látnivaló bőven (gyk. fedetlen húsok ezerrel), és mellé még elég jól koreografált akciójeleneteket is láthatunk – már ha valaki nem rohan el sikítva az ilyen típusú akció (gyk. a fizika alaptörvényeivel szöges ellentétben álló) láttán, ráadásul lerí róla, hogy a készítők nem vették magukat teljesen komolyan, ami bizony jó. Az mondjuk vicces, amikor az egyik látványlány által elkövetett ötperces suhogó kardpárbajt követően az ellenfeleken nincs vágás, vér vagy egyéb fizikai bántalmazásra utaló nyom, de hát a PG-13 (for pervasive martial arts and action violence, some sexuality and nudity) nagy úr, neki meg kell adni ami jár. A filmnek meg a 6/10 8/10 jár (Sarah Carter plusz 1 pont, ugyi) és egy magas újranézési ráta. Mert csak.
Az utolsó csók
Azt hiszem, megvan a tökéletes film az első blogbejegyzéshez, úgyhogy akkor el is kezdem. Ismét bebizonyosodott, hogy Zach Braff tud valamit. És nem csak azért, mert két igen cute lánykával játszik együtt egy filmben, hanem mert az a film ilyen jóra sikerült. Nem cukormázas, mint általában a romantikus filmek, nincs nagy bonyodalom és akármi. Mivel nem szeretnék spoilerkodni vagy bármit is elmondani a filmből, elég lesz annyi, hogy aki valami romantikus vígjátékot vár, az csalódni fog. Aki Scrubs-stílust, az szintén. És ennek ellenére a Last Kiss mégis teljesen Zach Braff-film. Melankolikus, néhol vicces, és minden sallangtól mentes. Olyan, mintha a srác saját novellát forgatna a szerelemről. A Garden State volt a bevezetés, a Last Kiss a tárgyalás, és én már kíváncsian várom a befejezést is.
You know, life is pretty much in the grays for the most part. And if you insist always on black and white, you are gonna be very unhappy.
A filmet nézve végig olyan furcsa érzésem volt, aztán ahogy a stáblista alatt végiggondoltam, rájöttem, hogy azért, mert akár a saját életemet is láthattam volna. Simán megtörténhet (és meg is történik) bárkivel. Biztos vagyok benne, hogy sokaknak nem tetszik majd, mert a befogadásához egy kicsit másfajta gondolkodásmód kell, más perspektívából kell nézni a dolgokat, de nálam egyből bekerült a kedvencek közé. Szóval részemről 9/10 lenne, ha pontoznék (tegnap este még 8/10 volt, de ma átgondolva megéri a 9-et, tényleg).
– Stop talking about love. Every asshole in the world says he loves somebody. It means nothing.
– But it’s true.
– It still doesn’t mean anything. What you feel only matters to you. It’s what you do to the people you say you love, that’s what matters. It’s the only thing that counts.