The Ex (aka. Fast Track) (2006)

Csapd le Chip-et

Szörnyű érzés, amikor egy kedvenc színész/rendező új filmet készít, hiszen akaratlanul is elvárásokkal tekintünk (illetve én mindenképpen) ilyenkor az új produkcióra. Az elvárásokhoz pedig nem könnyű felnőni. Jelen esetben is ez a helyzet, Zach Braff ugyanis nagy kedvencem, egyrészt sorozatfronton a Scrubs miatt, másrészt pedig a Garden State és a Last Kiss „személyében” letett két olyan filmet az asztalra, amik mellett nem lehet pár jó szó nélkül elmenni. És ha ehhez még hozzáteszem, hogy a film másik főszereplője az a Jason Bateman, aki az Arrested Developmenttel alkotott szintén maradandót, akkor máris érthetővé válik, hogy miért is vártam fokozott érdeklődéssel ezt a filmet.

Ezután a zavaros bevezető után most már ideje elárulnom azoknak is, akik eddig még nem jöttek rá, hogy az Ex-nek (avagy eredeti címén Fast Track-nek) sajnos nem sikerült felnőnie az említett elvárásokhoz.

The Ex

Nem arról van szó, hogy a film ne lenne nézhető, mert teljesen az, és néha vannak igen jó pillanatai is, de összességében semmi kiemelkedőt nem mutat. Semmi olyat, amit egy ilyen szereplőgárdától látni szeretnék. Nagyjából olyan érzésem volt, mintha egy Steve Martin filmet néznék. Elnevetgél rajta a néző, de nincs benne semmi, ami megfogna, amiről évekkel később is nosztalgiáznánk. Tucatvígjáték, na. Legnagyobb bánatomra a Csapd le Chip-et (ezúton is gratulációm a magyar cím kitalálójának, remélem felnyársalja a heréit egy jó hosszú acélsodrony) pontosan ilyen: tucatvígjáték.

A történet amúgy annyi, hogy a frissen szülővé vált házaspár a nagyvárosból vidékre költözik, Tom (Braff) pedig az apósa munkahelyén, egy reklámcégnél kap állást. A bonyodalmat az okozza, hogy ennél a cégnél dolgozik Chip Sanders (Bateman) is, aki Tom feleségének régi kanja, és amúgy egy tolószékes kerekesszékes (ha minden igaz, ez a PC kifejezés rá) szemétláda, aki el is kezdi szívatni Tomot, a forgatókönyv lapjain leírtak szerint, és közben persze Sophiát is megpróbálja bezsákolni magának. Ez a lebénult genyó vs. rendes srác elég sok poén forrásául szolgálhatott volna, és a film el is indult ezen az úton, de aztán végül mégsem mert McFly lenni, inkább maradt nyuszipózban. Abba most nem megyek bele, hogy ez mennyire képmutató szarakodás, és semmi értelme, mert nem ide tartozik, a lényeg, hogy talán pár merészebb poénnal lehetett volna menteni a helyzeten, és nem csak egy lagymatag szalonkuncogásra futotta volna a viccesnek szánt helyeken.

Pár szót még a szereplőkről. A fentebb említett két alfahímen kívül itt van még Amanda „mindenhol ott vagyok” Peet, akit én még nem láttam rossz szerepben… Természetesen jóban sem. Ő valahogy mindig be tudja lőni ezeket a „se ilyen, se olyan” karaktereket, akik úgy elvannak a háttérben, csendesen asszisztálnak a többieknek. Na nem mintha ez baj lenne, hiszen ilyen szerepek is kellenek, és Peet tökéletesen alkalmas az eljátszásukra. Aztán itt van még Charles „régen sokat vicceskedtem” Grodin és Mia Farrow (aki nem kap gúnyós mellék-nevet, mert sosem érdekelt semmilyen szinten) is a szülők szerepében, akik valószínűleg ugyanazt az instrukciót kaphatták, mint Peet. És a végére még megemlítem a Wesley-t játszó Lucian Maiselt, aki vagy nagyon jó színész, és marha jól játszotta el, hogy lenyomott egy egész hambit egyben, vagy tényleg lenyomott egy egész hambit egyben (persze biztos nem volt benne csalamádé, de attól még szép teljesítmény). Bárhogy is történt, a kissrác mindenképpen jófej.

Bár ez az írás is szokásosan csapongó és következetlen lett, talán az kihámozható belőle, hogy szerettem volna egy jó filmet látni az Ex-et nézve, de sajnos ez a kívánságom nem teljesülhetett. Azért nem tekintem kidobott időnek a megnézésére fordított perceket, de ezzel a nagy nehézségek árán kiharcolt (és végtelen jóindulatomat maximálisan kihasználó) 6/10-zel biztosan nem kerül be a szereplők legjobbjai közé.

briangatwood | May 20th, 2008 at 1:33 am
Általános: kritika | Konkrét: , , , ,

blabla