Life As We Know It (2010)

Ilyen az élet

Tudom ám, hogy én vagyok a hülye (vö.: házhoz megy a lófaszért), mert miért nézné meg bárki is az aktuális Katherine Heigl-féle „romantikus vígjátékot” ÖNSZÁNTÁBÓL? Nyilván elborult az elméje és nem képes észérveken alapuló döntéseket hozni. Vagy talán szeret szenvedni? Valójában optimista és minden alkalommal abban reménykedik, hogy végre kiderül, Heigl képes szimpatikus karaktert is játszani? Esetleg csak alapanyagot keresett egy jó kis fikázáshoz? Az első kivételével bármelyiket vállalom. Persze ha elborult az elmém, akkor úgysem tudnék róla, szóval…

Na jó, igazából azért néztem meg, mert a rendezői széken Greg Berlanti neve virított, akiről ugye azt kell tudni, hogy az egyik legjobb családsorozatot szállította nekünk. Emiatt pedig megérdemel egy kis bizalmat, még úgy is, hogy azóta azért nem makulátlan a bizonyítvány. Ha esetleg mást is hasonló okok vezérelnének, hadd szóljak már most: nem érdemes. Sajnos közel sem Everwood-minőség, sokkal inkább a No Ordinary Family alá lehet becélozni.

A szokásos alapsztorihoz képest némi újdonságot jelent az itteni kiindulópont: a két, egymást nem nagyon kedvelő ember arra kényszerül, hogy közösen neveljék a rájuk bízott gyereket. Sajnos ezt az egyediséget rögtön sikerült is lemészárolni azzal, hogy a fókusz teljesen másra került – vagyis inkább nem került semmire. A főszereplők nem különösebben rendülnek meg a legjobb barátaik halála miatt, nem túlzottan érdeklik őket az anyagiak sem – bár beszélnek valamennyit a dologról, de a hozzáállásuk jól összefoglalható a „majd lesz valahogy” félmondattal. Pedig ebből az ötletből simán össze lehetett volna hozni egy jó drámát, például ha bemutatják, hogy ténylegesen gondot okoz nekik az elkötelezettség, az egy fedél alatt élés esetleg az érzelmi kötődés kialakítása – végső soron más gyerekéről van szó –, de igazából ezekről a problémáikról csak a film egy adott pontján (természetesen a végső összeboruláshoz vezető bonyodalomnál) értesülünk, addig csak azt látjuk, hogy igazából teljesen jól megvannak egymással, különösebb konfliktusok nélkül.

És ha már összeborulás: természetes, hogy a végére abszolút happy end kell, de talán nem ártott volna, ha azt a film közben elkezdik felvezetni. Mert az rendben is van, hogy Heigl karaktere nem veszi észre a Duhamel érzéseit – műfaji klisé, elfogadjuk – de nekünk, mint nézőknek kellene mutatni valamit belőle, mert így az egész hiteltelenné válik. Arról nem is beszélve, hogy a film olvasatában a gyereknevelés nehézségei leredukálódtak a „pelenkacsere után szaros lesz az arca” poénra, ami egyrészt nem is vicces (és nem azért, mert gusztustalan), másrészt meg az az ember, aki nem képes kicserélni a pelenkát, inkább lője bele magát a legközelebbi közepesen gyors sodrású folyóba.

A romkomokba természetesen kellenek kissé bogaras sidekickek is, és mivel Betty White éppen valami mást forgatott, gyorsan behúztak helyette másokat, hogy játsszák el a karakter nélküli, unalmas szomszédok szerepét. Komolyan nem értem amúgy miért kell kihasználatlan szereplőkkel teletömni a filmet, attól biztosan nem lesz jobb, hogy egy-két mellékszereplő helyett nyolcan nem kapnak normális szöveget. Ráadásul – bár ez biztos csak egyéni probléma – elég nehéz volt úgy komolyan venni a filmet, hogy az első 15 percben sorban tűntek fel a b- és c-listás tévés arcok.

Nem Heigl-ről vagy Duhamelről van szó persze, ők már sikerrel áttranszformálták magukat a vászonra, hanem olyanokról, akiket nem feltétlenül akarunk filmekben látni (kivétel persze Mrs. Reynolds). Sookie a Gilmore Girlsből (avagy mostanában: a kövér picsa a dagadtos sitcomból), a szellemi fogyatékos tesó a Shit My Dad Says-ből vagy éppen az iskolaigazgató az Eastbound & Down-ból… Impresszív névsor, ugye? Aztán amikor megjelent az ázsiai arc a Persons Unknownból, már az járt az eszemben, hogy a., most már elég; b., mennyire rossz volt a PU.

Pontozda

Mielőtt rátérek az értékelésre, még egy kis morgás: kétórás játékidő. Mi a francnak? Egy ilyen unalmas, tartalom nélküli kliséhalmaznak simán elég lett volna 80-85 perc is, senki nem panaszkodna, hogy ő még nézné tovább. Amúgy a Life As We Know It esetében is pont ugyanazt lehet elmondani, mint általában a zsáner többijéről, vagyis hogy nem bűnrossz, de nagyon tipikus és nagyjából semmi érdekes nincs benne. Az viszont pozitív, hogy Heigl kevésbé idegesítő, mint általában, de az újranézési teszten ennek ellenére sem megy át a film, szóval a pontszám maximum 5/10 lehet.