Max Payne (2008)

Max Payne – Egyszemélyes háború

Ha osztanának díjat a kihagyott lehetőségeknek, a Max Payne filmváltozata tuti kapna egyet. Pedig pár nyerő tényező adott volt: az alapanyag kitűnő, hiszen a Max Payne a modern számítógépes játékok egyik legjobbja, ezen kár is vitatkozni. Aztán ott van a tény, hogy a filmben szerepel Mila Kunis és Olga Kurylenko is. Ráadásul Mark Wahlbergnek is fekszenek az ilyesmi szerepek. Akkor mégis, mi a franc történt?

2001 több szempontból is fontos év volt az életemben. Egyrészt végre legálisan ihattam alkoholt (ez a lehetőség azóta is ott porosodik kihasználatlanul), másrészt megkaptam az első olyan számítógépem, amin nem csak Pasziánszt meg Commander Keen-t lehetett játszani. Ezen a számítógépen pedig a Half-Life mellett a Max Payne volt az a játék, amit a legtöbbször játszottam végig, és nem azért, mert nem volt más játékom. Kicsit talán már közhelyes is ezt leírni, de tényleg ezek voltak azok, ahol a látvány mellett lényegesen nagyobb szerepet kapott a történet is.

Max Payne

A Max Payne már nem arról szólt, hogy elindítom a játékot, aztán klikk-klikk-klikk és már lövöldözhetek is. Persze arról is, hiszen az általunk irányított rész, amennyiben jól csináltuk, percenként hatalmas vérfürdőbe torkollt, de ezeket az adrenalin-löketeket olyan animációk kötötték össze, amikre érdemes volt odafigyelni. A remek sztori és a főhős narrálása hatalmas pluszt adott az egész hangulathoz, és gyakorlatilag úgy szerettette meg velem a film noirt, hogy azt sem tudtam, mi az. 2001 óta már jó sok év eltelt, de a Max Payne még mindig rendszeresen előkerül, hogy az időközben elkészült második részével karöltve megajándékozzon pár nosztalgikus órával.

De visszatérve a filmre, mert ez az írás tulajdonképpen arról kellene, hogy szóljon, szerintem ott lett elrontva az egész, hogy nem volt egy normális koncepció az alkotók fejében, amit követhettek volna. Az első pár perc a narrálással ugyanis remekül indult, de aztán gyorsan be is fulladt. Az első 60-70 perc unalmas, 90-es évekbeli tévésorozatokra emlékeztető nyomozása bármiféle akció híján, valamint Olga Kurylenko szokásos ukrán prostituált szerepe után teljesen leült, és onnantól kezdve szinte végig az motoszkált a fejemben, hogy mikor lesz már vége. Az utolsó félóra persze felpörög, és ott már visszaköszön a plakátok és képek remek látványvilága is, de addigra már úgyis mindegy.

There’s an army of bodies under this river, people who ran out of time, out of friends. I could feel the dead down there, reaching up to welcome me as one of their own. It was an easy mistake to make.

Nem tudom más mit várt, de én például nagyon szívesen végignéztem volna egy hardcore nyomozós filmet, tele pengeéles párbeszédekkel és a főhős éjsötét monológjaival. Vagy akár egy Wanted-szerű látványakciót a noir elemek nélkül, vagy – mint ahogy a játékban láthattuk, és ésszerű lett volna – a kettőt gondosan összemixelve. De így, egymás után fűzve sajnos nagyon nem működik, az egész teljesen ritmustalan lett, amit a buta és sablonos fordulat pedig csak még jobban szétzilált.

A film kapcsán általában szokás Wahlberget minősíteni, de én nem fogom megtenni. Persze nem azt mondom, a beszédes nevű címszereplőt a játékban a hangját adó James McCaffrey (a Rescue Me Jimmy-je), vagy akár Clive Owen is játszhatta volna, de szerintem egyáltalán nem Marky Markon, vagy bármelyik másik szereplőn, hanem a fentebb említett koncepción dőlt el a dolog. Sajnos ez történik, ha idiótákat szerződtetnek a forgatókönyvírásra és rendezésre.

A fentiek fényében már sejthető, hogy az értékelés nem lesz túl pozitív, de azért teljesen negatív sem, hiszen azt elismerem, hogy a végén az akció tetszett, és szerintem a víziók megvalósítása is nagyon jól sikerült, az első bekezdésben említett két hölgyike pedig minimum plusz egy pontot ér. A végeredmény így 5/10 lesz, bónusznak pedig itt egy kép, amin Max Payne már majdnem cool.

May Payne majdnem cool

briangatwood | July 13th, 2009 at 1:56 am
Általános: kritika | Konkrét: , , ,

blabla